Petőfi Népe, 1976. szeptember (31. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-21 / 223. szám
197(1. szeptember 21. • PETŐFI NÉPE • 5 FI LM JEGYZET Jelenetek egy házasságból A nagy mágus eladta magát a televíziónak! Bergman, aki a klasszikussá vált filmrendezők között talán a legkövetkezetesebb művészi-gondolkodói elkötelezettséggel haladt előre pályáján és töretlen hittel fogalmazta meg mondanivalóját a világról, ím feladta „függetlenségét" és televíziós sorozatot forgat... Amikor a nyugati sajtó ilyen és ehhez hasonló hangzatos híradások kíséretében adta a világ tudtára a neves svéd filmrendezinek a tömegkommunikációhoz való elszegődését, sokan meglepődtek. Ismervén aprólékos rendezői stílusát, a részletek megszerkesztésére fordított konok figyelmét, sokan gondolhattak arra, hogy a televízió képernyőjének adottságaihoz való alkalmazkodása a művészi elkötelezettsége iránti megalkuvással jár együtt. Amikor azonban bemutatták a „Jelenetek egy házasságból" címen elkészült televíziós filmjét, o kritikusok és a nagyközönség egyöntetű lelkesedéssel fogadta az új alkotást. Bergman a polgári házasság válságának leírása során valójában sok mindenben „hűtlen" lett eddigi rendezői gyakorlatához. A szimbólumokhoz, allegóriákhoz, a hatásos jelenetekhez vonzódó alkotó ezúttal semmi különöset, a mindennapok valóságán túlmutató, magyarázatra szoruló jelképet nem alkalmazott. Hősei átlagosak, és maga a film története is n szó szoros értelmében hétköznapi. Szereplőinek bölcselkedése az élet kis és nagy dolgairól nem különbözik az utca embereinek véleményétől, világképének filozófiai mélysége nem különös, egyszóval Bergman tipikus világot ábrázolt. Az eszközifk egyszerűsége azonban nem járt együtt a művészi érzékenység csökkenésével. Bergman „átfényképezi" a látható világot és feltárja az arcok, a tárgyak mögött megbúvó lényeget. John és Mariann házasságában — ha televíziós módszerekkel is — éppen olyan bonyolultan és szivbemarkoló hitelességgel mutatja be a modern ember kiútkeresésének gyötrelmeit, mint megelőző müveinek mindegyikében. A hat részre tagolódó film tulajdonképpen négy alkotó csodálatos összhangban kibontakozó kamaradarabja. Ingmar Bergman a rendező és Sven Nykvist, a legfinomabb lelki rezdüléseket is érzékeltetni képes operatőr két olyan színésszel társult, mint Liv Ullmann (Mariann), és Erland Jo- sephson (Johan), akik a bergmani párbeszédeí• A két főszerepet Liv Ullmann »és Erland Joseph- son alakítja. két olyan szuggesztív átéléssel tudták magukévá tenni, mintha lelkűk legmélyéből fakadna minden szó. Négyőjük hihetetlenül érzékeny, tudatos és költői együttműködése eredményezi az arckifejezéseknek, a szavaknak és a gesztusoknak illetve az ezekben megnyilvánuló emberi tartalmaknak azt a bonyolult rendszerét, amely túlmutat a hálószobái veszekedések felszínén, és feltárja az emberi magány poklait. A film* ugyanis nemcsak arról beszél, mint amiről szól. Mariann és Johan házassága, majd a Paula megjelenésével kialakuló szerelmi háromszög, a válás, majd a volt házastársak továbbélő érzelmi kapcsolata tulajdonképpen nem lenne több, mint egy seribei intenciók nyomán elkészített érzelmes polgári színdarab története. Bergman viszont nem a hatásos fordulatokra, a csattanók kijátszására szerkeszti cselekményét, hanem a szereplők belső érzelemvilágának bemutatására törekszik. A kamera ezért a leginkább arcokat fényképez, közeli szemeket, profilokat; a boldogság és a szenvedés, a magány és a reménykedés megannyi színét, hiányát, gazdag változatait mutatja meg. A televíziós képernyő adottságainak viszonylagos szűkössége így vált Bergman kezében a művészitartalmi kifejezési eszközöket gazdagító, kényszerítő erővé. Pavlovits Miklós LÁTÓHATÁR Százezer éves utazás Van a Kossuth Könyvkiadónak egy népszerű, tudományokat ismertető sorozata, az Univerzum. Az iránta megnyilvánuló érdeklődés méreteire jellemző, hogy a legújabb kötetet 33 ezer példányban jelentették meg. Legfőbb erényük e tetszetős kiállítású, nagy formátumú, rajzokkal díszített műveknek, hogy többnyire távoli utazásokra, ismeretlen világokba viszik el a tájékozódni akaró olvasókat. Eddig egyebek között az eszkimók tragikus sorsa, a tibeti törzsek egzotikus környezete, az óceánok és tengerek mélysége, az anyag rejtelmes világa vált ismertebbé az érdeklődők számára a kötetek olvasása által. A sorozat legújabb darabja — Walter Krämer: A messzeség titkai — szemléletesen tárja elénk azt a változatos és lenyűgözően gazdag, sok-sok kínnal, veszély- lyel, gyötrődéssel járó utat, amelyet az emberiség eddigi fejlődése során megtett. Az élvezetes nyelven megírt, regényes munka a kezdetektől az ókori világ fénykoráig mutatja be ezt a roppant életutat. Hosszú utazásra hívja hát a szerző és a kiadó a múltunk iránt érdeklődő olvasókat. Utazásra, mely visszafelé halad az időben, b melynek állomásai, főbb mérföldkövei lenyűgözőek. Amíg a „majomember” a „majdnem-em- ber”, pontosabb, tudományosabb nevén az „előember” elérhetett fejlődésének most látható szintjére, addig sok százezer év telt el. Ne higgye senki —■ erről győz meg a mű —, hogy eme egyszerű, ma már a legtöbb ember számára magától értetődő ténynek a megértése, elfogadtatása mindig olyan könnyű volt. mint manapság. Nem is olyan régen, a húszas években az USA-ban hírhedtek voltaik még az úgynevezett „majomperek”. Azokat igyekeztek leszerelni ezekkel a bírósági hercehurcákkal, akik a tudományos igényhez híven hirdették, hogy az ember „a majomtól származik”. A konzervatív látás és szemlélet ebbe sehogyan sem volt képes belenyugodni. Ez, ismételjük, nem is olyan régen volt. És itt-ott ma is előfordul még a hasonló retrográd gondolkodás — legfeljebb ma már nem lesz belőle bírósági tárgyalás. Walter Krämer kitűnő kötete arra ad hát választ, hogy miként válhatott az előemberből „homo sapiens” — a mostani értelmes ember, aki képes a természetet megváltoztatni, önmagát, s a világot mind jobban megismeri, s Ifj úkommunisták összefogásával óvoda építését tervezik Kecskeméten A társadalmi összefogás — mindannyian tapasztalhattuk még a legkisebb községekben is — a közösségek, települések gondjainak megoldásában eddig is kiemelkedő eredményekkel járt: utak, járdák, klubok, rendelők, óvodák léte bizonyíték — és még sok más. Valamikor a kecskeméti városi KISZ-kUldöttértekezletek több felszólaló beszélt arról, hogy az alapszervezetek, a különböző bizottságok továbbra is tartsák kiemelkedő feladatnak a városban meghirdetett óvodai akció segítését. Ennek folytatása volt, hogy a téma a megye KlSZ-küldött- értekezleten is napirendre került, s a város egyik küldötte itt ajánlotta fel, hogy a megyeszékhely ifjúkommunistái két év alatt egy óvodát szeretnének építeni 75 kisgyermeknek társadalmi összefogással. A felajánlás, a javaslat nem íelejtődött el, mert a városi tanács végrehajtó bizottságának idei, július 9-i ülésén Érsek György, a KISZ városi bizottságának titkára bejelentette, hogy a város KISZ-alapszervezetei a mostani tervidőszakban két év alatt óvodát szeretnének építeni a Bethlenvárosban. — Az építkezés anyagi alapja előreláthatóan 4—5 millió forintot tesz ki — tájékoztatott az óvodaépítési akcióról a városi KISZ-titkár — s ezt a következő módon kívánjuk előteremteni. Egy reprezentatív jelvényt terveztetünk, témája ezzel a szóval foglalható össze „gyermekekért”. A jelvényt az alapszervezetek árusítják. Felkérjük a színházat, hogy egy szünnapon tartsanak előadást az óvodáért, ezenkívül beat-koncertet, komolyzenei koncertet tervezünk. Az ifjúsági park is felajánlja egynapi bevételét úgyszintén az Aranyhomok szálloda ifjúsági parkja, s minden üzemben, vállalatnál, intézménynél kommunista műszakot szerveznek, s bevételét az óvodára fordítjuk majd. ■1 Patika, butik, téka, bodega galuska túrós gombócot, a haluska metélt tésztát jelent. A donga és duga sem alakváltozat, hanem egy déli szláv szónak a régebbi és újabb átvétele. Az első (a régebbi) az ismertebb, a második ma már csak a dugába dől szólásban van meg. A kacsa és gácsér átvétele is hasonló. A szlovákból vettük át az első alakot régebben, a másodikat már a nyelvújítás korában. A gácsér átvételre azért volt szükség, hogy a k*csa hímjét is meg tudjuk nevezni. Az oszlop és cölöp is ilyen átvétel. A régebben átvett oszlop mellé később újra átvettük a szláv szót szolop alakban, ebből lett hang- átvetéssel colop, illetve cölöp. Kezdetben tájnyelvi szó volt, a nyelvújítás kora hozta be a köznyelvbe. A golyóbis latinból átvett szó. A latin globus szókezdő hangtorlódását oldottuk fel golyóbis alakban. Ma már régies szó. A múlt században újra átvettük a nemzetközi szóvá lett latin szót glóbus, illetve glóbusz alakban (földgolyó jelentéssel). A mozsár és malter is latin eredetű. A latin mortarium eredeti jelentése zúzóeszköz, edény, amiben a habarcsot keverik. Később malter alakban vettük át habarcs, vako- lut jelentéssel. A sok példa közül még egyet említsünk meg, az alamizsna és az elemózsia kettős átvételét. Az egyházi latin nyelv görög eredetű eleemosyna vagy az újlatin (pl. az ófrancia) alakból visszakövetkeztetett alimosina, alemo- sina szóalakot vettük át. A latin szó eredeti jelentése részvét, kö- nyörüle, támogatás, alamizsna volt. Az alamizsna a 14. század óta ismert szavunk. Vagy kétszáz évvel később még egyszer átvettük elemózsia alakban alamizsna, élelemre fordítandó pénzösszeg, majd a múlt század óta útravaló, élelem, ennivaló jelentésben. A szó -ia végződése a plébánia, ek- lézsia-féle szavak analógiájára alakult. Mit lássunk ezekben a párhuzamos átvételekben? A megnevezés szükségességét, a szókincs gazdagodását, sokszor tudatos gazdagítását is. Kiss István • Népművész küldöttség tagjaként Washingtonba utazik Vankóné Dudás Júlia. Kilenc festményével vesz részt egy kiállításon. (MTI-fotó Urbán Nándor — KS.) SZILVAS1 LAJOS (49.) Végigsimította a szájával a szájamat. — Irtó klassz, amikor dühös vagy, szeplős! Vicsorog a szemed. Brrr, talán meg is tudnál verni! Megpofozni! Állati volna... Beleszorítottam a kezét a tenyerembe, és magam után rángattam a villamoshoz. Hagyta vonszolni magát, és nevetett mögöttem. A villamoson befészkelte az arcát a vállam gödrébe. — Most hunyok egyet. Ébressz fel, ha le kell steállni. — Ha késleltetnéd egy kicsit áz alvást, köszönetét mondanék érte. Mert meg akarok veled állapodni, hogy máskor... TAMARA Június 10, kedd Észrevettem, hogy Anikó kint áll a balkonon, és lát minket, ahogyan odaérünk a kapu elé. Amikor felkocogtam és bejöttem, meg is kérdezte, szexmadonnásan, leheletszerűen: — Ki az a srác. aki hazakísért ? Még nem láttam veled ... — A III/b-be jár — mondtam én is szexmadonnásan, de az én kiejtésem nem tud olyan lehelet- szerű lenni, mint Anikóé, mert biztosan igazuk van azoknak; akik mondják, hogy néha olyan a hangom. mint egy kamaszé. Égy fiúkamaszé. — Vagyis osztálytársad — mondta Anikó. Snitt. Mindig mindent elront. Annyit nem képes nyilvántartani, hogy én a III/c-ben vagyok egy név az .osztály könyv ben. De nem helyesbítettem, hadd maradjon a szexmadonna abban d hiszem ben, hogy Attila az osztálytársam. Visszaült a nagyfotelba, folytatni, amit csinált. Inggombot varrt Imre pettyes ingének a mandzsettájára. vagyis kézelőjére. Mintha megvárta volna, hogy végezzek a fürdőszobában a kézmosással és visszamenjek. — Érdekes impresszióm volt — mondta, változatlanul szexmadonnás akcentussal, és közben elharapta a cérnát —, amint elnéztelek benneteket innen fentről... — Türelmetlenül hallgatlak — közöltem, és az volt a komikus, hogy igazán kíváncsi voltam az érdekes impressziójára, Űj csomót kötött a cérna végére, de azután rámnézett, és kivételesen csupa őszinteséget és odafigyelést tartalmazott a mosolya. — Az volt az érzésem, Tomka, hogy ehhez a fiúhoz hozzátartozol. A gyerekkori becenevemet, hogy Tomka, szintén csak kivételesen szokta beépíteni a szövegeibe. — Eddig még egyetlen fiúval kapcsolatban sem volt ilyen benyomásom rólad. — Imre hol van? — kérdeztem gyorsan, mert zavaromban nem jutott eszembe jobb. — Ötig túlórázott a gyárban — megnézte a karóráját. — Hattól nyolcig angolórán ... Lassan haza is ér. Közben összekanalaztam magam, hogy vissza merjek kanyarodni az impressziójához. — És milyen jelekből gondolod. hogy Attilához hozzá tartozom? — Abból, ahogyan jöttetek egymás mellett. Olyanok voltatok, mint két testvér. Elhúztam a számat. — Két testvér... Az nem garancia. Ismerek gyerekeket, testvérek, de úgy utálják egymást... Nem mindenkivel lehet úgy testvérnek lenni, mint Imrével. Meg például én is. Nem nagyon mernék dicsekedni, hogy én olyan nagyon jó testvére vagyok Imrének. Odaintett magához, és rápas- kolt a fenekemre. — Jó testvére vagy Imrének, Nekem sohasem volt testvérem, de mindig azt tartottam, hogy két testvér, az lehet a legszebb emberi kapcsolat. És ahogy elnéztelek benneteket, téged és azt a fiút, két testvérnek látszottatok. Kétszer-háromszor vállat vontam, a rend kedvéért, de aztán megszavaztam Anikónak a jó szót. A szemléletéért. — Valaki homokot csempészett beléd, gyöngyöt izzadtál. Mert az impressziód ... Szóval igazad van, Attila nem hasonlít senkihez. Bekapcsoljam a tévét? összeráncolta a homlokát. Gondterhelten. — Persze — mondta rögtön —, hiszen ma már kedd van. Azt hittem, hétfő, és nincs adás. Megnézhetnéd a műsort is, mi lesz. — Mindjárt megkeresem — mondtam és kibillentem a nagyszobából. Hogy egyedül maradjak pár percig magammal. Ha már Anikó is messziről kiszúrja, hogy Attila és én... Pedig nem is összeborulva látott. Vagy talán éppen azért, mert mindenki más össze szokott borulni velem? Nem ez a lényeg! Azt hiszem, zászló lobog fölöttem, ünnepi transzparens, és rá van írva, lángbetűkkel, hogy én vagyok MÁS. Ventus Tamara, akit a világ most már köteles komolyan venni. Fejvesztés terhe mellett. A villamoson, a vállára bújva, dorombolva szövegmagyarázatot fűztem a Nagykörúton elkövetett kijelentésemhez. Dehogy akarok én meghalni, dehogy. Csak arról van szó, hogy a tehetségtelen fantáziámmal — ez primitív folytonossági hiány bennem — se- hogysem tudom elképzelni magam felnőtt nőnek, harmincévesen vagy még idősebben, aki már tele van szorongással a kora miatt, és titokban szomorúan kalkulál, hogy vajon még hány fiatal éve van hátra: öt? hat? jó esetben tíz? Ezt a nyomasztó felnőttséget nem tudom ráképzelnl magamra. Vagy mégis? Az lenne a magyarázat a fantáziám tehet- ségtelenségére, hogy már most, már így, tizenhét évesen előre rettegek a kezdődő öregedéstől? Bizarr — mondhatná eltűnődő mosollyal Anikó a gondolataimról. Pedig nem bizarr, hanem hülye. De ha sérvet kapnék az erőlködéstől, akkor sem képzelődne el bennem az egyéniségem harmincévesen. Visszatelepültem Anikóhoz, leraktam egy díszpárnát a nagy fotel mellé, és együtt néztük a tévét. Bebocsátottam a szememen a képeket, de semmi nem rakódott le bennem az információkból, mert Attila úgy jött elő bennem újra, és újra, ahogyan a hullámok követik egymást ki a partra. Sinusgörbét lehetne rajzolni az ismétlődésből, és a görbének a legmagasabb pontja mindig azt jelentené, hogy azokban a másodpercekben minden sejtemben Attilát éreztem. Any- nyira átjárt, hogy a sinusgörbe legmagasabb pontján biztosan egészen azonosultam vele, és ilyen pillanatokban talán nem is én ültem ott Anikó lábánál a tévé előtt, hanem Attila, csak éppen az én alakomban. Bizarr — mondaná ezekről a gondolataimról is Anikó, de már nem szexmadon- nás tűnődéssel, hanem gyanakvással a szemében, hogy te jó isten, csak nem hibbant meg ez a lány? Nem hibbantam meg, csak éppen cáfolhatatlanul szerelmes vagyok, cáfolhatatlanul és visszafordíthatatlanul, amely utóbbi kifejezést a memóriám mintha a mai tévéhíradó szövegéből raktározta volna el. , Ma kedd van. Csütörtökön évzáró és bizonyítványosztás. Attila szombaton elutazik az építőtáborba tizenöt másik sráccal együtt. De erre most nem akarok gondolni. Az elkeseredést elodázom szombatra, amikor majd kikísérem a pályaudvarra, ahol úgyis kiborulok magamból, hiába akarom majd fegyelmezni magam. Nem akarom, hogy elmenjen, azt akarom, hogy ne menjen el... Hát már most sincs elég önfegyelmem, hogy másik csatornára kapcsoljak? Egy másodperccel ezelőtt hallottam hogy a hallban cseng a telefon. Rögtön utána Anikó óvatosan benyitott hozzám. — Azt hittem alszol már. — ö is pizsamában volt. — Egy osztálytársad keres telefonon. Az a kellemes hamgú, aki gyakran telefonál ... (Folytatjuk.)
