Petőfi Népe, 1976. november (31. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-21 / 276. szám

HUSZONNÉGY ÉVE A KOLLEKTÍVA VEZETŐJE Az üzem együtt él a várossal PETOF^jjJtf Au .1A76. november 21. ywt Üi»u s* "V ^ s* .r*>” <W«|iAi Gazdálkodás a tanyán • Ezeknek a libáknak a májából is jut exportra. — Az apám, de még a nagy­apám is itt lakott a tanyában. Nincs túl messze Kiskunmajsától. A gyermekeim kerékpárral jár­nak be a községi iskolába. A ta­nyára nemrég költöztünk ki, ugyanis cseréltünk az öregekkel, ők bementek Majsára. Tudja, már régen foglalkozunk állattar­tással, no, meg műveljük a tíz hold földet. Kijárni mindennap a községből, húzrii-vonni a gye­rekeket . . strapás dolog. Inkább kiköltöztünk. Végül is minden van itt, villany, jó víz, no meg mun­ka. Abból aztán jócskán kivesz- szük a részünket a feleségemmel együtt. Sipos Péter, a kiskunmajsai Jcnathán Szakszövetkezet alapító, s kezdettől vezetőségi tagja mond­ta az előbbieket. Fiatal még. Alig túl a harmincon feleségével és három fiúgyermekével él és dol­gozik itt a tanyán. Azt mondja, megéri a sok munka, van ben­ne „fantázia”. No már, ami az anyagiakat illeti. Jócskán tarta­nak állatokat, termesztenek zöld­ségféléket, aminek legnagyobb részét a szakszövetkezet közve­títésével értékesítve, jó bevétel­hez jutnak. Népgazdasági érdek a háztáji termelés fokozása, a ta­nyákon, a kisgazdaságokban a több állat tartása, a zöldségter­melés, amely nélkül ma még sok gondja volna az országnak. Az egyéni és társadalmi érdek találkozik, persze nemcsak a Si­pos családnál, hanem a megye több mint 40 ezer hasonló tanyá­jában élőknél, amikoris segítésük­ről, s a nemrég megvalósított adómérséklésről esik szó. Mun­kájuk nem irigylésre méltó. Ma már kevesen vállalkoznának úgy, mint Siposék érettségi bizonyít­vánnyal a zsebükben, a minden­napos kétkezi paraszti munkára, amely, ha könnyebb is, de nem másmilyen, mint volt száz évvel ezelőtt: munka hajnaltól nanes- tig. Libamáj — exportra A Sipos-tanya nem különle­gesebb, mint a megyében talál­ható többi. A lakóházat körbe- szegélyezik a gazdasági épületek. Három kutya őrzi a portát, amely hosszan nyúlik el az épületek mögött. Százszámra hápognak a libák az ottani dimbes-dombos legelőn. A gondozásuk a gazdasz- ^ szony feladata. — Évente 800 naposlibát ve­szek a majsai ÁFÉSZ-től, s a hí­zottakat is átadom. Most az ud­varban 150 sovány liba van, de itt az épület mellett 50. amelyi­ket hizlalok, vagyis hát tömök. Ezt egymagám csinálom. A fér­jem nem tud segíteni. Aki a li­batömést elkezdi, annak kell be­fejezni is. A jószágokkal szin­te azt mondhatnám, hogy együtt kell élni, mert a liba kényes jó­szág, s mindenféle változásra reagál. Ha hivatalosan kellene fogal­mazni, azt mondhatnám: a ta­nyában 50 férőhelyes libahizlaló készült. Jóindulatú felértékeléssel a beruházás összege nem igen haladja meg az 50 forintot. A lakóház mellett állították fel a libahizlalót, melynek egyik olda­la a kukoricagóré a többi oldala pedig rissz-rossz dróthálóból 'ké­szült zsebig érő kerítés. A be­rendezés azonban már „elegán­sabb” mivelhogy közepén hor­ganyzott bádogból itatóvályú ta­lálható, amit időről időre feltölt vízzel Piroska, a gazdasszony. Akármilyen mosolyognivaló is az állattartó épület, s primitív berendezése, mégis rendkívül fon­tos. Késze annak a megyében levő mintegy 350 ezer állatférő­helynek, amelynek kihasználása az egyre több hús- és állati termék termeléséhez elengedhe­tetlenül szükséges. S ha mindeh­hez hozzátesszük, hogy a Sipos- tanyán levő libahizlalóból ex­portra is jut liba, méginkább be­látható, hogy szükséges a ta­nyákon az állattartás. — Sok gond van a libákkal — folytatja a fiatalasszony — kü­lönösen a nyári hónapokban, amikor a hízott állatok sokat szenvednek a hőségtől. Néhány el is hullik. A hizlalás utolsó he­tében négyóránként kell éjjel­nappal tömni az állatokat. Ha jól sikerül a hizlalás, ami gya­korlatilag azt jelenti, hogy nagy májat termelt a liba, akkor meg­éri. Az én libáim legtöbbjének első osztályú volt az elmúlt hó­napokban a mája. Külföldre szál­lították. Fejőgéppel könnyebb A férj legszívesebben a serté­sekkel és a tehenekkel foglala­toskodik. Év végéig 22 hízott ser­test ad le szerződés szerint a szakszövetkezetnek. — Három anyakocánk szokott lenni, most egy van, de csak ideiglenesen, mivel építjük a ser­tésólat. Ha kész lesz, akkor ismét három anyakocát tartok, vagy ki tudja, meglátjuk, megéri-e többel foglalkozni. Ha olyan lesz az ára jövőre is a süldőnek, mint az idén, akkor nálunk is biztos több malac lesz az ólakban. A hizlalás már nem olyan kifizető, Kiszámítottam, hogy ha hét hó­napos korban 100—120 kilót eléri és le tudom adni, tisztességes jö­vedelmet hoz. Azt is mondhatom, hogy annyival több százforint ha­szon van rajta, ahány hónappal egyéves kora előtt értékesíteni tudom. Az ólbővítés benne lesz vagy 40 ezer forintba, s ennek berendezése valóban korszerű. Infralámpával fűtjük, önitatót is beszerelünk. Az igazsághoz azon­ban még hozzátehetem, hogy ha csak tápot etetnénk a sertések­kel, akkor nem lenne rajta jö- védelme. Hadd említsek egy bosz- szantó dolgot is. Nem tudom, hogy miért kell nekem minden egyes papírzsák után 6 forintot fizetni. Képzelje el, 45 mázsa tápra 600 forintot ráfizetek. Csu­pán a zsák miatt. A papírzsákok garmadával állnak a padláson. Eltüzeljük? Nem fűt az annyit mint 6 forint értékű fa, vagy szén. Vissza persze nem veszik a zsákot, pedighát úgy tudom nem áll nagy bőségben az ország pa­pírban ... Siposék azt mondják, hogy az idén kissé szűkén állnak takar­mányban. Elsősorban a szálasta­karmányt, s a lucernát értik ezen. Három tehenet szoktak tar­tani az istállóban, most kettő van. Igaz, az egyik decemberben el­lik. — Ahol legelő van, ott olcsóbb a tehéntartás — mondja Sipos Péter. — Nekem van két hold, de az kevés. Nyáron is abrakot kell etetnem, hogy adjanak ele­gendő tejet. Az egyik naponta 18-at, a másik ellés után remé­lem ugyancsak ennyi liter tejet ad. A fejés nálunk férfimunka. Az én reszortom. Három éve, hogy vásároltam egy fejőgépet. Tudja, egész nap nehez munkát végzek, s este odaülni a fejő- székre ... nagyon nem szeretem munka. így adtam rá a fejem, hogy egy kisborjú áráért meg­vegyem a gépet. Nem megy gyorsabban a fejés, de jóval könnyebb. A szakszövetkezet segítsége A kiskunmajsai Jonathán Szakszövetkezet esztendők óta következetesen támogatja a tag­ságot a háztáji állattartásban és növénytermesztésben. Az idei év közepéig több mint 17 millió fo­rint értékű állatot vettek át a tagoktól, s az év végéig még mintegy 8 millió forint értékűt. A szövetkezet közvetítésével ér­tékesítik a tagok a szőlőt, a mus­tot, a bort, a gyümölcsöt, a bur­gonyát és a fűszerpaprikát is, amely mintegy 22 millió forint értékű. A tagoknak gépeket ad­nak a föld megműveléséhez, az állattartókat ellátják táppal és takarmánnyal kedvezményes áron, gondoskodnak a szarvas- marhák őrzéséről és legelőterüle­tet is kijelöltek. Mindezt kevés pénzért, önköltségi áron. A szak- szövetkezetben háztáji agronómus foglalkozik a tagsági termeléssel, az értékesítés megszervezésével és természetesn szaktanácsokat is ad a háztáji munkához. A Sipos család szintén részesül ezekből a juttatásokból. Az állattartáson kívül még növénytermesztéssel, elsősorban zöldség- és fűszer­paprika-termesztéssel foglalkoz­nak. S hogy mit jelent számuk­ra a szakszövetkezet támogatá­sa, erről Sipos Péter a követke­zőket mondotta. — A szakszövetkezet amennyi­re csak tud, segíti a tagság ház­táji termelését. Enélkül talán nem is bírnánk létezni. Döntő a szakszövetkezet támogatása, ami a jövőben is meglesz, hogy a tanyákon egyre több állatot tartsanak, növeljék a termelést, s így egyre inkább hozzájárulhas­sunk az ország jobb hús-, tej- és zöldségellátásához. Csabai István November 7-én. a Parlamentben nyújtották át a Munka Érdem­rend arany fokozatát Szűcs End­rének, a Szerszámgépipari Mű­vek kecskeméti gyára igazgatójá­nak. Szűcs Endre a fővárosból szár­mazott el — vidéken vert gyö­keret. A felszabadulás évében kezdett dolgozni, s rövidesen — 25 éves fejjel — vezető lett a fia­tal közgazdász. Több, mint 30 éve gyakorolja ezt a munkakört. Kecskemétre 1953-ban jött. — Fiatal koromtól olyan fel­adatokkal bíztak meg, melyek szervezőkészséget, ötletességet, kitartást kívántak tőlem. Az első időktől kezdve emberekkel fog­lalkozom, egyéni sorsukkal, gond­jaikkal, melyek hatnak munka­helyi teljesítményükre. — mond­ja Szűcs Endre, olyan természe­teséggel, amit áthat, hogy mind­ezekkel lelkiismeretesen foglal­kozni — mindennapi és alapvető vezetői kötelességének tartja. Kilencedik éve dolgozott Kecs­keméten — munkája mellett a népi ellenőrzési bizottságban te­vékenykedve alaposan, megismer­te a megyét, a hiányzó ipar okoz­ta gondokat —, amikor a Buda­pestről ide telepített gépelemgyár vezetésével megbízták. Egynapi gondolkodási időt kapott az elha­tározásra, s vállalta részét a me­gyeszékhely gépiparának megte­remtésében. Ez 1962-ben történt, 1971-bén átszervezték a három telephelyűvé nőtt üzemet, akkor lett Szűcs Endre a Szerszámgép­ipari Művek kecskeméti gyárá­nak igazgatója. Mindent összead­va, 24 esztendeje áll a kollektíva élén. Ez alatt kibújt a földből a gyár, 500 fölé növekedett a lét- seám, s évente 200 milliót közelít a termelési érték, korszerű, gaz­daságos gyártmányokból. — A gépelemgyár letelepítése­kor a város célja magas műszaki színvonalon dolgozó gépgyártó egység létrehozása volt, amely jer, lentőségével a város arculatának változásához is hozzájárul. Ennek kellett mielőbb megteremteni Kecskeméten a személyi feltéte­leit. Az első esztendőben tömeges iparitanuló-képzésbe fogtunk, tanműhelyt létesítettünk. Évente kétszáz fiatal tanulta a vasas szakmát. Nemcsak saját szak­munkásigényünket tartottuk szem előtt, amikor ilyen arányban foly­tattuk a képzést, hanem a váro­sét is. Rangos szakmát, szakmai kultúrát terjesztettünk. Az irányító gárda megteremté­séhez a műszaki főiskola adott segítséget. A főiskola létrehozá­sához, megerősödéséhez pedig üzemünk adott lehetőségeihez mérten segítséget. Magam is igyekeztem segíteni, a helyi fel­sőfokú műszaki, képzés megszer­vezését. (Szűcs Endre akkor már tagja volt a megyei tanácsnak, rövidesen a városi tanácsnak is. Ezt a két funkciót, a népi ellen­őrzés megyei bizottságának társa­dalmi elnökhelyettesi megbízatá­sa mellett ma is tevékenyen gya­korolja.) — Olyan szellemi beruházások­ban vettünk részt, amelyek fel­tétlenül jó hatással voltak a vá­ros fejlődésére. A hely szerepe mindig döntő a munkában. A gyár feladatait itt kell végrehajta­ni. A végrehajtáson munkálkodók gondjai a lakóhelyükön jelent­keznek. Ezért kell mindent elkö­vetni, hogy a város úgy fejlőd­jön, hogy az emberek jól végez­hessék feladataikat. Termékeink műszaki színvona­la, gépparkunk összetétele — te­hát a nálunk folyó munka — indolkolja, hogy az emberek jól keressenek. Lehetőségeket — igényt — kel nekik teremteni, hogy jövedelmüket ne külsősé­gekre. hanem a maguk és a tár­társadalom javára, a hetvenes évek ipari munkásainak módjára költhessék el. Ezek a gondolátok jelentik a közéletben felelősen tevékenyke­dő Szűcs Endre vezetői alapállá­sát. Ennek jegyében járult hozzá a gyár a Tudomány és Technika Házának beruházásához, s ennek jegyében használják ki az épület lehetőségeit. Ezért támogatják, szervezik a gyárban a munkások művelődését szolgáló szakmai és politikai vetélkedőket. Munkájuk és környezetük kulturálódása ér­dekében végeztek eddig 8 millió forint értékű társadalmi munkát; Jövőre a 150 millió forintos be­ruházás újabb korszakot nyit az üzem várossal való együttélésében. Külön területfejlesztési alapot használhatnak fel a kapcsolódó — életszínvonal növelő — beruházá­sokra. A gyermekintézmények lé­tesítésének támogatása mellett már modern munkásszálló építé­sét is latolgatják. — A feladataim megoldásában tanácstagként jó helyzetben vol­tam és vagyok. A gyárból az ipát’, s az emberek gondjainak ismere­tét vihettem magammal ezekre a fórumokra. A város, a megye cél­kitűzéseit első kézből hozhattam az üzembe, hasznosíthattam a munkámban. A kitüntetés váratlanul érte Szűcs Endrét. Csak a meghívóból értesült róla, S a megyei tanács vezetőinek köszöntő leveléből tud­ta meg, miért kapta a Munka Ér­demrend arany fokozatát. Ezért a megyéért nagyon sokan dolgoz­nak, olyan emberek, akik itt él­nek, s a munkát tekintik céljuk­nak. ö közéjük tartozik. — Nagy utat tett meg a gyár, fejlődésében az igazi érdemeket a dolgozók szerezték. Az ő mun­kájuk is benne van az elismerés­ben. Ök tették lehetővé, hogy tár­sadalmi munkát végezzek, hogy maradt rá időm. s energiám. Őrölni mégis annak tudok a leg­jobban, hogy ezekért az embere­kért érdemes volt. Zsembery Agnes (102.) Ultit. A magyar partne­rek helytelenül értelmezték Snuki tartózkodását: azt hitték, hogy a szemüveges, ártatlan szemű srác azért óvakodik a kártyától, mert kezdő az ulti művészetében. Ígé­retet tettek Snukinak. hogy nem fosztják ki a vagyonából, de ha mégis úgy adódna, akkor is lesz bennük annyi emberség, hogy Budapesten ellássak Snukit vil­lamospénzzel. Mivel hiányzik be­lőlük az, intuíció, nem sejthették előre, hogy Snuki az ultiszakmá­ban nemzetközileg elismert mes- lerlevéllel, és főleg hazai arany- diplomával rendelkezik (ő volt az egyetlen, aki Betűtől is tizen­hat. forintot nyert, amikor az em- lített pattanáskollekció népszerű­síteni törekedett a suli társadal­mában az ultisportot). Jelenleg — vagyis amikor a fulladásos rosz- s/ullét elöl kimenekültem ide a folyosóra a vécé mellé — Snuki már nyolcvan forintot legombolt a három naiv honpolgártól, akik negyedórás játék után (amikor én otthagytam őket) már nemcsak a pálinkától voltak pirospozsgá­sak. Az éjjel alig aludtam, amiből fakadóan máris (18.30) folyama­tosan ásítozok. Az egyik csoport­ból ugyanis, akik tegnap este ér­keztek, megbetegedett valaki, egy tizenhat éves srác. Vendely azon­nal megállapította a diagnózist: szabályszerű tüdőgyulladás (ami azért volt hihető, mert a srác szombaton délelőtt — tehát mi­előtt a táborba indult volna — kihevülve egyhajtásra megivott egy egész üveg jéghideg sört.) Láz: 39,8 C-fok. A medikus srác, aki egészségügyminiszter gyanánt tartózkodik a jankavölgyi tábor­ban, idegesen elrendelte, hogy a tüdőgyulladásos srácnak orvos kezébe kell kerülnie. Jankavölgy község ügyeletes orvosát azonban nem találtuk meg, mert a doki­nak éppen ki kellet rohannia az ?gyik tanyára, ahol egy asszony autóval belefordult a kubikgö- dörbe, és koponyaalapi törést szenvedett. (A doktorné, amíg férjére vártam, egy pohár mál­naszörppel párhuzamosan tájé­koztatott, hogy a balesetet szen­vedett asszonyság nem járult hozzá húszezerrel, hogy a tanyá­jukra is bevezethessék a villanyt, de száztízezret nem sajnált a Dáciáért, amivel belefarolt a gö­dörbe.) A tábor teherautójával és az álomittas sofőrjével együtt éj­jel fél tizenkettőig vártam a jan­kavölgyi orvoslakás előtt, hogy amint a doktor hazaér, azonnal kicipeljem a tüdőgyulladásos be­tegünkhöz. Mire minden rendbe jött (penicillin-injekciók stb.) éj­jel kettő is elmúlt. Valamikor három óra felé aludtam el. Ma pedig reggel hét óta egymást követve érkeztek a csoportok, azokat kellett fogadnunk, elhe­lyeznünk, tájékoztatnunk. .Csak ebéd közben tudtam néhány bú­csúszót váltani Vendellyel. Ven­dely vendégei voltunk egy-egy üveg hideg sürre és feketekávéra. Ha eddig nem tudtuk volna, ma — a búcsúzáskór — útravaló gyanánt kiderült volna, hogy Vendely átlagon fölüli pedagó­gus. nemcsak szakértelemmel, de intuícióval is kipreparálva. Ká­vézás közben ugyanis megerősí­tett minket (Snukit és engem) meggyőződésünkben, amely sze­rint rendes srácok vagyunk, be­levaló kollektív alakok. — Ráér a dolgozó — vigyor­gott szerényen Snuki —. hát igyekszik... Hasonló szerénységgel csatla­koztam az önkritikájához. Akár­hányszor közlik velem, mindig udvariasan vagyok hajlandó nyugtázni a rendes jelzőt. — Apádnak add át ütvözlete- met — mondta Snukinak Ven­dely. — Nem biztos, hogy emlék­szik rám, de ha megemlíted ne­ki, hogy tartalékos tiszti tovább­képzés 1972-ben a szolnoki repü­lőtéren, talán eszébe jutok. — Nem kétséges — mondta Snuki. — A jó krapekok tárgy­körében az atyámnak döbbene­tes a memóriája. Vendely ezután a személyem- T0 tért át• — Elfigyelgettelek. Attila — közölte. — Bebizonyítottad a vi­selkedéseddel, amit én mindig állítottam, hogy zárkózott egyé­niség is lehet kitűnő közösségi ember. Nen? tudattam vele, mert ép­pen zavarba voltam, hogy az idé­zet: jellemzéssel ő tett újabb bi­zonyságot a zsenialitásáról. M eg íg ért et te mindkettőnkkel (Snükival és velem), hogy ha egyszer elvetődünk Homokszál­lásra. meglátogatjuk őt a helybeli gimnáziumban. (Ila meglesz, a jo­gosítványom. és apa hajlandó­nak mutatkozik', kölcsönadni a csotrogányt, Snuki — és Tomka! — társaságában frankón elvető­dök Humokszállúsru.) Jattoltunk Vendellyel, és a teherautó plató­ján kiz.ipyögtünk a táborból. Szünet nélkül csapkodják mel­lettem u vécéajtói. Befejezem a naplózást, odaüllek az egyik ab­lakhoz és teleszívom magam az esti levegővel, ami hetven kilo­méteres sebességgel áramlik a gyorsvonat haladásával ellentétes irányba, és néha legyőzi a va­gonbűz légfüggönyének ellenállá­sát. Nemsokára (most 18.52) befut velünk a gyorsvonat szép főváro­sunkba. A Nyugati pályaudvaron apa és Tomka vár rám! Izom- és jellemgyarapító, tehát klassz volt ez a két, hét táborozás. Szél- kisasszony, de képmutatóan ha­zudnék, ha tagadnám, hogy örü­lök a hazaérésnek. A szocialista munka közlegénye hamarosan megérkezik és kiosztja madárlát­ta ajándékait. Tiszta szerencse volt. hogy délelőtt (vasárnap lé­vén) megint bent totyogott a tá­borban a kél népművészeti né­niké a faluból. Amikor meglát­tam őket, ötletem támadt. Hala­déktalanul zárszámadás alá vet­tem a vagyonomat, mire a mér­leg kimutatta, hogy a táborozás alatt alig köllöttem, tehát tele vagyok dohánnyal. Gyorsan intéz­kedtem: vásároltam anyanak is, Évának is ogv-egy népművésze- tileg hímzett kiskondát, (hasonlót ahhoz, amit Tonik,ínak vettem), apának pedig egy szhitén nép­művészeti kendőt, amilyent (a ^jankavölgyi öreglányok tájékozta- tása szerint) a helyi népviselet keretében a vőfélyek szoktak ki- fiiyegtel.ni a kajlájuk zsebéből. A jankavölgyi vasútállomáson egv meglepetés is ért, amíg a gyorsra vártunk: a tialikos-újsá- gos-könvves bedé kirakatában fölfedeztem egy spanyol—magyar és magyar—spanyol szótárt. Mondtam a szemüveges kis csaj­nak. aki kacér kanesalítás kísé­retében (iól állt neki) a cigaret­tát mérte, hogy kérem a szótárt. Rámcsodálkozott, de ideadta. A szótár olyan poros volt, mint amihez évek óta nem nyúltak. (Egyszer egy könyvterjesztő sóz­ta rám, már azt hittem, sohasem tudom eladni, kinek kell itt a világ végén spanyol könyv? — csacsogta a kis kancsal.) Tehát Budapestig megfejthe­tem (i.tt a vonat vécéje mellett ülve), mit irt Pedro a noteszlap­ra, hiszen ha valamikor, most van időm bőven. A noteszlapon ez áll: „El terror pence In persona. Feró le persona rence el miedo”. Kerek tizenöt percembe került, amíg kikerestem a szavakat és lefordítottam Pedro ajándékát, amit azért adott, hogy emlékez­zek rá. Mindig emlékezzek, ha úgy fordul az életünk, hogy so­ha többé nem találkozunk. „A rettegés legyőz. De az em­ber legyőzi a félelmet!” (Gabriel Gil) Ha jól emlékszem (erre ne em­lékeznék jól, én, aki tízszer is elolvastam Robert Merle riport­könyvét?), Gabriel Gil 1953. jú­lius 26-án Fidel Castro gerilla- csapatának egyik harcosa volt a Moncada ostromában. Azt hiszem, mára befejeztem a naplózást. Otthon, ha anya de­geszre töm valami meglepetés­kajával (aminek az előérzetem szerint a művészi megjelenési formája a palacsintához fog ha­sonlítani), vacsora után úgy el­terülök a heverőmön, mint a né­met—lengyel 'síkság Berlintől Varsóig. (Folytatjuk.)' • ......egy kisborjú áráért vettem a gépet.”

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom