Petőfi Népe, 1976. december (31. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-15 / 296. szám

1976. december 15. • PETŐFI NÉPE • V Szemlélet és gyakorlat • A közművelődés gyakorla­tában éppúgy, mint a megítélésé­ben. tehát a helyes szemlélet ki­alakításában jelentős fejlődést ér­tünk el az 1974-ben kiadott köz­művelődési határozat óta. A kö­zelmúltban az országgyűlés meg­szavazta! a közművelődési tör­vényt, s az hosszú időre meg­szabja feladatainkat jogaink és kötelességeink együttesébe ágyaz­va. A törvény helyes értelmezé­se és megfelelő végrehajtása nagyrészt a közművelődés gya­korlati szakembereire, a népmű­velőkre hárul, de természetesen képzettsége, képességei és lehe­tőségei szerint minden magyar ál­lampolgárra. Továbbra is a he­lyes szemlélet kialakítása az el­sődleges feladat, mindenütt, minden egyes emberben, mert ez az alapja a gyakorlati közmű­velődési munka eredményességé­nek. Valóban minden egyes ember­ről szó van, mert ■ nemcsak a köz- művelődés szakembereinek kell megfelelő szemlélettel rendelkez­niük, hanem ai társadalom vala­mennyi tagjának, hogy megért­sék a művelődés szükségességét és fontosságát, belülről fakadó igény támadjon bennük az ön­művelődés iránt. Jogunk és kö­telességünk a művelődés. Jogunk személyünket tekintve és köteles­ségünk a társadalom iránt, hogy megvalósíthassuk aiz eddig fel­halmozott tudást és gondolati anyagot, s gyarapítva adhassuk tovább az utánunk következő nemzedékeknek. < A helyes szemléletet határozat és immár törvény rögzíti, de ta- lálközhatunk még téves nézetek­kel, elképzelésekkel. Hogy példát is mondjak: egyesekben szinte meggyőződésként él még az a helytelen szemlélet, hogy a köz- művelődést egynek veszik a szó­rakozással vagy pedig csak a művészeti tevékenység gyakorlá­sára (amatőr formák) és megis­merésére — élvezésére, részben elsajátítására — alkalmat adó formákat számítják oda. Az ilyen szemlélet nem veszi figyelembe a munkafolyamat és a társadalmi összfolyamat igényt formáló szerepét, képtelen megérteni, hogy a közművelődés (áltálában a művelődés) nem akkor kezdő­dik, amikor a munkaidő véget ér, hanem állandó jellemzője az em­bernek, sőt, magá a munkafolya­mat is szerves része. • Természetesen jelentős a" közművelődés szerepe a szabad idő hasznos eltöltésében is. Tu­datosan árrá kell törekednie, hogy utána mindenki „megújult emberként’’ kerüljön vissza a ter­melési folyamatba. Ennek eléré­sére nincs abszolút recept, figye­lembe kell venni, hogy afc embe­rek különböznek egymástól mű­veltségük, mindenek előtt pedig a termelésben elfoglalt helyük és szerepük szerint. Ezért kell a közművelődés formáinak diffe­renciál taknak, „méretre szabot­taknak” lenniük, almi természete­sen nem jelenthet semmiben mi­nőségi engedményeket. Van azonban olyan eset is, ami­kor nem a különbözőségeket, ha­nem éppen a! hasonlóságot kell figyelembe venni. Például a nagyjából azonosan képzett, ha­sonló munkát végző tagokból álló szocialista brigádokban. Nem vé­letlen — egyre több példa iga­zolja1 —, hogy ezekben a brigá­dokban lehet könnyebben és gyorsabban kialakítani az új em­bertípust, amelyik élni tud a de­mokrácia adta lehetőségekkel, ér­ti a kultúra folyamatjellegét, s azt, hogy folyamatos művelődése, önmegvalósítása az élet, a fej­lődés elengedhetetlen feltétele. Ez adja a Szocialista brigádok, mint munkahelyi kis csoportok, rend­kívüli jelentőségét a művelődés­ben. • Ugyancsak helytelen szem­lélet, az, amelyik a közművelő­dést leszűkíti néhány művelődési ágra, helyenként csak az intéz­ményes művelődési lehetőségek­re vagy bizonyos tevékenységi formákra- A közművelődést a kultúra egészébe ágyazva, teljes­ségében kell szemlélni; történe­tiségében, gyakorlatra irányultsá­gában. társadalmi és gazdasági megalapozottságában és emberi vonatkozásaiban egyaránt. Ezért feladata a közművelődéinek —, hogy hirtelen vett, egészen szél­sőséges példákat mondjak —, hogy megismertessen az új kép­zőművészeti irányzatokkal, meg­tanítson életritmusunk helyes szervezésére. Segitsen egységes, megalapozott világnézetünk ki­alakításában, de például laká­sunk értelmes berendezésében is — és így sorolhatnám nagyon hosszan. Erősen hangsúlyozva az említettek kiragadott és leegy­szerűsített példajellegét, hozzá­teszem: ez is feladata a művelő­dési otthonoknak, az ifjúsági klu­boknak és a hasonló Intézmé­nyeknek, Ugyanakkor ezek az in­tézmények ezzel együtt sem, egész tevékenységükkel sem me­rítik ki — közel sem — a köz- művelődés fogalmát. A kultúra nem öröklődik, min­den újabb nemzedéknek meg kell tanulnia, A közoktatás és a rá szervesen épülő közművelődés munkája! éppen a „megtanítás”. A legszélesebben értelmezett kul­túra elsajátítása mindenki sza­mára elengedhetetlenül fontos. A kultúraelemek ismerete, birtoklá­sa — úgy a tényinformációs anyagé, mint aiz értékeké —, se­gít az emberi szükségletek során felvetődő sajátos problémák meg­oldásában. Milyen problémákról lehet szó? Nézzünk ismét csak egyetlen „példát! Mondjuk a tech­nika rohamos fejlődése, a mun­kavégzésben bekövetkezett válto­zások, a gazdasági fejlődés és az életforma szinkronba állításának problémájáról. Nagyon-nagyon leegyszerűsítve így szoktuk ezt emlegetni; műveltebb, kulturál­tabb munkás — termelékenyebb ipar — magasabb életszínvonal — több termékennyé tehető szabad idő. Csakhogy — s ez a lényeg nem elég a lehetőséget megad­ni a kultúra elsajátításához, ha­nem előbb tudatosítani kell meg­ismerésének és megtanulásának szükségességét, fontosságát. És ez is a közművelődés feladata. • Nem folytatom tovább ezt a „hangos tűnődést”, bízva abban, hogy talán az eddigi példák is mutatják a megfelelő szemlélet elsődlegességét a közművelődési gyakorlattal szemben, de éppen annak1 érdekében. M. I. Új könyvek A Kossuth Könyvkiadónál je­lent meg az „Iratok az ellenfor­radalom történetéhez” 1919—1945 című, a Magyar Országos Levél­tárral közösen gondozott doku­mentumsorozat ötödik kötete, amely a magyar ellenforradal­mi rendszer belpolitikáját és gaz- ' dasági helyzetét ismerteti, az 1927 és az 1931 közötti időszakból. (A sok, rendkívül érdekes, s részben most először publikált dokumen­tumot Karsai Elek válogatta kö­tetbe, s ő látta el az iratokat jegyzetekkel is.) Berend T. Iván tanulmánykötete, „A szocialista gazdaság története Magyarorszá­gon 1945—1968”, ezúttal második kiadásban jelent meg, a Közgaz­dasági és Jogi Kiadóval közös gondozásban. Kalmár György könyve a „Ghana útjai”; Gedő András tanulmánykötete a „Vál­ságtudat és filozófia”. A polgári ideológia és a revizionizmus bí­rálata című sorozatban látott napvilágot Ripp Géza tanulmány- kötete, „A válság gazdaságtana”. „Marx gazdaságelméletének ki­alakulása” a címe W. Tuchshee- rer könyvének. Megjelent „A szo­cializmus és a nemzetek” című összefoglaló mű is. A Gondolat Könyvkiadó újdon­ságai közül említést érdemel Ar­nold Gehlen: „Az ember termé­szete és helye a világban” című kötete, amely a Társadalomtudo­mányi Könyvtár sorozatában je­lent meg. Üjabb, átdolgozott és bővített kiadásban került a köny­vesboltokba P. Brestyánszky Ilona:: „Ismerjük meg a kerá­miát” című összefoglaló munkája, amely a kerámia és a porceSán történetével ismertet meg, sok ér­dekes illusztráció kíséretében. A Világjárók sorozat új kötete a „Gyalogszerrel Európában”, szer­zője John Hillaby. Megjelent Ré- nyi Alfréd: „Napló az informá­cióelméletről” című kötete, Ré­vész Pál bevezetőjével. CIKKÜNK NYOMÁN Módosított feltételek Májusban tájékoztattuk olvasóinkat a könyvcsekk bevezetésérőlDicsértük, .a kezdeményezést és a felté­telek módosítását javasol­tuk. A Művelt Nép Könyv- terjesztő Vállalattól kapott értesítés szerint részben lapunk észrevételeinek fi­gyelembe vételével megvál­toztatták a csekk igénybe­vételének a formaságait. A jövőben az egyes csekkla­pokra értékhatár nélkül vásárolhatók könyvek, így nincs szükség több nyom­tatvány kiállítására. Azzal a gondolattal is foglalkoznak, . hogy a csek­keket egy város valameny- nyi könyvesboltjára érvé­nyesítsék. Eddig hatmillió forint értékű könyvet vásároltak hazánkban a kedvezmény felhasználásával. Vasszerkezetek az udvaron • A tornaterem aeélvazu az udvaron. O A szaktantermeket 1973-han alakították ki. • „Békebeli” módszerekkel épült a századfordulón. Véber Henrik igazgatóval a századfordulói stílusban épült, égetett téglás iskola udvarán ta­lálkozom. Az itt heverő hatalmas vasazerkezetek láttán nyomban meg is kérdezem tőle: vajon mi­lyen gyár költözködött az intéz­ménybe, hogy az udvart raktár­nak használják? Nevetve tiltakozik, majd öröm­mel kezd arról beszélni, hogy a vasvázak a) társadalmi munkával készülő tornaterem anyagát al­kotják. — Egy iskolai tornaterem ma­napság hét-nyolcmillió forintba kerül — magyarázza Véber Hen­rik. — Ez a nem kis összeg so­kakat visszatántorít alttól, hogy építkezzenek. Mi mégis úgy dön­töttünk, hogy megpróbálunk saját erőből létrehozni egy tornacsar­nokot, amelyet természetesen nemcsak az iskola, hanem a köz­ség valamennyi sportbarátja hasznosíthat. Az itt látható váz- szerkezetet a Béke Termelőszö­vetkezet vásárolta, az ára több mint egymillió forint volt. A ter­veket az AGROBER készíti, az alapozásban at vízgazdálkodási vállalat segédkezik, s a további feladatoknak is van már gazdájuk. A szerelést majd a termelőszö­vetkezet és a község üzemeinek szocialista brigádjai végzik. A be­tonozás társadalmi munkával ké­szül. úgy számítjuk, hogy négy keverőgép és húszegynéhány em­ber két hét alatt megépíti a szük­séges alapokat. A nyílászáró szer­kezetek elkészítésére a vegyes­ipari vállalattól várunk segítsé­get... Túlságosan, nagy fába vágtuk a fejszénket? Ne higgye! A focipálya építését 1972-ben ha­sonló módszerrel szerveztük meg, értéke két és fél millió forint. Nagyon reméljük, hogy másfél­két év dlatt ezzel is elkészülünk, hiszen a község gazdasági és tár­sadalmi szervei a lakossággal együtt mindenben támogtják kez­deményezéseinket. Nekünk jófor­mán nincsen más feladatunk, csak szervezni az embereket... Szívesen jönnek, hiszen jól tud­ják, hogy a tömegsport és az is­kolai testkultúra fellendítése kö­zös érdeke mindenkinek. A községi általános iskola há­rom épületben helyezkedik el. a település növekvő számú gyerme­keit csak újabb és újabb bővítések árán tudták fogadni az intéz­ményben. A régi elemi iskolát még 70 évvel ezelőtt építették, időtálló, „békebeli” módszerek­kel, s használják ma is mind a tíz tantermét. A volt polgáriban négy, a régi járásbíróság épületé­ben ugyancsak négy osztályt és két politechnikai műhelyt alakí­tottak ki. Igaz, hogy a tantermek szét­szórtsága nem kényelmes a pe­dagógusok számára, de a tantes­tület tagjai úgy vélekednek, hogy még mindig jobb, mint helyszű­kével bajlódni. Így azután a köz­ségben nincs is váltakozó taní­tás. A kéthetenkénti szabad szombatok megszervezését sem gátolta objetkív akadály. Mindezt már az igazgatói iro­dában tudom meg, ahol Erdélyi Tiborné igazgatóhelyettes is be­kapcsolódik a beszélgetésbe. Az Iskola jó tárgyi és személyi adott­ságairól ő tájékoztat: — Állítólag a járás iskolái kö­zül mi büszkélkedhetünk a leg­szebb napközi otthonnal — ma­gyarázza. — A Duna-parti ker­tes, különálló épületben három csoportot foglalkoztaitunk, s talán mondanom sem kell, hogy min­den jelentkezőt fel tudunk, venni. Az óvodai fejlesztés ügye is nar pirenden van, az intézményt most bővítik, jövőre kétszer három cso­portot fogadhat. Ehhez a segítsé­get ugyancsak a Béke Termelő­szövetkezettől kapjuk, a gazda­ság ugyanis Csanádpusztáról na­ponta szállítja a községbe a tagok kisgyerekeit, így a szövetkezet számára is előnyös az óvoda fej­lesztése. Véber Henrik igazgató elége­dett az intézmény oktatási szín­vonalával. — Képesítés nélküli nevelőnk nincsen, az idén nyáron diplomá­zott az utolsó két levelezés hall­<1 A tornaterem az iskolához csatlakozik majd — mutatja M igazgató gató kartársunk... Az oktatás 1973 óta s'/aktanteimi íl-nd,szerre épül, a bukások számának alaku­lására sem panaszkodhatunk. A tantestület tagjai részt vesznek több országos kísérletben is, az egyik osztályban például a hete­dikes tanulók úi kémia tanköny­vét próbáljuk ki. Jók a tapaszta­lataink az első-másodikban be­vezetett osztályzás nélküli rend­szerről; a/ régente szokásos 4—5 bukás helyett alig egy-egy gyerek kényszerül évismétlésre. — Ügy gondolom, hogy jó ok­tatási feltételek kialakulását el­sősorban a tanács segítségének köszönhetjük. A község vezető testületé ugyanis szívügyének te­kinti az iskola támogatását. Azt mondhatom, hogy az utolsó öt év alatt az intézmény több anyagi és. erkölcsi támogatást kapott a ta­nácstól. mint a megelőző húsz esztendő alatt összesen — fejez­te be a beszélgetést az igazgató. P. M. KI lEHELKfiEWE (14.) Zengett az utca. Szaporán kopogott a négy cipősarok. A nagybőgőt a hirtelen tá­madt szél közelebb fújta. Vagy ők kerültek közelebb. A kanyar­nál eléjük ömlött a muzsika. És négy árnyék, mint a kőre öntött olaj, egy távoli lámpa idáig ver­gődött fénytócsájába mosódva. Zsabkáék vigyorogtak a sze­mük közé. Eiállták az utat. Ki ismeri a rémület természe­tét? Azt a zárlatot az agyban, a szívben, az idegekben, az iz­mokban, a keringő vérben? Egy pillanatig. Hogy a következő pil­lanat a gondolattöredékek zsú­foltságával rontson a bénult ér­zékekre, midőn a kilátástalanság sötétjén már a lehetőségek és apró remények is átcikáznak. A lányok fogták egymás ke­zét; a rémület izzásában össze­forrott ujjak szétfejthetetlensé- gével. Az emlékek hálója még rezgett Göndör Lidi legendájá­tól, rémlátásukat minden bizony­nyal felnövesztette. Mert talán az a lámpa se volt olyan nagyon messze, amelyik fény tócsáját ide csorgatta, alig tíz-húsz lépés. És a muzsika is közelebb volt sok­kal, mert már emberi hangok is vegyültek közé. A mulatság ál­talános zsivajából egyes szavakat is ki lehetett venni. — Mit akartok? — kérdezte Anyicska, s hangja megcsuklott. Kérdeznie kellett, nem tehetett mást. Tudta, hiába is kiáltana, nem hallja meg senki amott a zsivajgásban. Vagy emitt a .há­zak kihunyt ablakái, s betett ka­pui mögött; s ez legkevésbé sem volt az értelem szava, inkább az ijedtségé, mely csak addig lát, ameddig érzékel: a sötétlő, né­ma falakig. Menekülést se látott a kapuk felé, melyekbe belelátta a reteszt is, s visszafelé is annyit kellene futni, hogy az is reménytelennek tűnt. Valami kis remény mégis ott hunyorgott tudata legmélyén: a közeli hangok idenyúló szalma­szála megcsillantotta a menedé­ket. — Gyere táncolni — lépett Anyicskához a vigyorgó Zsabka, és megragadta karját. Lonci behúnyta szemét. Szesz­gőzös lehelet csapott arcába. A ragyaverte pimasz ábrázat oly közel jött hozzá, mint egy ki­nagyított kráteres holdtáj, amely elfoglalja az egész látómezőt. És a lehunyt pillák mögött nem tu­dott csak egyre gondolni, görcsö­sen és szüntelenül. A katonára. — Tetszel nekem — röhögött Zsabka. Magához rántotta a lányt, és esett neki a szájának. Anyicska megfeszítette magát, s ahogy a legény elengedte kar­ját. hogy derekát kapja el, a pil­lanatnak e töredékében kicsú­szott az undok ölelésből. Mint­hogy hajlékony volt és nádszál- vékony. S most látszott, hogy erős is. Valamint gyors és ügyes. Zsab­ka képén pofon csattant. — Nesze! Loncinaüc annyi ideje sem volt, hogy felocsúdjon. Éppen csak ki­nyitotta szemét a csattanásra, s erre a sziszegő „nesze” hangra. Anyicskai már húzta is magával. Át az eleven torlaszon. Ez az eleven torlasz most kü­lönös képet mutatott. Zsabka a szemét törölgette, mert ott csípte meg az erélyes pofon. Hitetle­nül törölgette. Míg társai száju­kat nyitva felejtették. A megle­petéstől felejtették nyitva, de a lányok megláthatták a benne fe­ledkezett kárörömet is vezérük póruljárása felett. A lámpák! alatt voltak már, midőn támadóik magukhoz tér­tek. s itt a kanyarból már a tér nyílt. Mintegy kődobásnyira. S a tér tele volt emberrel. Mint megannyi sötét káposztafej, hul­lámzott a nép a lampionfüzérek alatt, melyek mintha kedvet kap­tak volna az emberektől, himbá­lózásnak indultak a kifeszített drótokon. A zenészek sátorponyva alatt húzták, s a szellő már nemcsak a vigalom zenebonáját seperte ide, de a zöld ’ gallyak fonnyadt illatát is, az izzadságszaggal együtt, mely a hejehuja fölött párállott. Zsabkáék már csak a téren ér­ték be a lányokat. De itt már nem léptek hozzájuk. Sört hoztak maguknak, és leültek a kocsiz­aj tó előtt. a híd kőpárkányára, a többi közé. A busz már ott dohogott. Lon­ci fellépett a lépcsőre, mfg Anyicska lent álldogált, háttal a kocsmaajtónak. Ellenben Lonci éppen oda lá­tott. S a lampionokra meg a táncolókra, meg a vonójukat szag­gató. verítéke» zenészekre. S azt mondta: — Itt táncolt Göndör Lidi. Anyicska is arrafelé nézett kis­sé. s nem szólt semmit. A boly­ból lányok kiáltottak ide kipi- rultan, táncosuk karjaiból: — Anyicska, gyere! Anyicska fejét rázta, és vissza­fordult Loncihoz, 'még mindig nem indult a busz. Lonci Zsabkát is látta. A híd­ról sötéten fixírozta őket. És Lonci aggodalmasan azt kérdezte: — Most hogy mégy haza? — Majd valahogy — mondta Anyicska, és kissé vállat rántott. Kissé bizonytalanul. És szája sarkában mosoly reszketett. — Miattam ne izgulj. — Odalesett ő is a híd felé, és nem tudta még, hogyan jut haza. S akkor látta Sandi bácsit ki­jönni a kocsmából. Egyenesen Zsabkához ment, és látszott, hogy a melléig ér neki, pedig Zsabka se volt nagyon magaa. Néhány szót váltottak, és együtt mentek vissza a kocsmába. Anyicska gyorsan megcsókolta Loncit. | — No szia! összerántotta vál­lán a kardigánt, s már szaladt is, mint aki fázik: Lonci kihajolt a lépcsőről, hogy integessen neki, de a tér túlsó oldala, amerre Anyicska elsietett, sötétbe burkolódzott. Ekkor felsó­hajtott, és elfoglalt egy helyet a buszban. Még mindig nem indul­tak. 12. . A kocsma elég üres volt. Inkább kint vigadtak a felgallya­zott, lampionokkal teleaggatott téren. Csak a megrögzött kocs­malakók ténferegtek vagy üldö­géltek idebe, a maiakart asztalok mellett, a magas és kékre festett, nedvességtől pergő vakolatú. ri­deg falak között, egy szál mez­telen villanykörte alatt, melynek fukar világánál a falihirdetések apróbb betűi egybefolytak. Azok tartózkodtak idebe, akik­nek kocsmabűz az ózonuk, s oda- ki fuldokolva kapkodnának leve­gő után. Ha Anyicska benéz ide. haza­vihette volna az apját. Az ajtó közelében- ült Jánnal, merthogy máris indul hazafele, épp csak ezt a sört megisszák, mármint ezt az egy korsót, amire bejöttek. Az asztalon nem volt már hely az üres korsóktól. Jár» áthajolt raj­tuk, és bizalmasan sugdosott Ma­tej fülébe: — Csak neked mondom, cim­borám. hulladék fából pontosan olyan jó lesz, és potom pénzért megúszod. Egy liter borért vagy kettőért akárki hoz neked a fű­részüzemből. No, csak mondom, értjük egymást... Matej már pislogott, álmosan és mereven. S e nehezen forgó, me­rev tekintet makacsul csüggött a sarokasztalon. Noha messze volt a sarokasztal, hodály ellenkező végében, hol á homály is mé­lyült, a közbeeső asztalok maia­kart lapjain könnyen átsöpört, mert azok üresek, simák és csú­szósak voltak, akár a frissen se­pert jég. — Ez sántikál megint valami dolog — mondta Matej, mintha két nyelv volna a szájában, két egymásba akadó. — Keresi a kincset — felelt Ján, alacsonyan szálló, hessentő mozdulatot tett a söröskorsók fe­lett, s arany foga is kivillant hoz­zá, melyet a sok asztalosmunká­val szerzett, és amely meglehe­tősen a sor végén volt. úgyhogy nevetnie kellett ahhoz, hogy ki­villanhasson. A sarokasztalon két krigli dup­la féldecivel paprikázott sör állt, fölöttük a trafikos farkasszemet nézett Zsabkávál, s csak n'éha engedett magának egy-egy oldal- pillantást, mely mindössze Ján kerek fejének befogadására volt elegendő. — Hm... — mondta Zsabka, és sötét tekintetét beleeresztette a sörbe. — Mulatságos. Már azt hittem, megln a Vaskaput fir­tatja. A trafikos legyintett. — Azt már el is felejtettem. — Jobb is — mondta Zsabka, s elhallgatott. Emezt a dolgot emésztgette. (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom