Petőfi Népe, 1976. október (31. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-20 / 248. szám

1976. október 20. • PETŐFI NÉPE • 5 TIZENKÉT HELYSÉGBEN NYOLCVAN BIZOMÁNYOS — HETENKÉNT SZÁZ CSOMAG KÖNYV ÚTRA KEL — AHOL MOSOLYOGVA FOGADJÁK A VEVŐKET Látogatás az UNIVER-könyvesboltban Kecskemét központjá­ban, egymás közvetlen szomszédságá­ban három könyvüzlet ta- látható. Az évek hosszú során sajá­tossá formá­lódott mind- hiáromnak az ''arculata: a Katona József nevét viselő boltban — kü­lönösen, amió­ta tágasabb és esztétikusabb lett — az egyéni vásár­• A boltvezető sokszor alig győ­zi számlázni a kivitt könyveket. • Mindig akad böngésző a polcok között. lók tömegeit igyekeznek kiszolgálni; az Arany János utcai Jókai-könyves- boltból a megyeszékhely mun­kahelyein terjesztik az ol­vasnivalót, több tucat bizomá­nyos lelkes közreműködésével; s ugyancsak az Arany János ut­cában, az UNIVER Szövetkezet 7, számú boltjában a környező községek lakóit látják el köny­vekkel. Méghozzá nem kevés sikerrel. Az idei őszi megyei könyvnapok idején ellátogat­tunk hozzájuk, hogy közelebb­ről is megismerkedjünk a mun­kával. Egy kis visszapillantás Csaknem két évtizede már, hogy a szövetkezeti hálózaton belül létrejött ez a bolt, azzal a céllal, hogy ellássa jó könyv­vel, tartalmas olvasnivalóval a Kecskemét környéki községek lakosságát. Kezdetben, hosszú esztendőkön át a Kada Elek ut­cában működött az üzlet, rend­kívül nehéz körülmények között. Akik ismerték, azok bizonyára jól emlékeznek még arra, hogy évekig dűledező, csaknem élet- veszélyes, gerendákkal körültá­masztott épületben szorongtak a dolgozók és a vásárlók. Szeren­csére nem vesztették el a hitü­ket és a kedvüket: megvárták, amíg az új helyükre költözhet­tek. Négy esztendő múltával most készülődnek még szebb, még tágasabb helyükre, az új városközpont egyik épületébe. Amikor az illetékesek úgy dön­töttek, hogy erre az újabb köl­tözésre sor kerüljön, nyilván fi­gyelembe vették a könyvesbolt rohamosan növekvő eredményeit. Érdemes a beszédes számokat ide írni. Tíz évvel ezelőtt egy és negyed millió, rá öt évre nem egészen kétmillió volt az éves »forgalmuk. S ma? December végére elérik — vagy lehet, hogy meg is haladják? — a négy­millió forintot! Csomagolás szüntelenül Keserű Sándorné boltvezető­vel beszélgetünk az üzlet és a bizományosi hálózat munkájá­ról, eredményeiről. Tizenkét községben s a megyeszékhelyen általában hetven-nyolcvan köz­reműködő bizományos terjeszti a kiadók által megjelentetett műveket. A sok, önmagáért be­szélő eredmény közül is kiemel­kedik a lakiteleki és' a lajosmi- zsei forgalom. Ezeken a helye­ken több tucat állandó vásárlóra számíthatnak mindenkor. Ami­kor a frissen megjelent kiadvá­nyok előkerülnek a csomagokból, máris válogatnak az ottani könyvbarátok. Baksa János, Drabanl Sándor, Gaál Lajos, Szappanos István, Végvári Fe- rencné és Major Sándor öt-tíz esztendő óta szorgalmas bizomá­nyosa a boltnak; sőt van olyan, aki még régebben hozza-viszi a csomagokat. — Általában hány csomagot kell elkészíteni és továbbítani hetente? — Legalább nyolcvanat, szá­zat. De előfordul, hogy százhú­szat is. Van mit csinálni. Aligha tudna úgy eljönni hozzánk vala­ki, hogy ne válogatna itt lega­lább két-három bizományosunk. Egyetlen nap alatt sokszor ti­zenöten is keresgélnek; pedig csomagoljuk a köteteket. —i Milyen könyveket keres­nek a legtöbben? — Mindenfélét. Hazai és kül­földi szépirodalmat, útleírást, ismeretterjesztő munkákat, me­sekönyvet. A művészeti kiad­ványok iránt mutatkozó igénye­ket alig tudjuk kielégíteni. — Ez azt jelenti, hogy nem lehet különbséget tenni a falu­• Egyelőre még ebben a zsúfolt raktárban kell csomagolnia Pász. tor Ilona eladónak. (Méhesi Éva felvételei.) si és városi vásárlók között, ami az igényeket illeti ? — Nem tapasztaltunk ilyen különbséget. Az emberek falun is művelődni" akarnak. Kapcsolat a vásárlókkal Sokaknak feltűnt már, hogy ebben a boltban a szokásosnál kedvesebbek az eladók. Aki egy­szer betéved ide, eljön máskor is. Éppen a napokban mesélte valaki, hogy amikor legelső al­kalommal lépte át az üzlet kü­szöbét, úgy fogadták, mintha addig mindig odajárt volna vá­sárolni. S a másik, ami sze­münkbe tűnik: sok kisgyerek látható a polcok között. Ennek többek között az az oka, hogy az átlagosnál nagyobb a válasz­ték mesekönyvekből, ifjúsági művekből. És még valami: e falak között évek óta játékos Télapó-ünnepséggel csalogatják a kicsiket a könyvbirodalomba, december hatodikén. Ilyenkor Virágh Imréné eladó beöltözik Mikulásnak, és aprócska aján­dékokkal szerez híveket magá­nak — és a boltnak — a pará­nyi emberkék között. Mint ahogy az is célravezető, hogy író—olvasó találkozókat szerveznek időnként. Legköze­lebb Nagy László költőt és Zám Tibor írót látják vendégül, meg Hatvani Dánielt, a Forrás fő- szerkesztőjét. Azt akarják min­den eszközzel elérni, hogy a falusi emberekhez, akik töbfí szempontból is hátrányosabb helyzetben vannak a városiak­hoz képest, minél több jó könyv eljusson. Ezért szervezik ezeket az olvasási kedvet ébresztő ren­dezvényeket is. Feletteseik elismerik a nemes törekvéseket. A bolt már há­romszor megkapta a „Kiváló egység” címet. Keserű Sándor­né és Virágh Imréné kiváló dol­gozó jelvényt "érdemelt ki a jó munkájáért. — Mi a legfőbb vágyuk, mit szeretnének leginkább? — Egyelőre azt, hogy mi­előbb költözhessünk a szép új helyünkre. S azután pedig azt — de ez még bűvös szám —, hogy elérjük az évi ötmilliós forgalmat. Ha ez sikerül, igazán elégedettek leszünk. Varga Mihály Mai magyar grafika és kisplasztika a Budavári Palotában A grafika a képzőművészet köl­tészete. a kisplasztika a szobrá­szaté. Mindkettő az intim, ben­sőséges hangulatok formai kifeje­zésének hatásos eszköze, amely túllépve a vázlat és a tanulmány kísérletező szerepén önállósítja, tökéletesre fogalmazza a vonalak és a térbeli ábrázolás formai „írásjeleit”. A látáskultúra alakí­tásában betöltött szerepük leg­alább olyan jelentős, mint a fes­tészeté, vagy a szobrászaté. Nem véletlen, hogy a régi, nagy mes­terek — mint például Leonardo. Michelangelo, Rembrandt, Dürer és Goya — művészetétől elválaszt­hatatlan. csodálatos kifejezőerejű grafikájuk. Greco pedig, akinek ma elsősorban a képeit csodáljuk, kitűnő szoborműveket is alkotott. A grafika, és a kisplasztika je­lenkori elismerésére vall, hogy az elmúlt hét esztendő során ne­gyedszer kapott alkalmat az ön­álló bemutatásra.. Rangot, mélta­tást jelent az is, hogy a Budavári Palotában, a Magyar Nemzeti Galéria termeiben adtak otthont az elmúlt évtizedek eredményeit egybevető kiállításnak. Közös fe­dél alatt láthatók a hazai művé­szet muzeális értékű remekművei és a felszabadulást követő idő­szak kifejezésbeli változásairól intim érzékenységgel hírt adó rajzok, kisplasztikák. Az összkép meglehetősen vál­tozatos. Mielőtt elmerülnénk a,z anyag szemléletébe, mindjárt az első lépéseknél Barcsay Jenő mesterségbeli tökéllyel kivitele­zett, s a klasszikus szépségesz­mény jegyében fogant rajzai épí­tenek hidat a művészeti múlt je­les hagyományai és a napjaink­ban folytatódó új törekvések kö­zé. Barcsay hegycsúcs egyénisége azonban nem mintát, hanem mércét állít az utánajövők elé. A klasszikus rajzi kifejezés nem az egyetlen és egyedül üdvözítő módja a képi jelbeszédnek, de aki nem ismeri a szavakat, an­nak a hangja artikulátlan dado­gássá torzul. Mint ahogy, akinek nincs mondanivalója, annak a gondosan csiszolt formanyelve is kong az üresséatőL Rerídkívül céltalannak és fe- lesgesnek ha.tott például Swier- kiewicz Róbert, zagyva Rem­brandt—Tan—Lecke elnevezésű kompozíciója. Azon túl, hogy a sajnálatosan na,gv felületet betöl­tő technikai „játékba” Rembrandt nevének betűit is beleszőtték, semmit sem árult el, sem a né­metalföldi művészóniásról, sem az alkotó kifejezési szándékáról. Legfeljebb arra hívta fel a figyel­met, hogy a jelenkori sokszorosító grafika technikai kísérleteivel az éljen, aki már fölényesen ér­ti a mesterségét és a korszerűbb stílustörekvéseket, mondanivaló­jának árnyalására, hangsúlyozá­sára használja. Ilyen értelemben elfogadhatók például Sziráki Im­re kevert technikával készített grafikái, amelyek érdekes, látvá­nyos köntösbe öltöztették a fia­tal művész, artisztikus vonalak­ban levezetett gondolatait. Józsa János technikai brilírozása vi­szont nem feledtette, sőt kiemel­te a kompozíciók léleknélkülisé- gét. Szabados Árpád Firka-fala még egy balkezes óvodásnak sem válna dicsőségére. Nagy Gábor túlszínezett grafikái pedig ízlés­beli torzulásokról, giccses látás­módról tanúskodnak. Az erőtlen, vagy a divatjamúlt stílusokkal kacérkodó, semmit­mondó rajzok közül felkiáltójel­ként ugranak ki az egyéni látás­módot magasfokú rajztudással párosító alkotóművészek munkái. Sajnos, már csak képeinek ma- gávalragadó költészete idézheti fel Kondor Béla csodálatos te­hetségét. Reich Károly Ady-il- lusztrációi, a versekkel azonos értékű képi hőfokot teremtenek. Csohány Kálmán nemcsak egyi­ke a legkiválóbb grafikusoknak, hanem formanyelve jellegzete­sen magyar, tömören és kifeje­zően „hazai”. Míg a grafikusok többsége igyekszik ábrákkal betölteni, minden kis szabad felületet. Cs. Kovács László tusrajzain leve­gős, tágas térbe helyezi büszke- tartású, csupaerő lovait. A tér­beli látás és a szoborszerű for­mák, a grafikusban is elárulják a szobrászt, aki egy érdekes, vö­rös színű fából, finoman és sej­telmesen „előhívott” női fejjel is szerepel a kiállításon. A bemu­tató kisplasztikái anyaga azon­ban kevesebb meglepetést tarto­gat, mint a grafikai, bár az el­lentétek itt is ugyanúgy megta­lálhatók. Janzer Frigyes a portré­ábrázolás kitaposott útján jár, H. Varga Ilona Páternosztere és Ri- ger Tibor fémből hegesztett me­nyegzője mesterkélten formális. Általában ez a jellemző azokra az alkotókra is, akik a formák absztrahálásának vagy végső le­egyszerűsítésének, illetve a vas­• Hadik Magda bronzérme Er­dei Ferencről. alkatrészek túlzsúfolásának igé­nyéhez eljutottak, csak még ar­ra nem tudnak választ adni, hogy mi a céljuk vele? Mit akarnak közölni azokból a gondolatokból, amelyek a ma emberét foglalkoz­tatják? Egyáltalán képesek-e rá, hogy formálják az emberek esz­tétikai ízlését és érzelmi világát? Mindez arra figyelmeztet, hogy a formák megújítása elválasztha­tatlan az érzelemgazdagságtól. Ha a kisplasztikából — a szobrá­szat poéziséből — éppen a látás­mód költőisége hiányzik és az érzelmi hatáskeltéssel marad adó­sunk, akkor nem tud meggyőzni sem a kitekert nyakú, sem a kí­nosan naturális alakzatok létjo­gosultságáról. Az egyik látogató ezt írta az emlékkönyvbe: „Volt ami dühí­tett, volt aminek örültünk. Egy­szóval hasznos kiállítás volt.” Bár a véleménynyilvánítók nem rész­letezték az élményeiket, nem va­lószínű, hogy másnak örültek, mint aminek örülni lehetett. És ha ez az öröm nem is teljes, ma­radéktalan, kár lenne elmulaszta­ni a megismerést. A válogatás le­hetőséget. kínál arra, hogy a jó megmérkőzzön a vitathatóval, a művészien lenyűgöző az érdekte­lennel. Bebizonyítva, hogy a mű­vészi megoldásra sokféle út kí­nálkozik, de csak azok járha- tóak, amelyek sokféleségükkel is azonos célt szolgálnak. Érthető­vé fogalmazzák, művészi éhnény- nyé avatják korunk aktuális kér­déseit. Vadas Zsuzsa • Csohány Kálmán: Érintés. I • Olcsay-Kiss Zoltán; Hortobágyi emlék. • Tóth Menyhért: Álszent. • Veszprémi Imre: Rimini szerelmesek (74.) Amíg Ozoray beszélt ón ti. tokban Anikót is figyeltem a sze­memmel. Láttam, hogy mennybe megy, de kivételesen nem volt ellenszenves a mennybemenete­le. Ha rábeszélem magam, hogy tárgyilagosan gondolkodni legyek szíves, akkor be kell vallanom, hogy Anikónak igaza volt, ami­kor bedobta magát, és a múlt héten a vendéglátás keretében felkérte Ozorayt Imre egyenge- tésére. Mert Imre cáfolhatatla- nul menő az elektronikák ügyé­ben, hiszen ha nem lenne menő, Ozoray sem beszélt volna róla úgy azon az értekezleten, ami­lyen klasszul beszélt. És Anikóban az is rendes, hogy mindenekelőtt Imre jövőjét nézi. Mert az már nem lesz mennybemenetel Anikónak, hogy január elsejétől vagy már élőbb­től Imre eltűnik oda Kuvaitba. Ugyanis Ozorayékmál világosan kiderült, hogy Imre nem viheti magával Anikót. És amikor ez tisztázódott, Anikónak szemesem rebbent. Én úgy tudok olvasni az arcán, mint magyarul, vagyis megláttam volna a legaprócskább rezdüléséből is, ha nem többet csak egy grammot is számított volna rá, hogy ő is külföldre mehet Imrével. De nem volt ilyen rezdülés. Vagyis Anikó előre tudta, hogy Imre — ha megy — egyedül megy külföldre, ő pedig itthon marad, Imre nél­kül. Mert az nem ellensúly, hogy én itthon leszek vele minden éj­szaka, tehát nem kell egyedül félnie a lakásban. Prolongálva az elmefuttatást: Anikó szereti Im­rét vagyis még mindig szerel­mes bele. Sok mindent nem tu­dok, de ezt az egyet tudom és látom. Tehát nemcsak a távol­iét miatt, hanem szerelmileg is rossz lesz Anikónak, ha Imre el­megy Kuvaitba. Aláhúzva és összeadva: Anikó egy rendes csaj. Akkor is rendes, ha sokszor az idegeimre megy a szexmadon­nás magatartásával és néha más- koris, például amikor leolvasom róla, hogy szórakozottan eltekint a létezésemtől. Különben is, ha csak ilyeneket kell kibírnom, sokkal könnyebben rángatnám a vállamat, mint most, amikor azt kell kibírni, hogy Attilát csak tíz nap múlva láthatom. Vagyis Attila miatt egyáltalán nem tu­dom vonogatni a vállamat. Vo- nogatni? Hiszen amikor délután kiszúrtam az ablakból, hogy vég­re ezt a betonbörtönt vette cél­ba a vánszorgásával a postás, úgy rohantam le a földszintre, mint az a német rövidtávfutó lány a tévében a százméteren. És amikor elolvastam Attila le­velét, nevettem is a humorán, de bőgtem is közben. Anikó és Imre hajnalban el­utazik Balatondiósdra. Anikó szólt, hogy menjek ki, meg akar velem beszélni még egyet s mást. Pénzt adott a közellátásomra, betette Imre íróasztalának a kö­zépső fiókjába, ott a bank, amíg egyedül leszek. Húszadikán je­lentkezik a tömbgondok a közös költség behajtása miatt, és hol­nap, 19-én el kell mennem a pos­tára is, befizetni a telefonszámlát. Anikó ideadta Imre kulcscsomó­ját. azon van rajta az íróasztal kulcsa. Most már értem, miért lyukas mindig Imre zakóján a jobb zseb. Ilyen félkilós kulcs­csomót cipelni, ezt semmilyen zseb nem bírja sokáig. Adhatott volna Anikó több gazdasági és egyéb feladatot is, de nem volt több. Pedig ha van áz embernek konkrét dolga, ak­kor a figyelme is észnél marad. Nem úgy, mint az enyém: félórá­ja még tudtam, most meg már nem tudom, hány napot kell még várnom Attilára. Okosabb, ha lefekszem. Lefek­szem. eloltom a villanyt és a fan­táziámmal odaalkotom magam mellé Attilát, oda a takaróm alá, és majd együtt kiszámoljuk, hogy még hány nap. ATTILA Június 19, csütörtök Hajnalban megőrültek az ele­mek. Oltári felhőszakadás zúdult a nyakunkba. A sátrak köré ásott vízgyűjtő árkok pillanatok alatt megteltek, öt perc múlva minden vaságy lába vízben állt» Azóta is mezítláb közlekedünk, mert nem. csiak kint, de a sátrakban is olyan a talaj, mint egy árterület. Plusz: lehűlt a levegő. A jelmez tehát: mezítláb és pulóverben. Kint a terepen állati rohadt volt a meló. Azt csináltuk, hogy egy knapek tolta a talicskát, ket­tő meg húzta. Kötéllel, amit a ta­licskák tengelye mellé a vázra kötöztünk. Így láttuk ugyanis a vietnami srácoktól, akik egyetemi professzorok ebben a tantárgy­ban. Az egyik vietnámi srácról például tudom, két évig dagasz­totta a sarat a dzsungelharcokban. Ott a dögnehéz ágyúkat is úgy vontatták, kizárólag emberi erő­vel, ahogy mi ma a talicskákat. Nguyen ott sebesült meg a dzsun­gelban, és sebesülten került Ma­gyarországra. Azóta itt Budapes­ten tanul szakmát. Orvosi műsze­rész lesz. Huszonkét éves. Hősi halott is lehetne régen. Amikor annyi idős volt, mint mi most, ő már rajparancsnok volt a dzsun­gelban. Még nála is fiatalabb srá­coknak a rajparancsnoka. Horváth Bulcsúnak a matraca is átázott az ágyán, mert a feje fölött a sátorlap valahogy áteresz­tette a vizet. Bulcsú megjátszotta az eszét, hogy őt ugyan frankón nem zavarja, ha vizes alatta a matrac, de Vendely (táborpa­rancsnoki utasítással) elrendelte, hogy a matracot ki kell cserélni. Meló után kint ücsörögtem a sátor előtt, és a sarat vakartam (pihenés gyanánt) a talpamról egy fadarabbal. Akkorra már úgy- ahogy kisütött a nap. Egyszer csak látom, hogy árnyék vetődik rám. Fölnézek. Marhára megle­pődtem. Gida állt előttem. Gida Áron, a tarhosrévi „Autotransport” csá­szári igazgatójának személyes le­származottja. Mezítláb és ugyan­olyan sáros patákkal, mint én. Nem keltem föl. Ültem és arra gondoltam, hogy ha mégis bu­nyózni akár ez a félnótás, meg­előzöm: úgy belefejelek a hasába, hogy össeecsuklik kínjában. A fadarabot pedig odébb hajítottam, hogy a kezem is szabad legyen a bunyóhoz. — Szevasz — mondta és be­szívta az alsó ajkát. Én nem mondtam semmit. Én nem dumálok egy olyan szemét ürgével, aki negyedmagával akart ronggyá verni engem Tarhosré- ven. Állati zavarban volt. Attól, hogy nem fogadtam a „szevasz”-t. Egyik lábáról a másikra állt, és közben a jobb lába meztelen tal­pával vakargatta a bal bokáját. — Beszélgetni akarok veled — mondta. Odanyúlt a bajuszához is zavarában, és meghúzogatta a szőrzet végét. Közben, úgy lát­szik, elfelejtette, hogy egyszer már köszönt, mert megint azt mond­ta: — Szevasz. Megint nem mondtam neki, hogy szevasz vagy helló. De bele­bámultam a lebarnult portréjába, aztán mögéje is néztem: — Hányadmagaddal jöttél? — Gúnyos idézőjelben tettem hozzá: — „beszélgetni...” Nem nézett a szemembe. — Egyedül vagyok —• mondta. — Látod. De négyszemközt kel­lene beszélnünk. —■ Hadd informáljalak, hogy tudd —• mondtam —, teveled ne­kem nincs közös témám. Megint megvákarta a bokáját a sáros talpával. — Állati komolyat akarok én megbeszélni veled. — Nem nézett a szemembe, hanem valahová a földre a seggem mellett. — De ha te nem ... Fölkeltem. Ütés távolságban áll­tunk szemben. Elhúztam a szá­mat. — Akkor is álltam eléd, Gida, amikor megverettél a bérgengsz­tereiddel. Most is jöhettek, ahá- nyan akartok. De nem pillanat­nyilag. Holnap délután állok ren­delkezésedre. Legyél ott négykor a nyújtónál — és intettem a tábor vége irányába, ahol a nyújtó van fölszerelve. — Én egyedül le­szek, de te jöhetsz kiegészítve. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom