Petőfi Népe, 1976. október (31. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-06 / 236. szám

1976. október 6. • PETŐFI NEPE • 5 MA MÉG MINDEN MÁSODIK DIÁK KÍVÜL MARAD Az iskola és a művelődési otthon Rendhagyó recenziónak szántuk ezt az írást. Egy nemrégi­ben napvilágot látott könyv gondolkodásra késztető tartalma siettette életre a sorokat, melyek a kötet ismertetése mellett arra is jók, hogy néhány Bács-Kiskunban szerzett tapaszta­lattal járuljunk hozzá a figyelem ébrentartásához. Vizsgálódás az ország minden részében Az Akadémiai Könyvkiadó egyik igényes sorozata — Neve­léstudomány és társadalmi gya­korlat — azt a célt szolgálja, hogy a nevelés és oktatás tudo­mányát életszerűbbé tegye, s kö­zelebb vigye azokhoz, akik vala­milyen formában a pedagógusok munkájához csatlakozva a jövő nemzedékek sorsát alakítják. Egyszerre szól a sorozat a szü­lőkhöz és a munkahelyek irá­nyítóihoz, valamint a közműve­lődési intézmények, szervek munkatársaihoz, szakembereihez. A Neveléstudomány és társa­dalmi gyakorlat legújabb — 'he­tedik — kötetének a címe Sántha Pál: Az iskola és al művelődési otthon együttműködése. A szer­ző ai bevezetésben ismerteti az „összetet és bonyolul társadalmi jelenség” felderítésére és megis­merésére irányuló felmérő munka hátterét. Megtudjuk, hogy neve­lésszociológiai megközelítéssel három-négy esztendőn keresztül gyűjtötték az adatokat a közép- iskolás fiatalok között, szerte az országban. Budapesten és vidé­A felmérésekből kiderült, hogy a középiskolás fiatalok között ma még minden második kívül ma­rad a művelődést otthonok falain. Vagyis: nem hogy rendszeresen, de egyáltalán nem veszik igény­be a kulturális „szolgáltatásnak” ezt a formáját. Ugyanakkor az is kiderült, hogy átlagosan nézve a művelődési otthonok látogatói­nak körülbelül egynegyede diák. Jártunkban-kel tünkben megyénk különböző részein is tapasztal­juk, hogy egy-egy intézmény „törzsvendégei”, állandó látoga­tói a tanuló ifjúság Soraiból ke­rülnek ki. örvendetes dolog, hogy létszá­mukhoz viszonyítva sokan láto­gatják a művelődés hazáit a szak­munkástanulók és a fizikai dol­gozók gyermekei közül. Az is ki­derült, hogy vidéken aránylag több középiskolás fordul meg rendszeresén az intézményekben, mint a fővárosban. Ez részben a vidéki kulturális lehetőségek szűkebb körével magyarázható. A kutató munkaközösség — s a szerző — arra is választ kere­sett. hogy elsősorban milyen cél­ból fordulnak meg az intézmé­nyekben a fiatalok. Nyilván nem meglepő, hogy az ifjúsági klubok iránti érdeklődés a legnagyobb. ken — a városokban — összesen tizenhat művelődési otthonban és húsz iskolában keresték a vá­laszt arra, hogy milyen — és mi­lyen lehetne — a kapcsolat az oktatási intézmények fiataljai és tanárai, valamint a művelődés leginkább komplex hatású in­tézményei között. Bács-Kiskun­ban a bajai szakmaközi művelő­dési ház volt a kutatás színhelye. Egy nagyszabású felmérésben — melynek eredményeit Sántha Pál dolgozta fel tudós alaposság­gal — sokan részt vettek. Közre­működött többek között az Or­szágos Pedagógiai Intézet, a Szak- szervezetek Elméleti Kutató In­tézete. a Népművelési Intézet. Segítettek a KISZ-szervezetek és a közművelődési intézmények ve­zetői is. Háromezernél több diá­kot — gimnazistát, szakközépis­kolást és szakmunkástanulót — vallattak arról, hogy miként vesznek részt a művelődési ott­honok munkájában, hogyan véle­kednek az iskola és a művelődési otthon együttműködéséről. Élénk Ügyelem kíséri a művé­szeti tanfolyamokat is. Az ama­tőr művészeti csoportok tagjai között viszont aránylag kevés diá­kot találni. Ezt elmondhatjuk az ismeretterjesztő jellegű foglalko­zásokról is. Művelődés vagy szórakozás ? Izgalmas kérdés: ki miért jár a művelődési otthonba. Sántha Pál kitűnő könyvéből sokat megtud­hatunk erről is. Nem éppen szív­derítő, de tény: csupán minden tizedik diák, vagy diáklány sze­me előtt lebeg az, hogy műve­lődhet az intézményben. Sokkal több — minden ötödik — fiatal nyilvánította ki határozottan és egyértelműen, hogy csupán szó­rakozni ítícar, azért jár oda. És szórakozáson legtöbben a beat és a tánc örömeit értették. A középfokú iskolatípusok diákjai között meglepően nagy az eltérés a látogatási célokat te­kintve. A legtöbb szórakozni vá­gyó fiatal a szakmunkástanulók közt található. Ez mélységesen elgondolkoztató, és határozott ten­nivalókat sürget. A kecskeméti 607-es intézeti és a halasi szak­munkásképző nevelői a meg­mondhatói: fel lehet kelteni az érdeklődést a leendő szakmun­kásokban a tartalmas és rend­szeres művelődésre. Lehangolóbb ennél a vizsgálat­nak, az a tapasztalata, hogy a gimnazisták körében a felsőbb évfolyamok felé haladva csökken a művelődési célzatú látogatások száma, s emelkedik a csupán szórakozást igénylőké. Ám ugyan­akkor az is kiderült, hogy1 men­nél inkább jó előmenetelt tanú­sít a tanulásban egy fiatal, an­nál inkább a komoly műfajú, a művelődést hatékonyabban szol­gáló művek iránt érdeklődik. Mit javasolnak a diákok ? A felmérés egyik fő területe az volt: miképpen vélekednek a kö­zépiskolások az iskola és a mű­velődési otthon kapcsolatáról, il­letve együttműködéséről. Az ered­mény ugyancsak elgondolkoztató. Az egyik érdekes tapasztalat az, hogy amennyiben az iskolá­ban d tanulónak alkalma van reszt vennie valamilyen művé­szeti csoportban, színvonalas szak­körben, akkor a művelődési ott­honokban is igényesebb foglalko­zásokat választ. A másik dolog, amire érdemes felfigyelni: a diá­kok többsége valamilyen formá­ban az iskola és a művelődési otthon gyümölcsöző együttmű­ködését akarja. Sőt, javaslatok­kal igyekszik ezt elősegíteni. Mit is javasolnak a fiatalok? Kezdeményezze az iskola a mű­velődési otthonok programjainak gazdagítását: álljon az iskola rendelkezésére a kulturális in­tézmény minél több helyisége; működjenek közre a tanárok ä művelődési otthon tevékenysé­gében; népszerűsítsék a művelő­dési otthonok műsorait, terveit az iskolai,, tanulók.előtt. Am ezzel még csak megközelítőleg sem je­leztünk mindent. Valamennyi együttvéve azt bizonyítja, hogy fiataljaink nem tekintenek kö­zömbösen az intézmények közös művelődési tevékenységeire. □ □ □ Legfeljebb azt. lehetne hozzá­tenni mindehhez, hogy nem ár­tana szűkebb hazánkban, Bács- Kiskunban is feltérképezni az igényeket, hogy középiskolás fia­taljaink életét még közelebbről megismerjük, s igazán számba vehessük a további teendőket. S addig is programokat, foglalko­zásokat kell szervezni a számuk­ra, akárcsak azoknak az általá­nos iskolai tanulótársaiknak, akik a napközis helyszűke miatt egyébként az utcára /szorulnak. Varga Mihály A látogatók egynegyede diák A SZOCIALISTA KULTÚRÁÉRT Kitüntetett gyógyszerésznő • A klubprogram megbeszélésén. A képen jobbról a második dr. Kiinger Istvánná. (Fotó: Tóth Sándor) Dr. Kiinger Istvánná, a megyei kórház főgyógyszerésze ezúttal nem a szakmai munkájáért ka­pott elismerést. A Szocialista Kultúráért kitüntetés háttere: egy jól működő klub és egy mű­vészetszerető, művelődést pártoló közösség. — öt éve, működik nálunk az. egészségügyi dolgozók klubja — amelynek a lelke, irányítója Klin- gerné Erzsiké — mondja beveze­tőként Fáy Tamásné, a szakszer­vezeti bizottság titkára. Közvet­len egyéniségével, szenvedélyes művészetszeretetével nagyon sok embert megnyert már a kulturá­lis munkának. — Igazán szívügye a közmű­velődés — erősíti meg a kórház igazgató főorvosa, dr. Gubacsi László. Kiállítást rendez, műso­ros estet szervez. Hét óra körül nézi az óráját: „A negyed nyol­cas buszt talán még megvárjuk, hátha azzal is érkeznek vendé­gek ...” Kiinger Istvánná örül a kitün­tetésnek, és még jobban annak, hogy az egészségügyi kollektívá­ban fontosnak érzik ezt a mun­kát. De szerényen elhárítja a di­cséretet, hiszen mint mondja, na­gyon sok segítséget kap a mun­katársaitól. A szobája falán ké­pek. kerámiák, ex librisek. A beszélgetés során mindig visz- szatér á klubhoz, a képzőművé­szethez. — A művészet szeretetét Hód­mezővásárhelyről hoztam ma­gammal. Ott töltöttem a gyerek­koromat, és később ott dolgoztam néhány évig. Kenéz Katalin volt az egyik nagynéném, akiről Égető Esztert mintázta Németh László. A Vásárhelyi művészek gyakran állítják ki műveiket a klubunk­ban. — Az egyetemet magyar—tör­ténelem szakon kezdtem — foly­tatja. — Egy időre viszont abba kellelt hagynom, súlyos vérsze­génységem miatt. Azután a gyógyszerészkaron indultam újra. A pályaválasztás azonban nem módosította az irodalom és a mű­vészetek iránti vonzalmamat. 1954 óta dolgozik Kecskemé­ten. 1968-ban érdemes gyógysze­rész kitüntetést, 1970-ben egész­ségügyi miniszteri dicséretet ka­pott.. Felelősségteljes szakmai munkája és a klub irányítása mellett pártalapszervezetének agitációs-propaganda felelőse. — A munka és az itteni kultu­rális élet szervezése tölti ki a napjaimat. Szeretek szervezni, szeretem az embereket, mert mindenkiben találok valami ér­tékeset. Távlati terveim között szerepel, hogy ha majd nyug­díjba megyek, szívesen dolgoz­nék függetlenített népművelő­ként az új megyei kórházban — mondja a beszélgetés végén. Körösi Ilona „Milyen szépek a könyvek!” A napokban a soltvadkerti könyvesboltban, mi­közben Jákó Éva üzletvezetővel a bolt lehetőségeit és gondjait latolgattuk, arra jigyeltünk jel, hogy kei kislány ískot&tafkdval a hátán áll a kirakat előtt, s nézegeti a szép kiállítású könyveket. Az egyikőjük igy szól: ,,Milyen szép könyvék!” Mi pedig örömmel vesszük tudomásul a legkiseb­bek érdeklődését, és néhány barátságos szóval hív­juk a gyerekeket, a polcok közé, hogy kedvük sze­rint vehessék kézbe a számukra oly sok titkot ígérő és rejtő, színes borítójú köteteket. Mindketten el­mondták, hogy ha megnőnek és lesz majd sok pénzük, rengeteg könyvet vásárolnak. Míg a gyerekeket hallgattuk, akaratlanul is arra gondoltunk: nem kellene itt, Soltvadkerten és másutt is, mindenütt, akár csoportosan is elvinni a kicsiket a könyvek gazdag birodalmába, hogy mire felnőnek, mint ismerős helyekre térjenek be útjaik során a könyvesboltokba? V. M. • Bagyenszki Beatrix és Szénási Rita elsős tanulók kedvükre nézegetik a szép könyveket. (Szilágyi Mihály felvétele) SZILVASI LAJOS (62.) Szombat van tehát anya már fél kettőre hazaért. (Folyamato- ■an nem látszik betegnek.) Meg akart korrumpálni, hogy vigyek magammal a .táborba egy egész *iíd(!) téliszalámit, amit Elemér — leendő sógorom gyanánt — kifejezetten az én kondícióm megőrzésére szerzett (hagyomá­nyosan protekciós alapon). Kö­zöltem anyával, hogy nem viszem magammal a téliszalámit, mert egyrészt: ha a táborkonyháról kiutalt kaja nem lesz elég, ta­lálok büfét a tábor területén és más élelmiszerforrásokat is Jankavölgyön (a faluban), ahol mostanában nyílt új ABC, más­részt: mint előre köztudott, sá­torban fogunk lakni, aki pedig a sátorban kaját tárol magának, számolhat vele, hogy úgy meg­szállják a hangyák, mint a törö­kök Ciprust. Meggyőző voltam. Anya bele­törődve sóhajtott, és megszüntet­te a téliszalámi tukmálását. Tamara telefonált, hogy ugor­junk el fagylaltozni a „Póló”-ba. Csatlakoztam az ötlethez. Ne­gyedóra múlva találkoztunk a szökőkútnál. — Ha visszajössz, itt várlak, szeplős — mondta és puszit do­bott a lábmosó lány szobrának. — Tudod mit? — mondtam. — Inkább gyere ki elém a vonat­hoz. Megfaggyúzom apával, hogy együtt gyertek ki. — Oké — sóhajtott (mint fen­tebb anya is). — Kösz. Kime­gyek. Azt kösz, hogy te akarod. Lezártam a témát. Mivel úgy­is éppen elég dilis hangulat volt a fejemben. A „Póló”-ból éppen három kis csaj jött ki, amikor mi odaér­tünk. Hellóztak Tamarának. Ta­mara is nekik. — Osztálytársaim — mondta Tomka, amikor leültünk az egyik Pepsi-Cola reklámernyő alá. — Látásból ismerem őket — mondtam. , — Lédi, Bébé és Hilda. Nem érdekelt a kilétük. Akkor se, amikor később kiszúrtam — láttam, hogy Tomka is észrevet­te —, hogy a kis csajok vissza­áramlottak a „Póló” sövénykerí­téséhez, és úgy araszoltak to­vább, hogy közben aprólékos te­repszemlét tarthassalak fölöt­tünk. Nem is lányok lennének, ha nem ilyenek volnának. Eléggé elfagylaltoztuk az időt. Mire hazaértem Tomkával, apa már otthon volt, és átöltözött ci­vilbe. — Még van öt percünk, aztán indulunk — mondta. — Anyától kapok még egy csésze kávét. Kértek ti is? Tamara kért. Kimentem anya után a konyhába, megmondani, hogy Tamarának is töltsön ká­vét. Anya elvette a konyhaszek­rényről a kézitáskáját. Kihalász­ta belőle a pénztárcáját. Négy darab százast nyújtott át. — Kosz, három is elég lesz — mondtam és ebben az értelem­ben cselekedtem. Anya megborzolta a hajamat. — Milyen vacsorával várjalak két hét múlva? — érdeklődött és fátyolos volt a szeme. De pil­lanatnyilag nem konyaktól és nem más piától. — Melyik ked­vencedet rendeled? A torkomban viharos gyorsa­sággal képződött egy 5 cm át­mérőjű agyaggombóc. De azért meg tudtam szólalni (bár eny­hén rekedt volt az akcentu­som). — Ha tényleg valami oltári klassz meglepetéssel akarsz vár­ni — közöltem, de közben már rajta volt a kezem a kilincsen — akkor tedd meg, a kedvemért, hogy olajra lépteted azt a pacá­kot. Ezzel ki is füstöltem a kony­hából. Időközben Éva és Elemér is benyüzsgött a szobába, ahol apa és Tamara várta a kávét. Éva több építő jellegű tanáccsal gazdagí­tott. Elemér megérdeklődte, örü- lök-e a téliszaláminak. Megkö­szöntem (ahogy a nevelésemből fakad), és nem világosítottam föl, hogy a szalámi marad. Kávé után beindítottuk ma­gunkat le a VW-hez. Anya sze­me változatlanul fátyolos volt, amikor megpuszilgatott. Elemér hátba vert, ahogyan a hülye teenagereket szokás útra bocsá­tani. Éva három levél vegacillint csúsztatott a tarisznyámba, hogy ha valamitől belázasodnék stb. Tamarát előre ültettem apa mellé, én hátul ültem a VW-ben a sportszatyrommal. Apa bemu­tatta, hogyan lehet 11 perc 40 másodperc alatt eljutni a váro­son át a Tófenék utcai lakóte­lepről a Nyugati pályaudvarra, mégpedig anélkül, hogy egyszer is túl lépné a 60 km-es sebes­séget. — Iskolajátékot játszottál — közöltem, amikor megállt ve­lünk a Nyugati indulási oldalá­nál. A csarnokban jelentkeztem az asztalnál, ahol ki volt írva, hogy, „Nemzetközi Építőtábor — Jan- kavölgy”. Az ifjúgárdista egyen­ruhás ..csinibaba közölte velem, hová és merre, ha meg akarom találni a vagonunkat az expressz keretében. Elballagtunk a 9-es kocsihoz (az éxpressz elején már rajta volt a Diesel-mozdony), és már messziről kiszúrtam Snukit, aki az egyik ablakból integetett, hogy oda hozzá! Föladtam neki a sportszatyromat meg a far­merdzsekimet (a csarnokban legalább 35 C° volt), aztán el­köszöntem apától (kerülni akar­tam a feltűnést, tehát hagytam, hogy dohányt dugjon az ingem zsebébe), aztán engedélyeztem, hogy Tamara odaboruljon a tü­dőmre. Akkor vettem észre, hogy van valami a kezében. Egy lapos doboz volt. — Hogy mindennap írhass ne­kem — mondta sírósan, és a kezembe nyomta a dobozt. — Minden borítékra ragasztottam bélyeget is. — Már ott volt a szája a fülemen. — Szeressélen- gem, szeplős, szeressél ott is. — írásban fogom jelenteni na­ponta — mondtam és állati hü­lyén éreztem magam. — Ná,jföl- szállok, nélkülem nem indíthat­ják ... — és ránéztem az ex- presszre (inkább a kék vagont bámuljam, mint Tamara szemé­ben a könnyes ultramarint). — Menjetek ti is. — összenéztem apával, hogy vontassa el Tama­rát, mielőtt objektiven is elha- rapódzik rajta a sírás. Ezzel fölugrottam a vagonba. Jattoltunk Snukival, jelképesen elfoglaltam a helyemet, rágyúj­tottunk és csak ezek után hajol­tam ki az ablakon. Addigra apa eltüntette Tomkát. Eszembe jutott, hogy Szélkisasz­szony, és gyorsan intettem a rikkancsnak, hogy adjon egy rejtvényújságot az útra (Tamara következtében előálló cikis han­gulat ellen.) Aztán elindult velünk a vonat, és mindenféléről dumáltunk, amíg valakinek eszébe nem jutott, hogy magnózni kell. Akkor én kijöttem ide a kapcsolószekrény mellé, és elkezdtem naplózni. Egyébként a dobozban, amit Tomka a kezem­be nyomott, pontosan 14 darab levélpapír és 14 darab felbélyeg­zett boríték van. Plusz minden boríték megcímezve: Ventus Ta­mara stb. Az órám szerint huszonkét perc múlva érünk Jankavölgy állo­másra. De mivel az órám négy percet siet, tehát csak huszonhat perc múlva. Addig visszaülök a srácokhoz, vagy inkább nem is, hanem megvárom a mozgóbüfést, úgyis mindjárt jön visszafelé (a miénk az utolsó előtti kocsi), és veszek tőle egy colát vagy toni- kot (ha van még neki). TAMARA Június H. szombat Most jöttem haza a Nyugatiból, Attila papája hozott haza, és az úton is a pályaudvarról hazáig és itt a kapu előtt is, amikor el­köszöntünk, az volt a klassz, hogy nem ápolta a lelkemet, pél­dául olyan szöveggel, hogy nem nagy ügy két hét, kislány, két hét múlva itthon lesz Attila, két hetet a fronton alvás nélkül is ki­bír a katona .. . Mert vannak emberek, akiknél raktáron zsúfo­lódik az ilyen apácabódító szö­veg. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom