Petőfi Népe, 1976. december (31. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-19 / 300. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET r f Csontváry az irodalomban Remek kezdeményezés fűződik a Corvina Kiadó nevéhez. Az idén elindította a Művészet és elmélet című sorozatot, amelynek a kötetei között megjelent a Csontváry-emlék- könyv is. A gyűjtemény gazdag válogatást nyújt át Csont­váry Kosztka Tivadar írásaiból, a festményekből és a szak- irodalomból. Az alábbi írást visszhangként és egyben adalék­ként közöljük. Csontváry leghíresebb képe A magányos cédrus. Így ír élmé­nyéről naplójában: „Ha felme­gyünk a Libanonba, a hatezer éves cédrusok! otthonába, ott lát­juk a háromezer éves hajadono- kat, türelmesen pártában haj- Jongani, s csak a negyedik évez­redben gyümölcsöt termő koro­nával bontakozni. A hetezeréves cédrusokat senki sem látta vol­na? Soha festőművész nem for­dult meg ott, soha? Nem úgy tű­nik-e fel ez a földi élet, mint egy iskola, ahol a sok diák kö­zül egyet választ ki a tanár, s ennek az egynek kell folyton fe­lelni, s az egész iskola helyett tanulni?” Füst Milán ismerte a képet, és a naplót, ez utóbbit szinte szó szerint közli A ma­gyarokhoz című költeményének második verszakában: „De légy -türelmes — szólok hozzád —, rá hivatkozom, mert onnan vándo­roltam egykor erre. (Tekintsd őt — türelmes pártájával hajladoz a szélben, nem jajong, / De böl­csen hallgat s vár, amíg a ne­gyedik nagy évezredben / Ki­bonthatja gyümölcsét e nagyvi­lág elé. S tán ez a sorsod itt.” Visszatérő ‘témája Csontváry "Nagy Lászlónak, Garai Gábor- 'nak, Gyurkovics Tibornak, Weö­res ‘Sánckor egy versciklusnak adta a Csontváry-vásznak címet. Ez inkább a vállalkozás méretei­ben emlékeztet Csontváryra. Bényei József versciklusa nem­csak a képek hangulatát adja vissza, hanem utal Csontváry he­lyére a század eleji magyar mű­vészetben. Villanyvilágított fák Jajcéban című versében említi Nakoxipántt, Csontváry festő kor­társának, Gulácsy Lajosnak me­sevilágát. A viharos Hortobágy című versének zárósorai pedig Adyt} juttatják eszünkbe. Bé- nyeinél: „a Hortobágy Horto- bágynak maradni / többé nem akar!” Ady: A Délibáb üzenete című versében: „.,. a Délibáb Délibábnak maradni / Nem akar már.” Adyval mindenesetre köze­lebbi a rokonság, hiszen Ady is meg akarta változtatni a világot. Az összekötő kapocs mégis in­kább a magány kifejezése, mely­re önszimbólumként Ady is al­kalmazta a fát. Magyar fa sorsa című versének szinte folytatása Garai Gábor: Magányos fa (Csontváry cédrusára) című ver­se. Két párhuzamos idézet: „Má­sok gyümölcsösödtek, / Én min­dig virágoztam” (Ady) — „ved­lett törzse csak mihaszna / eré­nyét ragyogja” (Garai); „Erdők helyéről jöttem” (Ady) — „nem te hagytad el az erdőt, / az ha­gyott el téged” (Garai). Az első idézetpárban azonos a fa med­dőségének, terméketlenségének motívuma, a másodikban ellen­• Marokkói tanftó. (Reprodukciók MTI — KS) • Templomtéri kilátás a Holt­tengerre Jeruzsálemben. tét van a tudatos és a kényszerű magány között. Herényi Jenő szobrászművész­nek a Kerepesi temetőben fel­állított Csontváry-síremléke, mely szintén az önarckép alap­ján készült, Bényei József versé­hez hasonlít. A szemeket és a megszállpttságot hangsúlyozza Nagy László: Csontváry című verse is, mely időrendben is kö­veti a festő pályáját az önarc­képtől A magányos cédrusig: „0: a bábeli magasba emelt (ej, gigászi vörös szemgolyó a kételyek fölött.. Rudnai Gábor • A Panaszfal bejáratinál — részlet. • Római hfd Mosztárban. Gyermekkönyvek- a fenyőfa alá A Móra Kiadó felkészült a té­li könyvvásárra, jócskán lehet válogatni a különböző életkori sajátosságoknak megfelelő kifes- tók, leporellók, verseskötetek és meséskönyvek között. Az óvodás korosztály számára jelent meg Marék Veronika Teg­nap, ma, holnap című felelgetős képeskönyve, amely a színes kép­anyag és jól megfogalmazott szö­veg segítségével világítja meg a kisgyermeknek nehezen érthető időviszonyokat, az időbeli egy­másutániság sorrendjét. Azt, hogy a tegnap, ma, holnap egy bizonyos napra vonatkozó fogal­mak, azaz viszonylagosak, mert a folytonosan eltolódó jelennel együtt változnak, a mából teg­nap lesz, a holnap pedig mává, majd tegnappá válik. A „hányat alszunk meg addig?” gyermeki kérdésre ad frappáns válaszokat az ízléses kiállítású lapozgató. * öt éven felülieknek készült Si­mái Mihály verseskötete, Az ég- re-pingált kiscsikó Réber László kedvesen groteszk illusztrációi­val. Vidám szójátékok, ötletes nyel­vi fordulatok, színes, szemléletes költői képek alapozzák meg a változatos ritmusú versek derű-. jét, szelíd humorát. A költő gyer­meki szemmel figyeli a mai ki­csinyeket körülölelő világot. Ezt a fejlődő, korszerűsödő környe­zetet láttatja meg velük versei­ben: az ejtőernyőt, a repülőgépet, a toronydarut. * Ugyancsak a kisiskolásoknak jelent meg Varga Katalin Piskóta című kötete, a Már tudok olvasni sorozat legújabb darabja. Az író­nő ezzel a munkájával is bebi­zonyította — ahogy például a Gőgös Gúnár Gedeonnal vagy a Mosó Masa mosodájával —, hogy át tudja élni a sajátságos gyer­meki világot, és érti a gyermekek nyelvét. Piskóta nem más, mint egy gazdag fantáziájú kislány, aki nagyanyjától kapta a Piskóta ne­vet. hiszen olyan pici és ennivaló volt, mint egy babapiskóta. Büsz­kén viseli becenevét, egészen testvére megszületéséig. Akkor azonban rádöbben arra, hogy vé­ge a kisgyermekségnek, mert öccse még nála is kisebb. Ezért kiveszi titkos dobozából igazi ne. vét, a Júliát. Addig azonban sok kalandos utat jár be, hiszen a képzelet­teremtette, elrejtett sziget felku­tatására indult. Közben sok em­berrel és sok mindennel megis­merkedik, okoskodik, tapasztala­tokat gyűjt, és sok örömet talál a csodás álomvilágban. Az utóbbi évek egyik legszebb verseskötete a Zelíc Zoltán gyer­meklíráját összegező Tollászkodik a tavasz. A költőnek mintegy harminc esztendő alatt megjelent csaknem "száz gyermekversét gyűjtötte csokorba a válogató, T. Aszódi Éva. Kass János átte­kinthető vonalvezetésű, színes rajzai fokozzák a gyűjtemény mű­vészi értékeit. E versek maradan­dó irodalmi élmény forrásai le­hetnek szinte mindegyik korosz­tálynak, Zelk Zoltán gyermekirodalmi „életművének” tekinthető ez a kötet, amely nem hiányozhat a költészetet szerető gyermekek fe­nyőfája alól. * A meseantológiák népszerűsége egyre növekszik, s nem ok nél­kül. A kisgyermekes szülők mind­inkább .felismerik, hogy a tele­vízió és a rádió meseműsorai — legyenek bármilyen színvonala­sak is — nem helyettesíthetik az otthon melegét sugárzó családi mesélést. Ezért vásárolják szíve­sen a bőséges válogatási lehetősé­get nyújtó gyűjteményeket. Ezt az igényt elégíti ki Hárs László Csupa új mese című antológiája? a tavaly megjelent Csupa mese folytatása. Mai szerzők mai meséi sora­koznak a Würtz Adám illusztrál­ta kötetben, Csukás István, Gyúr- kovics Tibor, Janikovszky Éva, Lázár Ervin, Nemes Nagy Agnes, Petrolay Margit, Rónay György, Tamkó Sirató Károly, Tordon Ákos, Várnai Zseni, Végh György és mások munkái, akik egytől egyik szívügyüknek tekintik a gyermekirodalom fejlesztését, és remekbe sikerült alkotásokkal igazolják, hogy a klasszikus me­se- és népmeseelemek felhaszná­lásával modern mesét is lehet ír­ni. Losoncz Mihályné »»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»ft _ 'Távirat. szep- ■* asszonyok — nyitott be a postás a kapun, s amíg cipel­te a zsíros válltás­kát, anyám indult az ügyeletes nagyfröccsért, amely bármiféle hasonló esetben me­netrendszerű pontossággal meg­szokott érkezni a kézbesítő kezé­be. Egy hete ugyanez a jelenet jót. lódult le, akkor levelünk jött. A:nk a tört magyarsággal íródott -sorok már jelezték a táviratot. ' A hír vendéget ígért. Kriszti lányom másnap már hajnalban ‘fölébredt, és szedte le rólam a ' takarót, hogy mikor indulunk "Oma elé. Az én dédim jön, az Menyem, az enyém — hajtogatta Mfelaizottan. Megyünk mind a né­gyen. Anya mellettem id azon ^az autóilésen, amelyikhez min- "denáron ragaszkodik, mivel aján- ~dékba kapta tavalyelőtt a szüli- 'itapjára, amikor teljesen megfe­ledkeztünk róla, hogy agy anyá­énak is lehel születésnapja, és -hirtelen ki kellett találni vala­mit. Apának meg a gyerekeknek "mögöttünk a helye. Senki sem hiányozhat a pályaudvari foga­f ldsról. Sietni kell, mert. a tálí­rát úgy szólt, hogy a Wiener- Walzerrel érkezem szerdán, 14 ‘órakor. Stop. Oma ... . Amióta az eszemet tudom, mindig csak Ömának hívtuk. A tlegelső emlékem 1944 őszéből »aló. Nehezen, szürkén lógtak a /elhőfc, akár a piszkos sötétítő- függönyök. Mintha vihar közele­dett volna, először tompán, az­Í án élesen zengett az ég. De mi­yen az őszi vihar, miféle menny­dörgés dübörög októberben? Az pdvar végében, a huzatos fészer­ben húztuk meg magunkat. Óma hatalmas vállkendőt terített kö- rém. Nyűgös voltam, az új hin­talovacskáért nyafogtam. Anyám befogta a számat, aztán tehetet­lenül rimánkodott. hogy csönd legyen, mert idecsödítem az egész frontot — mondta. — Úgysem nyugszik, amíg nem kapja meg a játékát — hallom ma is nagy­anyám hangját, és mintha indul• Óma kendőiről - több részletben ni akart volna. Anyám, aki va­lamivel fiatalabb lehetett, mint most vagyok, visszanyomta a zi­zegő szalmára, és meghajolva ki­surrant, hogy áthozza a kony­hából a festett nyergű, nyavalyás hintalovat. Ügy rémlik, hogy ak­kor már egészen közel, a kertek alatt robbantak az aknák. Omáé- kal kitelepítették, és sokáig nem láttuk egymást. Cérjhezmentem, szültem, el- 1 váltam és nem vált fon­tossá, hogy tudjam Óma tulaj­donképpeni nevét. Tavaly, az út­levél-lap kitöltése közben Apától kérdeztem meg a pontos adato­kat. Braun Erzsébet, született 1895-ben. A férje Müller József, 1885. Látogatóba készülődtem hozzájuk, a rajnai medence egyik apró hegyvidéki falujába. A ha­tár közelében már nagyon fá­radt voltam. A. nyugatnémet vá­mosok megnézték, hogy van-e pálinka a Skoda csomagtartójá­ban. Sávokban zuhogott az eső, előttem megcsúszott egy Stein- hoff-Möbel kamion. Aztán 20 ki­lométeres dugó az autóúton. Egy­más mellett indítottunk-fékez­tünk a 180 kilométeres végse­bességű Audival és egy lomha tartálykocsival. A kékre festett, fehér betűs eligazító táblákat fi­gyeltem, és már teljesen mind­egy volt, hogy mikor, csak oda­érjek egyszer. Szürkült, mire megálltam a Frankfurt fölötti fa­luban. A nagybátyáméinál terí­tettek vacsorához. Tusoltam a langyos zuhany alatt, Ómáék is ide jártak fürödni hetente egy­szer vagy kétszer. Az emeleti vendégszoba — ahol a szétköl­tözés előtt a szülék laktak — foglalt volt, így az öregeknél aludtam. Tető alatti manzardla- kást béreltek. A rádióban mese szólt Brúnóról, aki madarak fog­dosásával szerette volna tölteni egész életét,. Nagyapa, akinek negyednyi gyomra maradt az operációk után, többször került könnyed, olyasféle emlékező-le- begő állapotba, amely nyilván a halál közeledtét jelezte, mert félév múlva eltemettük. Csönde­sen mondogatta, hogy kél házat épített az életben, mégsincs sa­lát háza. Brúnó csinálta jól, sé­tált, csak sétálgatott — kapcsolt ái hirtelen a rádióműsorra. — Ha fájtak a lábai, lefeküdt a fűre, és bámulta a kék eget. Nagyanyám puhán és nesztele­nül járt a konyhában, vizet en­gedett a csapból, föltette mele­gedni a lavórt, és megmosta az öregúr madárvékony lábait. Amikor továbbindultam, kis fém domborművel, tapadókorongos Szent Kristófot illesztett a kocsi műszerfalára. — Megóv az úton — magyarázta. — Es vidd magad­dal ezt a jó vastag Berliner­kendőt. Hányszor takargattalak vele, amíg kicsi voltál! Ilyen nagy, fekete kendőket) hagynak hátra az idős sváb asz- szonyok, miután sorra elmennek közülünk. Az ember, ha öreg és fáradt, görnyedten jár a súlyuk alatt. Az örökösök között viszont mindig akadnak fiatal lányok, akik két Berlinerből szabászi segítséggel ügyesen kihoznak maguknak egy elegáns télika­bátot. A bécsi gyors lassuló köze- ledéssel tűnt fel a máso­dik vágányon, és egyre tisztábban ki lehetett venni, hogy Óma in­teget. Lefogyott, a bőröndökkel együtt akár őt is kiemelhettük volna a vonatablakon. Hazafelé Krisztina az ölébe fúródott, és rákezdte: — A kispajtásokkal voltunk a mesemoziban, és láttuk, hogy a tojás beleugrott a baracklekvár­ba, és csupa sárga lelt — újsá­golta. És természetesen megkér­dezte, amitől egész héten át tar- totlam: — Mit hoztál? Az ajándékoknak, csomagok­nak külön történetük alakult ki nálunk. A negyvenes években, közvetlenül a háború után itt­honról pakoltunk házi szalámit, szalonnát, kalocsai pirospaprikát. Könyveket küldtünk, Kosztolányi Pacsirtáját és Móricz Zsigmond Árvácskáját fűzött, olcsó kiadás­ban, amire éppen tellett. Olyan is volt, hogy mi szorultunk se­gítségre. Érdekest hogy amióta ven- •*-' dégünlc van, Apa kezdett pontosan hazajárni, ahogy a jó fiúhoz illik. Mégsem bírta huza­mosan a túlzott rendszerességet. Oma a karosszékben várt rá a tévé előtt, töltögettünk a konya­kos üvegből, hogy könnyebben teljenek az órák, egészen addig, amíg álmosan hátrabicsaklott a feje. Aztán véget ért a műsor is, fehéren villogva zúgott a készü­lék. — Hol vagyok? — riadt fel nagyanyám valami gyanús, bo­torkáló neszre. — Majd adok én neked, te taknyos kölyök. Ilyenkor, ilyenkor kell hazajár­ni? Meg pof-pofozlak... — ismé­telgette egyre fáradtabban, és miközben nagy nehezen sikerült talpraállnia, szinte ráesett Apa közelgő, csapott vállaira. Egymás­hoz simult a fejük, és egybeol­vadó ősz színben vibrált a ha­juk az üres képernyő kattogó fényében. A változásokhoz tartozik az is, hogy Kriszti feltűnően rendé­in öltözködött. A dédivel köl­csönösen megtanították egymást dupla masnit kötni a cipőjükre, mert addig más-más módszer­rel csinálták. Öma elkísérte az óvodába, és megesett, hogy csak a harangszó előtt tért vissza az útbaejtett kirakat-portyázásból. Elfáradhatott, mégsem, semmi pénzért nem akart ledőlni nap­közben, hogy pihenjen. — Na hiszen, kaptam volna én öreg- apátoktól ezért — és valami sa­játos méltatlankodás kíséretében ráncokba gyűrte a homlokát. Nem tudott tétlenül ülni. Moso­gattunk anyámmal, ő törölgetett. Az öreg diófaszekrény alsó fiók- jaiban régi ruhákat keresett, amelyeket már ősidők óla senki sem hordott, és nekilátott föl­fejteni a varrásokat. — Jó lesz az még — bizonygatta. A veran­dán a nyitott ablak mellé tele­pedett, ráhajolt a varrógép lap­jára. V állkendőket horgoltunk könnyű, finom tapintású moher fonalból. A kertben hullani kezdtek a körte- és a birsalmafalevelek. Vastagodott az avar, és beköszön­tőitek a borús, álmosító délutá­nok, amikor Óma is mellére ej­tette a fejét. Meleg pléddel be­takartuk, és tudtuk, hogy nekünk kell megnyugtani, amikor majd felébred: nincs abban semmi er­kölcstelenség, ha egy dédnagy­mamát akár fényes nappal is elnyom az álom. Egyszercsak a vacsoraasztalnál szóbahozta a ví­zumot: — Mennyi idő alatt intézik el, hogy meghosszabbítsák? — tuda­kolta, és mindjárt hozzátette: — Addig maradok, amíg minden­kinek vihetek magammal haza valami szép ajándékot, mert nek­tek már lassan több lesz, mint nekünk. írtam Lizának a bunga- lóba — így mondta, hangsúlyos első szótaggal, Liza — hogy ex­pressz küldje el a Thomas és Szilvia cipőméretét. Olyan olcsók a gyermekcipők, hogy itt vesszük meg. — S a horgolást sem fejeztük be — intézkedett tovább. — Váll­kendő kell a lányoknak, ez most divatos, a tantinak és nekem sem ártana... Másnap egész halkra jagta a hangját, szinte furcsa volt. Fürdőit, a fejét samponoz- ta:n. Ilyen se fordult elő az éle­tében, hogy más mosdatta meg. Sima, rövidre vágott haján lá­gyan göndörödött a szőke hab­paróka. — Tudod, mit szeretnék? — firtatta, mint amikor az ember magában beszél. — Még nem mondtam el senkinek. Egy kis dauert a hajamba, amilyen Sa­rah Bernhardtnak volt az Erzsé­bet királynőben. Ópa, szegény, sose engedte volna meg. Persze, ti nem láttátok a filmet. Hogy is láthattátok volna a tízes évek­ben? — Mi lett a hajaddal? — kí­váncsiskodott rögtön Kriszti. — Olyan, mint a királynőé a me­sében. Oma, a mi Erzsébet-nagyasz- szonyunk kinézett a veranda üvegfalán át a kertbe, a régi fé­szer felé. Fáradt, szürkés pillan­tásával talán a hegyvidéki fa­lucskáját, és fölötte a temetőt kereste itt nálunk, az asztalsíma városszélen is. — Most tényleg itthagyom ne­ked az öreg Berlinert — mond­ta rekedtesen a búcsúzásnál. A pályaudvar peronjáról még láttuk, hogy a kézitáskájából elő­húzza az egyik könnyüszálú mo­her kendőt, a vállára teríti, mint­ha fázna. Szerette volna, meg nem is eltakarni viele a hullá- mosított, ősz haját. Legelső útja otthon a temetőbe, nagyapa sír­jához vezet. Mit szól a kisöreg a frizurához, egyáltalán mindeh­hez, mit mondanak egymásnak, ha találkoznak? Tőlünk elvitte, vitte a Wiener-Walzer, a rán­cain könnyek gurultak végig, és mintha finom balzsamréteggel vonták volna be az arcát. Haláss Férése

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom