Petőfi Népe, 1976. december (31. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-02 / 285. szám
1 1976. december 2. • PETŐFI NEPE • I A földrajzi nevek gyűjtése elnéptelenedett iskolák Interjú Bognár Andrással Bács-Kiskunban hosszabb ideje tervszerűen folyik a földrajzi nevek gyűjtése. A napokban megkérdeztük Bognár András irodalomtörténészt, a Katona József Megyei Könyvtár tudományos munkatársát, a mozgalom egyik irányító szakemberét: milyen eredményeket mutatott fel ez a napjainkban annyira előtérbe kerülő tevékenység, s mikorra várható a gyűjtés befejezése? ^ — A földrajzi nevek gyűjtése részben nyelvészeti, részben pedig helytörténeti-honismereti munka. Miként vélekedik erről ön? — A költő szavaival kezdem e kérdésre a válaszomat. Amikor a Tiszáról ír Juhász Gyula, igy kezdi: „E partok méla fordulóinál állt egyszer gőgös Attila király”. Majd így folytatja: „E tájon, hol a két víz összeér, áldozott egykor dús Ajtony vezér. Ott fönn, ahol most vén hardng dalol, Dugonics András búsult valahol.” A Nyugat-nemzedék nagy lírikusa ezekkel a soraival airra figyelmezteti, hogy el kell gondolkoznunk mindazon, ami valaha is életvalóság volt. Vagy nem ezt sugallja Radnóti is a Nem tudhatom című költeményében? Amikor így szól hozzánk közvetlenül: „Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom.” A kérdésre konkrétabban válaszolva: természeteden a helynévgyűjtés elsősorban á nyelv- tudományok körébe tartozik. Ám ugyanakkor a helyismeret egyik nélkülözhetetlen forrása is. Sőt — és ez igazán nem kis dolog — a hazafiság erősítésének egyik hatásos eszköze. Amit ez a mozgalommá lett gyűjtő tevékenység felszínre hoz, eredményesen használhatják saját munkájukFILMJEGYZET Csizmás Kandúr Csizmás Kandúr a világ egyik legnéfiíefiám^W awP százada, amióta Charles Per- rault különböző franciaországi népmese- motívumok alapján egységes, összefüggő történetté dolgozta fel kalandjait. A ravasz, vakmerő, hetyke, ám e tulajdonságait mindig igazságtevésre használó jószág szinte a világ valamennyi országában megjelent a gyermekkönyvek lapjain, méghozzá helyi meseelemekkel gazdagodva, újjáalakulva. (Legközelebbi magyar rokona a Kacor király.) Nem meglepetés hát, hogy a film is fölfedezte. Jabuki Kimio japán rendező és munkatársai nyolcvanperces színes rajzfilmet készítettek a nemeslelkű macska árvagyámolitó, házasságszervező ban a helytörténeti kutatók, népművelők és pedagógusok. — Van-e hagyománya Bács- Kiskunban az ilyen gyűjtőmunkának? S más megyében történt-e valami érdemleges az eddigiek során? — Megyénkben szervezetten eddig nem gyűjtötték a földrajzi neveket. Jelenleg azonban a népfront és a megyei könyvtár támogatásával, illetve irányításával egy bizottság fogja össze e munkát. Minden járásban van megbízott irányító, s valameny- nyi helységben egy vagy több gyűjtő tevékenykedik. ^Országszerte — tehát megyénkben is — régóta folyt gyűjtőmunka. Fényes Elek nevét említeném meg itt, meg Pesty Frigyesét. Munkájuk eredményét ma is felhasználjuk, ök azonban még korántsem olyan alapos és minden részletre kiterjedő gyűjtést végeztek, mint a mostani. E mostani szervezett gyűjtés közvetlen hagyományairól örömmel szólhatunk. Mintegy másfél évtizede alnnak, hogy felvirágzott a gyűjtőmozgalom. Elsősorban a honismereti szakkörök szorgoskodtak. Nos, ezeknek az eredményeit is felhasználjuk az összegezéseknél. — Elsősorban kikre számítanak e munkában? — A gyűjtésben bárki részt vehet, aki érdeklődik a téma iránt; s akiben hajlam is van e munka végzésére. Szűkebb hazánkban diák és tanár, tanácselnök és tsz-tag, pap és agronó- mus együtt munkálkodik ma szervezetten, megfelelő irányítás mellett. Hangsúlyozom, hogy a Magyar Tudományos Akadémia által meghatározott szempontok alapján folyik a gyűjtés. — Milyen eddigi eredményekről tud beszámolni? — Bács-Kiskunban javában folyik a munka. Már befutottak az első teljesen kész gyűjtések is az egyes helységekből. Ügy látjuk, hogy ez év végéig a megyei teljes anyagnak mintegy a fele együtt lesz. Elgondolásaink szerint 1977 első felében befejeződik megyénkben a gyűjtés. Ezt követően kezdődik el a feldolgozás nagy munkája. Nyelvészeti szakemberek ellenőrzik az összegyűlt helynévanyagot, s tervszerűen nekikezdenek majd a szerkesztésnek. A két kötet 1980-ra készen áll majd; s ebben legalább százhúszezer adat kap helyet. — Az ország más tájain jelentek meg már hasonló kötetek? — Igen; Zalában és Somogybán. S teljesen befejezték a gyűjtést Baranyában. Tolnában és Fejér megyében is. — önnek, milyen szerepe van ebben a meglehetősen nagy és szerteágazó munkában? — Az én dolgom a gyűjtés tudományos irányítása. S természetesen részt veszek a mozgat lom szervezésében is. Az én feladatom a történeti névanyag, kataszteri és egyéb térképek, és a régebbi gyűjtések feldolgozása stb. Eddig mintegy tízezer történeti nevet sikerült megtalálnom. Varga Mihály és ördögűző akciójáról. Elsősorban gyermekfilm, de minthogy a gyermekek ifjabb évjáratai általában szülők és pedagógusok kísérik moziba, a felnőttek körében is óriási közönségsiker. Nyugodtan állíthatjuk ezt, hiszen a MOKÉP már szeptember 23. óta forgalmazza az országban (Debrecenben például egy héten át három filmszínház vetítette, naponta három-négy előadásban, majdnem mindig telt háznak.) Éppen ezért kecskeméti megérkezésének nem a késés a furcsasága, hanem az, hogy mindössze két napig, összesen négy előadásban játszák. Miért is élvezetes, kedvre derítő, első kockájától a zárófeliratáig figyelemvonzó alkotás? Az alkotók könnyű kézzel válogatnak a nemzetközi népmesekincsből, de ennek nem folklo- ^ misztikus “tarkaság az eredménye, o. hanem sokoldalú motiváltság. S minthogy a" cselekmény pikareszk~ változatossága ellenére is egyértelmű cikázással halad végkimenetele felé, világos és egyszerű a tanulság akár a hároméves gyermek számára is. Csizmás Kandúr, a hős, bár néha elgyávuló kóbor lovag, jellegzetesen menedzser típus. A szépséges Rózsa királylány és a gyámoltalan, örökségéből kifosztott árva gyerek, Gergely között kötendő, eleinte teljesen esélytelennek tűnő házasságot támogatja. Ellenfelük nem kisebb személyiség, mint Lucifer, a pokol fejedelme. A jók szövetségesei hebehurgya egerek, hetvenke dő macskák. Luciferrel az emberi butaság és kapzsiság áll csatasorba. (Nem árulhatjuk el, ki győz, nehogy kitalálják.) A. Sz. J. Vélekedések és példák A megyében elhagyatottá vált külterületi általános iskolák hasznosításának lehetőségeiről megoszlanak a vélemények. Pontosabban fogalmazva, ki-ki eddigi cselekvéseihez szabja állás- foglalását. Jellemző módon azok az optimistábbak, akik tettek már ak ügy érdekében, lemondóbbak viszont azok, akik még nem próbálkoztak semmivel. Egyesek azt állítják, hogy az oktatási intézmények gyermeklakóinak csökkenése mögött a lakosság mozgékonyabb, fiatalabb részének elvándorlása lappang. Mind kevesebben élnek az iskolák körüli tanyákon). így az üres épületeket közönség híján ijem is lehet semmire használni, jó ha a községi tanácsok mielőbb megszabadulnak tőlük. Egy másik okfejtés szerint a tanyai közművelődés amúgy is idejét múlt dolog. A külterületek előrehaladott villamosítása nyomán a rádió és a televízió közvetítése révén minden házba eljut a szükséges mennyiségű kultúra, s a lakosság nem kerekedik fel egy ismeretterjesztő előadásért, hiszen ugyanazt az ismeretanyagot esetleg jobb minőségben kapja meg a képernyőn. A gyakorlati tapasztalatokra hivatkozók arról beszélnek, hogy az intézmények megszűnésekor azok a pedagógusok is elköltöztek az épületekből, akik eddig a lakosok művelődésének szervezői voltak. Ennek következtében nincsíenek olyan vállalkozó személyek, akik gondját viselnék a termekbe szánt felszerelésnek, értesítenék a helybelieket a vándormozi vetítéseiről, az előadásokról, a közös beszélgetésekről. Igény lenne rá — mondják —, de a jó elképzeléseket nem tudják megvalósítani alkalmas ügyvezető hiányában, hiszen akárki fiát nem szabad az értékes épületekbe költöztetni. Így aztán minden marad a régiben, és az épületek továbbra is gazdájukra várnak. Fiser-Bócsa a* Néhány szemléletes példa azonban »cáfoljá- a. kétkedő • -véleményeket, azt tükrözi, hogy nem „általában” kell e kérdést megvitatni, hanem minden egyes tanyaközpontban külön-külön és a maga valóságában. Fiser-Bócsán az üres iskolát fényképezve ismerkedtem össze Kelemen Mihály bácsival, aki több helybeli lakossal egyetemben azt állította, hogy ha néhány széket, asztalt, meg televíziós készüléket helyeznének el a régi osztályteremben, akkor a környékbeliek szívesen járnának össze esténként beszélgetni, előadást hallgatni, egyszóval társas, közösségi életet élni. Ez az igény annál inkább erőteljes és valóságos Fiser-Bócsán, mert az 1928-ban létesített gazdakör épületét, amely tavalyig a környékbeliek állandó összejövetelének célját szolgálta, a helyi szakszövetkezet papírüzem céljaira használatba vette, és a kultúrterem egyik napról a másikra megszűnt. Berendezése feltehetően valahol meg is van — így hát csupán egy kis figyelmet és az üggyel való törődést igényelne az iskola további közművelődési hasznosítása. Az ellenpélda A soltvadkerti Szőlőskert Szak- szövetkezet szolgáltatja az ellenpéldát. Itt Lehoczki András párttitkár tájékoztatott az egykori selymesi iskolának klubkönyvtárrá való átalakításáról. — Sélymes a községtől négy-öt kilométerre fekvő tanyaközpont — magyarázta. — Az iskola megszűnése után a helybeliek nyombán jelentkeztek az igényükkel, hogy a Szövetkezet vegye át az épületet. A tanács jó két évig húzódozott aa átadástól. • A környékbeliek szívesen hass- nosítanák az osztálytermet. Tavaly azonban végre megkaptuk — ingyen —, és klubkönyvtárrá alakítottuk át az épületet. Az anyagot és a berendezést mi adtuk, a lakosság pedig lelkes társadalmi munkával dolgozott a létesítményen. Nekünk 100—150 ezer forintunkba! került a klubkönyvtár. de megérte, mert az újjáalakított nagy és kis termet nemcsak a környékbeliek használják vetítésekre, ismeretterjesztő előadások megtartására és zenés összejövetelek céljaira, hanem a szövetkezet egész tagságának kamatozódik egy-egy szakmai tanfolyam, közgyűlés alkalmával. Épp most tárgyalunk az iskolával, szeretnénk ugyanis egy tiszteletdíjas pedagógust megnyerni a klub vezetésére, mert , magunknak) „ egy kissé nehézke- (^ sen megy a szervezés, s a prög- „„ ramok kialakítása. Pavlovits Miklós (Folytatjuk.) • A fiser-bócsai épület. • Kívül-belü] új köntöst öltött a selymesi iskola. (3.) A kis ember hátravágta a térképtáskát, s nekiugrott a szikláknak. A méretarányos tábori ásóval segítette magát. Egyszeriben fenn termett a laposon, a bükkfák alatt, hol sok kő, sok zuzmó és még több bozót várta, és szellő legyezgetett. Odament a harmadik bükkfához. Körülnézett és hallgatózott. És közben nyelt. Egészen megfordult maga körül, tüzetesen vizsgáltatva a talajt. Semmit se látott, csak bozótot és tövist. Ekkor lekiáltott az asszonyoknak: — Marisa! Teréza! Az erdő visszakiáltott. Utána nagy csend lett. 3. Világos volt még, de a hegyek árnyéka lehúzódott már a völgyre, a házakra, az utcákra, szélei mindenütt összeértek, és a kémények szegélyéről is eltűnt az utolsó fény. Ekkor jött be a trafikos a faluba. Túl nagy túrabakancsa be- le-beleütközött az utca vízgyalulta köveibe. Látszott rajta az elcsigázottság. Az elcsigázottság és az eredménytelenség. Hiába járta be az erdőt, nem találta az asszonyokat. A rengeteg némán, ellenségesen, ijesztő titoktartással mutatta feléje mélyét, bármerre indult el benne. S ha útnak eresztette hangját a sötétbe: hahó! —mindig visszajött, magában és zengve, s a csend, amit hozott, mind dermesztőbb lett, s mind élesebb körvonalú. Fojtón telepedett a mellére, ezért nem is kiáltott aztán. Visszament a bükkfákhoz, mert ilyenkor legjobb a kiindulópontra visszatérni. Leült és várt, sokáig csak várt. És néha kutatott a bozótban, az ásóval megkotorta a zúzmó alatt a sovány humuszt, köveket mozdított arrébb, de nem volt szerencséje. Talán mert türelme se volt, ily kedvetlen, a nyugtalanító körülmények miatt. Alighogy elkezdte abba is hagyta, visszaült a fa alá, a harmadik bükkfa alá, és maga elé nézett. Szeme ásott, s a közeli bozótban kutatott, mint aki nem tudja abbahagyni. Míg ott' ült, folyton gondolt a szurdokra, melyet a nép Pokol Tornácának nevez. A közelben volt, s a térkép is feltüntette. Mégse ment oda az asszonyok keresésére. Éppen csak oda nem ment valahogy. Néha felnézett, követte a nap útját. Mikor a nagy, kékesfekete hegyhez ért, melynek múmia alakja volt, felállt, eldugta egy kő alá az ásót, és elindult hazafelé. Az út most rövidebb volt, mert csaknem szüntelen lefelé vitt, hozzá a kis ember csaknem futott. Egyhamar az erdei keresztnél volt, ahol kalapot emelt, és ahol az erdőből kiérve hirtelen érezni lehetett az esti szél hűvösségét, mely, mint a forrás, a sűrűben ered. A kis ember hátán végigszaladt a szél, végigborzongatta. És végig a hátában volt, míg erősen meghúzott léptekkel igyekezett a kiszáradt patakmeder végére érni. Csak a templomdombon állt meg, hogy egyet fújjon. A falu felett pára és por lebegett. A tehenek hazafelé tartottak. De a kis ember nem ment haza, ahol a trafikja is volt. Elhaladt mellette, megbukva kissé egy kőben, melybe bakancsa ütközött. A benépesült utcában utána néztek, és kinyitották a kaput a tehénnek. A trafikos fittyet hányt az érdeklődésre, az utcácska sarkán is éppen csak maga köré nézett, ahová befordult, és amelyet Újsornak neveztek, mert néhány új házból állt. Egyébként csupa kő volt ez is, és magas agyagparton vitt a gyalogjáró. Villanyoszlop pedig még csak egy vplt benne, s az erdő, a kertekben, s a nyúlfarknyi utca végében kezdődött, noha bátortalanul és csene- vészen. A kis ember sátortetős, vakolatlan ház előtt állott meg. Még kerítése sem volt, s az udvara csupasz. Hátul növekedett némi szőlő, félvad fajok, melyek indái az erdei fákra kapaszkodtak, és amelyek permetlé nélkül is tömött fürtöket teremnek, haragos* szöld színűt meg kétesen kéket. Magas betonlépcső vitt fel a házba, a parányi előtérre, honnan a konyhaajtó nyílott. A hármas ablak is magasan állott, tokja még festetten, elfogyhatott itt a pénz. Az ablakon át embermoraj szüremlet ki az útra. A trafikos fülelt, és felismerte a templomi zsolozsmát: Mennyei Atyaisten, irgalmazz nekünk! Megváltó Fiúisten, irgalmazz nekünk!... Többen mormolták. Asszonyok. „Kissé szokatlan” — szólt magában a trafikos, felmászott a bétonlépcsőn. Kopogására női hang felelt a konyhából: — Tessék! Bátor, erős kis hang volt, s a kis ember tudta, hogy Anyicskáé. — Hát te? — szólott köszönés helyett, benyitván a kis ember. — Anyád odabe? A leány a tükrös kredenc előtt állott, s kardigánját gombolgat- ta. Haját még csak ezután akarta felpolcolni, így arcába lógott, s hátracsapódott a kardigánra, ahogy fejbillentést tett a szobaajtó felé. — Benn vannak — mondta, s folytatta a dolgát. Már a konyhaajtóban megcsapta a tisztaság szaga. Előre tudta, hogy a szobában ez csak fokozódik, oda egy porszem se férkőzhet, s a hófehér fal szentképekkel és háziáldósokkal rakott, csupa virító szín, Szűz Mória-kék és Szentlélek-fehér, galambrajok, és ciprusok. A szoba tele volt. Az asszonyok összebújtak, feketén, mint a varjak, s jóllehet a mindenszentek litániája zsongta be a kissé nyirkos, de friss léget, egyőjük csuklójáról se hiányzott a rózsafüzér, s nyitott imakönyvüket, mely csatos és veretes volt, sűrűn illették remegő ajkukkal. A vigasztaló Szentlélek eljövetele által ments meg, Uram, minket! Az ítélet napján, mi, bűnös lelkek kérünk Téged, hallgass leg minket!... A trafikos az ajtóban állt, s hogy véget vessen, belekanyarí- totta a maga basszusát: Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit, hallgass meg minket!... Az asszonyok odakapták a fejüket, elsápadtak. Meglepetésük egy pillanatig tartott. Teréza kivált a bolyból. Marisa követte. Zokogtak, és zokogott a többi asszony is. Körülvették a trafi- kost, húzogatták zokogva a ruháját, vállába, karjába kapaszkodtak, térképtáskáját szorongatták, térdét ölelték, a bő zacskó jú térdnadrágját. Teréza kezét a kis ember mellére tette, hogy a kis ember szíve beledobogott a tenyerébe. — Jaj, trafikos úr, könyörüljön rajtunk! Ne hozza ránk a bajt! S az asszonyok kórusban felelték, jajgatták: — Ne hozza ránk a bajt! Mint a zsolozsmát az imént. Nyílott az ajtó. Erős férfi jött be. Zsíros inget viselt, és borostás arca sötétlett. Az asszonyok közé lépett, a trafikoshoz. — Jöjjön maga kicsikét — mondta a foga közül. 4. Az asszonyok ott maradtak együtt, a nagy ember kilépett a konyhába a kicsivel. — Adjál bort — mondta a lánynak, ki szaporán rakta a haját, készülődött hazulról. — Maga üljön te! — fordult a kis emberhez, esetlenül forgott szájában a magyar szó, esetlenebből, mint sokaknak a faluban, akik kijárnak a hegyek közül, meg mint az asszonyoknak, akiknek rendesen hajlékonyabb a nyelvük. Iskolát is keveset járt, beragadt a házi beszédbe, ami itthon járja, s amit az anyjától tanult; öreg beszéd az is, nehéz már a mozgása, foghíjas is. A trafikos elhelyezkedett a konyhaszéken. — No, mit akarsz? — Mit akarsz, mit akarsz? — morgott az ember. Leült ő is. A borostából szelíd kék szempár tekintett ki. (Folytatjuk.) /
