Petőfi Népe, 1976. október (31. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-07 / 237. szám

1976. október 7. • PETŐFI NÉPE • 5 A BÖRTÖN SZABADSÁGA - A TRÓN RABSÁGA • ) '. • 7 ■ • - • • ' . ^ . 5' Stuart Mária a kecskeméti színházban „A színpad törvénykezése ott kezdődik, ahol a világi törvények te­rülete véget ér — írja Schiller egyik tanulmá­nyában, majd hozzáteszi: Ha nem tanítanak többé semmi­lyen morált, ha nem talál többé hitelre semmilyen val­lás, ha nem lesz többé sem­milyen törvény, még mindig megborzongat minket Mé- deia... s csöndben min­denki dicséri jó lelkiismeretét, ha Lady Mac­beth, a ször­nyű alvajáró, a kezét mossa és Arábia összes balzsamillatá­ért kiált, hogy a rút vérszagot elűzze...” • A címszereplő Sára Bernadette és a dajka, Gumik Ilona. 9 Jobbra: Erzsébet tanácsadói körében. Szákács Eszter, Heté- nyi Pál és Trokán Péter. (Strasszer András és Szilágyi Mihály felvételei) íJtm A színpad törvénykezése a legnagyobbak, ágy Schiller gyakorlatában is oly­kor ellentmond a valóságban meg­történt eseményeknek. Shakes­peare drámáiban a történel­mi tévedések egész sora mutat­ható ki, Schiller pedig például azért küldi máglyára az orleans-i szüzet, mert az beleszeretett egy angol tisztbe... Ennek ellenére Hamlet vagy Jeanne d’Arc drá­májának lényegi igazsága telje­sebb a színházban, mint a szak­könyvekben. Történelmi tény az is, hogy Erzsébet királynő és Stuart Mária soha nem találkoz­tak életükben, a dráma igazsága azonban nem csorbult azáltal, hogy a német költő egy ragyogó technikával megszerkesztett je­lenetben személyesen is szembe­állítja Anglia uralkodóját királyi rabjával. A színpadi törvényke­zés éppen ebben a felvonásban szolgáltat igazságot Stuart Má­riának, hogy az — hacsak szó­párbajban, de erkölcsileg mégis — 'felülkerekedhessen ellenfelén. Történelmi tény Erzsébet habo­zása is, hogy koronás rokonát vérpadra juttassa, hiszen a skót királyné közel két évtizedet töl­tött angliai fogságban. Az viszont sokkal inkább Schiller zsenialitá­sának tudható be, hogy Erzsébet homályosan megfogalmazott sza­vak kíséretében adja át a halálos ítéletet Davidson államtitkárnak, hogy később álszent módon mos­hassa kezeit: a kivégzésért nem őt terheli a felelősség. A színpadi törvénykezés min­dig az adott előadás korának mo­rális törvényhozását követi. A két asszony egyenlőtlen-egyenlő összecsapásában Stuart Máriának és Erzsébetnek is igazság szolgál­tatható. A kecskeméti előadás rendezőjét szemmel láthatóan az angol uralkodó drámája izgatja jobban, azé az Erzsébeté, aki Stuart Mária kivégzésével telje­síti be a végzetet önmagán, és válik az állam és saját hatalmá­nak magános, rideg, zsarnoki fog­lyává. A Stuart Mária-előadások kulcskérdése annak eldöntése: ki vajon a dráma hőse, Mária, vagy Erzsébet? Schiller eredetileg öt felvonásra tagolta darabját és vigyázva ügyelt a szigorú ará­nyosságra. így két felvonásban a skót, kettőben az angol király­nő szerepel, egyben pedig — ta­lálkozásukkor — mindketten meg­jelennek a színen. Ruszt József számára e kérdést nem a két szereplő egyikének vagy másikának részigazsága vagy erkölcsi felmagasztosítása jelenti, hanem kettőjük végzet­szerű összeláncoltsága. Két jogos trónkövetelő közül az egyik min­dig halálos veszélyt jelent a má­sikra. Az adott helyzetben vi­szont csak Erzsébet rendelkezik vetély társnő je életével. Ezért is érdekesebb, összetettebb az ő kényszerpályája. És még eg^'ciÖ-’, log, ami Rusztot izgatja: az án- gol királyi udvarban és nem Stuart környezetében mozognak azok a figurák; Leicester, Talbot és Burleigh, akik meghatározzák a politikai szükségszerűség moz­gásának irányát, természetét és mintegy „patt-helyzetet” teremtve rákényszerítik Erzsébetet a sú­lyos döntésre. A mértéktartó érzékkel két és fél órányi időtartamra meghúzott szövegű darab két részben, Orosz István és Szászfay György puri­tán díszletezésében került elő­adásra. A fekete és vörös hát­térfüggöny által kerített ferde dobogó fölé függesztett rácsozat börtönablak árnyékait vetítet­te a földre, hol pedig rácsként zárta le a teret — attól függvén, hogy Stuart, vagy Erzsébet "kas­télyában vagyunk — Ugyanakkor — függőleges vagy vízszintes helyzetben is — mindenkor rá­csot jelent. A stilizált játéktér koncepciója következetesen érvényesül a ren­dezői munka egészén is. Ruszt elvállalja a színpadi törvénykező felelősségét. Jelenetről jelenetre korszerű színpadi eszközökkel te­remti még a drámai megjelenítés szertartását, amelyben az írói mondatokhoz és a színészi gesz­tusokhoz zene, fényeffektusok, drapériák és terek egyszerű és tiszta jelrendszere társul. A dra­maturgiai építkezést tekintve az előadás minden részlete a kivég­zési jelenet irányába mutat, ami­kor majd a bíbor háttérfüggöny le- siklik a helyéről és a színpadra te­rülve vakító fehér vászonnak ad helyet. A Mária halálhírére vá­ró gyász-feketébe öltözött Erzsé­bet ez előtt tűnik fel és sötét sziluettként szimbolizálja a ket­tős drámát. Itt kristályosodik ki a színpaci törvénykezése; a darab naz angol királynő^sorstragédiája is, s nem ‘ csupán felhőtlen győ­zelme vetélytársnője felett. Az előadás finoman egyensú­lyoz a két asszony különböző né­zőpontú, de azonos súlyú igazsá­ga között. Az viszont, hogy a darab mégis Erzsébet szemszögé­ből teljesedik ki, az Szakács Esz­ternek köszönhető. Az angol ural­kodó az ő jóvoltából lesz érde­kesebb, mint ellenfele. Szakács Eszter úgy rajzolja elénk Erzsé­betet, hogy egy percig sem két­séges: emberként visszariad a királynőként vállalat szerepétől. Játékának gazdagsága ebből az uralkodói-egyéni kettősségből táplálkozik. Elsősorban az átélés lélektani hitele, a megformálás emberközelsége teszi emlékeze­tessé alakítását. A skót királynő szerepe nehe­zebb, mert kevésbé látványos, mondhatnánk bizonyos értelem­ben egysíkúbb. Sára Bernadette Stuart Máriája mintha leszámolt volna a hatalom igézetével, már nem az a személyiség, aki egy­kor, koronával a fején életeket és sorsokat változtathatott meg puszta szeszélyből. Szép büszke­sége olykor fel-felvillan a szín­padon, de csak rövidke időre, s azt a benyomást tükrözi, hogy már a cselekmény megkezdése­kor feladta az egyenlőtlen küz­delmet. Leicester gróf ismerős Schiller­figura, a kalandorok, a Posa márkik közül valók. Trokán Pé­ter alakítja a királynői feleseg- re pályázó, kettős játékot játszó gróf szerepét — elsősorban kül­ső eszközökkel. Szerepfelfogásá­ban a hidegség érvényesül, szin­te semmit nem árul el Leicester belső gondolatairól, egyéniségé­ről Az udvaronc csillogó mázán sem a hatalom iránti elkesere­dett vágy, sem az emberi érze­lem tanújelei nem-igen ütnek át. Ellenfele; Hetényi Pál Burleigh szerepében viszont csupa mozgás, átható ravaszság, kétértelműség és alakoskodás. Hetényi minden színészi manir nélkül kitűnően kelt életre egyet a történelem kí­gyó jellegű^ de politikailag eltö­kélt szürke eminenciásai közül... A pályakezdő, fiatal Vándorfi László Mortimerként mutatkozott be, sikerrel. Elsősorban orgánu­ma és tiszta szövegmondása kel­tett feltűnést. A romantikus if­jút elhihető bizonysággal formál- ta meg, játékában a fiatal Schil- ler hőseinek lobogása érződött. A klasszikus színjátszás nemes esz­közeivel jelenítette meg Simor Ottó gróf Talbotot, Kölgyesi György pedig Paulet lovagot. Gumik Ilona gyengéd, aggódó dajkája és Forgács Tibor nemes érzületű udvarmestere lírai hang­vételű szép alakítások. Az említettektől eltérő stílust egy nyeglébb, „modernebb” szín­padi magatartást képviseltek a mellékszerepeket játszó színészek. Radó Béláról (Kent grófja), Po­pov Istvánról (Davison államtit­kár), Csernák Árpádról és Hor­váth Józsefről (francia követek), valamint Basa Istvánról (testőr­tiszt) egyébként elmondható, hogy Schiller romantikus drámá­jában mai aktualitást, alakjaiban pedig mai figurákat láttak — és játszottak. Más kérdés viszont az, hogy ezek az alakítások egyszer- másszor bizony szembekerültek a rendezői koncepció lényegével. A kisebb szerepekben Bölcsics Ágotát, Rácz Katit, Oravetz Má­riát, Neumann Gábort, Nedelko- vics Antalt, Kemecsi Ferencet, Szikszai Gyulát, Kiss P. Ernőt, György Jánost és Bars Józsefet láthattuk. Poós Éva jelmezeit a stilizáció- ra és a korhűségre való törek­vés jellemezte. A királynők bár­sonyruhái, az udvaroncok talár­szerű köpenyei dekoratívak vol­tak, talán csak Mária utolsó öl­tözete ütött el a kollekció egészé­től. Pavlovits Miklós A Megyei Művelődési Központ műsora október 10-től 15-ig KIÁLLÍTÁS BULGÁRIA FEJLŐDÉSE a felszabadulás után. Megtekinthető: október 8-ig. KANADAI FOTOKIÁLLlTÁS. Megtekinthető: október 15-ig. HETI MŰSOR 10- én, vasárnap 9 órakor a színházteremben: V. ORSZÁGOS DIASZALON MEGNYITÁSA ÉS DIABEMUTATÖK 11- én, hétfőn 19 órakor a Nagytemplomban: AZ ORSZÁGOS FILHARMÓNIA BÉRLETI HANGVERSENYE: LEHOTKA GÁBOR ORGONAESTJE 12- én, kedden 18 órakor az ifjúsági klubhelyiségben: AZ ORSZÁGOS DIASZALON DÍJNYERTES KOLLEKCIÓINAK VETITESE I. 13- án, szerdán 19 órakor a színházteremben: A BOJTORJÁN EGYÜTTES HANGVERSENYE 15-én, pénteken 18 órakor a felnőttklubban: , HÍRES TUDÓSOK ELŐADÁSAI” sorozat. AZ ELEMI RÉSZECSKÉK FÖLDI BÖLCSŐI: AZ ŐRIASGYORSITOK 15-én, pénteken 18 órakor: AZ ORSZÁGOS DIASZALON DÍJNYERTES KOLLEKCIÓINAK VETÍTÉSE II. A bolgár filmművészet • Jelenet a Jelenlét című színes filmből, amelyet a bolgár filmnapok rendezvényei sorában a meggye számos településén vetí­tenek. A bolgár filmmű­vészet megszületése egybeesett a szocia­lista forradalom győzelmével. Az első filmvetítés Bulgáriá­ban 1897-ben, Rusze városában volt, maga a filmgyártás azon­ban csak 13 évvel később kezdődött, — és az is igaz, hogy három évtizeden át nemigen lépte át az amatőrművészet ke­reteit. Tulajdonkép­pen ez volt a bol­gár filmgyártás hős­kora, amikor meg­felelő technikai feltételek, mű­termek, sőt filmszínészek hiányá­ban is megpróbáltak együttha­ladni az európai és amerikai gyártókkal. A bolgár filmeseknek 1944. szeptember 9-től mindent élőről kellett kezdeniük. Ma már csak legendának tűnnek azok a do­kumentumfilmek, amelyek az első szabad napok krónikái vol­tak. A forradalmi filmhíradók kockái megőrizték a viharos fel­vonulásokat, a partizánok érke­zését és fogadását, az akkori lük­tető életet. Az 1948-as államosítás új táv­latokat nyitott a bolgár film­gyártás és filmművészet számá­ra. Ugyanakkor természetes az is, hogy a történelmi-forradalmi tematika hosszabb időre rányom­ta bélyegét a filmművészetre. Már az első állami produkció is a „Kálin, a sas” (1950) a nép ön­tudatának ébredését mutatta be. Érdekes művészeti alkotás volt a „Riadó” c. film, amely a Szep­temberi Felkelést, a világ első antifasiszta megmozdulását ele­venítette meg. A bolgár szocialista filmművé­szet fejlődésének irányát minde­nekelőtt a nemzeti irodalom, a színház és a festészet törekvései szabták meg, mert ezek egyrészt realista, haladó és forradalmi hagyományokkal, másrészt pedig kiemelkedő alkotókkal büszkél­kedhettek. A szovjet filmművészet jelen­léte a 20-as, de különösen a 30-as években készült felejthetet­len, világszerte ismert és nagy­rabecsült alkotások hatásaként mutatható ki. Ez ugyanakkor közvetlen kapcsolatot is jelen­tett, a moszkvai Színművészeti Főiskolán ugyanis Romm, Gera- szimov, Eisenstein, Dovzsenko ta­nítványa volt több rendező, akik a háború éveiben börtönben sínylődtek, vagy partizánoszta­gokban harcoltak. A magyar nézők egyre gyak­rabban találkozhatnak a bolgár filmekkel. Az utóbbi években nagy közönségsikert arattak a magyar mozikban az „Üllő vagy kalapács”, lvan Kondarev", „A fekete angyalok”, „Kecskeszarv” stb. Ezek a művek is bizonyít­ják, hogy a bolgár filmművészet tematikailag gazdagodott, műfa­jilag pedig sokszínűvé vált, és igyekszik cselekvő módon hozzá­szólni az időszerű és fontos tár­sadalmi kérdésekhez. Bulgáriában évente 40 játék­filmet és ötszáz kisfilmet készí­tenek a mozik és TV közönsége számára. Ebből 20 nagy filmet és 100 rövidfilmet vetítenek külföl­dön is. A bolgár filmművészet sikereit bizonyítja az, hogy csupán 1975- ben 26 fűm 36 nemzetközi'kitün- tetést- kapott. E díjak között ti­zenhármat hat játékfilm nyert. Jól kezdődött az idei eszten­dő is. 1976 első hónapjaiban kap­ta meg a „Katona a tróntól” c. alkotása az értékes „Alexandr Dovzsenko”-díj ezüst fokozatát. Alexandr Gjurov, a Bolgár Kulturális Központ titkára (63.) Fábián Jóska bácsi viszont semmi ilyen sódert nem hintett rám. Megkérdezte, megyek-e dol­gozni valahova a nyáron. Mond­tam, hogy Anikó intézetébe. Az jó — mondta —, ha a gyerekek dolgoznak is egy kicsit a nyáron. Nem sokat, de két-három hét, az direkt jót tesz a léleknek is, a zsebnek is. És minden, amit lát valahol egy diák, az mind csupa adalék az élet megismeréséhez. A legkisebb apróság is. Embere­ket megismerni. Mert az embe­rek az igazi egyéniségüket ott­hon és a munkahelyükön mutat­ják ki. Mert otthon is, a munka­helyükön is olyan kollektívában vannak, amelyik ismeri őket. Persze, egyáltalán nem biztos, hogy akár otthon, akár a mun­kahelyen a teljes egyéniség mu­tatkozik meg. Van olyan ember is, aki eléggé különbözik: otthon a munkahelyi egyéniségétől, a munkahelyén az otthoni egyéni­ségétől. De ezek inkább a kivé­telek... Nagyjából ilyeneket szö­vegeltünk és néha figyeltem is. — Aztán még azt akarom mondani — nézett rám Jóska bá­csi, amikor kezet fogott velem —, hogy akármire szüksége van, nyugodtan telefonáljon oda hoz­zánk vagy ugorjon föl. Vagy ha Attila ír valami érdekeset... mert haza összesen egy képeslap jön csak a két hét alatt. Az én fiam már csak ilyen... Fábián Jóska bácsi — írásban kell megállapítanom — azért is exkluzív apa, mert magáz engem. Ami szokatlan. Mert az osztály­társi apák és anyák nem magáz- zák az utódaik osztálytársait. Fá­bián Jóska bácsi az első, aki ma­gáz engem. Magyarázat: az egyéb jellegű ősök — mint piár szak­képzettek, vagyis azt hiszik, hogy szakképzettek — abban a hiszem- ben tengetik életüket, hogy a le- származottuk kíséretében megje­lenő kis csaj naturellement és minden kétséget kizárólag két­ségtelenül a szexpartner szerepét is betölti a gyermekük mellett. Fábián Attila papája ezt nem hiszi, feltehetően azért nem, mert nem szexuálcentrikus az értelem­világa. Amikor kiszálltam a Volkswa­genből és feljöttem a lakásba, itt valamennyi helyiségben abszo­lút vákuum terjengett, mivel Im­re és Anikó ma este valahol tár­sadalmi életet él. Tekintettel ar­ra, hogy szombat este van. Az objektivitás miatt fel kell je­gyeznem, hogy reggel Anikó be­jött hozzám, és belesuttogta a félálmomba, hogy estére velük tarthatok vacsorázni a Rézkakas­ba. Megnyugtattam, hogy nem tartok velük, ugyanis erkölcsi kö­telességemnek tartom, hogy kikí­sérjem Attilát a Nyugati pálya­udvarra. Tehát jelenleg ők a Rézkakas­ban én pedig abszolút egyedül ebben a háromszobás vákuum­ban. Bementem kezet mosni a für­dőszobába. A kihúzható faliszá­rító és a fregoli tele van kimo­sott ágyneművel. Bori "néni min­dent kimosott. Miatta kellett délben hazajönnöm és családjá­ra hagynom Attilát, ugyanis Bo­ri néni jogrendszerében alkotmá­nyos törvény, hogy nagymosás után késedelem nélkül számolják bele a tenyerébe a gázsit. Miközben kezet mostam és mi­közben vörösre dörzsöltem a ke­zemet a tiszta törülközővel, amit Bori néni akasztott ki a szélső horogra, ami az enyém, néztem a fregolit, és eszembe jutott, hogy egy fregoli jóvoltából tud­tam meg, hogy Attilának nem kell az autós nő, akit Szilviának anyakönyveztek. Pedig attól az autós nőtől — Szilvia — testet is kapott, éntőlem pedig... Érdekes és megdöbbentő, hogy ebben a másodpercben totál vi­lágosan látok teljes sorokat, vagy­is egész mondatokat Attila napló­jából, amit az íróasztal fiókjából emeltem ki. Totál világosan. Hallgattam és engedtem, hogy kigombolja a kockás ingemet és a hideg, sima kezét becsúsztassa az ingem alá. Olyan tehetetlenül engedelmes voltam, mint hatvan kiló álom. Nem tudom, totál pontosan emlékszem-e a szavakra, amiket a naplójából látok. Egymás mellett feküdtünk a rekamién. Az ujjai hegyével ka­landozott a bőrömön, és ahol vé- gigvetkőztettek az ujjai, ott min­denhol meztelen lettem. Tamarára nem akartam gon­dolni. Sohasem szabad Tamará­nak megtudnia, hogy ebben az idegen szobában egy idegen nő szerelmeskedik a testemmel egy idegen padlón. Szőnyegen? — Lehet, hogy szőnyeget írt. 0, te srác, kisfiam, hát ilyen jó volt neked? Kicsurrant a szájad sar­kán a nyál. Mint egy alvó kis­gyereknek, amikor a Szigony ut­cai lakásról álmodik, és kará­csonyfát lát. A Szigony utcát és a kará­csonyfát nem Attila írta a nap­lójába, hanem én gondoltam eb­ben a pillanatban. Minden össze van keveredve bennem. Mit is akartam? A lé­. ■ . • : ,v ■ nyeget akartam megjegyezni ma­gamnak. Vagyis: az a nő, aki dör­zsölt és szakképzett, az a nő sa­ját kezűleg vetkőztette le Atti­lát, és úgy siklott végig az ujjai hegyével a bőrén, hogy Attila el­veszítse az eszméletét, annyira el­veszítse, hogy a köztudott mámor sinusgörbéjének a csúcspontján is énrám gondoljon, arra a pil­lanatra, amikor ott csókoltuk egymást a vasút felett, és én azt kérdeztem tőle: „Hát ez mi volt? Ez, amit játszottunk...” Vagyis nem az autós nőt sze­rette akkor sem, hanem engem szeretett, engem kívánt. Pedig attól a nőtől, akinek Vol- vója van, attól a nőtől megkapta a testét is. Éntőlem pedig sem­mit sem kapott. Sohasem. Csak annyit, hogy szerelmes vagyok. Dehogy! Mást is kapott. Min­denféle nyálazást a suli társadal­mától. Hogy ilyen meg olyan vi­lági kurva vagyok. Aki már min­denkivel lefeküdt. Egy szexmá­niás. Végzet. Mégis — minden nyálazás da­cára! — én csak én kellek neki. Csak én és senki más! Kristá­lyos a szemében a dac, hogy csak én ltellek neki. Kikristályoso­dott benne a dac mindenki el­len. Amadé Kati ellen is, pedig Kati van olyan klassz csaj, mint én. Talán esze is több van. Atti­lának mégis csak én kellek. Ki­zárólag ! Itt tartottam az előbb, amikor csengett a telefon. Percek teltek el, amíg tisztáztam, hogy egye­dül vagyok a lakásban. Vagyis, hogy csak én vehetem fel a te­lefont. Nem akartam felvenni. Azt hittem, hogy Digó üldöz már megint. Talán azért, hogy kö­zölje velem az újabb személyi­ségváltozását, vagyis azt, hogy elmúlt belőle a vallási téboly. De — a telefon még mindig csengett — eszembe jutott, hogy hátha Anikó vagy Imre telefo­nál haza a társadalmi életből. Odavonszoltam magam a készü­lékhez, és felvettem a kagylót. Lédi volt. — Felébresztettelek? — jajon- gott bűnbánóan. — Jaj, ne küldj el a francba! Azért csörgettem, hogy gyere el holnap strandra. Kisajtoltam magamból két ér­telmes szót: — Nincs kedvem. Kétségbeesett. — Jaj, Tamara, ne dilizz! Itt bent a városban holnap min­denki hőhalálban fog elpusztul­ni. És napok óta nem láttalak. — Délután láttál — közöltem vele észretérítőleg. — Ja igaz! — Boldogan jegy­zőkönyvezte, hogy van memó­riája. — A Pólóban fagylaltoztál Fábián Attilával. Közlöm veled, hogy örömöre szolgáltatok, és verdesett a szívem a látványtól. Ez véresen komoly! — Aranyos vagy — méltattam kitüntetőleg a közleményét. — Te, Tamara — buzgott fá­radhatatlanul —, én tényleg ara­nyos vagyok! Legalábbis a te folyószámládra. Szóval, kisan­gyal, holnap kifekszünk a Hotel Gellért meztelen napozójába, Bé­bé szerzett jegyeket... (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom