Petőfi Népe, 1976. szeptember (31. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-30 / 231. szám

1976. szeptember 30. • PETŐFI NÉPE • 5 MEGÚJULÓ FALAK # Tovább szépül Nyugat­Dunántúl egyik patinás városa, Kőszeg. A történelmi városban az idén csaknem 20 millió forintot költenek a Jurisich Miklós tér házainak és a város köztéri szobrainak felújítására. A „határtalanság határa” - avagy a „lelkűiét karbantartása” Napok óta kedvüket lelhették a szépet kedvelő emberek a „Kép­zőművészeti Világhét” eseményei­ben. Ezek közé tartozott a tele­vízió színvonalas Holló-műsora; a városokban, községekben meg­nyílt tárlatok hosszú sora: a hí­rős városban az újonnan elké­szült művészetek kútja — és so­rolhatnánk még sokáig. Minden egyes esemény, vala­mennyi új szobor, megrendezett kiállítás, minden épületet díszítő elem, akárhány gazdagon ékesí­tett park, utca, tér, épület tágabb és szűkebb környezetünket teszi elfogadhatóbbá sőt vonzóbbá. En­nek az egyetlen hétnek csupán hazánkban annyiféle színe, kisu­gárzó mondanivalója volt, hogy a programok hatását összességében aligha tudnánk túlbecsülni. Ezek tehát nagyszerű tények. Az ilyenek kedvet adnak és örömre késztetnek. Nem úgy, mint a Magyar Képzőművészek Szövetsége által megjelentetett „A 76” című alkalmi propaganda- kiadvány. 42> melyben szemléié, ti zűrzavart és megannyi pontat­lanságot, fogalmazási pongyolasá­got találunk. „Ember és környe­zet" rímmel egyik művészettör­ténészünk írt vezércikket a tizen­két oldalas, reprezentatívnak szánt kiadványban. Aki elolvassa az írást, nem akar hinni először a szemének. ,,A művészet hősies kísérletet tesz azért, hogy panorámikus és bensőséges méretekkel, de az adott tér és idő minden pont­ját megszállva visszahódítsa a menekülő fákat". — Micsoda — kérdezzük —, az „adót tér és idő minden pontját" megszállja a művészet? Nem túlzás ez, még­hozzá nagyon is? És visszahódíta­ni a menekülő fákat? Ez lenne ián a művészet — a szerző által mindjárt elöljáróban említett — legfőbb célja? Nézzük tovább; mostmár gyors felsorolásban. A szerző szerint a művészet „világhivatása” a „vi­zuálisan szerkesztett harmónia­rend”. Azután: „környezeten a valóság külső és belső vonulatát értjük". Majd ezt olvassuk: Az iparosítás „száműzte életünkből a sok kedves állatot", s „lázas lük­tetésben”, de „ingerszegény világ­ban” élünk. Soroljuk még? Íme: A képzőművészet az „osztatlan emberiség világnyelve”. Nos. az ilyen fajta zavaros közhelyekkel, végig-nem-gondolt frázisokkal vitatkozni sem érdemes. Hát még qzzal a kijelentéssel, hogy az alkotás szenvedélye „belső tájat mozgat”; meg hogy a képzőművé­szet „határa a határtalanság”, azé a művészeté, mely ,.a lelkűiét tisztító karbantartását végzi”. Ezek bizony frázisok, közhelyek a „javából”; az értelmetlenségig zavaros, túlbonyolított képek hal­maza, összevisszasága. Az efféle írások nem segítenek abban, hogy az emberek még közelebbi vi­szonyba kerüljenek a művekkel és az alkotási folyamatokat, vala­mint a művészi törekvéseket meg­értsék; sőt. A kiadvány egy másik cikkíró­ja túlságosan egyoldalú szemlelet­tel lebecsüli a vidéken — a nem a fővárosban — élő alkotokat es az ország különböző tájain latha­tó műveket. S ha tovább lapo­zunk az „A 76”-ban, azt látjuk, hogy a Vásárhelyi műhely „kép­zőművészetünk nemzeti karakte­rét” hordozza. Hát a fővárosi műhelyek például? S megint má­sutt ez áll: „Fényes Adolf, Munkácsy és József Attila esz. ményeit hangolta magában (!) előőrsként és utórezgésként” a szolnoki telep, mely „nemzetközi egységet teremtett a múltban is”. Ez bizony, ne kerteljünk, túlzás nélkül ünneprontás az egyébként oly nagyszerű „Képzőművészeti Világhét” keretében. Végül még valamit: a Szövet­ség egyes területi szerveinek is­mertetéséből teljes egészében ki­maradt az a régóta valóságos tény, hogy az úgynevezett Közép Magyarországi Területi Szervezet­nek része Bács-Kiskun is. A ki­adványból ez nem derül ki. Pe­dig Kecskemétnek például régóta tekintélyes művésztelepe is van, Az egyebekről nem is beszélve. Mindaz, amit fentebb leírtunk, bizony cseppet sem kedvező. Pe­dig még megközelítőleg sem so­roltuk fel mindazt, ami ennek a félresikerült — ám minden bi­zonnyal jó szándékkal készített kiadványnak az olvasásakor ki­váltotta ellenérzésünket. Varga Mihály TÚL A MEGYEHATÁRON Egy nyájat adtak cserébe A miskolci Búza térről pontosan Indult a reggeli autóbusz Edelénybe. Amikor áthaladtam a városon, mint­ha az Időgép néhány évtizeddel visz- szaröoltett volna a múltba: gyermek­es fiatalkorom emlékezetes, de nem túl örömteli éveibe. Azóta már né­hányszor jártam a városban; a nagy útratalálkozás viharain, csodáin, csa­lódásain már túl voltam. Így nem befelé, hanem kifelé figyeltem: a for­tyogó városra az úl lakótelepekre, az utcákon átáramló fiatalokra. Az autóbuszon mellettem ülő fia­talember miskolci volt, de Edelény- ben dolgozott. Űticélomon elcsodál­kozott: nem hallott az országos hírű pásztoremlékeket és használati tár­gyakat készítő fémművesről. Az autó­busz az Igazán szép Bódva völgyében, a barnaszén hazáidban haladt célja felé. Otltársammal mindjobban bele­melegedtünk a beszélgetésbe, s ami­kor feltettem a kérdést, hogy eliön- ne-e Íródeáknak, nagy kedvvel vállal­ta a munkát, megértve.- hogv beszélni, Írni fényképezni rövid idő alatt bo­nyolult dolog. Nemsokára feltűnt az edelé- nyi igen szép barokk kastély, amelyről a vaskos kötetű edelé- nyi monográfia azt mondja, hogy 1727—1728 években építtette L’Huilier gr. tábornok. A birto­kot Rákóczi Ferenctől szerezte 1700-ban. aki akkor még sárosi főispán volt . .. Jelenleg közhi­vatalok és magánlakások van­nak benne, bár tervbevették, hogy helyrajzi gyűjteményt is elhelyeznek az egyik szárnyban. A fogadtatás az első pillanat- bam hűvösnek tűnt, pedig az utas aki csak beszélgetni és írni akart, messziről jött. Ne hara­gudjon — mondta Hódossy Gyu­la, az ifjabb mester —. de már többen jártak itt Pestről, elkér­tek régi iratot és nem adták vissza . .. • Hódossy Lajos, a volt kovács, a népművészet mestere asszonyi közbenjárásra mégis megjelent a konyha küszöbén. Az „íródeák” már a füzetét nyitogatta. tollát próbálgatta, és én izgalmamban alig tudtam mit csirjálni. mert a téma, a riport egyszerre óriássá nőtt előttem. Egy pusztai uradalmi kovács egyetlen szép kivitelű, jelenték­telennek hitt munkát készít sok évtizeddel ezelőtt, és elérkezik egy nap, amikor száz kilométe­rekre i.s az ő munkájáról beszél­nek a pusztai emberek, majd az a nap is beköszön, amikor a mi­nisztérium a népművészet mes­tere cíTrtét. kitüntetést a'dorrfá- nyozza részére ... Közben az ifjabb Hódossy a ház előtti kisasztalra kirakja a szép, rézből készült „ballagó ha- rangot", kisebb-nagyobb kólóm- pokat, sárgaszinü csengőket; a díszes kivitelű, rézből készült ju- hászkampókat. Elhelyezkedünk az asztal körül. Libben n konyha függönye, asszony és lány arca villan elő egy futó pillanatra. A kirakott munkából néhányat megszólaltatok: A csengettyű hangjára futkározó bárányokat látok gyermekkorom zöld füvé­ben, de hallom a csengettyűs- hangú lány szavát, látom alak­ját. A nagy kolomp hangja mé­lyen rezeg bennem. A hangja akkor régen az ősi mocsáron szállt át hozzánk, akik az isko­lai szünet végefelé az augusztusi forróságban a pihenő szélmalom árnyékában feküdtünk. Kezünket a fejünk alá tettük, néztük a kék eket és a poros akácfákat. — Hogyan kezdődött az élete? — szólaltam meg végre. — 1892. szeptember 4-én szü­lettem, a kovácsmesterséget édes­apám mellett tanultam Marto- nyiban, aki ott 600—700 holdas uraságnál dolgozott, mint ko­vács. 1921-ben Sáppusztára ke­rültünk — s ugyancsak nagy gazdaságban dolgoztunk. Ott az egyik barátomnál láttam, hogyan készíti a juhászkampót. Tetszett nekem és éreztem, hogy én is meg tudom csinálni. Az első kampót elvitte az egyik juhász, és nemsokára újra jelentkezett, és már tízesével rendelgette, én pedig ráadásul ajándékba adtam egyet. Később derült ki, hogy csalafinta ember a juhász, mert kihasználta, hogy a kampók tet­szenek a «juhászoknak, így drá­gábban adta el azokat, és nem mondta meg, hogy ki készítet­te... Apám később megrokkant, így jobban ráért a vidéket járni és hozogatta a bárányokat... A rézveretű kampóink egyre szebbek lettek, díszesebbé vál­tak. Elruccantunk egy-egy vá­sárba, s a messze vidékről jött pásztoremberek, juhászok körül­állták bennünket, s ha sok kam­pót vittünk, egész bárány-nyájat hajtottunk haza. Ha bárányt nem tudtak adni, akkor egy kampó 5 kg gomolyába került. A baj csak az volt, hogy az uraság a nagy mezei munkáknál, aratás­nál, cséplésnél levágatta bárány- káimat, és alig adott érte vala- lamit. Ezután egy juhász komám tartotta magánál az állataimat, majd megbízásomból elhajtotta a szikszói vásárba, ahol egyszer véletlenül pont az én uraságom vásárolta meg őket. Amikor megtudta, haragudott, de ké­sőbb megbékélt. — Milyen emberek voltak a légi juhászok? — Nem voltak beszédesek. Szereltem hozzájuk menni a le­gelőre. a kutyák nem bántot­tak ... Él-elhümmögtünk a pusz­tán, nézegettük a rézkampókat a botok végén, figyeltük a lege­lésző nyájat ... Amíg a fényképeket készítem az idős mesterről, elnézem vég­telen nyugalmát, kissé nehézkes mozdulatát, ahogy szembenéz a gép lencséjével. — Hogyan él mostanában? — A fiam 1940-ben már ve­lem dolgozott és lassan átvette tőlem a mesterséget is. Közben felkészítettük a hősök szobra kö­rüli vaskerítést. A szép mesterség folytatója, Hódossy Gyula veszi át a szót: — Nagyon keresett készítmé­nyünk a kisebb-nagyobb méretű kolomp, amiket 1960 óta állítunk elő. ősi megmunkálási eljárás­sal; hidegen domborítva, faszén- fűzzel. rézzel förrósítva. Vas- és rézlemezből, illetve hideghenger- lésű acéllemezből kell előállíta­ni. mert másfajta anyag magába szedi a juhzsírt és elnémítja a kolompot. A pásztorok ma is ezt vásárolják és különféle horpasz- tással egyéni hangot tudnak ad­ni a kolompnak. Így a juhász­nak, gulyásnak sokszor nem is kell látni az állatot; kolompja hangjáról megismeri, s ha elbi- tangol az állat, kutyájának név- szerint kiáltja oda, hogy melyi­ket kell visszaterelni... A kolomp nagyságát deciliter- rel-literrel mérik. Általában 2 dl-től 1,5 literig vállalunk, ha van anyag.,. Svájcban állítólag még 15 literes is van. A rézcsen­gőket nagyságuk szerint számoz­zuk. A kis harangot ballagásnál és főleg iskolai jelző csengetésre használják. Az egész országból rendelgetik. Ezeken kívül néhány más kovács- és rézműves mun­kát is végzek. Évek óta rendszeresen eljárunk lovas- és pásztornapokra. Min­denhol találkozunk ismerős pusz­tai emberekkel, akikkel ilyenkor jól elbeszélgetünk. Öreg bugaci és hortobágyi pásztorok, csikó­sok, gulyások még emlékeznek apámra. A kis műhelybe benézek, s ott találom a kovácsmesterség ősi kellékeit: a fújtatót, az üllőt, a kohót, a kalapácsot és a fogót. Rézlemezek színesednek ' felém, csak éppen nagy a csönd, a nyu­galom .. . Nem izzik a kohó pa­razsa. nem hallatszik az. üllőre ütődő kalapácsnak magas, majd a tüzes anyagra hűhónak tompa hangja. (Minden út a gyerekkorba ve­zet ... Hányszor bámészkodtam el a feketéllő kovácsműhely .előtt, ahol nyerítgétő és rugdalózó lo­vakat patkóit a kovács. A mű­hely belsejéből a fújtató hangja susogott és a kohó izzó parazsá­nak vöröslő fényei villogtak a kovácsok arcán. Hosszűnyelű fo­góikkal izzó vasrudakat, patkó­kat húztak ki a tűzből, rátették az üllőre, s a mester és segédje kétoldalról kalapácsaikkal ma­gasról ütögettek a formálódó tü­zes anyagra, de közben egyet- egyet az üllőre is.) — Mekkora a .juhászbot?' — Egy jó fejjel kisebb mint a juhász — . mondja Hódossy Gyu­la. Ugyanis a juhász úgy pihen, hogy figyel is: szét veti a lábát, a kél tenyerét a botvégre, arra támasztja az állát. ellentétben a gulyással, kondással, akik a ke- rekfejű botjukat a hónuk alá dugják és arra támaszkodnak, hogy guggolva a sarkukra és a botra ülnek . . Kiss Géza A Megyei Művelődési Központ műsora október 6—12-ig. KIÁLLÍTÁSOK: BULGÁRIA FEJLŐDÉSE a felszabadulás után. Megtekint­hető: október 8-ig. KANADAI FOTÓKIÁLLÍTÁS. Megtekinthető: október 10-ig. HETI MŰSOR: Október 6-án, szerdán 9 óra­kor az ifjúsági klubhelyiség­ben: ÉDESANYANYELVÜNK verseny megyei döntője. 6- án, szerdán 19 órakor a szín­házteremben: COLLEGIUM ART1UM filmesztétikai tago­zat I. „Üj művészet születik”. Előadó: Szabó Balázs filmesz­téta. Bérletes. 7- én csütörtökön 14 órakor az ifjúsági klubhelyiségben EÖT­VÖS LÓRÁNT FIZIKAI TÁR­SASÁG megyei csoportjának alakuló ülése. 7- én, csütörtökön 19.30 órakor az emeleti előcsarnokban: PAJZÁN MESÉK A SZERE­LEMRŐL. Szabó Tünde szín- művésznő előadóestje. Belépő­díjas. 8- án, pénteken 18 órakor az emeleti előcsarnokban: COL­LEGIUM ARTIUM zenei ta­gozat. Beethoven és kora. I. Zongoraszonáták. Előadó: Or- dasi Péter tanár. Belépődíj: 3 Ft. 10- én, vasárnap 9 órakor a a színházteremben: Az V. OR­SZÁGOS DIASZALON meg­nyitása és diabemutatók. 11- én. hétfőn 19 órakor a Nagytemplomban az ORSZÁ­GOS FILHARMÓNIA bérleti hangversenye. Lehotka Gábor orgonaestje. Bérletes, belépő­díjas. 12- én, kedden 18 órakor az if­júsági klubhelyiségben: az ORSZÁGOS DIASZALON díj­nyertes kollekcióinak vetíté­A múmia korképe F.gy 2500 évvel ezelőtt elhunyt egyiptomi pap, Penju — múmia­ként a hildesheimi múzeum bir­tokában — feltehetően heves hát­fájdalmakban szenvedett. Gerin­ce. teljesen meggörbült, súlyos cupőbántalom, következtében ■sántított, ó-látíai voltak és hajla- mcjs volt a fogkövesedésre. Való­színűleg természetes halállal halt meg. 55—60 éves kora között. Ezt állapította meg szokatlan röntgenvizsgálat segítségével Wilhelm Schermuly professzor, a hildesheimi városi kórház mel­lett működő radiológiai intézet főorvosa. Meglepően jól láthatók voltak a röntgensugarak alatt a halottal temetett tárgyak is. Azt is sikerült megállapítani, hogy a halott a fejétől a lábáig terjedő, arannyal díszített gyöngyből ké­szült inget viselt. m (57.) Azt hittem. Tamara nyug­tázza a visszaérkezésemet, de hallgatott Közben észrevettem, hogy nedves a szája. Le akartam törülni. Az enyémmel. Elrántotta magát tőlem. — Mi van? — bámultam rá. — A lábadra léptem? Rántott egyet a vállán. — Hagyj békén, légy szíves. Nem értettem. Meg valahogy enyhén fölment bennem a hi­gany. — Máskor mindig ... — mond­tam. (Bosszúból.) — Tegnap is reklamáltál, hogy téged már so­ha se csókolnak meg . .. A következő pillanatban már fixen meg voltam döbbenve, mert a szeme haladéktalanul te­le lett (könnyekkel). — Tomka... — mondtam és azon is állatian meglepődtem, hogy így hívtam. Ezt a nevét még sose mondtam neki. Egy könny lefolyt az orra mellett. Közben rábeszélte ma­gát, hogy odarakja a homlokát a vállgödrömbe. — Möst legalább láthattad, milyen hülye szeszélyes vagyok. Hisztis tyúk. Lekapcsoltuk a pórázt a szá­jainkról, hadd játsszanak egy­mással. Sokáig és szorgalmasan foglalkoztunk egymással. Amíg aztán meg nem szólalt a csen­gő. Deák doktor jött. Nem kellett patikába menni. Utána lemezeztünk. Suzy Quatrót és Brahmstól az Akadé­miai Ünnepi Nyitányt. Aztán apa is hazajött. Aztán Éva is (Elemérrel). Éva csak mérsékelten volt gyanakvó Ta­marával szemben. Aztán Tamarának Éva kiadta a rendelkezést, hogy telefonáljon haza, értesítse aggódó hozzátar­tozóit, hogy nálunk fog vacso­rázni. Aztán ml (Tomka meg én) nem néztük a tévét, hanem ki­települtünk a balkonra, ahol szintén este volt. Ott elmeséltem neki az öreg Jurnikot. A mono­lógjait. A halálát is elkezdtem. — Hagyd abba! — Tamara úgy kiáltott rám, olyan váratlanul és hisztériásán, hogy egyből elnye- sődott bennem a szöveg, De mire öss/.ekanála/.hattam volna az eszemet, hogy megfejt­sem a pszihozisát. már újra normális volt. A továbbiakban a normálissá- ga végig kitartott. Amikor haza- kísértem, a kapujuk előtt ugyan­olyan aranyos volt. mint a leg­virágzóbb korszakaiban. A hi­ganygőzlámpa alatt megtekintet­te a portrémat és megkérdezte: — Visszahívsz, a kapuból, szeplős? — Visszahívjalak? Lelkesen bólintott. — És mondjad azt is. hogy Szélkisasszony. Mondtam. TAMARA Június 12, csütörtök Olyan volt ez a napom, mint a klasszikus versek szerint az április, egyik pillanatban zuho­gó eső, a másikban észbontó napsütés. És fordítva. Olyan ká­ba vagyok a hintapalintától, hogy direkt gyógykezelés ez a gyors­írás: kiadom magamból a fe­szültséget, mint a romlott fagy­laltot. Reggel totál boldogság. Hu­morral kiszínezve. Amíg Attilá­val a suli felé lebegtem. Olyan aranyos volt a kinőtt ruhájában, hogy ha eddig nem estem volna szerelembe tőle, ma reggel ment­hetetlenül beleszerettem volna. Az. évzáró ünnepségen prolongá­lódott a boldogság: amíg a diri jellemformáló szövegét végig előadta, Attila — ugyancsak vé­gig — engem nézett, pedig én egyszer sem igazoltam vissza a folyamatos figyelmét. Süttettem magam a nézésében, de olyan gyönyörrel, mint amikor tavasz- szal először lehet kifeküdni für­dői uhában a napra. A bizonyítványosztásnak vi­szont sohasem akart vége lenni. Zentain kitört a bürokrácia, és ahelyett, hogy minél előbb túl­adott volna rajtunk, legalább nyolcféle statisztikához sanyar­gatott ki belőlünk adatokat. Mennybe megy, ha statisztikát gyárthat: ilyenkor például abszo­lút hidegen hagyja, hogy az osz­tály morog, csikorog, padlót sú­rol cipőtalppal stb.. stb. ö csak alkotja, megszállottan alkotja a statisztikát. Vagyis a mi osztá­lyunk legalább egy órával ké­sőbb végzett a bizonyitványosz- tással, mint a többiek. Érthető, hogy hülyén kóválygott a fejem, amikor hazafelé imbolyogtam. És akkor jött Betli, ez az orángu­tánbébi. Kirémíteni a kóválygó lelkiállapotomból. Mint egy agy­rém. A tompult érzékszerveim iga­zából fel sem fogták, hogy a kék óvodánál a sarkon egy mo­torkerékpár bömböl a nyomom­ban t állati üvöltéssel. Már csak akkor ragasztott le a betonjár­dára az ijedtségem, amikor hát- borzongató sikítással lefékezett mellettem az a rohadt motor. Betűvel az ülésen, aki a hülye sebességtől és a hirtelen féke­zéstől majdnem keresztülrepült a kormányon. Amikor lestoppolt, pont mellettem. Most már nyu­godt vagyok, alkalmas árra, hogy higgadtan elemezzem. Ügy látszik, Betűnek az a rohadt mo­tor és az ilyen orángutánattrak­ció a megjátszási formája. Víz­ágyú. Mint Zentai felvilágosított minket lélektanórán a közelmúlt­ban, ezt a Betű-féle szerepját­szást nevezik az elmegyógyászok és hasonló pszichológusok kom­penzálásnak, vagyis az ilyen visszamaradott fejlettségű lé­nyek, amilyen például Betű is, tele vannak kisebbségi érzések­kel, és a kisebbrendűségi komp­lexusukat mindenféle brahis ön­mutogatással ellensúlyozzák. Hogy azt hihessék magukról, hogy állatian lehengerlő . és hó­dító hatást gyakorolnak másokra. Nyeldekeltem néhányat, ne­hogy elhitethesse magával, hogy megijesztett. Egybesöpörtem min­den önuralmamat, hogy nyugodt hangon kérjek tőle felvilágosí­tást a következő problémára: — Ha nem ítéled tolakodónak a kérdésemet, elárulhatnád, nem szenvedtél-e fejsérülést. Világra- jöttöd alkalmával. A szülészfo­gótól. Röhögött, mint egy automata, és előrerugaszkodott a hegyes, csontos áliával, amely a bukósi­sakja szíjától férfiasán nagy volt. A fantáziájában. — Ha nem tudnád, baba — közölte velem —, aki frankón motoros, egybe van forrva a mó­djával. Érthető? Egy repülős pi­lóta, ezt közvetlenül tudom, a seggével érzi a repülőgépet. Egy motoros, ezt neked mondom köz­vetlenül, az egész testével érzi maga alatt a vasparipát. Érthe­tő? Pattanj mögém, a konkrét élmény a valódi! Bújj ebbe a si­sakba ... És már nyújtotta is a pótsi­sakját, hogy rakjam magamra. Felszólítottam magam, hogy to­vább kell gyarapítanom az ön­uralmat a magatartásomban. — összetévesztesz — közöltem szelíden Betűvel., Szelíden és nyugtatóan. — Nem énrólam írta az. újság, hogy öngyilkos akarok lenni. De ha akarnék, ak­kor is valami elegánsabb jár­művel. Nem fogta fel. — Na gyerünk, mi lesz? — És még mindig dugdosta felém azt az idétlen bukósisakot. — Élén­kebben. baba! — Csao — mondtam, változat­lanul higgadtan. — Húzd a csí­kot, én majd nézlek. Totál talajtalanul ámult rám. — Te tényleg nem akarsz jön­ni? Más csajok fizetnének ne­kem, ha vinném őket. — Hite­lesen el volt anyátlanodva. — De én csak téged akarlak vinni. Kénytelen voltam vigasztalóan fellépni: — Majd egyszer máskor, jó? — Azért sajnáltam, szegény hü­lyét, mert még mindig hálás vagyok neki, hogy őmiatta ju­tott eszembe vasárnap a szökő­kút, és a szökőkútnál kaptam vissza ajándékba Attilát. — Tö­röld meg az orrod, és légy tü­relmes, mert különben sohasem száll fel a motorodra a néni. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom