Petőfi Népe, 1976. október (31. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-10 / 240. szám

M (I V E 1. Ő DÉS • 1 R O 1) A L O M 1 • ] VI ÜVÉSZET • IRODAL O M • M L V 1 K S Z I T GÜNTER KUNÉRT: Dal kétszemélyre En és ő, összeborultunk, ő és én. Szél körülfújt, csikorgóit talpunk alatt a homok. A víz szürke volt és sima és mozdulatlan és végtelen nuugat felé, dél, észak felé. Egyedül voltunk. Nagy volt a víz és egyszerre élettel betelt, tele elsüllyedt dalokkal. Elénekeltük őket. Orsovai Emil fordítása UWE BERGER: Őszi nyugtalanság Tompán terjeng a köd, fakó szél lengi át; sárgult avar fölött térdepel a világ. Lepergő lomb zörög, borzong belé az est — de minket az örök elmúlás nem ijeszt. Nekünk erőt ad a nyugtalanság, erőt, ha végső éjszaka ásít szemünk előtt. A tér kezünk nyomán meghajlik, mint a fém. S mienk jeges porán a földöntúli fény. Asztalos József fordítása OLVASÓNAPLÓ Vadrózsák Két népköltészeti gyűjteményről MEZEI ANDRAS: Rácsok Kapualjból a kapualjba futottam háztól házig. Csak az árkádok állanak, a boltozat hiányzik. Szoba sarok! Szoba sarok! Valaha benned álltam, Mint leakasztott kép helye világít üres hátam. • Ifj. Goór Imre: „Motívumok”. A népköltészet újrafelfedezésé­nek idejét éljük. Kallós Zoltán csodálatos balladáskönyve újabb és újabb kiadásokban nemcsak a szakemberekhez jutott el, hanem válóban a „széles” olvasóközön­séghez. Aztán Faragó József Há­romszéki népballadái, a Romániai magyar népdalok következtek. Ntemrég látott napvilágot a Ma­gyar népdalok nagy gyűjteménye. a kör szélesedett: a Kalevala új fordítása — Nagy Kálmán sí­kéi es munkája —, a szibériai ős­lakosság népköltészetét elénk tá­ré „Sámándobok, szóljatok”, a Bártók Béla emlékének szentelt rdmán kolindagyűjtemény, a Szarvasokká vált fiúk és az óceá­ni népköltészetet felfedező hatal­mas kötet, a Táncol a hullámsap­kás tenger (Rákos Sándor fordí­tása) jelezte: nem divatról van S7jó. Korunk emberének szüksége ván a „gyökerekre”, a népkölté­szetre. Irodalomtörténeti jelentőségű Kriza János Vadrózsák című szé- kély népköltési gyűjteménye, amelyet most adtak ki újra. 1782-ben a Magyar Hírmondó cí­mű lap tette közzé Révai Miklós nyelvész- felhívását a magyar népköltészet gyűjtésére, az angol, 1 luncia, olasz,- német példákra hivatkozva: „Tudva vagyon, mi- némű nagy szorgasmatossággal gyűjtögetik az Ánglusok és a Franciák nem tsak az önnön ma­gók eleiknek régi verseiket s én­jeiket, hanem a távoly lakozó népekéit is... ” Nálunk Erdélyi János és Kriza János gyűjtemé­nyeinek megjelenése irányította a figyelmet a magyar népköltészet­ié. Kriza 1863-ban tudta megje­lentetni a Vadrózsák első kötetét Kolozsvárt. Elérzékenyült maga a tudós kutató, gyűjtögető is a rriunka közreadásakor: „Nem minden remegés nélkül lépek e szerény Gyűjteménnyel a hazai közönség elé” ... Mi volt e kötet nagy felfede­zése, jelentősége? Egyrészt az, hogy a székely népballadákat tet­té közkinccsé. (Például a Kádár Kutát két szövegváltozatban, a kéreszturszéki nyelvjárás szerint. ..Ányám, anyám, édösanyám! Gyulainé édösanyám! / Én el- vi'szöm Kádár Katát. Jobbá­runknak szép leányát”... Másrészt nagyon fontos, hogy iKimcsak egy népköltészeti műfaj­ig figyelt. A Vadrózsák anyaga végtelenül gazdag. A korszakos jelentőségű balladák mellett ..láncszókat” is tartalmaz. Például: „Rúgd ki, lábam, rúgd ki! most, Édes borom, segélj most!” (háromszéki). Vagy: ..Hosszú hajad farod éri, / S az er) szemem azt késéri.” Míg a balladákat a művészi szépségen merengve olvassuk — s bennük az emberi sorsokat, tragédiákat figyeljük — a találós mesék és kérdések népi szellemessége fel­derít. Például: „Küvül veress, be­lől szőrös, / Fejibe párta, hátul­jába páca.” (Csipkegyümölcs.) Aztán Kriza népsajátságokat gyűjtött, szólásmódokat, közmon­dásokat tett közzé. Például: „Ne áss mélyen, mett belétörik az ásód.” S a régi népi család- és keresztneveket is érdeklődéssel Olvashatjuk. A népmesék (Rózsa vitéz) után egy rövid tájszótárral zárul Kriza gyűjteménye _ (Szu- pojkótojásdadon hegyesülő, kar- csúan elvékonyuló.) Erdélyi János, (akit együtt szoktunk emlegetni Kriza János­sal) unokája, Erdélyi Zsuzsanna a magyar népköltészet szinte isme­retlen rétegeit tárta fel, az ar­chaikus népi imádságokat össze­gyűjtve, amelyekre korábban Bá­lint Sándor hívta fel a figyelmet. Erdélyi Zsuzsanna munkáját elsők között a nagy nyelvészprofesszor, Pais Dezső értékelte. Ortutay Gyula írt bevezetőt a Hegyet há- gék, lőtőt lépék című kötethez. S korábban Juhász Ferenc és Csoóri Sándor költők üdvözölték lelkes szavakkal e felfedezett népi kin­cseket. „Íme, a nép szívébe te- metődött múlt-idő Kristály-ko­porsója fölnyittatott...” — írta Juhász Ferenc.- A hetvenes évek elején egy So­mogy megyei faluban apokriff imát talált a gyűjtő. Az öröm és a felfedezés hatványozódott a kötet megjelenésekor, hiszen nem várt mennyiségű, ősi elemeket magában rejtő imádságokat ol­vashatunk egymás mellett. Iroda­lomtörténeti szempontból többek között érdekes, hogy az ősi rá­olvasások, archaikus imamotívu­mok, óvó szándékú ősköltészeti elemek összefonódnak a keresz­tény vallásos költészet motívu­maival. Pogány és keresztény vo­nások keverednek a művekben. Az ősköltészet ráolvasásai élnek a Torokfájás ellen, Az essőtül való imáccság soraiban. Például a Csongrád megyei Kisteleken 1972- ben gyűjtött Hasznos Ima hideg­lelés ellen című imádságban a vallásos kezdet után („Kősziklák repednek, ! Halottak föltámadnak, Krisztus Urunkat megfogták...” az új szép piros hajnalt idézi, s ebben az ősi hitvilág elemei lap- panganak. („Űj hold, új király”.) A népköltészet korunkban mind élőbbé vált: a költészet hat Ily- lyéstől Nagy Lászlóig, a zenében Bartóktól, Kodálytól az énekokta­tásig. Eközben a nyelv ősi rétegei kerülnek felszínre, szívközeibe. Szekér Endre »aaiaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaBiaaaaElaaaaaaaaBiaaaagaaa r úl voltak az ebéden, lus­tán, unottan itták a hideg söröket. Három felé járt, a kerthelyiség kezdett kiürülni. A tűző napon álló asztalokról a pincérek leszedték az abroszt, a csupasz, zöld bádoglapokra csak hamutartókat tettek. Étkező ven­dégre egy ideig nemigen lehetett számítani. — Nem megyünk? — kérdez­te az asszony. Jó karban levő, túltáplált nő volt, elegáns nyersselyem ruhá­ban, csuklóján széles arany kar­pereccel. A férje, aki szemben ült vele, kissé gyűrött shortot vi­selt, kockás sportingjét végig ki­gombolta. Az asszony kérdésére megrázta a fejét és bclekortyolt a pohárba. — Este máshol vacsorázunk — jelentette ki a nő. — Nem smok­kot nekem ez a hely. A férfi úgy tett, mintha nem hallotta iiolna. Rendkívüli módon izzadt, az ing lucskos volt rajta. — Látom, nem figyel rám — mondta az asszony mártírhan­gon. — Hallgatom ... — Géza, törölje meg a homlo­kát — szólt rá pár perc múlva az asszony. . — A sörtől van — jegyezte meg a férfi. — Csúnyán izzadt a homloka. A férfi bólintott. — Tudom, drágám. — Gusztustalan, ha valaki így izzad. — Ne nézzen ide. — Igazán beszélhetne velem másképp is. — Csőrepedésem van — mond­ta a férfi. — Hiába törülközöm. Ezen a törülközés nem segít. — Ne mondja, hogy hiába. — Nem mondom. — Maga örül, ha bosszanthat engem. — Az asszony zsebken­dőt vett elő és a férfi felé nyúj­totta. — Tessék, törölje meg a homlokát. — Mást ne? A fürdőgatya alatt is izzadt vagyok. csak arra kérem, hogy adjon magára. Nemcsak magát hozza szégyenbe, hanem engem is. A férfi ivott. Egyáltalán nem kívánta már a sört, nem is érez­te már az ízét, csak dühében i%‘ott. i— Nem érdekel. — Nem érdekli, amit mondok? Az asszonyban egyre jobban gyűlt a düh. Csak rövid ideig tudta türtőztetni magát. — Ügy izzad, mint egy ló — mondta panaszosan. — Mint egy csődör, amelyik sok sört ivott — felelte a férfi. — Úriember nenj izzad — ve­tette oda az asszony epésen. A férfi ránézett, majd hirte­len elhatározással levetette az inget és az egyik székre dobta. — Szétrobbanok — sóhajtott fel a nő. — Itt ül nekem csupasz testtel. — Nem vagyok úriember — felelte a férfi ingerülten. — Magának adnia kell ilyes­mire — magyarázta az asszony. Megpróbált hatni a férjére. Csendes, rábeszélő hangon du­ruzsolt. — Mások is vannak itt ing nélkül — közölte a férfi. — A mások, azok mások — jelentette ki az asszony. — Há­zasságunk kezdete óta mindig — Azt mondtam, hogy senki ném érdekel. — Nem értem magát — mond­ta elkeseredetten az asszony. I— Mit nem ért? I— Teljesen el vagyok kesered­ve. — Tényleg? — Ne vicceljen, Géza. A férfi bizonytalanul feltápász- kódott, és lehúzta a shortját. Fijrdönadrágban ült vissza az aslztal mellé. j— Nem viccelek — mondta. 1Az asszony összeszorította a száját, tehetetlenül félrefordult. •— Van még valami? — kérdez­te a férfi. — Megártott magának az ital. Ciak ezzel tudom magyarázni a viselkedését. — Még egy szót szól és rákö­pi k az asztalra — közölte a fér­fi. — Ráköp az asztalra? — Rá is csinálok, Nyuszikám. IRODALMI EMLÉKHELYEK Apostag Megszorítanám a számomra is­meretlen fényképész kezét: látjuk legalább milyen volt Nagy Lajos szülőháza. Szétcincálták azóta a dunai szelek, rongálták árvizek, szétfeszítette a résekbe befurako­dó nedvesség, széthordták a hasz­nálható szöget, fát kiknek égető szükségük volt az anyagra. Volt, nincs. Csak fotón, meg a képzele tünkben. A lázadó író többször megörö­kítette. Leghíresebb regényében így: „A bántelkii cselédház két szobából, s egy konyhából áll, a ház falai vályogföldből épültek, a teteje nádból. Két béres csalód lakik a házban, az egyik az egyik szobában, a másik a másik szo­bában. A konyhá közös.” Ide, Apostagra menekült 1883 elején Nagy János gazdasági cse­léd Pesten szolgáló lánya, Júlia. „Ott kapta a gyereket”, tartották a rokonok, a február 5-én szüle­tett Lajcsi ka, a magyar próza ki­emelkedő egyénisége. Nagyapja nevelte iskolás ko­rig, tisztességgel, becsülettel. Később látogatóba járt haza és 1932-ben hosszabb szemlélődésre. Ennek a nyárnak, gyermekkori emlékeinek élettapaszalatának társadalomtudományi tanulmá­nyainak sűrítménye a Kiskunha­lom, á magyar falukutató iroda­lom nehezen felülmúlható reme­ke. A városi, kávéházi írónak tar­tott Nagy Ivajos az elsők között ábrázolta a magyar parasztokat csztályhelyzetük figyelembevéte­lével. lekezelő rácsodálfcozás nél-’ kül. Fölfogta-e a falu az ajándék jelentőségét, értékét, tudatába«! volt-e, van-e annak, hogy kit adott az irodalomnak? A válasz óvatosán optimista. Sokáig nevét sem emlegették. Az igazmondót a kellemetlenke­dők közé sorolták a hajdani urak észre sem vették az édeskés' li­monádékhoz szoktatott olvasok. Az ötvenes években Jen) tarto­zott a futtdtottak közé. (1950-től haláláig, 1954. október 28-ig mindössze egyetlen vékony füzete jelent meg.) Apostag néhány évé eszmélt. Van már szobrai, emléktáblája, és emlékszobája. Ez utóbbi a helyi, megyei vezetőknek a Petőfi Iro­"": m 1883-1954 • Friss virág a fénykép alatt. dalmi Múzeum illetékeseinek és nem utolsósorban a valamikori barátnak dr. Ortutay Gyulának köszönheti létét. Az akadémikus előzékenyen hozzájárult ahhez, hogy az író általa megőrzött ira­tai, személyes tárgyai az aposta- gi tanácsház udvarán megbúvó két kis helyiségben idézzék Nagy Lajos sorsát, munkásságát. A gyűjtemény érdemes a figye­lemre, a további gyarapításra. És egy kicsit a jobb propagandáié. A majdnem átellenben levő vas- bolt minket tájékoztató dolgozója nem tud — például — erről' a kiállításról. Nem láttunk útba­igazító, az emlékhely hollétét tu­dató táblát. (Ha netán van, el­dugott helyen lehet.) Az író tisztelői közül így is sc- J^n megtekintik az ápolt, tisztán tartott, sok dokumentumból ren­dezett emlékkiállítást. Legutóbb éppen Raffai Sarolta kereste fel a Nagy Lajos-gyűjteményt. A kirándulók, irodalomkedve­lők N%yelmébe ajánljuk. H. N. — Maga megőrült, Géza. — Egy évben egyszer vagyok aak szabadságon, legalább akkor érezhessem jól magam. — Még jó, hogy a fürdödresszt nem veti le. y — Levessem?? Vallja be, hogy nagyon szeretné. — Az asszony félig felemelkedett a székről. — Ezt nekem mondta? — Tudok különbeket is. — Nem vagyok köteles eltűrni a brutalitásait. — Ebben maradtunk. Az asszony leforrázva hallga­tott, majd idegesen előkotorta a púder kompaktját, rendbehozta a száját és az arcát. Szótlanul, el­szántan készülődött. A férfi az asztalra könyökölve dúdolt. Nem sokkal azután, hogy a felesége elment, odaintette a pincért, és újabb üveg sört ren­delt. Jókedvűen bámulta az utca forgalmát, a parkoló kocsikat és a strand felé igyekvő nyaralókat. Később egy fiatal párra figyelt fel, egymásba kapaszkodva jöt­tek a sövény mellett, a kerthelyi­ség bejárata felé. A férfi egy­szerre gyors, kapkodó mozdula­tokkal belebújt a shortba és ma­gára vette az inget. Végig be­gombolta. A fiatal nő és a férfi azonnal felfedezték öt, egyene­sen az asztala felé tartottak. — Sziesztázunk? Sziesztázunk? — kérdezte kissé leereszkedő ke­délyeskedéssel a fiatalember. — Parancsoljanak helyet fog­lalni — ugrott fel a férfi. — Micsoda kánikula! — mond­ta a nő. — Pokoli — bólogatott o fér­fi. — Az ember nem győzi tö- rölgetni magát... , áj- w6 t&t&Stü-xz&L. L fi' j r (F * I $ 1 marom íu >i;* < *->ki»KV, IWM-VwOi Tökjeiear* A szülőház- és a faluszociográfia egyik kiadása. tá Y ysuziiwátMt • Fontos iratai. (Méhest Éva felvételei) Az fcé íilevdo PINTÉR TAMÁS: Félórás lázadás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom