Petőfi Népe, 1976. szeptember (31. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-28 / 229. szám

1916. szeptember 28. • PETŐFI NEPE • 6 VÁNDORLÓ SZÍNHÁZ, VAGY UTAZÓ NÉZŐK? ... Vidéki bérletesek Kecskeméten A Kecskeméti Katona Jó­zsef Színház az idei évadban száz székhelyi és hatvan táj­előadást tart. A' régebbi évek számadataival összevetve úgy tűnik, csökkentek a vidéki fellépések és egyik másik te­lepülésre már nem jut el a színházi kultúra. Ezzel kapcsolatban óhatatlanul felvetődik a kérdés: a színpadi művészet terjesztésének valóban legcélszerűbb módszere az, hogy a színház keresi föl a távolabb lakó nézőket?... Nem lenne Jobb eset­leg fordítva?... Ez esetben ugyanis a színészek nem kénysze­rűségből módosított területű és berendezésű szűk színpadokon, utazástól fáradtan, több-kevesebb zavaró körülmény között lépné­nek fel. A kecskeméti színházban a megszokott játéktéren képessé­geik legjavát nyújthatnák minden esetben. Távolság-e napjaink mo­torizált világában 40—50 kilomé­ter? ... Ezekre a kérdésekre kerestünk választ Tázláron és Jászszentlász- lón. Mindkét községben ugyanis azt gondolják; nem érte a tele­pülés lakóit veszteség azzal, hogy a művelődési házak színpadát né­hány éve már nem látogatja a Katona József Színház társulata, mivel ők utaznak a kecskeméti előadásokra. Horváth Já- not, a tázlári általános isko­la igazgatóhe­lyettese és egy­ben a község közművelődé- tének irányító­ja. Több mint egy évtizede él a települé­sen, jól emlék­szik azokra az időkre, amikor tájelőadásokat rendeztek a művelődési ház színpadán. — Tizenöt éve még jó állapotban volt az akkori „kultúrház”, a nagyterem­ben 360-an foglalhattak helyet — mondja. — A kecskeméti szín­ház évente 7 —8 alkalommal ke­reste fel a községet, és az elő­adásokat telt házak előtt játszot­ták. Négy-öt év leforgása alatt azonban lassan-lassan megcsap­pant a közönség száma, és csak félig telt meg a nézőtér. Ebben sok minden közrejátszott. Maga a színpad is egyre öregedett, és felújítás hiányában egyre kevés­bé volt alkalmas arra, hogy ki­elégítse a társulat legegyszerűbb igényeit is. Így szűntek meg a táj­előadások Tázláron. Nem szűnt meg viszont a lakosság érdeklő­dése az élő színház iránt. Egy évtized alatt kinevelődött egy közönségréteg, amely továbbra is igényelte a drámai műveket, őket vettük számba, amikor négy év­vel ezelőtt megszerveztük a kecs­keméti előadások rendszeres lá­togatását. Az iskola tanulóinak segítségével értesítettük a felnőt­teket a kínálkozó lehetőségről, és mindjárt az első „nekifutásra” több mint 50 bérletet vásárol­tunk. Autóbusszal és személygép­tv w • „Tizenöt éve még Jó állapotban volt az akkori kultúrház.” kocsikkal tettük meg az 56 kilo­méteres távolságot, s bár az uta­zás többletkiadásokkal járt, az embereknek megérte. Így azután a következő évben hetven, majd nyolcvan bérletet vásároltunk, Jö­vőre talán elérjük a százat. Tár­sult hozzánk a két szomszédos község Is, Bócsáról tavaly 45-en, Pirtóról pedig 35-en jártak ve­lünk Kecskemétre. Egy egész gépkocslkaraván. Tázláron az iskola, az úttörők vállalták el a szervezési feladato­kat. Ok azok, akik az előadások előtti értesítéseket kézbesítik, vagy felhívják a figyelmet a program esetleges módosulására. A bérlők e gondoskodás hatására évről évre megújítják a színházi helyüket. * Jászszentlászlón ugyanezt a szerepet a közművelődés munká­sai látják el. A községben az elő­adások költségeinek emelkedése késztette a művelődési házat ar­ra, hogy lemondja a Katona Jó­zsef Színház fellépését. A kicsiny színpad előtti nézőtéren alig több mint kétszáz ember foglal­hatott helyet, és így az intézmény még telt házak esetében is mind­untalan ráfizetett a produkcióra. — Három éve kezdtünk el Kecskemétre utazgatni, „színháznéző­be’’ — magya­rázza Markolt Endre igazgató. — Két mikro­busz és a Vo­lántól kölcsön­zött nagy Ika­rusz előbb ki­lencven, majd száztíz színház­szerető embert vitt magával. Idén már 130 Gózon-bérletet vásároltunk, a legcélszerűbb idő­pont a községbeliek számára ugyanis a vasárnap délutáni elő­adás. Az emberek a legkönnyeb­ben akkor szabadulhatnak el ott­honról. Nálunk a termelőszövet­kezet nyújtja a legnagyobb segít­séget: öt ven bérlet árával támo­gatja az ügyet. Sok a fiatal ér­deklődő is, a bérleteikhez a me­gyei ifjúsági alapból kapunk tá­mogatást. így érjük el, hogy a közlekedés nem is nagyon drágít­ja meg a béjárást, a felnőtteknek 120, a fiataloknak 30 forintba ke­rül az utazás évente. Több szo­cialista brigád, a citerások és a népdalkör tagjainak többsége is rendszeres bérlő, így a kirándu­lásokat gyakorta összekötjük egy- egy kecskeméti kiállítás megte­kintésével, vagy egyéb hasznos programok szervezésével. Tavaly a Csendes Don volt a legnépsze­rűbb darab a látottak között, so­kat beszélgettünk róla, és ezen okulva határoztuk el, hogy az idén két-három alkalommal szí­nész—közönség-találkozót is ren­dezünk a művelődési házban, a legjobbnak talált előadásokat kö­vetően. Azt hiszem — és ezt a növekvő érdeklődés is bizonyítja — mindenkinek megéri a fáradt­ságot — 50 kilométeres a távol­ság — hogy a nagyszínházi szín­padon láthassa az előadást. Pavlovits Miklós • „Három éve utazgatni kezdtünk el színház- nézőbe ...” A kérdező költő Már hónapok óta olvasgatom Simon István IrósZobák cí­mű könyvét. Nem lehet egyvégtében végigfutni rajta. Meg kell állni az interjúkból összerakott kötet egy-egy fejezeté­nél, minden egyes írónál, de még közben is, amikor Simon István beszélteti a társakat. Félre kell tenni a könyvet és töprengeni: mitől van az, hogy bár minden írót, költőt az al­kotó munka folyamatáról, az íróvá serdülés és válás titkáról, első pillanatairól faggat, mégis ahány vallomás, annyiféle szint érzünk. Más és más a beszéd hangulata, a kérdések hő­foka, hangsúlya — és persze tanulsága. A részletek a végén egységes egésszé olvadnak össze, és ezt az egységet Simon István a riporter-író-költő egyénisége adja. Az interjúk a rádió hasonló című sorozatában hangzottak el, s már akkor nagy érdeklődést váltottak ki. Simon István a leg­több esetben nem először járt ezekben az írószobákban, s ter­mészetesen Jól ismerte a be­mutatott személyek — Lukács György, Déry Tibor, Lengyel József, Fábry Zoltán, Hidas Antal, Féja Géza és mások <— életművét, a műveikben is élő. alkotó ember portréját. Nem mindég ismerte viszont — vagy csak úgy tett a kedvünkért, mintha nem ismerné — a köny­vekben hozzáférhető gondolatok mozgató rugóját, az írói munka hátterét, kiinduló pontját vagy akár írás egyszerű technikai módszerét, az alkotószoba han­gulatát. A kérdések között még­sem ezek voltak a legérdekeseb­bek. hanem azok, amelyekre vá­laszol a megszólalók az elmúlt félévszázad nagy irodalmi vonu­latairól, kiemelkedő személyei­ről, a kortársakról, hozzájuk fű­ződő kapcsolataikról, a harcokról és küzdelmekről, csalódásaikról és örömeikről vallottak. Többet tudunk meg ezekből a válaszokból, mint sok bele­magyarázó kritikából vagy mél­tató cikkből. Megismerhetjük nemcsak Illés Endrét az írót, de az irodalomszervezőt és szer­kesztőt is, aki számtalan könyv megjelenését segítette, egyenget­te munkája során. Illyés Gyula nemcsak a Nyugat „második nemzedéke” egyik élő tanújaként nyilatkozik, szavaiból kicsendül a szeretet és féltés a mai ma­gyar irodalom iránt. „Az igazi irodalmi modernség az volna: teljes hittel írni, amit a hely és az idő kíván." Hiányolja az irodalomból annak a nyomát, hogyan élt ebben a korszakban a magyar paraszt, vagy a ma­gyar mtmkási'-vao'iiiv *> uialLi „i. Darvas József, Cseres Tibor, Benjámin László, Dobozy Imre, Urbán Ernő, Goda Gábor és Karinthy Ferenc szavait is le­hetne idézni, amikor az írói munka értelméről, szerepéről, a hazai valósághoz való kötődés­ről mondják el megszívlelésre méltó véleményüket. Talán csak Weöres Sándorral nem boldogul Simon István riporteri kérdező leleménye, akivel még életmű­vének önértékelését illetően is kénytelen szinte védőén vitat­kozni ilyenformán: „Lehetetlen­nek tartom, hogy te magad ne látnád azt, hogy mennyire ho­mogén a saját életműved. „Hogy a rádióhallgató vagy az olvasó végül is kinek adott igazat, szin­te mellékes. Mindenesetre a vi­ta jól megvilágította kérdező és a felelő egyéniségét, s az irodal­mi alkotómunkánkról vallott né­zeteit is. Tizennyolc beszélgetést rögzí­tett a hangszalag, megőrizve az utókornak a nyilvánosság előtt elhangzott párbeszédeket. Tizen­hét esetben Simon István a kér­dező. majd végül ő maga nyi- latokzik Garai Gábornak. Nyi­latkozik? Inkább csak mesél, szülőfalujáról, Bazsiról, édes­anyjáról, aki előtt sokáig sze­mérmesen titkolta versírói haj­lamait, testvéréről, a tájról, írói példaképeiről, indító olvas­mányokról. Csak akkor hévül föl mondanivalója, amikor a hi­teles, az őszintén átélt, a világot megértetni akaró realista köl­tészet hatásáról beszél, amiben hitt mindvégig. A kötetbe felvett beszélgeté­sek égyrésze fájdalmas, szomorú dokumentummá vált időközben, öten elhunyták már a megszó­lalók közül. Hatodik1 maga a ri­porter szerző, aki megírta a könyv előszavát, s ott ezeket: „Hogy az egyszeri élmény visz- szavarázsolható és sokszorosít­ható legyen, ezért nyújtjuk át írásos formában is az érdeklődő olvasónak .., Kiadásával az iro­dalom teljesebb megértéséhez és népszerűsítéséhez kívánunk hoz­zájárulni.” A könyv megjelenését már nem érhette meg. Tizenhat ver­seskötet és más művei után ez az utolsó befejezett. munkája. Nemrégiben lett volna ötvenéves. Most már csak „az egyszeri él­ményt”, a nyomtatott szöveg mögül is szinte kihallatszó sza­vainak különös zenéjét tudjuk visszaidézni. F. Tóth Pál Hivatalos nyelvünk kézikönyve Végre megjelent a Hivatalos nyelvünk kézikönyve. Nagyon nagy szükség volt rá, mert hi­szen a hivatalos nyelv a köz­érthetőséget veszélyezteti. A-túl­zottan szakmai, néhol homályos nyelvet jogosan bírálták. Igaz, hogy a hivutalos stílusnak el kel­lett különülnie a mindennapi nyelvhasználattól, hogy tárgylas és pontosan tájékoztató legyen, mert nem egy ember közléseiről van szó, hanem hatóságokról, In­tézményekről, hivatalokról, ame­lyek a maguk tekintélyéi is meg akarják őrizni uz „ügyféllel” szemben. A hivatalos stílusnak gúnyos szóhasználattal bürokra­tikussá válása hosszú fejlődésnek nem mindenben értékes eredmé­nye. Már a múlt században Szarvas Gábor Is ostoroztu a hi­vatalos nyelv érthetetlenségét („a magyar hatóságok néha oly ku­száit nyelven szólnak a közönség­hez, mintha csak az volna u cél­juk, hogy senki meg ne értse őket"). Ez az érthetetlenség az utóbbi időben kabarétréfák tár­gya lett. A kötet megjelentetése nagy összefogás eredménye. Lörincze Lajos Bevezetőjéből megtudjuk, hogy a Pénzügyminisztérium, sze­mély szerint Faluvégi Lajos pénz­ügyminiszter kezdeményezte. A Pénzügyminisztérium Államigaz­gatási Szervezési Intézete gyűj­tötte össze a hivatalos nyelvhasz­nálat fonákságait. A Nyelvtu­dományi Intézet és az Akadémia anyanyelvi bizottsága dolgozta fel és javította ki az összegyűj­tött rossz példákat. A kötet szer­kesztője Grétsy László, írói pedig rajta kívül Bíró Ágnes és Kemény Gábor. Hivatalos nyelvünket alaposan meg kell változtatnunk, mivel a „hivatal” az élő, közérthető nyelv­től elrugaszkodva alakította ki a maga stílusát, a személytelenség­re törekvő, néha már szinte ért­hetetlen stílust. A kiadvány célja éppen az, hogy hivatali nyelvün­ket jó irányba segítse, jobbá, élőbbé, emberközelebbivé tegye, hogy egyértelmű legyen, és pon­tosan tájékoztasson. A könyv szerzői a bürokratikus nyelv fo­nákságai helyett javasolnak jobb, egyszerűbb megoldásokat, felhasz­nálva a Nyelvtudományi Intézet­ben készülő Nyelvművelő kézi­könyv gazdag kéziratos anyagát is. A hivatalos nyelv „magyarítá­sában” csak akkor érhetünk el gyors változást, ha ez a kézikönyv eljut mindenhová, ahol „hivata­los” iratok készülnek, hogy min­den iratkészítő munkaeszközként Mivel jár a páciens Az orvosi utasítások megfigye­lése során a betegek nagyon sok­szor követnek el hibát. A szá­zalékarány elérheti a 64 százalé­kot is. Erre a megállapításra ju­tott Rochester egyetemének né­hány kutatója. Azt javasolták az orvosoknak, hogy nagy türelem­mel magyarázzák el betegeiknek forgathassa ezt a kiadványt. De ez csak úgy lehetséges, ha na­gyobb példányszámban újra kiad; ják, mert az első kiadás húszezer példánya már teljesen elfogyott, így a nagyközönséghez sem igen jutott el. A 352 oldalus kötet ábécérend- ben közli a kifogásolt szavakat, megmagyarázza használati körü­ket, és hu nem megfelelők, job- bukut ajánl helyettük. A szavak között összefoglaló cikkeket is találunk. Ezek közül a „hivatal” számára u következők feltétlenül fontosak: úllumguzdusági nyelv, hivutalos nyelvi fordulatok és stílus, Jogi nyelv, személytelen­ség (ehhez kapcsolódik az -undó, -endő. képzős és u -ható, -hető képzős igenevek tárgyalása), szó- elvonás, szószaporítás, szűkszavú­ság, terjengős kifejezések, zava­ros stílus. Lörincze Lajos Bevezetőjében azt olvashatjuk, hogy „a régi nyelvművelés tízparancsolatokban szokta összefoglalni a legjobban kerülend#, a leghamarabb kiirtan­dó nyelvi jelenségeket”. De mivel ez tetszetőssége ellenére sem járha­tó út, csak két „parancsolatban” foglalja össze a legfontosabbakat: „Az első és legfőbb parancsolat: Beszélj, írj, egyszerűen, világosan, érthetően! A második, amely tu­lajdonképpen az elsőnek feltétele: Élj nyelvünk gazdagságával! Az­az ne szorítkozz a hivatalos nyelv szegényes eszközeire, használd az élet nyelvét, élj bátran az igényes köznyelv adta lehetőségekkel.” De ez a két parancsolat nem­csak a hivatalos nyelvre vonat­kozik, hanem mindennapi beszé­dünkre is. A könyv szerzői úgy tárgyalják a nyelvi jelenségeket, hogy abból minden magyarul be­szélő tanulhasson. Így lesz ez a szakmai kézikönyv mindnyájunk számára a legfrissebben keletke­zett nyelvi jelenségek használa­tában is eligazító nyelvművelő kiadvány. Az összefoglaló szó­cikkek közül mindenki számára kiemelhetünk néhány nagyon hasznosat: divatszavak, idegen szavak, idegenszerűségek, igekö­tök, képzavar, mondatszerkeszté­si hibák, nyelvi norma, ragté­vesztés, szerénykedő nyelvhasz­nálat, szóelvonás, szóhangulat, szóismétlés, szóképzés. Amint ismeretes, a franciák nyelvi törvénnyel és pénzbünte­tés kiszabásával igyekeznek gá­tat vetni a nyelvrontásnak. Mi másik utat választunk: a meg­győzés útját, vagyis a hibák fel­tárását és a helyes nyelvhaszná­latra való rávezetést. És ez az út eredményesebb lesz. Kiss Isiván (55.) Természetesen Glóbusz harsogott pedagógiai intelmeket a tömegekhez, amelyek a nya­rat (teljesen, arcátlanul) nem ki­zárólag magatartásuk nemesíté­sével, hanem lazító jellegű idét­lenkedésekkel, tehát vakációzás- fcal fogják tölteni. Arcátlanul el­hanyagoltam, hogy feszült figye­lemmel hallgassam a diri szó­noklatát, mert onnan, ahol mi álltunk, véletlenül éppen oda lehetett látni, ahol ai III c-t so­rakoztatták fel, tehát minden helyezkedés nélkül — de feltű­nés nélkül is«, nehogy a srácok kiszúrják — Glóbusz lelkesítő dumája alatt mindvégig nyugod­tan csillagászhattam Tamarát. Sztárfotót lehetett volna fényké­pezni róla. olyan esztétikai, Azt a rengeteg szőke haját mára nagy kék masnival kötötte össze hátul. Sötétkék miniszoknyában és fehér térdzokniiban előállítva arra is bizonyítékot szolgáltat, hogy nemcsak közelről, hanem messziről i® (kb. 25 m) mara­dandó művészi élményt nyúlt a két lába. (Legszigorúbb mérték- rendszer keretében is csak Kol­lár Ildinek vannak még jobb fu­tóművei, mint neki.) Az ünnepség után, amely pon­tosan annyival tartott tovább a kelleténél, ameddig tartott, az osztályok termeibe vonultak. Ná­lunk Makrai, aki meggyőződéses tagadója mindenféle időhúzásnak, haladéktalanul elkezdte kioszta­ni a bizonyítványokat. Előbb el­hadarta az illető tanuló osztály­zatait (a köztudat tájékoztatásá­ra), aztán átadta a papírt. Ahogy előre kiszámítottam, be­jött a tippem. Egy pozitív plusz- szál: angolból megkaptam az ötöst. Pedig Király egész évben, mindig csak legorombított, hogy nem a képességeim szerint stb. Mégis megadta. Ettől kereken 4,5 vagyok. Persze Éva így is ki fogja használni a nővéri esélyt: „Ha nem lógnál annyit, lehetnél kitűnő is.” Mert ő kitűnő volt. Egyszer életében, második gimi- ben. Arról, hogy a többi osztály­ban nem volt kitűnő, meg főleg arról, hogy első gimiben csak kö­zepes volt, véletlenül mindig ki­hagy az emlékezete. Bizonyítványosztás után ne­künk, akik szombaton táborba szállunk, még egyszer csoporto­sulnunk kellett a pinceklubban. Amadé Kati ugyanis kiosztotta a megbízóleveleket, amikkel majd a táborban kell igazolnunk magunkat, hogy mi vagyunk azok, akik vagyunk. Kati rövid tájékoztatást is intézett a lét­számhoz: — Ti lesztek a diákok között a legidősebbek a táborban, mert a negyedikesek később mennek. Nekik már szavazati joguk van a jövő vasárnapi képviselőválasz­tásra. Ne lepődjetek meg, hogy a táborvezető rátok fog építeni, nektek kell vigyáznotok a ki­sebbekre. Jó munkát, fiúk. Sorban mindenkivel keményen (fiúsán) jattolt, amikor kezünk­be nyomta a pecsétes megbízó- leveleket. Velem is kezet fogott. De közben keresztülnézett raj­tam. I am sorry. Tényleg sajná­lom. Nem akarom, hogy jégből legyen közöttünk hangszigetelés. Jó volna, ha őszig elcsitulna (Kati). Megemésztené, hogy ne­kem nem kötelező alávetnem magam annak a lelki terrornak, amit ő Tamaráról adott elő. Va­gyis ha belátná, hogy az én szó­táramban a véleménycsere nem azt jelenti, mint a felnőttek éle­tében. Akik bemennek a főnök­höz a véleményükkel, és kijön­nek a főnök véleményével. Aztán kitódultunk a suliból. Tamarát semerre se láttam. Vagyis őnáluk az osztályban is ünnepélyesen hosszú a műsor: szpics is jár a bizonyítvány ki­osztása mellé (minden egyed szá­mára konkrét, személyre szabott szöveg). Snukival battyogtam ki a ka­pun és lefelé a lépcsőn. Az ut­cán taxi araszolt, utasra vadá­szott. Betű, aki a lépcsőn ért be minket, harsányan nyerített egyet: — Taxi! Snuki ártatlanul és szórakozot­tan (frankón véletlennek látszott a cselekmény) elkapta Betű za­kója szárát. Finoman, de erős csípéssel, hogy csaknem kibillen­tette az egyensúlyából Betűt. Betli megállt. Visszabámult rám. Azt hitte a gyagyás, hogy én rántottam vissza. — Mi a francot akarsz még tőlem? — Vékony hangon ordí­tott. — Hülye állat! Nem vettem magamra. — Nőhöz mész? — kérdezte tőle Snuki (megint ártatlanul). — Most nem, kispajtás — mérte végig Betli. — Most jobb műsorom van. Átöltözni rohanok. Motorozáshoz! A szövegében közérthetően benne volt az is, hogy na, ti hülyék, nektek nincs motorotok?! — Aha — bólogatott Snuki. — Átöltözni. Levetkőzni úgyse mer­nél egy nő előtt. Betli gyilkolt volna a szemé­vel, ha lett volna halálsugár a golyóiban. — Egyszer kerülnétek a mo­torom elé, csak egyszer... Nem fejezte be. Odarnhnnl a taxihoz, és bedobta magát. Snuki rém nézett: — Láttad ezt? Frankón ordí­tott a pofájából a gyűlölet. — Negatív puhány — mond­tam közömbösen. — Egy ilyen gyáva pondró... — Pedig... — Snuki megcsó­válta a fejét. — Láttad a vécé­ben, micsoda ereje van? — Láttam. De egyszer láttam égy francia filmet is. Abban volt egy ilyen alak. Borotvával vágta el egy nőnek a nyakát. Valame­lyik szereplő azt mondta róla, hogy a borotva a gyáva tetvek fegyvere. Snuki elgondolkoztatónak érté­kelte a szövegemet. — Betli? — Megint megcsó­válta a fejét. — Nyertél, el tu­dom képzelni borotvával. Mire hazaértem, anya megint itthon volt. A nagyszobában pi­hent. Kézbesítettem a címére a bizonytíványomat. Közben meg­kérdeztem : — Ugye. azért jobban vagy? — Gyenge vagyok1 — mond­ta. — Deák doktor délután me­gint eljön. Na nézzük, mit hoz­tál nekem. Végigolvasta az osztályzatai­mat. Intett, hogy hajoljak le hozzá. Puszi a homlokomra meg az orrom hegyére. — Ne hagyd, hogy Éva heccel- jen — figyelmeztetett. — Meg­melegíted magadnak az ebédet? Kivonultam a konyhába, de előbb lehámoztam magamról a sötétkék öltönyt. A farmeromban végre megint embernek és nor­málisnak tarthattam magam. (Kezdem sejteni, mit éreznek, akik börtönből szabadulnak és először szippantanak megint szabad levegőt.) Beöntöttem magamba egy csé­sze erőlevest, és belapátoltam két tányér turóecsbszát sok töpör- tyűvel. Aztán ittam két üveg to- nikot, és anyámnak is töltöttem egy pohárral. (Figyelmességből.) Bevittem neki. — Kitaláltad a gondolatomat — mondta (hálásan). Rühelltem magam, de koncent­ráltam, hogy ne tükrözzem. — Reggel beszéltem apával — mondtál a tonik után anya. — Elintézi, hogy a nyár végén meg­legyen a jogosítványod. Egy pillanatig -f 40 °C volt a lázam. Nem kétséges továbbá, hogy átmenetileg egy vödör ci- nóberfestékkel vetekedett a pi- rospozsga rajtam. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom