Petőfi Népe, 1976. december (31. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-01 / 284. szám

1976. december 1. • PETŐFI NÉPE • 6 HIVATÁSOS NÉPTÁNCEGYÜTTESEINK ötéves művészeti tervek ELNÉPTELENEDETT ISKOLÁK MAGYARORSZÁGON négy hi­vatásos néptáncegyüttes műkö­dik. az Állami Népi Együttes, u Budapest Táncegyüttes, a Bel­ügyminisztérium Duna Művész- együttese és a Néphadsereg Mű­vészegyüttese. Táncszínház vi­szont egy sincs; s ez a tény mind­járt meghatározza hivatásos együtteseink létét — a táncszín­ház hiánya a magyar táncművé- vészet legfőbb gondja. Igaz, a Duna Művészegyüttesnek van egy kis színháza, ahová viszont az érdeklődőknek csak néhány szá­zaléka fér be, az Állami Népi Együttes Korvin téri színháza pe­dig csak volt — most alakítják- át, éppen csak azt nem lehet tud­ni. mikor lesz kész ... Az Állami Népi Együttes öt­éves művészeti terve 1977-ben ér véget, már készül az új ötéves terv. megvalósítása viszont való­színűleg nehezebb lesz, mint az előbbié volt. Az együttes igazgatója Veréb Zoltán, művészeti vezetője Létai Dezső. Az ÁNE száznegyven mű­vészből áll, ezért volt igen éle­re való ötlet az együttes ketté­osztása; 1969 óta az együttes két csoportban is járja az országot. Így olyan színpadokon is elfér­nek, -ahol az egész gárdát soha nem lehetne látni. Az ÁNE elmúlt huszonöt éves, az alapító tagok nagy része már kiöregedett, utánpótlásra szükség van. A legutóbbi „frissítés” a balettintézet végzős növendékei közül érkezett: tizenkét új táncos­sal gyarapodott az együttes. Létai Dezső művészeti vezető nem elfogult az együttessel szem­ben; a táncosok technikai kép­zettségét nem tartja százszáza­lékosnak, de hát a százon felüli előadásszám, az állandó utazga­tás nagyon megnehezíti a rend­szeres gyakorlást. Ezen a tényen különösen nem fog segíteni az együttes bizonytalan ideig tartó otthontalansága. A BUDAPEST Táncegyüttes igazgatója és művészeti vezetője Simon Antal. A művészeti veze­tő helyettese Kricskovics Antal. Jelenleg huszonkilenc táncos van az együttesben, és tizenhárom zenész, a zenekar vezetője Vavri- necz Béla. A Budapest együttes két év múlva lesz húszéves, a ju­bileumi műsor terveit már elké­szítették. A magyar néptánc-ko­reográfusok nagy öregjének. Mol­nár Istvánnal kompozíciói alkot­ják majd a műsor gerincét, és tervezik a zenekar önálló estjét is. Jövő tavasszal kamaraestet rendeznek három koreográfus (Kricskovics Antal, Simon Antal és Molnár Lajos) műveiből. 1979- re nemzetiségi és magyar folklór- műsort, 1980-ra pedig Bartók- estet terveznek. A jövő évi kül­földi turnék tervei is szépek: márciusban Zürichben lesz egy fesztivál, amelynek ideiglenes cí­me: A táncművészet filmen és fotón; ennek lesz egyik jelentős szereplője a Budapest Tánc- együtes. Terveznek egy Kuvait —Egyiptom—Irak körutat és az 1975-ös egyesült államokbeli siker eredményeképpen valószí­nűnek látszik egy USA-turné is; ha ez megvalósul, ehhez az út­hoz fogják kapcsolni a kubai és mexikói vendégszereplést. Simon Antalnak is komoly gondokat okoz a nagy megter­helés: az évi száztíz hazai elő­adás éa jó néhány lekötött, s még több nyitva álló külföldi kötelezettség. így nem , lesz könnyű a tervek megvalósítása, ráadásul a Budapest Táncegyüt­tes komoly közművelődési szere­pet is vállalt: az idei ősztől a magyar közönségnek is rendsze­resen tartanak előadásokat. A Néphadsereg Művészegyüt­tese tánckarának vezetője Novak Ferenc. Az együttes harminckét táncosból áll. Legközelebbi ter­veik között első helyen szerepel egy ismeretterjesztő jellegű kis- műsor a magyar és a Kárpát­medencei táncok történeti kiala­kulásáról. A közeljövőben egy jó kedvű katonaikomédiát készíte­nek. Ezután a második generá- cióbeli koreográfusok nagy mű­sora következik, és Novák Fe­renc szeretné rövidesen az úgy­nevezett harmadik generáció ko­reográfiáit is bemutatni. Novák Ferenc vezeti „melles­leg” a HVDSZ Bihari János táncegyüttesét is. Mint egy ama­tőr együttes vezetője, örömmel újságolta, hogy végre megalakult a rég áhított Táncszínház, mely­hez egyelőre a Vasas Művész- együttes és fi Bihari biztosítja az anyagi alapot. AZ AMATŐRÖKNEK tehát van már táncszínházuk — ha ki­csi is —■, a példa adott, ideje volna elkezdeni egy komoly tánc­színház tervezését... A Belügyminisztérium Duna Művészegyüttese jövőre ..lesz húszéves. Az együttes huszonkét táncosból és tizennégy zenészből áll. A művészeti vezető Náfrádi László, a tánckari asszisztens Tarczi László. A zenekar vezető prímása Mészáros Tivadar, a kor­repetitor karnagy Végvári Rezső. Az együttes „adós” még a múlt évad kamaraműsorának hazai be­mutatójával, ez egy olaszországi turné miatt maradt el. A kétré­szes program első felében hazai folklórtáncok szerepelnek, a má­sodik részben egymás mellett mutatják be a hazai nemzetisé­gek és az adott tájegység ma­gyar táncait A koreográfiákat Vadasi Tibor, Béres András, Molnár István és Náfrádi László tervezte. Az új műsorban a zenekar is önálló programot adott: kamara jellegű népzenei feldolgozásokat játszottak, rendkívül érdekes hangszer-összeállításokban, volt olyan szám, amelyet két cimba­lom, de olyan is, amelyet egy klarinét játszott. A DUNA EGYÜTTES jövőre a Benelux-állomakban turnézik, er­re az útra új műsort kért a kül­földi impresszárió. Náfrádi Lász­ló nyírségi, szatmári és apátfalvi táncokat tervez, utóbbit Vujicsics Tihamér egyik fennmaradt par­titúrájára. A teljesen új, tithon bemutatandó műsort 1978-ra ter­vezik, Ebben már fel akarják használni az utóbbi években ko­molyan fellendült folklórkutatás legfrissebb eredményeit, Náfrádi László közművelődési programja, igen biztatóan hang­zik: „Egy lépéssel a saját igé­nyek mögött, eggyel a közönség igénye előtt”. B. B. Húsz éve tudósító Bácsalmási lakásán borítékba zárva 20 évre visszamenőleg őrzi az egykori és napjainkban kül­dött tudósításainak másodpéldá­nyait, újságból kivágott, megje­lent írásait. A nagyközségben nincs olyan ipari vagy mezőgaz­dasági üzem, intézmény vagy szervezet, ahol ne ismernék Sá- gudi Győzőt, az egykori hivatásos újságírót, s az utóbbi évek leg­aktívabb tudósítóját. Nehéz elfogulatlanul írni kol­légáról, mert ismerem az újság­írással járói elkötelezettséget, ahol a munkaidőt nem az órák­kal, hanem az eseményekkel mé­rik. Ságodi Győző 44 éve foglal­kozik újságírással. Ma 66 éves. Még 1932-ben kezdte a toliforga­tást. 1935-ben a Felsőbácska munkatársa, közben a Magyar Nemzet állandó tudósítója. Az 1941—43 közötti időben né- niítellenes cikkei miatt csak rit­kán jelennek meg lírásai. 1944- ben bujkált a katonai behívó elől. A felszabadulás egy szőlő­kunyhóban érte, ahová nagybáty­ja bújtatta Baján. 1944 december 6-án a szovjet városparancsnok­ság engedélyével és hatékony tá­mogatásával útjára indította a Halasi Hírek felszabadulás utáni első számát. Újságpapír és nyomdafesték csak néhány megjelenéshez volt elegendő. A nyomdai ólomöntő­gépeket petróleummal melegítet­ték, amit ugyancsak nagy nehéz­ségek árán tudtak megszerezni. 1956-bari többedmagával részt vett az MSZMP helyi pártalap- szervezet megszervezésében, amelynek elsők között tagja lett. Ettől fogva tudósítója, a Petőfi Népének, majd 1966-óta a Bajai Hírlapnak. Bácsalmásról főként a: ö tollából jelennek meg nap­jainkban is tudósítások, infor­mációk, hírek. Gyakran rávilágít a nagyköz­ség életében előforduló hibákra, tolmácsolja a lakosság kérését ej tanácshoz a sajtón keresztül, s ha elismerő hangot üt meg, ki­csendül belőle Bácsalmás iránt érzett szeretete. Az elmúlt 10 évben közel 500 írása jelent meg a Bajai Hírlapban, a szerkesztő bizottság a járás legjobb tudósí­tójaként ismeri. Most a közelgő magyar sajtó napja alkalmából szívből kö­szöntjük Ságodi Győzőt és kí­vánjuk, hogy még hosszú éve­ken át legyen lapunk rendsze­res tudósítója. Szabó Ferenc Megyei helyzetkép A Bács-Kiskun megyei össze­sítések szerint a legtöbb üres, oktatási célra már nem használt tanyái iskola a kiskunhalasi já­rás területén található: számsze- rint 31. Kecskemét környékén és a járásban sem kevés az egykori intézmény, harminc épület sorsa vált kérdésessé. Milyen lehetőségek kínálkoz­nak a jó vagy kevésbé jó álla­potú, a központokhoz közelebbi vagy távolabb található iskolák hasznosítására? Az eltelt öt év tapasztalatainak összegzése a következő helyzetképet tanúsítja: A száztizenhat kisiskola közül 14-ben létesítettek klubot, könyv­tárat, rendeznek alkalmi vetíté­seket a tanács, a községi KISZ- szervezet, illetve a területeken illetékes termelőszövetkezetek tá­mogatásával vagy működtetésé­vel. Eladtak, illetve bérbe adtak huszonötöt, lebontottak hetet, míg vegyes célokra, átmeneti szállásoknak használnak további nyolcat. Üresen áll viszont á szóbanforgó intézményeknek több mint a fele. Anyagi és szellemi értékek Mi ezeknek az iskoláknak az értéke? Erről a már eladott in­tézmények vételára nyújt megkö­zelítő tájékoztatást. Egy Csávoly határában álló épületet húszezer forintért vásároltak meg magán­személyek a tanácstól. A tompái külterület egyik iskolája 180 ez' r forintért, a Kunszentmiklós- budakúti pedig 200 000 forintért talált gazdára. Mindkettőt a he­lyi termelőszövetkezet vásárolta meg. Az utóbbiak raktárnak használják az egykori osztályter­meket. Mivel a két említett intéz­mény cserélt legmagasabb áron gazdát, elmondhatjuk, hogy 20— 200 000 forint közötti értékre be­csülhetők a tanyasi iskolák. Száz­ezer forintos átlagáron számítva tehát körülbelül 10 millió forint összértékű ingatlanról van szó. *» A megyei összesítést lapozgatva az épületek társadalmi hasznosí­tásának különböző változatairól is képet kaphatunk. Sokat lakás céljára adtak el a tanácsok kö- zületeknek vagy magánszemé­lyeknek. Nem kevés azoknak a száma, amelyeket szövetkezetek, vadásztársaságok, állami gazda­ságok vettek használatba, de csak kisebb hányaduk szolgál to­vábbra is közösségi érdekeket. Egy-kettőben létesítettek boltot, lerakatot, a többség raktárrá, gazdasági épületté, irodává vagy netán lomtárrá vált. Néhány megszüntetett intéz­mény úgy kelt új életre, hogy le­bontásukat követően óvoda- vagy iskolaépítésre használták fel tég­laanyagukat. összegezve tehát azokat az eseteket, amelyek sor­sáról már döntés született, el­mondható, hogy a volt iskolák­nak csak kisebb hányada tölt be az eddigi közösségi funkciójához hasonló szerepet — nevezetesen a környékbeli lakosság kulturális, vagy anyagi szükségleteinek ki­elégítését. A döntések alapja A továbbra is a művelődés ott­honául szolgáló 14 épülethez alig tíz olyat adhatunk, amelyek a köz érdekeit szolgálják. A többi harminc sorsának alakulásáról megállapítható, hogy elsősorban gazdasági szempontok szerint és nem szociális-kulturális megfon­tolások alapján döntöttek eladá­sukról, lebontásukról vagy bér­beadásukról. E pillanatban, amikor még mindig hatvanegynéhány épület áll üresen a megyében, rendkí­vül élesen vetődik fel a kérdés. A helyi tanácsok helyesen mér­legeltek-e határozataik meghoza­talakor, illetve van-e lehetőség egyáltalán a községektől, váro­soktól távoli tanyaterületen álló iskolák közhasznú, elsősorban Vo/muvelodési célra való hasz­nosítására ? E problémát a jelen, illetve a jövő alakulása élezi ki. Nem mindegy ugyanis, hogy mi lesz a sorsa mindazoknak, amelyekről még nem határoztak. Ez annál is kevésbé lehet közömbös. mert számuk néhány esztendőn ke­resztül továbbra is szaporodni fog azokkal az intézményekkel, ahol már csak nyolc:tíz alsótago­zatos kisdiákot oktatnak. Az MSZMP Központi Bizottsá­gának közművelődési határozata a tanyák lakosságára is vonatko­zik, amikor arról szól, hogy „elő kell segíteni, hogy a műveltségi színvonalban és művelődési le­hetőségekben meglevő viszonyla­gos hátrányt falun is leküzd- jük ...” Pavlovits Miklós (Folytatjuk.) • A Csikériá- hoz közeli iskolaépület környékén már alig-alig laknak. • Nem mondható el ugyanez a Tompa határában álló „zsíroskúti” iskoláról, (alsó kép), amely a község legszélső házai között van. 1rnmmmtmm (2.) — Valami bajotok van? — firtatta Sandi bácsi. Szúrós te­kintete kutatta az asszonyok lel­ke mélyét. így álltak szemközt. Ha ugyan szemköztinek lehet mondani, ahol csak az egyik fél állja. — Na, mennyit szoktatok kap­ni az Erdészetnél? — kezdte másfelől a kis ember. Ki-ki a másikát akarta előre­engedni. Végül Teréza szólt: — Mondtuk, ötvenet. — ötvenet. És utólag — tette hozzá a kis ember. — Hát én hatvanat adok, és előre fizetek. A két asszony megmozdult. De csak annyira, mint amikor pa­rányi élénk szellő átlebben a pa­tak medrén — valgy — ha már ily katonás jelenséggel állunk szemben — a vigyázzállás, pi- henjbe lazul. Tétova, engedékeny ujjakkal segítették a tízeseket és húsza­sokat a szoknyakorc mélyére, miután kirázattak a térképtáská­ból. — Jézus, segíts!... — sóhaj­tott Marisa áldomás helyett. Teréza is hasonlóképp sóhaj­tott. „Ne hagyj el!” — mondta magában; azt lehetett hinni, ko­cog kicsit a foga. — Segít, és fele a tiétek — harsogott vidáman, magabízórí a kis ember. Vette a tábori ásót. — Mutassátok csak az utat! A két asszony keresztet vetett a homokkő előtt, a trafikos ka­lapot emelt, vadászkalapja volt. Felkapaszkodtak a gyökereken, s nekivágtak a sötét erdőnek. Ott, ahol a legsűrűbb. Magába nyelte őket a fekete fal. Eleinte széles szekérnyomon haladtak, melyet azonban csak sejteni lehetett, mert vastag ha- rasztszőnyeg takarta. Ám a ke­rékvágásban még mindig puha volt a föld, pedig már három hete tartott a szárazság. Mint ódon csarnok, melyben örökös a templomhomály, szür­ke ónfénnyel derengett az er­dő; alig-alig1 mosolvintotta el magát benne a zöld vagy a kék, egy-egy virág, vagy fűszál, vagy fattyúlevélke. Fenn a magasban terült el a sűrű zöld égbolt, e végtelen kupola, melyet hatal­mas gyertyán- és bükkoszlopok tartottak, és amely a fénynek némi tört cserepeit hullajtottá a lábuk elé, a szekérútra. A kis ember szaporán szede­gette a lábát az asszonyok mö­gött. Ismerte ezeket az asszo­nyokat, mint ahogy mindenkit ismert a faluban, és furcsának találta viselkedésüket. Furcsának a hallgatagságukat, furcsának a loholásukat. Mint akiket űznek. Vagy mint akik gyorsan túl akarnak esni vala­mely kellemetlen dolgon. Be- húnyni a szemet, és gyorsan túl­esni. Ez is eszébe jutott, ilyen képtelenség Arra is gondolt, hogy talán a szokatlan helyzet zavarja őket: egy idegen férfi­val az erdőn, s titokban. A ma­ga szemével látta ezt a helyze­tet, nem a máséval, így nem mosolyodott el rajta. Különben is lefoglalta a töprengés. Végül is érthetetlen. Fele az övék lesz, még busás napszámot is fizet, jobbat, mint az Erdé­szet; mi kell még, hogy meg­jöjjön a kedvük? Vagy nem hisznek a vállalkozásban?... Vagy nem is akarják, hogy si­kerüljön? Megállt futtában, mert meg­lepte töprengésében e fordulat. Nyelve lógott, s bosszús pil­lantást vetett az asszonyokra, kik máris messzire távolodván, ennyi pihenőt se hagytak. — Ugyan mért lóg az orro­tok?! — kiáltott rájuk. Az asszonyok visszafordultak és csodálkoztak, egy kicsit mo­solyogtak is. „Lehet, hogy átejtetlek, és humbug az egész? — fordult meg a kis ember fejében, me­lyet azonban mindjárt meg is rázott. — Nem, az nem lehet. Marisa és Teréza komoly asz- szonyok.” — Ide figyeljetek, várjatok már, ne kelljen folyton kiabál­ni! Az asszonyok lassítottak. — Mért is voltatok ti akkor az erdőn? — No. hogy mondjam... — habozott Marisa. — Seprűvel voltunk — mond­ta Teréza. — Szóval lovagolni voltatok! — harsogott u Kin emberből az elpusztíthatatlan jókedv, hogy az erdő is visszazengte. De az asz- szonyok néni vették tréfának. Mentegetőztek: — Nem, nem lovagolni... — No persze — mondta a kis ember elnézőn —, tudom én, ez akkor volt, a nagy vadászat ide­jén. Cserkészutat sepertetek, meg lombtalanítottatok. De ez már régen volt, halljátok-e! — Mért régen? Tavaly — mondta Teréza. — Tavalyelőtt volt az, te — igazította ki Marisa. — Vagy még azelőtt. És azóta nem láttátok? — Azóta nem. — Akkor most hogy fogjuk megtalálni ? — Hét bükkfa van ott. Jó óra hosszat mentek, a mély erdőben. A terep mind nyugta­lanabb lett.. Meredélyeket kellett megmászni, mélységek felett, az oldalba vágott úton ereszkedni. Akkor az asszonyok megálltak, s fejüket összedugva tanakodtak. Gyalogösvény ágazott el a sze­kérnyomtól, sejthetően inkább, mint láthatóan. kövek közé veszve, tüskés bokrok közt el­akadva, hol harasztszőnyeg alatt, hol csalánfalkák martalékául vetve. A kis ember kétkedve nézte a nyomot. — Mikor tapodta ezt ember­láb? A török óta alig. — Pedig akkor pucoltuk ki ezt, simára — mondta Teréza. A kis ember, a tábori ásóval a kezében, a térképtáskával az odalán, nézte, vizsgálta az asz- szonyokat. — Azt mondtátok, mások is jártak itt. — No igen. — Hogy azóta. — No persze. Marisa is állította, hogy úgy van. — A Zsabka János is azóta járt — mondta. — Tudja maga, a Josko fia. A legénypajtásai­val... — Terezára nézett, ő is tanúsíthatja. — És látták is? — kérdezte a kis ember rövid hallgatás után. — No persze, ha jártak! — Akkor kinyitották, és le is mentek. Az asszonyok összenéztek. — Azt nem, azt nem nyitot­ták ki! — rázták a fejüket. — A lakatot leverték. — Azt nem, azt nem verték le... — De próbálták. — Nem, nem is próbálták. — Hm... Furcsa csend állott be közöt­tük. Az asszonyok zavartsága szembeszökő volt. Majdnem biz­tosra lehetett venni, hogy el­hallgatnak valamit. A közelben megszólalt a ka­kukk. — Hm — morfondírozott a kis ember, forgatta a térképet, hiábavaló volt, leengedte az ol­dalára. — Talán menjünk. Ve­zessetek! Nekivágtak az ösvénynek, mely inkább csak sejthető volt. és csakhamar oly meredek lett, hogy kőről kőre kellett lépniök, minduntalan bozótba kapaszkod­niuk. Arcukba csapott az ág. tüske simogatta őket. Megint jártak egy órát, vagy kettőt is. Egyszer csak az erdő kivilá­gosodott. Cserjésbe értek, s a cserjésből kiemelkedett a tető. — Ott van ... — mutattak fel az asszonyok, s a szó a torkuk­ban dobogott. A kis ember megtörölte a homlokát, s feltekintett. Meglát­ta a függőleges sziklák felett a hét bükkfát. Az égbolt széles kék mezejében. Hét kemény oszlop, tartották a mennyország boltoza­tát. Vén törzsük felkopaszodott, csak a hegyükben volt egy kis bojt, cirógatta a bárányfelhőket. A kis ember a hét bükkről az asszonyokra nézett, mert úgy tetszett: nagyon is megálltak. Mint akik végleges cöveket ver­nek. — Most már maga is feljut — mondta Teréza. A trafikos elámult. — Hogyhogy? — Minek menjünk mi oda? ... — kérdezte Marisa. De inkább kijelentette, torz lobbanás volt a szemében. Makacs és zavaros, nevetősnek is lehetett vélni. — Itt majd megvárjuk. A kis ember sok mindent nem értett ezen az úton, ezt se. De az izgalom erősebb volt benne, semhogy most asszonyi rejtel­mek után kutasson. Vállat vont. — Hol van? — kérdezte. — A harmadik fánál — mond­ta Teréza. Becsületes arca lát­hatóan megkönnyebbült. Tán, hogy úgy gondolta, a hatvan fo­rintért megszolgált. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom