Petőfi Népe, 1976. december (31. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-07 / 289. szám

1976. december 7. • PETŐFI NÉPE • 5 KALANDOZÁS A RIPORT KÖRÜL Megújuló műfajok yszerre lehetünk tanúi az írói alakváltozásoknak és a különböző műfajok áttűnései- nek. Számomra az 1976-os év egyik legszellemesebb stílusú könyve A besurranó szerkesztő, Kit érdekel, hogy a szerző, Gal- sai Pongrác is állandóan ingado­zik az elméleti besorolások kö­zött. Kodolányi Jánosról vagy Nagy Lajosról nem novellát, nem szabályos portrét, hanem egyéni hangú emlékezést vet papírra. Másutt kereken bevallja, hogy a szóban forgó történet helyett in­kább regényt kellene írnia. Az újságírói műfajoknál ma­radva, tipikusan ide tartozik az interjú. Szépirodalmi vagy oktató jellegű rokonaira csak külsősé­gekben hasonlít. Párbeszédes for­mában bomlik ki a szerző és a nyilatkozó személyiség mondan­dója. A szokás azt diktálná, hogy a hírlapírói kérdésekre tudós, költő vagy politikus válaszoljon. Valóban, ez játszódik le a leg­több esetben. A költő Mezei And­rás viszont a kivétel izgalmával szolgál legfrissebb kötetében. Megkérdeztük ... ezt a címet vi­seli a gyűjtemény, s az Élet és Irodalom-ban rendszeresen meg­jelenő sorozat darabjaiból épül fel. Ennyire közvetlen hangú, az alkotásokra gyorsan reagáló és pergő ritmusú beszélgetéseket alighanem csak a pályatárs tud készíteni. A címek közvetlenül utalnak az interjúk tárgyára, és igen beszédesen vallanak Mezei mai közéleti irányultságáról. Na­gyon jellemző, hogy a földrajzi­lag távoli témákat választó Kar­dos G. Györgytől például azt kérdezi: mikor ír már regényt a mai Magyarországról; Szabó Mag­da arra válaszol, hogy miért ka­landozott Géza fejedelem udva­rába; a népi indulatú Ladányi Mihály kérdése pedig az, hogy szeretne-e gazdag lenni. Űjabb és újabb meglepetése­ket hoz egy másik jellegzetesen újságírói műfaj, a riport tér­hódítása. A felszabadulás utáni magyar prózairodalom egyik ösz- szegező igényű csúcsteljesítménye, Sánta Ferenc Húsz órá^-'ja nem más, mint riportregény. Déry Ti­bor kisregénye, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról rögtön a címével érzékelteti kü­lönös jellegét. Egyik mű sem ma­radt meg az egyedüli könyv-for­mában: az érdeklődés hatására megfilmesítették, illetve színpad­ra állították őket. De jócskán akadnak frissebb páldák is. A Magyarország felfedezése című szociográfiai sorozat jórészt in­terjú-módszerrel, emberi sorsok­ról rajzolt portré- és riportele­mekből jött létre. Mesterházi Lajos Viszontlátása is a tárgy­szerű szociográfia és a vallomá- sosabb riport házasságából szü­letett. Az író Pest megyei élmé­nyeit dolgozta föl a kötetben. Ugyanehhez a műfajhoz kapcso­lódik az utóbbi hónapok egyik legnagyobb hazai sikere, Moldova György sorozata a vasútról. Az írás a Kortárs folyóirat hasáb­jain látott napvilágot, s önálló kötetben is megjelenik. A riporthoz alighanem épp a sajtóelmélet a legkegyetlenebb. Az „újságírás királynőjét” meg­fosztja minden külső díszétől az­zal, hogy egyszerűen és határo­zottan a tájékoztató jellegű írá­sok között jelöli ki a helyét. Ének a büszke és rangos mű­fajnak is kijutott tehát a tudo­mányos rendszerezés skatulyái­ból. Az újságíró-gyakornokokat mi sem lombozhatná le jobban, mint amikor rájönnek arra, hogy csupán valamivel színesebben tá­jékoztatnak a szokásosnál, mi­közben a jellemábrázolás és cse­lekményvezetés lázában hajolnak a kéziratpapír fölé. A szépirodalmi kalandozások természetesen nem hagyják vál­tozatlanul a riportot. Egyre igé­nyesebb lesz, és csak igényesen szabad hozzáfogni az íráshoz. Ha sikerül a vállalkozás, a könyvki­adás egyre több esetben menti meg a könnyű napi vagy heti múlandóságtól. Kicsit megkésve jelent meg a könyvesboltokban Németh Sándor Túl a kanyaron című kötete. A Magyar Ifjúság olvasói számára ismerősen köszönnek ezek az írá­sok. Mégis, egész másképp hat­nak együtt. Németh Sándor lo­gikusan kérdez, és szenvedélye­sen keresi a válaszokat. Ha kell, akár egy évet is vár a teljesség kedvéért, egy váratlan adat to­vábbi utánjárásra sarkallja. A szereplői nevetnek és sírnak, többnyire beszédesek, vagyis élő emberek. A laktanyából átalakí­tott üzem előtt észreveszi, hogy a géppuskafészek helyén virágok nyílnak. A látvány jelképpé emel­kedik. „A szomszédos épületben kőművesek dolgoznak. Az ablak alatt egy különös betonkúpban zöld növények vannak. — Az volt a géppuskafészek — mondja a kőműves, és nevet. — De erre a célra jobban meg­felel ... Gyalog jövünk vissza az útig. Ahogy kiérünk, egyszerre nézünk hátra. A kapu két oldalán egy- egy fiatal, rezgő levelű nyárfa áll őrséget.” Bács-Kiskunba a tanyakérdés vezette el az újságírót. Megállt-e az idő? — teszi fel a kérdést az egyik tanyaudvaron, a kecs­keméti járásban. Így, összegyűjt­ve és megszerkesztve azért ad­nak valami többletet ezek az írá­sok az eredeti olvasmányélmény­hez képest, mert nyilvánvalóbb az egymáshoz fűződő kapcsolatuk, meggyőzőbbé válik a szerző va­lóságértelmező szándéka. önmagukban is irodalmi fogan- tatásúak vagy inkább ízűek Bajor Nagy Ernő riportjai, ame­lyeket a Munkatársunk jelenti című könyv sorakoztat fel. Az ábrázolóerő jelenlétéről bárkit meggyőzhet a Vonatgázolás egy apró részlete is. „A sérült óráján nyugodt ritmussal járt körbe a másodpercmutató. Egy pillanatig azon tűnődtem: miként lehet, hogy a leginkább velünk élő tárgyak, ez az óra is, nem élik át velünk sorsunk megpróbálta­tásait? Néztem: éppen hét óra volt rajta. Aztán üvegét csön­desen befutotta a vér.” Bajor Nagy Ernőt a legkülön­félébb sorsok érdeklik. Hátha ér­téket talál a csellengők, a sim­lisek, vagyis csavargók között, mélyére néz a külterületi vagá­nyok és az iskola ellentétének, mai feleségvásárlásról tudósít. Jellemez a nevekkel, megörökíti a változó nyelvhasználatot, ki­fejezési készletet. Messzire kalauzol a nyugatné­met Stern magazin munkatársa, Rolf Winter. A Kossuth Könyv­kiadó jelentette meg magyarul az Egyesült Államokról szóló 17 riportját, Lidércnyomás címmel. Egyebek. között a szegénység és gazdagság végletes helyzeteit, a maffia és az üzlet kapcsolatait deríti fel. Történeteket fűz össze, az anekdotizmus veszélyétől tö­mör és szemléletes stílusa menti meg: „ ... a helyzetet legjobban úgy jellemezhetjük, hogy ahány­szor Hunt nagy nehezen kinyög egy mondatot, mindannyiszor ak­kora összeggel lesz gazdagabb, amekkorából néhány szegény amerikai család hátra levő éle­tére el volna látva”. Az interjú és a riport ereden­dően újságírói műfaj, s közben a művészi próza művelőinek tollán is csiszolódik. Ezek az al­kotások leggyakrabban az újság­hasábokon tűnnek fel, itt vizs­gáznak nap mint nap valóság­feltáró képességből, megjelenítő erőből. Számukra sohasem lehet elég a könyvkiadás néhány vá­lasztott ünnepnapja. Arra van szükségük, hogy nap mint nap kiállják a társadalmi valósággal való összevetés próbáját. Halász Ferenc A műemlékek pusztulása Világszerte pusztulnak a sza­badban álló műemlékek, különö­sen az épületek és a szobrok. Az UNESCO már a. hatvanas évek elején nemzetközi összefogást sürgetett a szabadban álló mű­emlékek védelmére.-ÁümüetalékékLrpusztulás&t elsőtől sorban1 'aí' -levegő kéndioxid- és széndioxid"’ szerrriyezése okozza! • A légiközlekedés által okozott légrezgés is árt a műemlékeknek. Sok esetben a nem megfelelő res­taurálás okoz nehézségeket a műemlékek megmentésénél. Az Akropoliaz esetében például ne­hezíti a restaurálást, hogy a 19. századbeli helyreállítás során cementet is használtak. Ugyan­csak ésszerűtlennek mondható, hogy oxidálásra hajlamos fém­részeket is beépítettek az emlí­tett restauráció során. A nappali és éjszakai hőmérsékleti különb­ség a különböző anyagokban olyan feszültséget kelt, amelyek idővel kisebb-nagyobb márvány­darabok leválásához vezetnek. A tapasztalatok szerint még a har­mat is káros hatású, mert a gépjárművek kipufogó gázaival és az ipari gázokkal kénes sava­kat alkot, amelyek behatolnak a hajszálrepedésekbe. Ezek a savak a műemlékiek felületét megtá­madják, porózussá teszik. Az ol­dódó sók is ki virágozhatnak az addig sima felületű márványon. A levegőszennyezés az épüle­teken kívül a szobrokra is hat, sdt' fhég’díárosabb mértékben. A szobrok1 ruháin először a redők türiflérc SgiP májcl ”áí1 dbftibörzat lé-1 kopik, elmosódik, ezáltal a szo­bor fokozatosan elveszti jellegét. Ezt főleg a homokkőből készült szobroknál lehet tapasztalni. A kőből homok lesz, és esetleg le­pereg a szobor arca is. A szak­értők kételkednek abban, hogy kizárólag a gépkocsik kipufogó gázai és az ipari szennyezés okozná ezeket a mállásokat. Ira­tokra utalnak, amelyek a kölni dóm esetében az 1800-as évből, a bambergi dóm esetében az 1533-as évből származnak, és ezekben a meleg és a fagy, va­lamint az eső hatására tönkre- menő szobrokról lehet olvasni. Az építészeti, valamint a képző- művészeti alkotások megóvásá­nak módszerei igen sokfélék, azonban eddig egy sincsen, amely végleges megoldást tudna nyúj­tani. IFJÚ MŰVÉSZEK • Csehszlovákia minden nagyobb városában működik művészeti nép. iskola. Ezekben az iskolákban a 7 és 15 év közötti gyerekek különböző művészeti ágakat sajátíthatnak el. Képünk a prágai I. kerület művé­szeti népiskolájának ifjú növendékeit ábrázolja. (Fotó: CTK—MTI —KS.) jr \ A helytelen közbevetésről ti Az írás az élő beszéd rögzítése. Ezt a fontos nyelvi szabályt min­denki ismeri. Hiszen a beszéd az elsődleges, az írás csak rögzít. Ebből természetszerűen az kö­vetkezik, hogy ha írunk is, az élő beszéd természetességét, köz­vetlenségét kell figyelembe ven­nünk. Ha elszakadunk az élő be­szédtől, mondatszerkesztésünk mesterkélt, sokszor torz lesz. A nyomtatott szövegekben ez a mesterkéltség nem ritka, hanem sajnos, mind általánosabb lesz. Ezzel a jelenséggel a Magyar Nyelvhelyesség c. kiadványban Fcrenczy Géza is foglalkozott. Először az ő példái közül ismer­tetünk hármat. Vannak mondatok, amelyeket csak látva értünk meg. hallva nem. Ilyen példa: „Monteria (Co­lumbia) faluban szerdán ötösik­rek születtek.” A zárójelbe tett Columbia azt az országot neve­zi meg, amelyben ez a Monteria nevű falu található. De olvasva a szöveget, nem tudjuk a záróje­let érzékeltetni sem hangsúllyal, sem más módon. így a hallgató a legjobb esetben egy Monteria- Columbia nevű falura gondol­hat. De tekintve, hogy ezt a köz­lést nemcsak olvassák, hanem esetleg hallgatják is, valahogy így kellett volna írni: a columbiai Monteria nevű faluban, vagy: Columbiában Monteria nevű fa­luban. A második példa: „...ez nem a ,,mi” (könyvtárosok) érdekünk.” Magyarul így helyes: ez nem a „mi” érdekünk, nem a könyvtá­rosoké. Ez a harmadik példa félreért­hetetlenül mutatja, hogy a mon­dat fogalmazója mennyire az írott szövegre gondolt: „Mintha ezeknek az (gondolom) ifjú ze­neesztétáknak is valami ilyen­fajta tanácsot adott volna vala­ki.” Ha a zárójeles közbevetést kihagyjuk, a mondat szabályos: ezeknek „az ifjú zeneesztéták­nak ... De a közbevetéssel így kellene lenni: a (gondolom) ifjú zeneesztétáknak... A határozott névelő mássalhangzó előtt a, a fogalmazó azonban az írott szö­vegre gondolva a névelőt az ifjú szó elé tette. Egy sportkrónikából való a kö­vetkező mondat: „Józsi sérülése (kifordult a bokája, de elfagyasz- (ás után visszajött), aztán Gás­pár lövése és Rapp szép védése jelentett eseményt, majd .. ” Nem lehet másképpen: a záró­jelben közölt részt külön mon­datban kellett volna közölni. Egy tippelési tanácsadó e mon- :n data is jellemző: „A hazai együt- Cj tes javított rossz helyzetén (az t elmúlt fordulóban idegenben <■> nyert), amelyet szeretne folytat- ni.” Először is: az amelyet név- . más főnévre vonatkozhat, tehát úgy gondolhatjuk, hogy a foly- sj tatás a helyzetre, mégpedig a t- rossz helyzetre vonatkozik. Ja-sag. vitsuk ki úgy, hogy ne mosolyog junk a fogalmazáson, és hogy el^A tüntessük a zavaró zárójelet: ,(A ^ hazai együttes javított rossz heiji-^ zetén: az elmúlt fordulóban ide:- J*jt genben nyert. Ezt szeretné foly- ./ tatni.” Még javítani is nehéz a követ- kező mondatot: „A megyénkhöz oly erős és szomorú szálakkal kötődő — Baján ápolták betegsé- , gében — Csáth Géza író-kritikus j is egyik korai értője volt...” Először közöljük a fontos mon­danivalót, azután zárójelben fűz- - zük hozzá, ha a megyei kapcso- latokra is utalni akarunk: Csáth Géza különben megyénkhez szó- ; morú emlékekkel kapcsolódik, , betegségében ugyanis Baján ápol­ták. i A következő mondatot a gon­dolatjelek közé tett határozós közbevetés felületes fogalmazása tette nehezen érthetővé. Arról ( vari szó, hogy a termelőszövet­kezet sokféleképpen segíti nem­csak a dolgozóit, hanem a nyug­díjasokat is. „Ennek egyik leg­főbb formája — a különböző juttatások, pl. 1 holdnyi kukorica­föld, nyugdíjasok anyagi támoga­tása stb. — a termelőszövetkeze­ti tagok lakásépítésének támo­gatása stb. — a termelőszövet­kezeti tagok lakásépítésének tá­mogatása.” A mondat megfogal­mazója arra utal, hogy mi a se­gítség egyik legfőbb formája sok egyéb mellett. A sok egyebet gondolatjelek között sorolja fel, de a stb. után éppen ez a mel­lett marad el. Ha nem hangsú­lyozta volna a segítés egyik leg­főbb formáját, akkor a gondo­latjelek és a stb. elhagyásával a segítés különböző módjait közöl­hette volna, köztük a legfőbbet is. így azonban eltorzult a mon­dat. A helytelen közbevetés továb­bi, még jellemzőbb példáinak tárgyalása a következő hétre ma­rad. Kiss István Miről olvashatunk a Fűszerek könyvében? A híres Magellán-expedíció 1519-ben öt spanyol vitorlás al­kotta flottája útra kelt, hogy tá­voli világok kincsével térjen visz- sza. Az öt hajóból mindössze egy érkezett haza, 18 matrózzal, há­rom esztendő múlva. Ez az egy hajó azonban óriási vagyont ho­zott: 700 mázsa fűszert. Ezzel az egy hajórakománnyal Európa számtalan fűszerrel gaz­dagodott. „Ez akkor történt még, amikor a borsot, mint legértéke­sebb fűszert — a magyar patiká- riusok aranymérlegen mérték és méregdrágán vásárolták lakomá­ikhoz a gazdagok” — írja a Fű­szerek könyvében Romváry Vil­mos. A fűszerek használatáról, az ételek ízesítéséről, a régi recep­tek felelevenítéséről szól ez az fölekes könyv, amely a Mezőgaz­dasági Kiadó gondozásában jelent meg. Bizonyos, hogy az a házi­asszony. aki átlapozza ezt a köny­vet, ízesebben tud majd főzni. Külön fejezet foglalkozik a dié­tás fűszerezési tanácsokkal és azokkal a fűszerekkel, amelyek a szépségápolást szolgálják. A technikus is mosolygott, a festődéből, ő is odajött. Egy szót sem szólt, cSak Anyicska meg­érezte, hogy ott van. Szeme bár­sonyát megérezte a hátában. A eív kis kalimpálása elég volt, hogy ujjái elbutuljanak. csaknem elejtett egy csévét, s a kettes szedegetéséhez ig alig lett mer- sze. Mikor félre - ig lesett, hogy megbizonyosodjék, magában paj­kos elégedettséget és megnyug­vást érzett: „Hát idejött. Ide húzta valami’. Anyicska észrevehetően meg­változott. Mikor pedig a techni­kus megszólalt, egyszeriben ő is szóra bátorodott, és nagyon is élénk lett. A technikus csinos volt és fia­tal, s máris sok mindent tudott. Az újságok és könyvek érdekel­ték. Ég minden, ami a világban történik. Most is érdeklődve fi­gyelt, s amikor beleszólt, kedve­sen éa választékosán beszélt. Ezt mondta): — Az ilyen népszigeteknek nincs utánpótlásuk a kultúrá­ban... Nem lehet okolni őket a magunk felelősségének fölvetése nélkül... Ezt arra mondta, hogy a hegyi falucskák elmaradottsága miatt csepülték, ahol az emberek köz­mondásosan együgyűek, viselke­désük durva, és a fejük tele van babonával; tán bizony még bo­szorkányok is vdnnalq náluk. — Lonci is kifogott egy csino­sát — mondta a segédmester. Mikor kimulatták ezen magu­kat, akkor mondta a technikus, amit mondot, és még ezt szólta: — De befizetek én a magunk­fajta kultúremberekre is. Anyicska szövetségest érzett maga mögött. És még túláradó kedvet érzett. — El kell egyszer jönni — mondta. És mindjárt Loncit hív­ta; hogy jöjjön el a búcsúra, most, Péter-Pálkor. Meglátja, mi­lyen szép falu, és milyen jók ott a népek. Lonciba fogódzott, de a többieknek is szólt. — Lesz citromos torta? — kér­dezte Lonci csak úgy. — Lesz. — Hát tudd meg, hogy megyek, — Elhatározta egy pillanat alatt. A technikus még akkor is ott maradt, mikor a többiek elszé- ledtetó a helyükre. Hívta Anyics- kát, hogy úgyse tud mit csinálni, nézze meg a festődét. Anyicska gondolta, miért ne. Mikor a bálákhoz értek, tréfá­san azt mondta a technikus, hogy tartsák tiszteletben a „törvényt”, és bújjanak a bálák közé, mint­ha odahaza lennének a széna­padláson, amit a segédmester be­szélt. Anyicska a homályos világítás­ban felnézett. Tiszta szeme csupa hitetlenség volt, s egy harmat- csepp csillanását is észre lehetett venni benne. De csak egy pilla­natra, mert hirtelen sarkon for­dult és elszaladt). Később lett áram. Újra csat­togtak a gépek. Anyicska fürge ujjakkal dolgozott: vakokat kö­tött be, és szakadt szálakat so­dort össze; járt-járt a fonógép kocsija mögött kilométereket. Míg Lonci egyszer megkérdez­te tőle: — Bogaram, te sírsz? Itt volt Péter-Pál ünnepe. Kel- lemea kirándulóidővel. Hegyi szellő lengedezett, és szárítgatta a könnyű párákat. Már hetekkel előbb festettek, meszeltek, csinosították a háza­kat, takarították az udvarokat. A templomot felöltöztették, az ol­tárok fölé zöld gallysátrakat emeltek, és zöld gallyal díszítet­ték a bejáratot. A cifra művű kereszt alatt, mely frisa ezüstben ragyogott, és amelynek talapzatát megtiszto­gatták a mohától, vásárosok ver­ték fel sátraikat. Az utca fellocsolva, kiseperve, s a portalan légben sütés-főzés illatfelhői gomolyogtak. A fale­vél ig csillogóbban fürdött a ned­ves napfényben, mint köznapo­kon. Csaknem minden házba vendé­get vártak. Anyicskáék vendége is megjött a városból. — Lonci! — kiáltott Anyicska. Leszaladt a magas betonlépcsőn. Véletlenül tekintett ki a konyha­ablakon, hát csak megpillantja: de ismerős! — Látod, hogy nem hamukáz- tam — mondta Lonci, össfceborul­tak. — De titeket megtalálni! Teréza a lépcső felett még kor­lát nélküli kis előtéren mosoly­gott, kezét kötényébe törölgetve. A azülike, akit itt babicskának neveztek, s a konyha mélyén ku­porgott kissé már gömyedten, a nagyothallók szokásával tenyerét füléhez tartva érdeklődött: — Kto tam? — A lányunk kis barátnője jött a gyárból! — mondta Teré­za kiáltva. A babicska bólintott, midketten boldogan mosolyogtak. S Loncit kellemesen érintette a vendégsze­rető fogadtatás. Márig úgy talál­ta, hogy nagyon szép napja lesz. Teréza a szobából hozott ki támlás széket, és hűvösségtől va­ló homályát — mert porszem ugyan nem volt rajta — ruhá­val letörölgette. A babicska gör- nyedten csoszogott a süteményért. Martej pedig fekete bársbnyünnep- lőben éppen előjött a szobából, a templomba indult. Elterült a mo­soly az arcán. — Isten: minálunW hozta! — Majd Anyicskát figyelmeztette: — Likőrrel megkínáljatok ven- dégkisásszonyka! Ittak, ettek. De csak egy korty, egy falat erejéig, amennyit a megtisztelés kíván. Az ebédnek kell tartogatni a helyet. Lonci jópofa volt, úgyszólván csak ő beszélt. — Édeg kis fészek — mondta. — De micsoda ócska határokat járatnak hozzátok! Azt hittem, kiköhögi a lelkét, mire felérünk. Gondolják, nektek ez is jp. — Azelőtt ilyen se volt — mondta Anyicska —, csak láb­busz. Mindnyájan nevettek a „lábbu- szön De aztán elakadt a szó. Hallották a beharangozást. Anyicska templomra volt öltözve. — Ha gondolod, oda mehetünk, ott van most a látnivaló — aján­lotta Lonci nak. Lonci benne volt, csak attól tartott, nem felel meg az öltözé­ke. Farmerét, dzsekijét mutatta, arcába lógó rendetlen fürtjeit megrázogatta. Kirándulásra öltö­zött, nemi ünnepre. — Ó, — mondta Anyicska —, nem érdekes! Itt sem úgy van már, mint régen. A babicska is biztatta. — Dávno?... — mosolygott és legyintett. Azt akarta mondani, régen se volt másképp. S elmond­ta, hogy mezitlább is mentek templomba. — Nem volt neki topán, bekötötte lába rongyba, azt mondta, van neki seb... Bí­zón, bizon ... Mosolygott fogatlan szájjal. Te­réza is mosolygott, a konyhakö­tény rabigájában. A lányok pedig felkerekedtek. Az üres utca akárcsak nekik lenne locsolva, felseperve. S a kövek a fényben nedvesen csil­logtak a lábuk előtt. Mintha két királynő elé szőnyeget gurítottak volna. Egymásba karoltak; jóked­vűen, egy „konczzsusza”-számot dúdoltak. Lonci úgy is viselte a haját, mint Koncz Zsuzsa. Felértek a templomdombra, s ott mindjárt el is hallgattak. Nem voltak már egyedül. Külö­nösen a sátraknál ácsorgott né­hány bámészkodó. De a kereszt kőtalpán is ültek. Suhancok. Lonci azt hitte, hogy láncon vi­selt papírkeresztjük búcsús szo­kás. Megfújták színes papífldb- dáikat ai lányoknak, ámbár <*rak féltüdőből, a templom közelsége miatt, melynek vastag falait er»* hullámokban meg-megrázta al‘ ájtatos ének, s az öblös orgona^ szó. E hullámok kiszaladtak a- sátrak közé, s elterültek, mint’ parti fövenyen a tengervíz. Ügy tetszett: a templom falán haj­szálrepedések keletkeznek, s azon- át nyomakodik, csordul ki a zen­gő fohász. A két lány még inkább össze­bújt. * — Sikered van, Annám — mondta Lonci. — Nem nekem fújják. — Hát? — Neked. — Meg neked. Anyicska vállat vont. — Felőlem fújhatják. Lonci kinevetett a fekete hajá­ból. — Huh, de útálkozva mondtad. — Beképzelt majmok — su- togta Anyicska. — Minden férfi. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom