Petőfi Népe, 1976. december (31. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-16 / 297. szám

1976. december 16. • PETŐFI NÉPE • 5 Karácsonyi könyvajánlatunk TALÁN ÉPPEN az ajándéko­zókra gondolt a Gondolat Kiadó, egyik gyönyörű, decemberi könyvújdonságával. A Változa­tok Bartók színpadi műveire — c. háromkötetes kiadvány Gink Károly és Keresztúry Dezső kö­zös vállalkozásában készült. A kötetek! egyenként tárják fel, A csodálatos mandarin, A fából fa­ragott királyfi és A kékszakállú herceg várának csodálatosan gaz­dag jelképvilágát. Ahogy Bartók zenéje összefonódik Balázs Béla költészetével, úgy alakították ki a szerzők, a szavak és a képek zenei és egyúttal költői össze- csengését. Ügy is mondhatnánk, hogy fényképezőgéppel szőtték to­vább a művek alapvető monda­nivalóját így tették még hozzá­férhetőbbé azok számára', akik látni kívánják és olvasni szeret­nék, e három remekmű varázs­latának titkát. A képek nem egyszer kemé­nyen, ridegen valóságosak, még­sem távolítanak el azoktól az ér­zésektől, afnelyeket Bartók zené­je ragyogtat fel bennünket. Nem pusztán illusztrálják, hanem a maguk sajátos eszközeivel úgy követik nyomon az eredeti törté­netek fordulóit, hogy az olvasó is érzékelni tudja, hogyan és mi­lyen elemekből építkezik Bartók Béla láttató, látomásidéző zene­költészete. Szép ajándék, izgalmas olvas­mány Balázs Dénes: Pápua Üj- Guinea — c. kötete. A nagy si­kerű Galápagos könyv írója ez­úttal” rfíásík • ■fegzótikus Világa1 ■ gal ismerteti tyleg olvasóit: a pá- püäfiP'iőrajévél. A szerző’ ismét' egyedül, hátizsákosán vág neki a trópusi vadonnak, amelynek em­berevő lakóiról a! múltban oly eok hátborzongató történet kerin­gett. A könyvből megtudjuk, hogy ai nagy sziget belsejében még mindig élnek a kőkorszak szintjén megrekedt törzsek, ugyanakkor a főváros modern egyetemén, az emberevő apák fiai már a rakétatechnikát tanulmá­nyozzak. Nem ritka látvány, hogy a törzsi háborúba induló harcos egyik kezében még kőbal­tát szorongat, a másikban pedig egy tranzisztoros rádió bömböl. Ami pedig a kannibalizmust il­leti, az már csak a múlté, ha szórványos esetek még elő is for­dulnak. SZINTÉN az útiolvasmányok kedvelőinek figyelmébe ajánljuk Thor Heyerdahl könyvét. Címe: Fat.u Hiva. Ez a neve a kelet- polinéziai Marquises-szigetcsoport legdélibb szigetének. A 22 éves Heyerdahl ezen a helyen kere­sett választ arra. hogyan keletke­zeit a' sziget faunája, másrészt mini ifjú romantikus, természet- közeiben kívánt élni. Saját bőrén akarta kipróbálni, van-e a mo­dern civilizációból a természethez visszavezető út? Az érdekes vál­lalkozás. a nagy kaland végül a civilizációhoz vezető út szüksé­gességét is bebizonyítja. .Jóval hidegebb, bar rendkí­vül érdekes tájra kalauzol N. N. Nyekraszov könyve, a Szibéria ma és holnap. Szibéria nevét az utóbbi időben szárnyra kapta a hír: páratlan gazdagságú olaj- és földgázlelőhelyeket fedeztek fel a területén és az óriási taj- gás és tundrás területek, ahol a fejlődésre a múltban kevés re­mény volt, most példátlan jövő előtt állnak. Szibériáról a múlt­ban viszonylag keveset, tudtunk. Nyekraszov akadémikus most jó­formán mindent elmond róla, s ezzel mindenkihez szól, akit ér­dekelnek korunk izgalmas vál­tozásai. RÉG LETŰNT világba vezet vissza a Magyar História soro­zat legújabb kötete. A török kor másfél évszázada, ma is vonzza a kutató kíváncsiságot, s az ez­zel kapcsolatos kérdésekre igyek­szik kielégítő válászokat adni He­gyi Klára, Egy világbirodalom vfi&y$?frPn,,c- könyvében. Aj; ol-, vaso megismerheti a törökök magyaro^SÍ-i nak hétköznapjait, a történelem hajdani szereplőit: törököket, ma­gyarokat, betelepülő délszlávo- kat, urakat, katonákat, városi fő­bírókat és parasztokat. Megtud­juk. hogy a 16. században két vi­lág találkozott Magyarországon, s kényszerült másfélszázados együttélésre. Két világ, amely az élet minden területén tagadta egymást. Ez okozta közöttük a folytonos háborút és csatározást. A két világból az első, a1 magyar az ismertebb. Sokkal több éves ítélet kapcsolódik a másikhoz, a törökéhez. Ezt a világot nyitja meg előttünk Hegyi Klára köny­ve, s egyúttal segít megértenünk e másfélszázados, kelletlen együttélés nagyobb horderejű és apróbb-cseprőbb problémáit. V. Zs. Szálló lesz a tanyai mintaiskolából kínáltak érte, pedig a fülöpházi A fülöpházi 4-es számú tanyai mintaiskoláról van szó. amelyet 1973-ban nagy társadalmi összefo­gással, állalmi célcsoportos beru­házási összegekből felújítottak, kibővítettek; hozzá pedagógusla­kást építettek, s 1975. szeptem­berben az iskolát bezárták: el­néptelenedett. A mintaiskolát lapunk február 5-i számában „Szép új iskolát ve­gyenek!” címmel „árultuk”, nem palástolva aggodalmunkat az iránt, hogy az erkölcsi károsodás ebben az esetben legalább akko­ra volt, mint az anyagi, bár az előbbit nem lehet pénzben kife­jezni ; közéleti—erkölcsi érzékeny­ségünk mégis így minősíti. Lapunk riportsorozatban fog­lalkozott a megüresedett iskolák­kal, de ez alz iskola minden más olyan tanyai iskolától különbözik, amely szintén elnéptelenedett. Abban különbözik, hogy Bács- Kiskun megye második legfor­galmasabb főútvonala mellett a kecskémét—dunaföldvári út húsz- egynéhányadik számmal jelzett kilométerkövénél az úttesttől né­hány méterre áll; még ma is va- donatújan, ha azt vesszük, hogy állagát a tantermi csirkenevelés — mert arra használja a szom­szédban lakó pedagógus házas­pár — annyira mégsem rontotta. Ez az eleve jobb sorsra érde­mes egykori mintaiskola nem kel­lett sem kis útmenti motelnak, sem autóscsárdának; városból kiköltözni szándékozó polgárnak sem, senkinek... Egy garast sem tanács bevételét kedvezően nö­velte volna az iskola vételára. 1975 júniusától 1976 szeptembe­réig csak azokról a fejlemények­ről szólhatunk, hogy csend, hall­gatás, csend... Pesti Józsefné, a fülöpházi ta­nács elnöke miután elzárkózott attól, hogy az előzményekről be­széljen — mivel ő az időben még nem volt tanácselnök — azokról a tényekről tájékoztatott, ame­lyek a legfrissebbek: 1. Felajánlották az iskolát a Kiskunsági Nemzeti Parknak. 2. Az iskola is, a nemzeti park is állami intézmény. így egysze­rűen csak átadásról lehet be­szélni. 3. Csák az iskola épületét tud­ják átadni az idén, mivel a szol­gálati lakás foglalt. 4. A szolgálati lakás csak úgy üresedik meg, ha Sőrés Józsefnek és családjának másik pedagógus szolgálati lakást adnak. 5. Kérdés az, hogy ki építi meg a második pedagógus szol­gálati lakást? Miből, mikor? ... 6. Az iskola turistaszálló lesz, a Kiskunsági Nemzeti Park ven­dégeit fogadja már jövőre. Dr. Tóth Károly, a nemzete park igazgatója: — Igen, jövőre átvesszük az iskolát. Tudósok, tudományos ku­tatók szálláshelye lesz, akik on­nan járnak a területre dolgozni. A véleményünk annyi: ha tu­dósoknak, meg a Fülöpháza kör­nyéki természeti kincsek láto­gatóinak ad szállást, talán mégis megérte hogy a tanyai iskolát felújítottók. s ha nem is minta­iskola! lett, mint azt eredetileg el­határozták, akkor is a köz javát szolgálja. Csaló Károly A Megyei Művelődési Központ műsora 1976. december 19—24-ig KIÁLLÍTÁSOK: Brit rajz- és akvarellkiállítás. Megtekinthető: december 30-ig. HETI MŰSOR: 19- én, vasárnap 10 órakor a színházteremben: RAJZ- ÉS MESEFILMEK VETÍTÉSE GYERMEKEKNEK. 20- án, hétfőn 18 órakor a Művészklubban: LAKÁSKUL­TÚRA. A „prizma” 13 belső- építészet és iparművészet al­kotócsoport előadás-sorozata. 20-án, hétfőn 19 órakor a színházteremben: ÜNNEPI DÍSZHANGVERSENY KO­DÁLY ZOLTÁN SZÜLETÉSÉ­NEK 94. ÉVFORDULÓJA AL­KALMÁBÓL. 22- én, szerdán 10 órakor a Meseszobában: KÉSZÍTS VE­LÜNK JÁTÉKOT! Szünidei program gyermekeknek. 23- án, csütörtökön 15 órakor a színházteremben: A CIRO- KA BÁBEGYÜTTES KARÁ­CSONYI GYERMEKMŰSORA. 23- án, csütörtökön 18 órakor a földszinti előcsarnokban: DISCO. Belépődíjas. 24- én, pénteken 10 órakor a felnőttklubban: MESEKÖ­TÉNY. Gyermekműsor. 1630 A magyar jakobinusok sírja 1795-ben fejezték le a budai Vérmezőn a forradalmi átalaku­lásért küzdő magyar jakobinus mozgalom vezetőit, május 20-án Martinovics Ignácot Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost, Szentmarjai Ferencet és Sigrav Jakabot, két. héttel később pedig Öz Fttlt és Szolártsik Sándort. A kivégzések a Habsburg zsarnok­ság minden ellenfelét felháborí­tották, de a kivégzettekre minden jobbérzésű ember mély részvét­tel gondolt. Ennek jeleként — mint Kazinczy Ferenc írta a Fogságom naplójában — már „másnap reggel a vérhelyen ró­zsa virított. Valaki rózsákat ása le ott csuprokban . A vértanúk sírjára azonban nem tehettek virágot, mert ismeretlen helyen, a legnagyobb titokban föl­delték el őket. Hosszú ideig hiába kutattak földi maradványaik után. Ezt tette 1913-ban Gárdo­nyi Albert, a főváros újonnan ki­nevezett főlevéltárosa is. A régi budai levéltár valamennyi 1795-Ös iratát átböngészte abban a re­ményben, hogy valami nyomra bukkan. Kutatása ekkor ered­ménytelen matradt, a következő évben azonban a véletlen a se­gítségére sietett. Ugyanis Buda­pest vezetősége, mikor a Vérme­ző birtokjoga miatt vitába keve­redett a katonai kincstárral, őt bízta meg. hogy nézze át a Vér­mezőre vonatkozó aktákat. így került a kezébe. Hainiss Frigyes­nek, Buda hites mérnökének egyik jelentése. Hainiss ebben azt javasolta, hogy a mai János kór­ház mellett fekvő katonai teme­tőt bővítsék ki azzal a területtel, ahová Martinovicsot és társait temették. Jelentéséhez egy tér­képvázlatot is csatolt, a ezen fel­tüntette ti sírok helyét. Ez a hely a mai Vörös Hadsereg útja és a Kútvölgyi út által bezárt három­szög csúcsa. Gárdonyi felfedezését a Világ című napilap 1914. január 18-i számában tette közzé, s ezzel egy­idejűleg jelentette a dolgot a fő­városi tanácsnak: A tanácsi egy­hangúan elhatározta, hogy fel- ásatja a sírokat. Az ásatásokat Bartucz Lajos, az egyetem embertani tanszéké­nek fiatal tanársegéde, akit a munka vezetésével megbíztak, 1914. április 29-én kezdte meg. Az első sírt három héttel később, május 20-án, tehát éppen a ki­végzés évfordulóján találták meg. a többit pár nappal később. Bar­tucz ezután áttanulmányozta a vértanuk termetéről, magasságá­ról, stb. szóló egykorú leírásokat, arcképeiket, a kivégzésről készí­tett jelentést, összevetette életko­ré''.: es mindezek alapján sike­rült mind a hét forradalmár csontját meggyőző hitelességgel azonosítani. A maradványokat ez­után hét fehér tölgyfaládába zár­ták, lelakatolták, lepecsételték, és ideiglenesen a Fővárosi Levéltár egyik sötét raktárhelyiségében he­lyezték el. A tanács 30 000 koronát sza­vazott meg Martinovics és társai méltó eltemetésére, csak arról vi­tatkoztak, hogy hová temessék őket, a Vérmezőre, a Kerepesi temetőbe vagy máshová. A ter­vezésnek az első világháború ki­törése vetett véget, elhatározták, hogy majd csak a békekötés után döntenek. 1919 után azonban ha_ hazaarulonak) és kommunistának bélyegezték volna, azt, aki a ja­kobinusok emlékének méltó meg­becsülését szorgalmazta volna. A csontokat rejtő hét; ládát így Gár­donyi őrizte. Csak két gyermeké­nek és néhány bizalmas barátjá­nak mutatta meg néha. hogy em­lékezzenek a ferenci abszolutiz­mus áldozataira. A tanács 1914-ben azt is elha­tározta, hogy a vértanúk emlékét könyvben is megörökíti Ebben Bartucz részletesen beszámolt az ásatás menetéről és a csontok azonosításának módjáról. Gárdo­nyi pedig hosszabb tanulmányt írt a mozgalom történetéről. A magyar jakobinusok emlékezete című könyvet különböző nehéz­ségek miatt csak 1919 március elején adták nyomdába, és a saj­tó alól a Tanácsköztársaság ide­jén került ki. Ma könyvészeti ritkaság, mert 1919 után vala­mennyi fellelhető példányát meg­semmisítették. Az 1920-as évek végén valaki felhívta a Városházán uralkodó Keresztény Községi Párt vezető­ségének figyelmét a levéltárban levő ládákra. Ennek következmé­nyeként egyik délután polgár- mesteri utasításra elszállították onnan. Hogy hová az hosszú ideig titokban maradt. Csak 1960- ban találtak újból rájuk a Kere­pesi temető egyik jeltelen krip­tájában. Bartucz Lajos nyugalmazott egyetemi tanár ekkor még élt. 75 esztendős volt. A csontokat újból agnoszklálta, s ezután eltemették őket közös sírba, a temető főbe­járatától nem messze. A vértanúk mai nyughelyét fe­ketemárvány sírkő díszíti. Rajta áll arany betűkkel a hét név és négy sor Petőfi Vérmező című verséből, négy olyan Sor, amely csak 1945 után vált igazán idő­szerűvé : „Olyan sokáig volt átkozott nevetek, Megemlíteni sem volt szabad benneteket. De már annak vége ... megadhatjuk a bért, Áldozhatunk könnyet a kiontott vérért!” V. M. (lő.) A kis ember türelmesen vá­rakozott rá. Megvárta míg befe­jezi a hallgatást, és lehúzza sörét. — No? —'kérdezte ekkor, és intett, hogy hozzanak új sört. De csak az egyik ujját emelte tel hozzá, ami azt jelentette, hogy szimpla féldeci elegendő lesz bele. Már látta, hogy Zsabka hajlik a dologra, bár még visszakérde­zett: — És mi a fenének? — Az az én dolgom. — No jó — mondta Zsabka, hátradőlt a széken, urasan, fö­lényesen. — Négy piros. A trafikost elöntötte a bíbor. — Egy rabló vagy. — Az kell magának. Zsabka vigyorgott, a trafikos fejét csóválta tehetetlen. — Mást úgyse találna erre — mondta Zsabka még pimaszul. — Na jó. Kezet adtak egymásnak. Teli korsóikat megemelték és felhaj­tották. A trafikos már felállt volna, de Zsabka még mindig hátradőlve ült a széken. — Várjunk még — mondta, és kinyújtotta markát. — Kettőt most, előre. — Akkora zsivány vagy — morgott a trafikos, míg zsebében kotorászott a két bankó után, . mit aztán Zsabka megpökdösött es eltett. — Nálam találkozunk. Zsabka indult elsőnek. Majd kisvártatva Sandi is. De ő még megállt Matejék asztalánál. Mert úgy érezte, magyarázkodnia kell. — Ez is megkomolyodik, mint a többi — mondta Matejéknak. — Felássa a kertem. Nyáron? — gondolta Matej. de tompa, alig forgó agya mind­járt el is vesztette, amit talált. Ellenben Ján, az asztalos hami­san huszorított Sandi ra, meg is fenyegette az ujjával; jól tudta, miféle üzlete van a trafikosnak a Zsabka gyerekkel: mennek az erdőbe, már pitymallatkór bi­zonnyal. Egyiket se találta el. Mert a báli muzsika zümmögve terüli még el a falu fölött, mint könnyű köd, s az óra még csak a tízet ütötte, mikor Zsabka zör­getett a trafik ablakán, valóban ásóval, lapáttal. És valóban kert­be mentek, nem pedig erdőbe. Igaz, a kert nem Sandi kertje volt, hanem a templom mögötti temetőkert, ahol a trafikos a csillagfényes éjszakában, midőn a hold éppen kapaszkodóban volt, egy bizonyos sírhoz vezette Zsab- kát. A sírban Ján apósa nyugo­dott. Zsabka letette a szerszámokat, s ingujjra vetkezett. Sandi pedig megállt, kocogott a foga a hi­degtől, s az izgalomtól, ésrnind- mégig csak azért rettegett, hogy a szerszámok össze ne koccan­janak. Ezt tragikusnak találta volna, sőt végzetesnek, mert a csend dióhéja menthetetlenül összeroppanna, Ezt a diót papír­héjúnak képzelte, s még töré­kenyebbnek, mikor már a fű sem Surrogott a talpuk alatt, csak a közeli erdő nyögött fel olykor hűvös lélegzéssel, és a friss ezüst­ben derengő-dermedő cifra mű­vű kereszt lelett, a vadkörte ágai közt a madarak nyöszörögtek, pittvegtek álmukban, s az éji bo­garak motoztak körös-körül. Sandi anyanyelvűnek vallotta magát, de ez most sűrűbben eszébe jutott a kellet éltél. — Igyekezz — súgta —, be is kell temetnünk. — Izgalmában hangja elrekedt. Zsabka megfogta az ásót. — Nyugi — mondta. — Hol kezdjem, elől vagy hátul? — Közepin — morgott bosz- szúsan a kis ember —, ahol aka­rod. Csak láss hozzá! Minden perc drága. — Hajnalra itt se voltunk — szólt Zsabka különösebb hang­fogó nélkül, hogy a trafikos gyér haja a micisapka alatt égnek me­redt. Ráadásul újra letette az ásót: — Mit csinálsz? Zsabka munkáltatójára vigyor­gott, ki egész lyukat topogott idegességében a talpa alatt. — Ez nem kell? — A virágo­kat kezdte lepakolni a sírról. — Jól van, no — morgott San­di. Visszakozott: persze, hát per­sze .. A falu réme rendre leapasz­totta Ján apósának sírját, a bér­munkás közönyösségével a fel­vállalt munka célja iránt. Szán­dékos komét ossággal dolgozott, annyi legyen meg legalább neki. Nehogy tévedésben legyen a kis ember, hogy ő tesz szívességet. Meg aztán a gonosz mája élvezte, hogy amazt a frász töri. Pihenőre is fogta hamar az ásót, megtámasztva nyelén a kö­nyökét. — Maga féli az Istent? — Pi­maszul pislogott a kis emberre. — Eredj a fenébe! — Menjek? A trafikos nyeldekelt. — Csináld! Ne töltsd az időt! — Hát a szellemeket? — Nem! — kiáltott a trafikos. Kicsit nagyot kiáltott mérgében, meg is ijedt tőle. Zsabka röhögött. — Akkor mit inog a lába? — Törődj a dolgoddal... ami­ért fizetnek. — De nagyra van vele! És ha azt mondom, hogy meggondoltam, nem csinálom ennyiért? A trafikos nem szólt. Zsabka pedig mégiscsak nekilátott, meg- pökdösye előbb tenyerét. De nem sokra haladt a meló­val, mely elég könnyű volt, a porhanyós föld inkább lapátot kívánt. Éppen nyúlt utána, a hold sekély gödörbe sütött, mely térdig ért. És Sandi éppen azon mulatott, hogy ez a Zsabka gye­rek nem akarta amúgy, hát így kaparja ki neki a gesztenyét, né­mileg kerülő úton, de mégiscsak kikaparja. Ha tudná! Ezen mu­latott éppen, és jól emlékszik, hogy előtte nézte meg az órát, s még fél tizenkettő se múlt. Azzal kezdődött, hogy odale ringani kezdett a holdfény. Zsab­ka benn állt a gödörbe, érezte, hogy talpa alatt megmozdul a föld, és furcsamód elcsodálkozott. A laza töltelékföld úgy hullám­zott a sírban, az örökalvó fölött, mintha az csak e világi ágyában szunnyadna a jó meleg dunyha alatt, édesdeden. Szép egyenletesen hullámzott, az egészséges szuszogás ritmusa szerint, egy pókhas emelkedő- süllyedő mozgására. „Képzelődöm” — szólt magá­ban Sandi, megdörgölte a szemét. Ekkor látta, hogy Zsabka is kép­zelődik, mert mereven nézi a rin­gó holdfényt. Éppen mondta volna magában, hogy ennek fele sem tréfa, mikor a ringás abbamaradt. Fél percig ha tartott. Egy idegen szót kere­sett, valami terményettudomá- nyos kifejezést a jelenségre. — Megvan —, mondta — vizió. Ám a túlvilágnak más volt a véleménye. A sír erősen megráz­kódott. Sőt Sandi talpa alatt is nagyokat rándult a föld. Nem volt vitás, Ján apósa kikelni ké­szült sírjából. A kis ember elordította magát és futásnak eredt. Impozáns épületek tudnak ösz- szeomlani pillanatok alatt. Így dőlt halomba most az em­beröltőn át téglánként összehor­dott (vagy felhányt?) épület, amely Sandi fennen viselt öntu­datában „anyagelvűség” néven díszlett — míg a temetőtől ‘hazá­ig jutott, egy szuszra, hátra se tekintve, lelkét csaknem kiadva. Pókbeszőtte igéket vett újra hasz­nálatba, melyek húsz éve hever­tek a sutba. A miatyánkat és üd­vözlégyet mondta hazáig,, de még a paplan alatt is, ahová kocogó fogakkal azon nyómban bebújt. Itt már meg merte állapítani, hogy elég rozsdásan és idegesen forog nyelvén az imádság. Sőt Zsabka is eszébe jutott: vajon ho­vá lett? Nem emlékezett, hogy vele futott volna. S még mindig a paplan alatt, a régi könyvről kezdett ábrán­dozni, melyet Ján apósa nem akar ideadni. Ez az ábrándozás két­ségtelen a magához térés jele volt. Aztán már a fejét is ki merte dugni. Ó, bár ne dugta volna ki! Iszonyatos dolgot látott. Felért egy tudathasadással — noha ez a verzió eszébe se jutott. A szoba szemközti falán, hol tudomása szerint — már a min­dennapos megtapasztalásaiban is kételkedett — soha ablak nem volt, tehát az egybefüggő, töret­len, vályogtéglával vegyesen ra­kott negyvencentis kőfalon, mely­nek ezüstmintás festését a tulaj­don kezével házilag végezte a ta­vaszi meszelések idején, és amelyre mint ezermester büsz­ke volt, bevilágított a hold egy szeletkéje, sőt a csillagokból is beragyogott egy füzérre való,- mint a tegnapi búesűsok felfű- zörtít mézeskalács érmei. E hasonlat kézre jött, és ismét csak a paplan alatt jutott a kis ember eszébe, midőn azt már a feje búbjáig újólag felrántotta. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom