Petőfi Népe, 1976. szeptember (31. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-26 / 228. szám
ÍVJ (! \ K l. (j I) É S • IRODAI O M • M 0 V fi SZÉT • IRODALO M • M í \ E S Z E I SIMÁI MIHÁLY: Lány a tükör előtt Tudom — sok férfi mondja nekem — Zöld vízesés a tekintetem. Tudom — hisz hallom minduntalan — Kontyra-csomózott láng a hajam. Volt, aki azt is mondta, — de hány! - hogy vörös örvény este a szám; hogy mosolyom hó- fi.drú patak, s csillagok égnek bőröm alatt... Nem elég így se, mcase, sose — mégegyszer nézz meg: Szép vagyok-e?! BÁBA MIHÁLY: Meditáció Hajnalban az eső eleredt, cérnaszálaival a földhöz kötötte a felleget. A csatorna-szájak, mint tikkadt vándorok, nyelték az ég vizét. Naiv művészek múzeum KISS DÉNES: Velük Állandó kiállítás Kecskeméten Bács-Kiskun megyéhez kötődők is: Pólyák Ferenc, Orbán István, Borbényi János és mások. „A nagy népművészet alakulása megállt, és előlépnek az egyéni alkotók, akik nem tagadják meg népi származásukat, de láthatóan más mondanivalójuk tartalma és formanyelvük is. Képeik, mint alkotások, közelebb állnak a modern festőművészeihez, mint ősapáink művészetéhez ... ” (Kassák Lajos, 1934.) Az idézet feliratként szerepel a naiv művészek kecskeméti múzeumában. Határmezsgyén A művészeti Lexikon meghatározása szerint a naiv festészet „rendszeres művészeti oktatásban nem részesült festőknek a kor művészeti irányaitól független stílusa. Egyidős a művészet létrejöttével, de a fogalom a XIX. század végen Rousseau és az úgynevezett vasárnapi festők révén került a művészettörténetbe. Rokon a népművészettel, forrása az egyén kifejezési vágya, teremtő képzelete ...” Magyarországon az 1920-as években jelentkeztek először a népművészet és a képzőművészet „határmezsgyéjén álló”, festege- tö munkás- és parasztemberek. Mint „őstehetségek”, hamarosan elfogadottá, sőt divatosakká váltak. Az uszodi Benedek Péter 1923-ban megrendezett kiállítása nem várt nagy sikert aratott, majd a követte a tiszaladányi Győri Elek, a geszterédi Gajdos Janos, a hortobágyi Káplár Miklós és mások bemutatkozása. Az említett alkotók többé-ke- vésbé megpróbáltak közeledni a kor uralkodó festészeti stílusához, de igazi értékük az eredeti származásukhoz és a keresetlen eszközeikhez való hűségük maradt. Velük együtt a naiv művészek első nagy korszakában feltűntek olyanok is, akik változatlan eltökéltséggel haladtak a saját útjukon. Molcri Mészáros Dezső, Süli András, Markovits Horváth György képviselik ez utóbbi csoportot. A valóság megközelítését illetően a naivok csoportja színes sokféleséget mutat. A naturális ábrázolás mellett a szigorú, szerkezeti formákra törekvő paraszti szemlélet (Süli), sőt a lelkiállapotok kivetítése (Mokri) éppen úgy helyet kan, mint a tájképfestészet (Győri), vagy az idealizált jelenetek fából való faragása (Bakos). A hazai naiv művészet második nagy korszaka a hatvanas években kezdődött el. A régiek neve mellett újak — és érdekes módon nem fiatalok — tűntek fel, többek között Balázs János, Vankóné Dudás Juli, Pozsgai Pálné, Gyovai Pál és Bakos Lajos. A kecskeméti naiv-festők múzeuma viszonylag teljes képet nyújt a magyar naiv festészet mindkét korszakáról és a jelenéről. Az állandó kiállításon természetszerűen helyet kaptak a Az épület Két oldalról a megyei párt- és tanácsszékház, illetve a szalagház tömbje húzódik Kecskemét új múzeuma előtt. A fehérre meszelt magas téglakerítés mögött eredeti szépségben áll a naiv művészek gyűjteményének otthont adó egykori Bánó-ház. A jellegzetes mezővárosi, nemesi kúria a XVIII. században épült, majd később, az 1800-as években bővítették a házat. A tulajdonos Bánó-család tagjai nemesi származású paraszt-polgárok voltak. Kecskemét életében több mint száz éven át jelentős szerepet játszottak, nemesi kiváltságukat elsősorban a kereskedésben és a kézműiparban hasznosították. A házhoz egykor nagy belső telek, gazdasági udvar tartozott. A porta a század elején az egész jelenlegi utcatömböt egyesítette. Az épület ritka egységben ötvözi magában a XVIII—XIX. század népi építészetének stílusvo- hatásait. A legrégebbi részek még vályogból készültek, az alápincézett ház falait azonban már időtálló égetett téglából emelték. Kecskemét város Tanácsa 1971- ben vásárolta meg a házat. Az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség félmillió forinttal támogatta a restaurálást. Eredeti állapotában állították helyre az épület külsejét és belső helyiségeit. • Eredeti szépségében áll az egykori Bánó-ház. A gyűjtemény A magyar naiv művészek állandó múzeuma létrehozásának gondolata Moldován Domokos filmrendezőtől származik, és ugyancsak az ő tulajdonát képezte a jelenlegi gyűjtemény magja. A múzeumnak szánt adománya nemcsak naiv művekből és vázlatokból áll. Kecskemétre kerültek az alkotókra vonatkozó értékes feljegyzések, magnószalagok, képek, sajtószemelvények és más ritka dokumentumok is. A megye és a város vezető testületé 1973-ban hozott döntést arról, hogy a naiv művészet alkotásainak a Bánó-ház szolgáljon állandó otthonául. Az épület felújításának éveiben a Katona József Múezum a megyei tanács támogatásával 250 ezer forintért alkotásokat vett, hogy kiegészüljön a Moldován-féle gyűjtemény. Az új múzeum hangulatos termeiben látható nyolcvanegy-né- hány szobrot és képet a múzeum vásárlásaiból, a Moldován Domokostól kapott művekből, a megyei galéria anyagából és a társintézményektől kölcsönkapott alkotásokból válogatták össze az állandó kiállítás rendezői. Valamennyi ismert alkotó legalább egy-egy értékes művel képviselteti magát. A tárlat ily módon érzékletes és hű keresztmetszetét adja a magyar naiv művészet fejlődésének és az alkotói útkeresések sokféleségének. Pavlovits Miklós Mindennapok boldogaival sói öspohár bajnokokkal öt feledtkezni itt az alkalom Kik a csillagok értelmét éppen úgy fürkészik szent fáradtságuk után mint vasak görbülését fák szijács-vedlését búzatáblák nyári hullámzását Velük kellene tartanom Faraghatnék szavakból mutatós káromkodásokat gyűjthetnék semmittevést vétiség páncélszekrényébe Még ez is jobb lenne hiábavalóságom hétpecsétes tudat-jegyzőkönyveinél melyeket lebélyegeztek réges-régen a galaktikák Jobb lenne díszdüheim rám hulló kitüntetéseinél Itt adják magukat egymásnak és nekem nekem ezerszer akikkel együtt mehetnék hn nem fednének el naponta látomások hegyomlásai hu nem rakna minden pillanatban hűvös tárgylencséje alá valami istentelen isten! SUHA ANDOR. A hol született és élete első felét élte, erdő borította vad hegyek meredeznek az égbe, a levegőnek kék színe és fenyőillata, a víznek édes íze van. Szerette a tájat. A szó talán vérszegény, úgy volt az erdőkkel, mint végtagjaival, csak velük ép a teste, csak velük volt ép ember. Emiatt egy életen át perben volt Petőfivel, pedig ő volt a kedvenc költője. Egyszer a társadalmi mozgás nagy szélvihara felKavarta, és falevélként elrepítette a város kőrengetegébe. Mindegy, nyaralni, pihenni hazajárt. De később elmaradoztak ezek az utak, magának sem merte bevallani, hogy lustaságból. Igaz, fárasztó volt az út az erdőig, de az is igaz: nem is csábította már. A kőrengeteget először’ nehéz volt megszokni, nyomasztó volt, idegesítette. Később azon kapta magát, ha hosszabb időre elhagyja a várost, nosztalgia ovöt- ri. így lett hűtlen az erdőhöz. Az erdő bölcsebb az embernél és vár, szemrehányást sem tesz, az vár, évszázadokig is akár. M egnősült. Nászútra mentek. Egész nap aludtak, nyomta őket a levegő. Harmadik nap összepakoltak, azonnal otthagyják az egészet. Riasztó komor erdő, hűvös van éj- iel-naonal. Nem is öltöztek úgy. A mama könyörgő tekintetére mégis maradtak. A férfinak ötödik nap hajnalában dobbant meg a szíve. Kinyitotta a szemét, semmit nem gondolt, csak érzett. De mindent érzett, mert az ablak nyitva volt. Aztán hallotta, hogy az erdő azt mondja: „Gyere”. Megnézte alvó felesége arcát, s csendben felkelt mellőle, felhúzta nadrágját, cipőjét, magára kapta az ingét, kilopakodott. A ház és az erdő között egy kis rét volt, térdig érő fűvel. Mire az erdőbe ért, cipője. zoknija, nadrágja csupa lu- csok lett a harmattól. Az erdő szélén megállt, leszedte az összes szamócát, visszaszaladt, behajolt az ablakon és az asztalra tette a friss gyümölcsöt. Fél óra múlva ismét visszajött az ablakhoz és egy öl vadvirágot tett az asztalra. Egy kis papírra pedig azt írta: „A Csurgónál vagyok”. A Csurgó egyórányi járásra volt az erdei háztól. Itt ismét egy nagyon szép tisztás szakította meg a vastag derekú, hatalmas lombú tölgyrengeteget. És a tisztás szélén, ott ahol az erdő a réttel ölelkezett, nászuk ajándékaként ezüstkék színű, gyors vizű hegyipatak csacsogott éjjel-nappal. Az első nap azonnal idehozta a férfi a nőt. Mutatta az asz- szonynak: itt, itt született ő ezen a tájon. De hideg és nyirkos volt a levegő, az asszony megnézte kezével a vizet és összeborzadt. „Nézd a pisztrángokat”. Az asszonyka, urbánus lélek, a pisztrángot a tányérján szerette, vajban sütve, citrommal. Ekkor visszamentek a házba. Egész nap nem szóltak egymáshoz, a feleségének vacogott a foga, két pléddel is be kellett csavarnia a derekát. Nem beszéltek, nem tettek szemrehányást egymásnak, ez még rosszabb volt. A vállalattól külföldi beutalót kaptak, a dalmát tengerpartra szólt, ahol aranyszínű a napsugár. A férfi kérésére idejöttek. M ost kora reggel ragyogott a nap, mesélt az erdő, csendes szellők fagatták a vén fákat. És madarak daloltak, daloltak... A levegőbe markolt, aztán nekifutott az erdőnek. Felért, megmosta arcát az erecs- kében, a nyakára, mellére is csorgatott a hűs vízből. Lefeküdt a kövér, dús fűbe. Jámbor katicabogarak sétáltak az orra előtt. Karnyújtásnyira a páfrányok fiiján szép, kövér szamócák piros- lottak, kacéran, önfeledten, abban a biztos tudatban, hogy majd csak jön valaki és leszakítja őket. Nem nyúlt hozzájuk, leié jobbra és balra hatalmas barna gombák nyújtogatták a nap felé magukat. Jót tett nekik az eső, még jobbat a nap. Levetette ingét, azután a nadrágját, a cipőjét. A ruháját a feje alá gyűrte, elaludt. Valaki megcsókolta. Fölébredt, felugrott megmosakodott a patakban, azután beíeküdt a vízbe. Felesége finom kis mozdulatokkal megmosta az arcát. Álltak egymással szemben, összetapadt két vizes fej. Az asszonynak is le kellett vetni a ruháját, mert csupa víz lett a férfi vizes testétől. Kiterítették a könnyű holmit a fűre. A férfi nadrágját ágynak, ingét párnának képzelték. A nap delelőjéhez ért, leszedték a gombát, szamócát téptek, még egy öl virágot, s hazaindultak. Az ebédnél, mikor a mama kiment, az asszonyka szégyenlősen azt mondta, hogy imádja az erdőt. A férfi azt válaszolta, nagyszerű! Ebéd után szamócát ettek, később szürkületkor, amikor az erdőre lila ködök szálltak, ismét felszöktek a Csurgóhoz. Aztán minden reggel és minden este. És minden évben eljöttek újra az erdőhöz. M ikor a kisfiú tízéves lett, életében először egyedül ment az erdőhöz. A búcsúnál azt mondta. — Én a szüleim után legjobban az erdőt szeretem. Most, ha felmegyek, odafenn megcsókolom majd helyettetek a levegőt és azt mondom, hogy ti kül- ditek a puszit. Az anya szeméből kicsordult a könny. — Jó, édes kisfiam. A srác megérkezett. Az erdő szélén megállt, a fák bölcsen bólogattak. Köztük a legidősebb és legbölcsebb fa megszólalt. „Tudjátok, annak a fia, aki itthagyott bennünket. De lám, a lelke hazajár. Látjátok ezt a kis emberkét, érzitek a kezét, milyen finoman simogat bennünket és csókolgatja anyánkat, a levegőt.” A fák bölcsen bólogattak. Ismerték a hegyi embereket. l&HHi • Süli András „Algyői templombelső” című képén jól tükröződik a •Győri Elek: Szüret a sárospa- szerkezeti formák paraszti szemlélete. taki Gombos-hegyen • Gajdos János „Téli vadászat” című képe. • Bakos Lajos „Szalonnasütés” cimű fafaragása, a naiv művészet második korszakából. (Pásztor Zoltán felvételei.) mbhbmbm