Petőfi Népe, 1977. január (32. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-23 / 19. szám

TARXAI LÁSZLÓ harangszó előtt előbb az agy majd a kar a kéz az ujj a gyomor a láb felmondja a hit szolgálatát de az agyban velőben a szívben marad s szolgaságra kényszerít a mozdulatlan házban szobában világot alakít | bezár ajtót ablakot résein beereszt : képzelt-vízözönt i küldi jézus szuronyosait az ágyban kifeszítve a kereszt i még harangszó előtt ugyanott i százéves csecsemő születik j arca emberi arc szeme szája fogsora. van | estére ezeréves felnőtt arca oroszlánarc i még aznap meghal sosevolt anyja hasába temetik előbb a gyomor a láb a kar a kéz az ujj felmondja a hit szolgálatát s megmarad az agy lebenyei naprendszerekre ülepednek porrá zúzzák a csillagokat mert a fényesség nem sötétség a sötétség nem fényesség s a gyomor a láb a kar a kéz az ujjak után következik az agy í . előbb a végtagok vagy a szír a vér felmondják a hit szolgálatát megmarad a koponyában a gyöngytiszta velő gyöngysejtjeiben szilárdul Domanovszky Endre festészete 7« éve, 1897. január 23-án szüle­tett Domanovszky Endre. Ebből az alkalomból közöljük Bényi I.ászló tanulmányát. AMIKOR egy nemzet nagy mű. vészeli hagyományokkal, példák­kal rendelkezik, akkor minden elkövetkező művésznemzedékre kettős feladat vár: méltónak len­ni a múlt nagyjaihoz, s ugyan­akkor nem epigonná, élményte- len, egyszerű másolóvá válni. Ehhez a problémához új is adó­dott: a tartalomé. A magyar rea­listák mindenkoron a nép mel­lett állottak, műveiket áthatotta a mély szociális érzés. Az új kor megfordította a művesz helyze­tét. mondanivalóját: a győzelem a megvívott harc öröme lett új művészetének tartalma. Domanovszky Endre művei azok, amelyekkel leghitelesebben, legátt'ogóbban tudjuk érzékeltet­ni új művészetünk jelen és jövő arculatát. Ha csak egy pillantást vetnek itt reprodukált képeire, amelyek a Dunai Vasmű bejárati freskójáról készültek, meg kell érezniük: erő, a gondolat tiszta­sága és az érzés bensősége jellem­zi őt. Éppen ezért volt ő nem­csak alkalmas, de hivatott is ar­ra. hogy a monumentális Ireskó- íestészet területén tegyen tanú- vallomást korunk legszebb, és legnagyobb vívmányáról: a mun­kás és a paraszt összefogásáról, megrendítő találkozásáról törté­nelmünkben. Festészetének mesterségbeli méltatása előtt, a mű tartalmá­ról. tehát Domanovszky emberi mondanivalójáról kell beszélni. Nemcsak azért, mert ez a tarta­lom új, hanem azért elsősorban, mert bármily virtuóza is az ecsetnek a művész, sosem avatná őt igazi mesterré e műve, ha nem égy hatalmas emberi élmény irá­nyította volna képzeletét. Ennek a műnek a mondanivalója nem megadott, megrendelt „téma". A jobboldali csoportban a fold em­bereit ábrázolja, a parasztokat, a baloldaliban a munkásokat. a hányák, kohók embereit. A ke­nyér az. ami összefogásunkat, találkozásunkat megpecsételi, mint hajdanában a vérszerződés. Ez a kenyér szimbólum is: az egyetemes történelem legnagyobb harcainak rugója, osztá’ykülönb- ségek mércéje: szegények leg­szebb álma, gazdagok asztalának morzsája. De a kenyér még any- nyi minden, ami a valódi mű­vész szívében mélyen, sírva és kacagva él: kisgyermekek máj- szolásának látványa, hajnalban kelő asszonyok sürgölődésének, tűnődésének meleg hangulata, amint készítik, és sütik a friss kenyeret, de aztán régi koldu­sok, csavargók tekintetének ki­éhezett pillantása és régi sztráj­kok indulata, tüze is ehhez fű­ződik. S mindennek a bensőséges érzésvilágnak tükröződését lát­juk abban az áhitatos mozdulat­ban, ahogyan a leány nyújtja, s a férfi nyúl a kenyér felé. Régi keleti mesékben a varázstárgyat szokták ilyesféle féltéssel és ben­ső megindultsággal átadni, va­rázstárgyat, amelynek révén a kunyhók palotákká szoktak vará- zsolódni. Most is ilyesmi, törté­nik, a valóságban: csoda, amely­nek erejét, tartósságát a nép ösz- szefogása biztosítja. Ez optimiz­musunk lényege — és ha erre gondolva nézzük az arcok kifeje­zését, megérezni, hogy miért nem keli okvetlenül derűben, vagy mo­solyban kifejezésre jutnia ennek az optimizmusnak.. Ezek mögött az emberek mögött harc áll. és múltbéli nehéz, sorsuk, ezt nem fogják, és nem kell elfelejteni­ük: a cél, amelyhez elértek, sok áldozatba került, ennek komoly­sága jelentkezik még a kifeje­zésben, Ugyanakkor a megbéké­lés nagy buzgalma is, és ha sza­bad így kifejezni: az otthonosság érződik magatartásukon, mint akik mostoha sorsuk számkive- teltségébői hazataláltak végre, A freskónak egy másik részle­tén még fokozódik ez a benső­séges nyugalom, mintegy tartal­mi hátterét, magyarázatát adva a középső jelenetnek. Itt a gyü­mölcs, a termés beérése jelképe­zi o békés munka sikerét, asz­szonyok mozdulatának finom rit­musa is jelzi azt a tökéletes har­móniát. azt a biztonságot, ame­lyet új életünk nyújt. Domanovszky nagy érdeme, hogy e tökéletes harmónia és kül­ső nyugalom ellenére sem érez­hetjük festménye mögött a tét­lenség, a tunyaság, az álmatag­ság kifejezéstelen csendjét. A fe­lület nyugalma alatt ugyanis mondanivalójának hője tüzese- dik, és ezt a hőt, érzésvilágának, temperamentumának melegét festői eszközökkel eleveníti meg. Erős fény-árnyék és színbeli el­lentétek, s a mozdulatok finom, de mégis határozott játéka teszi mozgalmassá a kompozíciót. Domanovszkynak nincsenek kész sablonjai bizonyos témák megoldásában. Sikerül az élei minden jelenségéhez olyan közel férkőznie, hogy teljes elevensé­gében szólaltassa meg, s vissza­tükrözze benne a való élet, a mindennapok tipikus jelenségéit. « DOMANOVSZKY Endre 19áS- ben festette a dunaújvárosi Vas­mű bejáratának freskóját, amely azóta is a szocialista magyar képzőművészet egyik legnagyobb szabású alkotása. Domanovszkv csaknem öt évtizedet felölelő pá­lyája azonban jóval korábban kezdődött.* Művészi indulásakor megérintették a neoklasszicizmus időtlenséget sugalló, zárt, grafi­kus formái, majd a természet ih­letésére lírai, idillikus tájakat, finom érzelmektől átszőtt csend­életeket festett. Realizmusa az ötvenes években bontakozott ki. Heorikus ember­ábrázolását később felváltotta az érzelmek és szenvedélyek dina­mikus, olykor már tárgyiatlan festői világa. Domanovszky az in- timebb jellegű táiblaképfestészet mellett szakavatott mestere voll a monumentális műfajoknak is. Több jelentős sgraíittot. üvegmo­zaikot készített, de vizuális él­ményeit a leghívebben talán a gobelin tolmácsolta. Domanovszky festői útja 1929- től ível, 1974-ben bekövetkezett tragikus haláláig. . • Gobelinterv. o! o EEBBBEEEBEEEEBEBBEEBEBBBBEEEEEKBEEEBBEEEEBBBBEBEEESB1 \ mm.m / Mi, ,/tiit I ./Ilii Hfl! /IO«) l'M'V.! .< >!i! / A Központi Sajtószolgálat 1976. évi' novella-pályázatá­nak harmadik díjasa Lakatos Menyhért: Furcsa história című írása. A kis. alacsony' termetű Ku- kunda nem tartozott a legszebb lányok közé. valahogy mégis neki volt a legtöbb csoda- lója. Sok szóbeszédre, sok irigy vitára adott alkalmat, de ha megrakott batyujával el lépkedett a jobb sorsra nhítozók csoportja előtt, mindig rajta feledték a szemüket. Kakunda ügyességét. vagy ahogy a telepi cigányok mond­ták: hárnyékságát, hét falu ellen is megcsodálták. Sokan kétségbe­vonták a tisztességét, de azt vi­tatkozás nélkül elismerték, hogy amíg mások azon töprengenek, hová-merre tegyék a fejüket, ad­dig a kis Kakunda tér-lordul, és mindig úgy megy haza, mint aki­nek valahol egy kifogyhatatlan éléskamrája van. Egyszóval olyannak nézték, hogy aki őhozzá köti a lovát, an­nak nem esik porba a kenyere. Büszke is volt Zoga a lányára, úgy járt-kelt a cigánysoron, mint a falusi bíró. Ami igaz, az igaz, módjában állt. Két tőröl-metszett lipicai kanca ott ropogtatott a putri végénél, olyan dorozsmai szekérhez kötözve, amilyen az igazi bírónak sem volt. Így aztán nem csoda, ha a többit megölte az irigység, hisz némelyiknek fel­kopott az álla az éhségtől. Zoga meg a bajuszát is zsírral kente. No. menne már férjhez a lá­nya! óhajtották. Majd lejjebb ad­ja ö is a nagy büszkeségét. T^S mintha az irigyeknek akarna kedvezni u szeren­cse. Zogáékhoz kérő érkezett. Hűüű az áldóját.! örvendeztek a cigányok. Nemsokára nagyka­nállal eszünk! Aztán híva-hivatlanul ott léb- iáboltak a Zoga kunyhója kö­rül. senki nem akart lemaradni a vásári ceremóniáról, Kakunda irulva-pirulva végig­mérte a legényt, majd otthagyta a lánykérőt, mert a régi szoká­sok úgy tartották rendjén, hogy a lány tartsa magát távol, amíg az egyezség létre jön. Bar min­denki tudta, hogy nem a vélet­len hozta lánykérőbe kancsal Nus/.it. Zoga vásárokat járó ember volt. kevés valamirevaló cigány akadt a környéken, akinek ne tudná, hányadán áll a bugyellá- risa. A Nuszi apjával együtt gye- .ékeskedett, együtt legénykedtek, a/lán barátok maradtak akkor is. amikor kit-kil a maga gondjá­ra!. bajával más irányba fújt a szél. A régebbiek úgy beszelték, hogy szegről-végröl rokonok len­nének. no de három falu ellené­ben már jó távolinak számít. Az­tán az is örök rejtély maradt, hogy Zoga honnan vette ezt a lányt, hisz a cigányok emlékezete szerint soha nem nősült meg. Sajnos, ebben a világban a kis vagy nagy dolgok mindig olyan (urán keverednek egymással, hogy a szétválasztásukat meg sem próbálták. Kuncsal Nuszi, is úgy volt vele. ha jó u csirke, nem számít, mi költötte, tyúk vagy kappan, az u fontos, hogy jól kaparjon és éljen’ meg a szemétdombon is. Hát ebből a szempontból a kis Kakundát nem kellett félteni. De a kancsal fiú sem látszott alábbvulúnak. Fé­nyes, hosszú szárú csizma fe­szült a lábán, aztán u lovában csak az irigy talált volnu hibát, mert jó fogakkal, ép lábakkal rendelkezett. Igaz, hogy Puszúló nem ezt a lovat ígérte a fia la­kodalmára. no de nem kellett félteni Zogát, hogy bordában hagyja a vásznat. a. ecsém — kérdezte —. hát aztán mit tudsz adni a lányomért? — Lássuk előbb a medvét! — nézett Kakunda után kancsal Nuszi, majd illemtudóbbun Zoga felé fordult. — Megkövetlek bá­tyám, de nem akarok zsákba­macskát venni. — Nagyon jól feleltél, fiam — ismerte el Zoga a bölcs választ. A cigányok nem figyellek Zo­ga bólogatására. tudták, (hogy rég megkötötte Nuszi apjával a vásárt, és most minden azon mú­lik. hogy a bandzsa fiúnak meny­nyire tetszik a lány. Nuszi a pilekalap alól figyelte Kakunda mozdulatait, míg mö­götte feszült várakozással piheg­tek a cigányok. Az sem volt titok előttük, hogy Puszáló nem fi­zetségnek, hanem csaléteknek küidte a lovat. Kakunda férfias bátorsággal végigsimogatta a vinnyogó lovat, megveregette a nyakát, kötőfékjé­nél fogva maga felé fordította, jól a szemébe nézett, aztán eloldot­ta a kocsisaroglyától. 'V oga idegesen húzgálta a ba- ^ juszát. de igyekezett tal­pig becsületes maradni, inkább a szerencsére bízva lánya férjhez- menését, mintsem kitegye magát a cigányok szájának, hisz nem lovat árultak, hanem lányt. Kakunda megkötve Nuszi lo­vát az udvar hátulján búsuló fűz­fához, az istállóvégtől felnyalá- bolt egy öl száraz szénát, majd bőségesen meglocsolta vízzel és a ló elé tette. A cigányok meglepődve egy­másra néztek, mint akik Ördögöt látnak. Csak Zoga szája húzó­dott mosolyra. Előbb Kancsal' Nuszira nézett, aki elégedetten bámult Kakundára, majd hara­got színlelve rászólt a lányára. — Miért pocsékolód a vizet. Kakundám, nem tudod, hogy messze van a kút? — No akkor fojtsam meg a ci­gányember lovát, hé? — förmedt az apjára. — Hát nem látod, hogy meg van benne állítva a keh?, Bizony, nagyon sokan nem lát­ták, csuk akkor, amikor Kakun­da torkon ragadta a lovat és kö­högésre kényszerítette. — Na, Nuszi — bólogatott elis­merően a vén csipás Jankó —, jó helyre teszed a gatyádat. Na­gyon messze földeket kellene be­járnod, amíg ennek párjára ta­lálnál. Nuszi mosolygott, aztán mellé­nye zsebéből kiemelte hatalmas, harmónikaszerű bugyellárisát, elő­kotorta a ló pakszusát, meglobog­tatta. hogy mindenki lássa, és átnyújtotta Zogának. — Megvettem a lányodat. Vidd ezt a bogót a vásárra — és az árából vegyél húst, bort! Hadd tudják meg a cigányok — mutatott maga köré —, hogy nem akárki vette el a lányodat. Kakunda nem akarta magát másnak tüntetni, tudta, hogy a huncutságot a vak is meglátja, hát akkor hogyne látná meg Nu­szi! Nagyon sokan csapták Ka- kundának a szelet, de olyan iga­zán egyik sem tetszett neki, mint a kancsal legény. — Ez igen — dicsérte az apja ízlését. — Asszony legyen a tal­pán, aki ennek a szeméből kiné­zi hogy mire gondol. Zoga kétszeresen boldog volt, egyszer, mert busás árat remélt a lányáért, másodszor, hogy Ka- kundának is kedvére választott, így aztán igyekezett mielőbb túl­adni a keh esen. Szép, nyárias ősz volt, a szor­galmasabb gazdáknál már meg­forrtak a borok, és a megbízha­tóbb cigányok részére hitelben is áruba vetették a csigért (csigér = kisajtolt szőlő, cukorerjesztésű bor utánzata). Jó lakodalom ígér­kezett. Zoga két borjút vágatott és a pacalját azonnyomban kon- dérba vetették. Korán reggel fi­nom paprikásillat árasztotta el a telepet, ami kimozdította vacká­ból a félholtat is. Aztán ki-ki a maga módján igyekezett ünnep­lő formát ölteni, nehogy szé­gyent valljanak a vendégségbe érkező idegenek előtt. Mert volt még eladólány bőven. \7idám ricsaj, cifra sürgés- ' forgás költözött Zoga há- zatájára. Hangosan kotyogtak az üvegek és még hangosabban a dajdajok, a murcis csigértől ma­gasra szökkent a jókedv. Csak a gyerekek tartottak ki a kondér mellett, ugrottak minden füttyen­tésre, vizet, fát hordtak, egy-egy óvatlan pillanatban meg-meghúz- ták a gazdátlan borosüvegeket is, aztán strázsálták tovább a for­tyogó pacalpaprikást. Ám, ahogy kivették belőle a részüket, alább­hagyott szorgalommal elvegyül­tek az éneklő táncolók közöt. tek a táncolók között. Gyorsan elröppent a délelőtt és vele együtt a bú, a gond, helyé­ben égig csapott a jókedv. Szí­nes szalagokkal felcicomázott lo­vasfutárok hozták a hírt. hogy a falun túl már látni lehet a vő­legény tarka kendőkkel díszített vendégseregét, Kakunda izgult, de egy-egy kedves mosollyal igyekezett megajándékozni azokat is, akikről szemmel láthatóan lerítt az irigység. Náluk sem volt másként, mint bárhol, minden koszos malacnak akadt egy dörgölőfája, ám jól férjhezmenni ebben a világban is ritka madárnak számított. Ezért aztán mondani sem kell, hogy a sok szerencse és fürtös jókíván­ság mögött mennyi minden rej­lett még. Amióta kancsal Nu­szi kezet adott Zogának, nem akadt olyan nap, hogy Kakunda kétségbe vont tisztessége szóba ne kerüljön. Szapulták, mint a fris­sen szőtt vásznat, némelyek azt is beszélték, hogy Kakunda már rég nem tartozik a lányok sorá­ba. No, de amikor hús, bor van elég, és a hegedűk sem porosod­nak a falon — kinek jut eszébe kis dolgokkal foglalkozni? löttek-mentek a lovas legé- " nyék. hozták a hirt. hogy két táltosnak beillő sőt ét pej kan­ca üget kancsal Nuszi lova mel­lett, felbokrétázvu. fel,szalagoz­va. ami nem más, mint a meny­asszony ára. Zoga eddig sem búsult a lánya miatt, de a hír hallatán sokszorosára nőtt kedv­vel, sót. kenyeret rendelt, a ze­nészeket kiparancsolta a telep szélére, aztán poharat, pálinkás üveget fogva a kezében, csendre intette saját népét, Kakunda a sóval, kenyérrel kezében kilépett a tömeg elé, pirult, mint minden lány, aki az álmait teljesülni látja, de türelmesen várt. amíg a násznép hangos zeneszó mellett, díszes, pántlikás fogataival bero­bogott a telepre. uszi megállította a csapá- tát. szigorú tekintettel megvárta, amíg mindenki elcsen­desül, aztán féken tartva a lovát, lassú lépésekkel Kakundához közelített, majd mint kit lovastól a földbe cövekelnek, megállt a lány előtt. — Nos, hát eljöttem érted — húzta ki magát a ló hátán —, jó pénzt, jó paripákat kínálva apád­nak. amiért felnevelt. És ha nincs ellenedre, magamhoz fogadlak, hogy férjed és védelmeződ le­gyek, amíg hűségedben nem csa­lódtam. — Szerencse kísérjen, amerre jársz, amerre kelsz, Nuszi! — mondta Kakunda, földre szegezve tekintetét. — Hűségemnek majd te légy a bírája, mert nagy örö­met szereztél szívemnek. Nem utasítom el az ajánlatod, hisz magam is vágyom rá. És ha sza- vui úgy igazak, ahogyan mond­tad, a só és a kenyér áldásával átnyújtom neked a szívem béké­jét is. soha nem lázadó alázatát. Kakunda lábujjhegyre pipiské­déit, Nuszi felé emelte a sót, ke­nyeret. Hangos tapssal, hegedüreszelés- sel jutalmazták a szép szavakat. A lány arcát pirosra csípte az öröm, úgy állt a kör közepén, mint a pálmát tartó angyal. Nuszi keményen, egyenes de­rékkal ült a lován, megvárva, míg mindenki elcsendesül. Aztán tékintetét a lányra vetette, majd mosolyogva megszólalt: — Soha nem hagylak el, Ka­kundám — nyúlt a kenyér után lassú mozdulattal. Ám a sors nem mindig békéi meg az emberek akaratával, go­noszul belévájja ujját az éle­tünkbe, és nincs szavunk, mert ha ő akarja, hegyek nőnek a pusztán, vagy elmerülnek a ten­gerekben. Ahogy Nuszi megérintette a kenyeret, a pipiskedő kis Kakun­da véletlenül akkorát durran- totl. hogy a kancsal Nuszi lova lehúzott füllel rúgásra emelte a lábát. A körülöttük álló cigányokban szinte megállt az élet. Kitágult orrlyukakkal belészugoltak a le­vegőbe. csak akkor ocsúdtak fel dermedtségükből, amikor a lány kezéből kihullott a só és a ke­nyér. Tekintetüket a földre erő­szakolták. fogaikat ajkukba vés­ték. hogy se szem, se száj ne ta­núskodjon a fülnek. Hallgattak, olyan lett a nemrég dorbézoló tömeg, mint ahonnan a vihar el­sepert minden életet. TZ akunda porig megalázottan állt, földbe gyökerezve, még mindig Nusz.in tartva ijedt te­kintetét, aki dühös mozdulatok­kal letépte lovairól a tarka ken­dőket, megfordítva vendégseregét, hatalmas porfelhőt hagyva maguk után. elrobogtak. , A cigányok egymásra néztek, majd Zögára, aki a putrija falá­hoz. támaszkodott, szájára emelte a pálinkás bütyköst, nyelte az erős .szilvapálinkát, amíg ki nem hullott a kezéből, aztán összero- gyott. Némán magukba merülve szét­széledtek a putrik között. Ka­kunda még ott állt. csak duz­zadt keblein látszott az élet. Az­tán keserű mosollyal arcán elin­dult a kunyhójuk felé. Eszelősen rámeredt a gőzölgő kondérokra, fát dobott a hamvadó tűzre, majd felemelt a • húsvágó tönkről egy hatalmas disznóölö kést, arcán kárörvendő mosollyal sziszegni kezdett a foga között. — No, ha te elhúztad az én lakodalmi nótám, én is elhúzom a tied! Lekucorodott. a tűz mellé, föld­höz támasztva a kés nyelét, las­san, minden jajszó és sziszegés nélkül ráereszkedett. Késő este vették észre Kakun­da bosszúját, amikor már rég nem volt benne élet. Éjféltájt lehetett, amikor Zoga kábultan ébredve bement a put­riba, azt hitte, hogy még mindig áll a lakodalom. — Hol van, Kakunda? — kö­vetelte botladozó nyelvvel. A cigányok csendre intve oda- vezették a putri közepén ki­terített, vértelen lány teteméhez. Bámulta egy darabig, amíg a ko­mor bólogatások megértették vele a történteket, majd kiomló köny- nyei alatt ugyanaz a mosoly je­lent meg, mint amikor eladta ka­kundát. • — Uram! — fohászkodott ösz­szekulcsolt kezekkel. — Köszö­nöm neked, hogy mégmentetted lányomat az örök gyalázattól. A Dunai Vasmű bejárati freskója.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom