Petőfi Népe, 1976. november (31. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-07 / 264. szám
8 • PETŐFI NÉPÉ t 1976. november 7. A z, udvarvégi kis szoba-konyha homlokzata éppoly friss-fehér, mint nyolc-tíz évvel ezelőtt. Előtte a parányi virágágyás is ugyanolyan ápolt, üde, mint a jó néhány év előtti november elején. S lám, a múló idő mintha nem hagyott volna nyomot a gazdán sem: Rózsa János elvtárs, a párt régi harcosa, a nagy történelmi napok hajdani részese, éppolyan galambősz és fürge mozgású, mint amikor csaknem egy évtizeddel ezelőtt felkerestem. Gyökérrel tele kis kosárral a kamra mögé igyekeztében köszöntőm az udvaron, ö pedig leteszi a kosarat, mondván: Nagy idők emléke — Van a kamra mögött pár centi földecske, onnan csipegetjük a petrezselyem zöldjét. Amel- lé vermelem a gyökeret. De ráér... Kerüljünk azonban beljebb, elvtársam. Miközben letelepszünk a szobában, Rózsa elvtárs máris a nagy történelmi napoknál időzik. — De rég is volt, jövőre már hatvan esztendeje! — jegyzi meg, s mint kiapadhatatlan, gazdag forrásból, úgy törnek elő, s áradnak emlékei. Engem az Uraiban ért a forradalom, mint hadifoglyot, a nyizsnijtagili vasgyárban. Akkor Nagyezsdinszknak nevezték. Ott, a vasgyárban ismertem meg az orosz munkásosztály harcát. Talán negyvenezer ember dolgozott az üzemben. Gyártottuk a különböző gránátokat, jobban mondva hüvelyeket, amelyeket Kazány- ban töltöttek. És persze mást is, sínéket, drótot... Itt megismertük a bolsevikok munkáját. Alig volt hét, hogy kemence ne robbanjon. Ilyenkor volt sebesült, halott is és egy időre pihenő. A kemencékhez több kilométerről csilléken jött a faszén, mert fa volt bőven. Hányszor elvágták a csillék vaskötelét, micsoda karambol! És megint lett pihenő... Mihozzánk, az Urálba a forradalom szele később ért oda. A cég belga érdekeltség volt. Nem tudtuk megérteni, miért harcolnak az orosz munkások, mire jó ez. Köztünk, foglyok között voltak kulákok, meg hasonszőrűek. Mi józan jánosoknak neveztük ő- ket, mert folyton mondogatták: nehogy beleavatkozzatok az oroszok dolgába, megbánjátok otthon. A tisztitáborból is mindig ugyanaz az intelem: nehogy politizálni merjetek!... Tudtuk is mi, hogy mi a politika! Mint az ágrólszakadtak, olyan toprongyosak voltunk. A cséhek, osztrákok jobban kaptak gúnyát. Nelkünk semmi. Pedig a svédek és dánok konzuljainak raktárában ott volt a nekünk szánt holmi. Mert a magyaroknak nem volt odakint képviseletük. Elindultunk a svéd konzulhoz vagy húszán, hogy kérünk. De a portás nem engedett hozzá. Példát láttunk már, azt, hogyan csinálják az orosz munkások. És valahogy úgy jött ki, hogy megrohantuk a raktárt, kiürítettük a nagy, nyitott ládákat. Emlékszem, nékem egyujjú kabátbélés jutott. A lezárt ládákat azért csak nem mertük felfeszegetni. Eljött tizennyolc tavasza. Akkor már hónapok óta nem kaptunk fizetést. Kutyaélet volt. Űgv döntöttünk, hogy megszökünk. Körülbelül harmincán voltunk és eljutottunk Szverdlovszkig. Odáig ment a vonat. Ott járkálunk az állomáson, egyszercsak ránk kiált egy orosz katona magyarul: Hová mennek? Haza akarunk. Maguk szöktek? Igen. Kiderült, hogy ezek magyarok, a Vörös-Hadseregből. Bekísértek minket a hadifogolytáborba, ahol körülbelül egy hónapot töltöttünk. Híre járta, a tolmácsok hintették, hogy egy transzport hamarosan indul haza, Magyarországra. Egyik reggel az mondják: akik a nevüket hallják, sorakozó a barakk előtt. Volt öröm. de nem sokáig tartott: nem haza, hanem Szibériába vittek miniket. Akik maradtak, hazajöttek. A mi szerelvényünk pedig Omszk felé tartott, de tele volt az ottani tábor. Tovább Novoni- kolajevszk, ma Novoszibirszk. Ott is tele. Ment tovább a szerelvény. Gyanús volt nekünk. Egyik reggel arra ébredtünk, hogy nem látunk havat. Altáj, ideértünk. Barnauban befogadtak minket a táborba. Feltűnt nekünk, hogy se őrség, se semmi. A lényeg, hogy itt is megcsinálták a forradalmat. Majdnem fél évig voltunk itt. Hogy mennyi mindent kibír az ember! Reggel tea, cukor nélkül húsz deka fekete kenyér. És ez volt egész napra. Bolyongtunk a városban munkáért, favágásért, hogy valami ennivalóhoz jussunk. Egyszer eljutottunk az Ob folyóig; rengeteg csóka. Ahol csóka, ott tojásnak is lenni kell. Találtunk is. Vájtunk kis gödröt, de víz jött elő benne. Fölötte gyújtottunk benne tüzet, úgy főtt meg a sok tojás. Az éhség megtanít leleményességre. Rengeteg volt ott a fűzfa. Ra- Jombeli cimborám, eltalálta: te Jani, ebből kosarat lehetne ... Vágtunk is egy nagy kévét. Akadt, aki meg tudta fonni, mások a piacra vitték, mi pedig szállítottuk az anyagot. El is neveztük magunkat közkereseti társaságnak. Hej, de sok mindent megértünk! Elmúlt a tizennyolcas év egy részt. Körülbelül tízezer hadifogoly volt azon a vidéken. S hogy, hogy nem, elvittek minket vissza. Novoszibirszkben nem kellettünk, de Omszkban most befogadtak miniket. Itt is volt egy tiszti tábor. Onnan átjárt hozzánk egy rendfokozatot nem viselő tiszt. Ligeti Károlynak hívták. Beszédeket, szemináriumokat tartott. Újságokat is kiadott, kézzel írottat. így kezdett világosodni, miért is harcolnak az orosz munkások. Elérkezett tizennyolc nyáreleje. Egy reggel nagy fegyverropogásra ébredtünk. Fellázadtak a cseh legionisták, ők voltaik a Kolcsak-bandák előfutárai. Náluk maradt a puska, a hadianyag; elkövették Lenin elvtársók azt a hibát, hogy nem fegyverezték le őket, nálunk a hadianyag... Ahogy kivirradt, jöttek a tanácstól. Ligeti elvtárs is velük. Már aznap ,ki, a frontra. A városnál két frontvonal alakult: a nyugatinak Rabinovics József, a keletinek Ligeti Károly volt a parancsnoka. Mikor elérkeztünk Novoszibirszk alá, jön futva egy vasutas: Omszk elesett az éjjel, meneküljünk, amerre tudunk. Az orosz parancsnak és Ligeti elvtárs úgy határoztak, hogy 50—60 kilométert visszavonulunk. Sok volt arrafelé a viadukt, mindet felrobbantottunk magunk mögött. Elérkeztünk egy faluba, beszállásoltuk magunkat. A fegyvereket gúlába raktuk, s indultunk volna az Irtishez mosakodni, amikor jön egy futár: hajók iönnek értünk. Hamarosan láttuk is a füstöt, jöttek a hajók, de nem volt ben• Korabeli fénykép az omszki börtönről. ne köszönet. Az elsőn orosz felségjel. Lehorgonyoztak, mi meg örültünk, integettünk, de mozgás sehol. Gyanús lett: a hajón homokzsákok, mögülük puskacsövek. A hajó kapitánya kiáltott: Milyen alakulat? Az omszki különítmény. A parancsnokok előre! A két orosz és a magyar parancsnok ment. A parancsnokokkal kezet fogtak, a komiszárral és Ligeti elvtárssal nem... És elhangzott a paracs: feküdj!... Fogságba estünk. Betereltek, minket valami rossz raktárakba. A kulákok őrizetében. Kutyaszorítóban voltunk. Tizennyolc őszén így kerültünk újra az omszki táborba. Politikai fogolyként. Az előtte való nehéz napokban elvált, hogy ki, .kicsoda. Itt alakult meg a magyar pártszervezet. És itt tudtuk meg, hogy a hátramaradt csapataink a négy ágyúval tűz alá vették a hajókat. Ott sebesült meg Ligeti elvárs, akinek amputálni kellett a lábát... Azt tudja elvtársam, hogy én megszöktem az omszki táborból? Mégpedig kilépővel, a párt utasítására. Naponta ketten mentek bevásárolni. Szakaszparancs- nokiom, Kovács elvtárs mondjál: elvtáraaim, itt az igazolvány, de ne szólj a másiknak. És Rózsa elvtárs, jelentkezel a Kirpicsnaja ulica 4. szám alatt. Ott már vár téged egy elvtárs. Sikerült a kilépés. Nehezen találtam az utcát is. Kijött egy idős asszony: kit keresek? Nem tudtam. Vojennoplenni ? — kérdezte és ezzel betette a kaput. Utána kijött egy férfi,: lépjen be gyorsan, éhes-e? Kenyeret, főtt krumplit adott és felküldött a padlásra. Odafönt széna ési gyanús mozgás. Azt hittem, patkány. Egyszercsak tüsszentés és kidugja a fejét egy ember: Rózsa elvtárs, te vagy? Már hárman voltak ott előttem. Pár nap múlva a pohos köztisztasági vállalkozónál kaptam munkát. Szeméthordás, vécépu- colás. A lovak abrakos tarisznyája alján éjjelenkét ott volt a röpcédula; ezt szórtuk tizenkilenc tavaszától télig. De közeledett a Vörös Hadsereg. Kezdték a hadifoglyokat begyűjteni. Én féltem jelentkezni, végül is két, máshonnan érkezett magyarhoz csatlakozva, visszajutottam a táborba. Egy hét múlva bevonult, a Vörös Hadsereg, amelybe ekkor másodjára léptem be. És aztán ránk bízták az omszki börtön őrizését. Van is róla korabeli fényképem. Amerre jártam, azokról a helyekről kértem és kaptam is emlékeket... Négy évig voltam vöröskatona. Elküldték az alsófokú vöröspa- rancsnok-képző tanfolyamra is Moszkvába. Ez nyolc hónap volt. 1920. május 1-én a mi iskolánk is fölvonult. Ott láttam Lenin elvtársat; feje fölött összekulcsolt kézzel köszöntött bennünket. Ezeket az időket nem lehet felejteni, elvtársam. Szívesen is emlékezem rá. Azelőtt jó két esztendővel még megkeresett egy iskola. hogy az életemről kérdezzenek. de azóta... Rózsa János elvtárs november 20-án lesz 80 éves. Továbbra is jó egészséget, friss erőt kívánva ezúton is tisztelettel és szeretettel köszöntjük. Perny Irén Levelek Uszty-Ilimszkből, Váratlanul adakozó, őszvégi napfény ömlik szét Balota- szállás takaros házain. Abban a kis családi fészekben, amelynek kertjében már elszáradt leveleket hullat a szőlőlugas, elgondolkozva sóhajt fel egy középkorú asszony: — Vajon Uszty-Ilimszkben milyen lehet most az időjárás? Érthető az aggódás, a szinte szüntelen távolba gondolás. Han- zik Miklósné, az édesanya csaknem két hónapja búcsúztatta el a hazai fiatalok népes csoportjával tőlünk több ezer kilométerre fekvő szovjet tájra, a tajga közepére munkába induló Béla fiát. Két, nélküle töltött esztendő bizony próbára teszi az anyai szívet. Még akkor is, ha nem „egyszem” gyerekről van szó, hiszen rajta kívül körülötte még három Han- zik-ivadék dolgozik; egyik közülük a faluban, a legkisebb lány pedig édesanyjával azonos munkahelyen, a Kiskunhalasi Kötöttárugyárban. S még akkor is nyomasztó ez az alig két hónap is, ha a mamácska tudja, hogy egy éven belül, a munka félidejében egy teljes havi szabadságra jöhet majd haza Béla, aki a Kiskunhalasi Építőipari Vállalat kőműves szakmunkásaként „szegődött el” az uszty-ilimszki építők sorába. □ □ □ — Három levelet kaptunk már tőle — sorolja kissé szomorkásán, kissé pedig féltő büszkeséggel az anya. Amíg beszél, közben nem áll meg kezében a munka: almát hámoz a konyhaasztalon, jóféle tészta ízes tölteléke készül majd belőle. Az első, nagyon várt levélből az utazás láza, a fogadtatás öröme érződik ki. S hogy anyuka is tudja, mikor kel-fekszik a 21 éves „kisfia”, nyomban megjegyzi, hogy ott künn hét és fél órával korábban kel a Nap, mint Ba- lotán. Vagyis, amikor az itthoni család a másik oldalára fordul, ő már rég a munkahelyén tüsténkedik! Tehát az út állomásai: szívélyes fogadás Moszkvában, majd a Vörös téren koszorúzás az Ismeretlen Katona sírjánál, a Lenin- mauzóleum megtekintése, s ünnepi ebéd a Komszomol székházéban. Bélát kissé ugyan megviselte a repülőút, de mihelyt az utazórnagasságra beálltak, már hozzáedződött. Azután tovább, Uszty-Ilimszk felé. Bratszkban átszállás, és újabb hat óra múlva végcéljukhoz értek. □ □ □ A második levélből már kicsit a honvágy is kicsendül. Mi újság otthon? Írjanak mindenről! — Azt is írta: „Ha egy év múlva hazamegyek, s végigmegyünk a falun, úgy kérdezgetem majd, mint egy kis óvodás: — Anyuka, ez mi?.,. — s ekkor kicsordul a könny Hanzikné szeméből. — Én sejtem, mit akar ezzel mondani — szól közbe értően- halkan az újságíró. — Béla tudja. reméli azt, hogy egy esztendő alatt is annyit lép majd előre a „kis” Balotaszállás, községfejlesztésben, úy létesítményekben, hogy a messziről jött — még akkor is, ha nem éppen idegen — szinte rá sem ismer. A régvárt hazai csomag megérkeztének örvendezik a harmadik levélben. Hiánytalanul odaért a várva-várt szalonna, a tészta, a többféle tasakos leves és leveskocka. A fiú a köszönetmondás mellett ezúttal fényképet kér a faluról, a házukról, a motorjáról, hogy mindezzel kinti ismerőseinek eldicsekedhessen. □ □ □ — Sajnos, sok ideje már, hogy az utolsó levele megérkezett — nézegeti Hanzikné a dátumot, ismét megfényesedő szemmel. — Nem tudom, mi lehet vele? Vagy beteg, vagy épp ellenkezőleg, jól érzi magát, beleszokott az új környezetbe, amely csaknem két tucatnyi hónapon át a hazája lesz. Mi ez utóbbi mellett szavazunk. Hanzik Béla sok-sok ifjú társa körében Uszty-Ilimszkben is otthon van. Kislány partnerre is talált már — ottani technikusra —, aki az orosz szóra oktatja. A továbbtanulásra, a szakmai előbbrelépésre is megannyi lehetősége akad. Az édesanya is, bár aggódik érte, mégis szívből boldog, hogy világot láthat a gyerek. Élete párja pedig azzal az okos érvvel vigasztalja, hogy két év múltán egy sokat tanult, férfivá érett és jó szakemberré kiforrott Bélát kapnak majd visz- sza. □ □ □ A fényképek az otthonról, a .pátriáról rövidesen elindulnak a távoli tajgára. S bizonyosan odaérnek még a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójára, amelyet a mamáék Balotán, Béla pedig Uszty-Ilimszkben ünnepel majd. Távol egymástól, de egy szívvel! Jóba Tibor SZILVASI LAJOS (90.) Kitapogatóztam a sötét nagyszobába. A könyvespolchoz. Behoztam a Stendhalt. Nem a 152. oldalon, hanem a 153-on. „Látod, ilyen az a piszkos vagyon, amelyhez majd te is hozzájutsz!” Lédi már előre tudja, hogy hiába nézi le ezeket az újgazdagokat, egyszer majd eljön a hangulat az ő lelkében is, hogy miért ne telepedjen bele egy piszkos vagy nem piszkos vagyonba? Lédi is olyan volna? Nem! Lédi nem! Lédi rendes! Kell, hogy rendes legyen! Ebből elég. Ma egyébként megint volt or- dítozás ebben a betonbörtönben. Változatosság okából a lépcsőházban. Norejkáné üvöltött valakivel. Hogy maguk könnnyen pofáznak, maguknak kocsijuk van, maguknak nyaralójuk van, de nekem ez a szerencsétlen kölyköm van! Meg egy kurva férjem volt. Mit hagyott nekem az a dög? A gyereket, semmi mást! Még a tartásdíjat is úgy tiltják le a fizetéséből... Nem tudom, kivel üvöltözött, de nem is érdekes. Sajnálom az öreglányt. Hány éves lehet? Harminc? Harmincöt? ötvennek látszik. Mégsem holnap hívtam fel Sárit, hanem már ma. Nyuszi vette fel a kagylót. — Halló? Ki vagy te? — Helló, Tamara vagyok. — Van egy tűzautóm létrával, latod? — Azt -hiszi, hogy akivel telefonál, az is ugyanazt látja, mint ő. — Apu hozta! — Látom. Nagyon klassz. — Mindjárt kell fürödni. Te leöltöztetsz? — Most nem érek rá, csillagom. Anyuka majd levetkőztet. Gyógyul már a füled? Be van még kötve? — Mikor idejössz? — Majd anyukával megbeszélem. Kiálts neki, jöjjön a telefonhoz. — Jó. Anyuuuuu! Megmondtam Sárinak, milyen nyaralási lehetőséget találtak Anikóék. Jó, majd gondolkodik róla. Ideges. Ma a gyárban vitájuk volt a főnökükkel a túlórapénz miatt. Gyorsan elköszöntem. Negyed négy. Lerohantam a postaszekrényhez. Már benne volt Attila levele. Kedves Tomka (Tamara-\-Szél- kisasszony)! Ma vasárnap van és apáék véletlenül meglátogattak. Ez jó volt, de rossz is. Mert Te nem jöttél velük. Amit üzentem volna velük Neked, azt nem lehet üzenni. Leírni se akarom. De Te úgyis tudod, hogy mit gondolok. Ha megkapod ezt a levelet, gyorsan kapcsold be az adódat és üzenj (rejtjelezve). Jót fog tenni a hangulatomnak. Jankavölgy-Tábor, 75. VI. 22. Attila Hiányzóm neki. Környékez a bőgés, de nem engedem a közelembe. össze kell csomagolnom magam. Klasszul, normálisan. Most jut eszembe, hogy ma még egy falatot sem ettem. Ügy látszik, Attila levele mindig helyrebillent. Most például már azt is észre tudtam venni, hogy éhes vagyok. Csinálok magamnak valami ebéd-uzsonna-vacsorát. Például zcldborsós omlettet. Ha már úgyis vettem fél kiló zöldborsót az ABC-ben. Fél kiló zöldborsó tizenkét forint. Hát nem érthető, hogy Sári ideges, ha ötven vagy hatvan forinttal kevesebb a túlórapénz, mint amire számított? Nem volt sok az omlett, mégis csak a felét tudtam megenni, összeszűkült a gyomrom. Körülimbolyogtam a lakást, hogy mit csinálhatnék még a tisztasági vagy tisztogatási programom keretében. Minden ragyog, minden tiszta. Pedig valamivel, akármivel, el kell foglalnom magam. Kiülök a balkonra, a levegőre és olvasok. A Merle-ből még van ötven-hatvan oldalam. Rá- kény-szerí-tem ma-gam, hogy o-da-fi-gyel-jek a szö-veg-re! Kint a balkonon a kempingágyon úgy elaludtam, mint egy csecsemő. Este fél nyolc volt, amikor felébredtem. Már kezdett sötétedni. Az előbb most megettem a maradék omlettet. Ügy jóllaktam a néhány falattól, mintha egy fazék töltöttkáposztát tömtem volna magamba. És el is álmosodtam. Vagy az is lehet, hogy igazából fel sem ébredtem fél nyolc óta. Megyek, lefekszem és folytatom az alvást. így kellene most már végig, amíg Attila haza nem jön. Jó éjt, szeplős, neked is. ATTILA Június 25.. szerda Ma befejeztük a munkát a terepen, ahol eddig dolgoztunk. Három nappal előob, mint tervezve volt. Vendely a legpozitívabb táborparancsnoki elismerésben részesített bennünket, aztán összehívta a brigádvezetőket, hogy megbeszélje velük, mivel is foglalkozzon a létszám a maradék három nap alatt. A brigádvezetők tanácsa úgy döntött, hogy — amennyiben a kollektívák is megszavazzák — kemény izmaink türelmetlen munkaerejét a berekkúti állami gazdaság rendelkezésére bocsátjuk (gyümölcsszedési célokra). A mi brigádunkban magam is tapasztaltam, de a többi brigád vidékéről is hasonló értesülést hordott szét a szél, vagyis a srácok indián üdvrivalgással fogadták a gyümölcshadművelet lehetőségét, ugyanis így a berekkúti lánytábor lakóival együtt lehet melózni. Nekem totál közömbös, hol tornáztatom az izomzatomat. Az a lényeg, hogy ne unatkozzak a hátralevő négy napban. Mert nekem és Snukinak és még hét srácnak ugye a vasárnapot is itt kell még töltenünk, hogy átadjuk a tábort a váltásnak. Egész délután a Pagony-tó hús habjait kavartuk. A lengyelek indítványára vízilabda-mérkőzésre is sor került. Szabálytalan meccs volt (nem lehetett behatárolni a pályát), de mégiscsak valami. Az első harmadban én is benne voltam a magyar válogatottban, és az egyik összecsapás keretében kaptam is a pofámra akkorát az egyik colos lengyel izomtömegtől, hogy még mindig sajog a szemöldökcsontom és az állkapcsom jobb oldali illeszkedése. A második harmadban kénytelen volt lemondani a játékomról a magyar válogatott (amely öt különbséggel nemes vesztesként mászott ki a meccs végén). Tanulság: aki nem hústorony, és aki csak ugatja a vízipójót, kerülje el a forgalmat. A ma befejezett munkáért — ezt is a brigádvezetők tanácsában közölték — a vasútépítő könyvelői holnap számfejtik, és utána rögtön utalványozzák is a munkabért. Glóbusz dunsztos- kompót gyanánt erjedésnek indul a büszkeségtől, ha megérkezik a dohány a suli ifjúsági számlájára: látva láthatja a népek hazája nagyvilág, hogy micsoda pompás teljesítményekre képes (képzett) ifjúság seregük elő az ő (Glóbusz) tenyeréből! Íme, egy pedagógus siKerei, aki elvi alapokon formál embert a gondjaira bízott értéktelen nyersanyagból! Hurrá, sőt hiphiphur- rá a legkompótabb hazai Glóbusznak! Tegnap nem volt ingerem, hogy megírjam Tomkának a lényeget, vagyis hogy plusz egy napig prolongálom a táborozást. Ma már kénytelen vagyok megírni, mert csak péntekre érkezik meg a levelem, de az is lehet, hogy csak szombatra, vagyis apának is Tomkának is át kell szerveződnie. Plusz anyának is. Mert egy a százhoz, hogy palacsintát süt a javamra. Nem akarok gondolkodni a témáról, de periodikusan elő-elődobja a memória- egységem: megteszi-e anya, amire célozni bátorkodtam? Ki- rúgja-e az ősz hajú és agyon- kvarcolt Kornélt, akire szenvedéseket balsorsozott az élet. (Folytatjuk)
