Petőfi Népe, 1976. szeptember (31. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-12 / 216. szám
4 • PETŐFI NEPE • 1976. szeptember 12. Műhelycsarnok nagy hibákkal V A nyár közepén a Petőfi Népe, sőt több országos lap is hírt adott arról, hogy a tiszaalpári Háziipari Szövetkezetben — amely jelentős exporttevékenységet bonyolít le —, átadták rendeltetésének az új üzemcsarnokot. Most arra voltunk kíváncsiak, hogy az új munkaterület mennyire segítette a kosárfonókat a fejlődésben. — A hír igaz volt, júniusban megtörtént az 1,2 millió forintos beruházásból épült műhely- csarnok műszaki . átadása — mondja kesernyésen Ledniczki Gyula, a szövetkezet pártszervezetének titkára. — Sajnos, azt már csak mi tudjuk, hogy mi történt azután, illetve azóta. Az ilyenkor — sajnos, szokásos — hibapótlásokat a kiskunfélegyházi Petőfi Tsz építőbrigádja még a mai napig sem végezte el. Több esetben írtunk már nekik, de még választ sem kaptunk. Az épület mennyezetének vakolását télen végezték és meg lehet nézni most milyen a plafon. A padló festése nem jó, befogná, megszínezné a fűzfavesszőket, Nem működik a WC, a villanyboyler használhatatlan — elvitték egy alkatrészét és még azóta sem hozták vissza. Az épületre nagyon nagy szükségünk van — hiszen azért építettük — ide szeretnénk áttelepíteni a kosárfonókat. Az ő helyükre mennének az osztályozok, akik eddig munkájukat a szabadban, az időjárás viszontagságainak kitéve végezték. Mindent elkövetünk azért, hogy nktóber elején használatba ve- hessük az új műhelycsarnokot. Az énítők közreműködése nélkül? — Szerencsére néhány dolgozónk ért a kőműves mesterséghez és így magunk is el tudjuk végezni a hiánypótlást — természetesen a boyler üzembe helyezése nélkül. Előzetes számításaink szerint mintegy 10— ezer forint megfizetését fogjuk kérni a félegyháziaktól az általunk elvégzett munkáért. — E gondok mellett valószínű eredményekről is beszélhetünk. — Elég jól sikerült az első félévünk, annak ellenére, hogy az aszály a mi munkánkban is 0 Pusztai Károlyné kosárfonó már hét éve dolgozik a szövetkezetben. Naponta átlag négy ilyen újtípusú Kanadába szánt kosár kerül ki a keze alól. (Opauszky László felvételei) éreztette a hatását. Szánkról például 100 hold fűztelepről számítottunk vesszőre, de a szárazság miatt egy szál sem érkezett innen. Éves tervünk teljesítéséhez mintegy 120 vagon zöldvesszőre lenne szükségünk s jelenleg alig hatvan—hetven vagonra számíthatunk. Járjuk az országot s igyekszünk beszerezni a hiányzó alapanyagot. Kosaraink s egyéb termékeink változatlanul vevőre találnak külföldön, eljutnak Hollandiába, Angliába, Olaszországba és más nyugati államokba. A közelmúltban két új típusú kosárból francia és kanadai cégektől kaptunk jelentős megrendelést. Az év végéig 20 ezret várnának tőlünk, de a fűzfavessző hiánya miatt erre az esztendőre csak 5 ezer készítését vállaltuk. Sajnos. — teszi hozzá — egyre nagyobb gondot okoz a munkaerő hiánya. Sok • fiatalra lenne szükségünk, akiket betanítanánk s igen jó kereseti lehetőséget találnának nálunk — természetesen teljesítményük után. — Melyek az előbb említett egyéb termékek? — Szövetkezetünknek van egy 12 tagú faipari részlege is. Külföldi megrendelésre különböző konyhai polcokat, italtartó állványokat és más termékeket készítenek. Minden jel arra mutat, hogy hamarosan bővül a cikklistájuk. Tárgyalások kezdődtek ugyanis a MEZŐGÉP Vállalattal s ha sikerül megegyezni — és miért ne — speciális ládákat készítünk a részükre. Ezekben szállítják az általuk gyártott alkatrészeket külföldre. Évente mintegy 5 millió forint értékű ládáról van szó. O. L. 0 Kovács József de hántolással foglalkozik, most „kénytelen” kőműves szerszámokat fogni, s kijavítani az új műhelycsarnok hulló vakolatú mennyezetét. 0 Francia megrendelő részére 1000 italtartó- állványt készít a faipari részleg. Felvételünkön: Szarka Lajosné. ÉGY TISZAALPÁRI HÍR NYOMÁBAN (42.) Minél többször nézek rá a szeplőire, annál álmosabbra gyengülök tőlük, és a Duna-parton már úgy éreztem, nem szabad még egyszer megnéznem a szeplőit, mert azoktól a barna pöttyöktől ott az orra körül, annyira elbágyadok, hogy egyszer csak megint elbőgöm magam, pedig nem is csókolózunk, mint a vasúti fe- % lül járón, ahol a szájától és az ölelésétől kellett bőgnöm. Próbára akartam tenni. A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj ... Ettől a verssortól ébredt fel bennem az ördög, hogy próbára tegyem. Tiltakoztam az ördögöm akarata ellen, összeszorítottam a számat, hogy hallgassak, ne tegyem tönkre az örömet, amitől már tompán fájt a fejem. Józanul is rákiáltottam magamra: nem szabad próbára tennem, nem becsületes nekifuttatni valakit egy nagy víznek, amit ú^v- sem képes átugorni. Mégis az ördög veit erősebb bennem. — Mondd ki a hexametert! Megsejtette, hogy próbára aka,rom tenni? Megfogta a két vál- lam, maga felé fordított, hogy nézzek a szemébe. Én engedelmes voltam, mert segíteni akartam neki: belenéztem a szemébe, a nagy fekete szembogarába, hátha ki tudja olvasni az én szememből a hexametert, amit hallani akarok tőle. Nem tudott olvasni a szememből, láttam a tekintetén. Ügy nézett a, szemembe, mint egy olyan szempárba szokás nézni, amelyik tetszik. A szája sarka megmozdult, mintha mosolyogni készülne, de nem mosolygott, hanem ezt kérdezte: — Mondjam? Nem tudtam volna felelni. Annyira ideges volt a torkom, hogy ha megszólalok, rám jön a fuldokló köhögés. Csak bólintottam vagy biccentettem. Talán türelmetlenül, mert már megbántam, hogy próbára akartam tenni, hát mindegy, mindegy, essünk túl, őrültség volt, hogy azt a hexametert... ... és belebórzongok, látván, hogy nélküled éltem. Ettől a ma délutáni pillanattól fogva tudom, miért változtam át abban a másodpercben, amikor a múlt pénteken a pinceklubban először néztünk szembe egymással. Már tudom, miért nem kellett nekem soha senki, és miért nem kell ezután is senki már, csak Attila. Mert akárkik voltak őneki is eddig, ezután már nem kellenek neki. és amíg élünk, senki-senki-senki-senki nem fog kelleni neki rajtam kívül. — Mitől féltél? — kérdezte akkor. Vagy talán csak egy óra múlva? Értettem, miért kérdezi, de megjátszottam, hogy nem értem. — Melletted én semmitől sem félek. Egyszer észrevettem, hogy kialudt az ujjai között a cigaretta. Ő nem vette észre. Ott volt a keze a derekamon, ahogyan odabűvöltem, és ettől nem figyelt semmi másra, csak énrám. Már tudja, hogy a papa és a mama régen meghalt. Megmondtam neki. Talán azt is megértette belőle, hogy nincs nekem senki másom, csak ő. — írtál rólam is a naplódba? — kérdeztem, és közben volt bátorságom a szeplőit nézni. Hogy lássam, igazat mond-e. — Miket írtál? Megint kiült az arcára a tartózkodó kifejezés. Kétszer is lélegzetet vett, mielőtt felelt. „Nehezebb lesz, mint a többieknek” Czinkóczki Zsuzsi valósága ..Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy jászszentlászlói tanyan egy hétéves kicsi lány. Almában sem hitte sohasem, hogy egyszercsak repülőn utazik, kényelmes hotelek fényes kádjaiban fürdik, s hogy riporterek lesik a szavát, kattogtatok a gépeiket. Míg meg nem jelent az azóta elnéptelenedett s m'easzűnt tanyai iskolájához egy rendező bácsi, megnézte és meghallgatta, hogy repítse őt addig sohase látott, számára különös világokba. Ettől kezdve beutazta a fél országot, eljutott a külföldi városokba, a Balatonnál üdült, és a főváros fényeit nézte idegenül, mégis kedvesen. Azután a varázslat elszállt, a szép álom után visz- szacsöppent a mosolygós kicsi leány a cseppet sem kényeztető hétköznapok világába." Valahogy így kezdeném a róla szóló mesét. így beszélnék az Árvácska című új magyar film főszereplőjéről, ha azt akarnám, hogy akik nem ismerik, talán még a filmen sem látták, azok is felfigyeljenek az életére. Ám a róla szóló mese helyett az alábbiakban megpróbálom visszaadni a vele folytatott beszélgetésemet. „Sose voltam olyan messze” Itt ülünk a tanyájuk udvarán. Mellettünk az egyik kicsi testvére téblábol, a még beszélni nem tudó Rózsika. Zsuzsi szeme kék, mint a felhőtlen ég, és kék a ruhája is, az arca meg hol nagyon komoly, hol meg nevetős, vidám. Bodorított hajára mutatok: — Ezt a filmesek csinálták ilyen szépre? — Inkább mindig zsírozták, tönkretették. Elrontották, • hogy a filmhez jó legyen. — Sokat írtak rólad. Fel tudod sorolni, hogy milyen újságokban szerepeltél? — Én nem. Majd megkérdezem anyut. — Merre jártál mostanában? — Hová utaztam? Pestre, a Balatonra és Csehszlovákiába. — Oda miért? — Filmbemutatók voltak. — Fesztivál? — Az. — Sok filmet megnéztél? — Nagyon sokat. De egyik sem tetszett. A mienk, az Árvácska még a fődíjat is megkapta. — Minek örültél legjobban az utazásokon? — Annak, hogy repülőben utazhattam. Ki is néztem az ablakon. Nem féltem. Sose voltam olyan messze még. — Pesten mi tetszett leginkább? — A vidámpark, a hullám- vasúttal. — Mit kaptál a fesztiválon. — Egy nagy babát; ekkorát. (Mutatja.) Ekkor az édesanyja közbeszól: — Az emberek mindenfélét beszélnek. Azt is, hogy hetvenezer forintot adtak. Pedig most semmit, csak amikor a filmet csinálták. Pedig jó lenne, elhiheti. Ismét Zsuzsihoz fordulok: — Megmutatnád a babát? — Nihcs itthon. Elvittük Kecskemétre, lefényképeztetni. Itt ülünk a jó meleg napfényben, a rozoga tanya esztétikusnak éppen nem mondható udvarán. A szereplőtárs, az öreg te0 „Vigyáz a kicsinyekre, játszik' velük”. hén a közelben legelészik. Úgy tűnik nekem, mintha kissé ön- teltebb, rátartibb lenne, mint azelőtt. A siker átka, gondolom mosolyogva. De Zsuzsika szerény, kedvesen rokonszenves, várja, hogy még mit fogok kérdezni. Hozzászokott a nyilatkozatokhoz. „A számolást pedig szeretem” — Sokat kimaraotál az iskolából ugye? — Hát... Majdnem az egész évet. — A bizonyítványod milyen lett év végén? — Mint tavaly. Négyes az átlagom. — De azért van mit bepótolni ? —: Van. Sokat is. Nehezebb lesz, mint a többieknek, majd most a harmadikoan. — Tanultál mostanában? — Hát... írtam például levelet ... Kicsit olvastam is ... — Mit olvastál? — Mesét... De a címét nem tudom... — Megtennéd, hogy ezt a részt itt felolvasnád most hangosan? — kérdezem, és eléje teszek egy újságlapot. — Meg hát — mondja, és kezdi : — Meg ... ró ... meg ... rá ... zó ... je... re... e... re ... jű ... dár ... dár ... de ... dár Elakad, felnéz, és rámmosolyog: — Ezt itt valahogy nem tudom. — Megrázó erejű, drámai — mondom neki biztatva, hogy olvasson tovább. Majd ezt kérdeztem tőle: — Tudod-e, hogy rosszul olvasol ? — Tudom. — És a számolás? Az jobban megy? » — Jobban, azt hiszem . . . — Mennyi hatszor hat? Gondolkodik, majd így szól: — Nem tudom ... — És háromszor kilenc? Magaban számol. —• Harminckilenc. — Nem annyi — mondom. — Hát akkor ... ■»(Magában számol.) — Hát húszon ... hét... — Ez is döcög — jegyzem meg ismét. — A számolást pedig szeretem — mondja, és elkomorul az arca. — Lesz hát mit tanulnod, éppen eleget, ugye? — Hát lesz. Sok is. Megszűnt a régi iskola, itt a tanyán. — Bejársz majd a faluba? — Igen. A régi iskola az út mellett van. Ott megáll a móric- gáti busz. Odáig kerékpárral megyek. — És ha nagyon nagy hó lesz? — Akkor gyalog. — Félsz az új iskolai évtől? — Kicsit igen. Most az édesanyát kérdezem: — Tudnak majd segíteni a gyereknek, hogy utolérje a többieket? — Majd a tanárok segítenek. Beadjuk napközibe. Ott biztosan segítenek neki. — Nem lesz sok elfoglaltsága itthon? — Legfeljebb vigyáz a kicsikre, meg játszik velük. Azt szereti is csinálni. — Hány gyerek van? — Hat. Ismét a kislányt kérdezem: — Mi akarsz lenni? — Fodrász. Vagy sminkes. — Miért éppen sminkes? — Mert megtetszett a munkájuk, amikor filmeztünk. — Régebben mi akartál lenni, amíg nem filmeztél? — Azelőtt pénztáros 2 — Hogy hívták a'^mjnkest, aki a filmeseknél dolgozóti*l-_ — Azt nerry tudom .... ' Visszaterelem , a szót a tanuj lásra: — Mit vársz az új tanévtől?. — Nem is tudom ... — Jó lesz majd iskolába járni? — Jó is, meg nem is. — Miért? — Jó lesz, mert hát tanulni kell... És rossz lesz, mert nekem sokat kell tanulni. Hát ezért... Epilógus helyett íA A girbe-gurba, poros dűlőuta- kon Czinkóczi Zsuzsikára gon- dolok. A kékszemű, rokonszen- ' vés mosolyú kicsi lányra, aki jövő júniusban elégedetten veszi kézbe a szép bizonyítványt, a a jászszentlászlói iskolában. Egy >r kékszemű kislány akkor a me- se séből visszatér a valóságba. a Varga Mihály n 1 ■•vt ss i i z — Majd egyszer ... Egyszer elolvasod. Valahol a városban figyelmeztetett, hogy nézzem csak meg azt a 12-es autóbuszt. Mert aki a volánnál ül, az az ő pa.pája. Nem láttqm jól, ki ül a volánnál. Megkéideztem, hány éves a papája, és ő a papájára, vagv a mamájára hasonlít-e. Fábián apuka negyvennégy éves. Attila pedig, ha igaz, ahogyan mondják neki, a mamájára hasonlít. — Szép nő a mamád? — kérdeztem. Felém kapta a, fejét, mintha azt kérdezte volna, hogy hát ezt miért akarom tudni. Ügy nézett rám, mint aki lehúzza a rolót. Vissza akartam tartani magamban, mégis kijött belőlem: — Nem jól élnek? Elmosolyodott, de a szeme beesteledett. Vagvis a mamájának van valakije. És Attila ezt még nem szokta meg. Nálunk az osztályban négy gyereknek a szülei nem élnek jól. Ebner Tündéiknél az apának van valakije, Tar- naiéknál mjnd a két szülő mással jár. Nem érdekes. Tünde már megszokta, Tárná,i Emil is. Attila nem az a típus, aki megszokja. Azt hiszem, én is szenvednék, ha a papa, és a mama élne. és hálunk is ilyen széthulló lenne a család. De ők nem élnek, én tehát egész életemre felmentést kaptam olyan gondok alól, amelyeket a szülők miatt kell vállalnia az utódnak. — Véres a szód? — Ilyedten meredt rám, mint aki azt hiszi, ő tett kárt bennem. — Vagv az én szómban vérzik valami? Mert még rpinejig szivárgott néha a nyelvemből a vér. — Ne törődi vele — nvugtat- tafn meg. Nem árultam el, miért haraptam bele a nyelvembe, amikor délután a szökőkút felé lopakodtam. — Ugye, jót játszanak a szájaink? Először nevettünk egyszerre. De csak halkan, mert már itt álltunk leni a ház előtt, és annyian j'öttek-mentek el mellettünk, mint május elsején a dísztribün előtt. Mór a kapu küszöbén volt a lábam, amikor halkan utánam mondott valamit. Jó volt. hogy nem hagyott egvből bemenni. Kellett nekem, hogy még egyszer érezzem a száját. Lábujjhegyre álltam, és az oiiához dörgöltem az orrom. — Mi van? Akarsz valamit mondani, szeplős? Még egyszer pecsétet nyomtam a szájára. A forró ajkaimmal. — Szia. — Megérintette az arcom. — Szélkisasszony. Ránéztem még egyszer, de rögtön be is hunytam a szemem. Az ő érdekében. Harmadfokú égési sebeket szenvedhetett volna a pillantásomtól. Csak akkor nyitottam ki a szemem, amikor már éreztem, hogy nincs ott előttem. Éjfél után három perccel megállt az órám. Ügy látszik, tegnap este elfelejtettem felhúzni. Nem tudom hány óra lehet. Nem volna meglepő, ha már hajnalodna. Nem számolom meg, hány oldalt írtam tele. Beleolvasni pedig a szövegbe, amit az elmúlt órákban írtam, végképp nem merek. Olyan kapkodással szórtam tele az oldalakat, hogy kiderülne a visszaolvasásnál, hogy egy sereg rövidítést magam sem tudok (megfejteni. Az elmúlt órákban nyújtott teljesítményem alapján nem vennének fel gyorsírónak a. parlamentbe. ATTILA Június 9, hétfő Kb. két héttel ezelőtt összevont KlSZ-taggvűlésen vállaltuk, hogy mihelyt befejeződik a tanítás, akkor abban a néhány napban, ami az évzáróig üresen marad, kollektív rohammunkával általános nagytakarítást csinálunk az. egész suliban, a "•'■dlás- tól a pincéig, az udvartól az elő- kertig. A vállalás szerint ma a közönség tíz órakor kezdte a melót (mert így még ki is alud- hatta magát’mindenki). Tamarával fél tízkor találkoztam a játszótér sarkán. Pontos volt, amivel maradandó hatást gyakorolt rám. Meg is mondtam neki. Nevetett. — Bágyadt ügy, ha egy csaj mór csak úgy tudja idegesíteni a fiúját, hogy elkésik. — Utána megkérdezte: — Mit álmodtál rólam ? — Szavaz.z meg egy kis gondolkodási időt, mindjárt kitalálom — mondtam. Közben megszagoltam a haját. — Megmostad a tollazatodat? — Még a napokban — mondta. Mert egyik nap bőrig áztam. — Egyik nap én is — mondtam. (Folytatjuk.) A st z ú z A >1» ’ t 9 t Z Ki 9 J O AI .1 V 9 í
