Petőfi Népe, 1976. szeptember (31. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-11 / 215. szám
4 • PETŐFI NEPE • 1976. szeptember 11. | * KISKÖZSÉGEK A MEGYÉBEN > KISKÖZSÉGEK A MEGYÉBEN • K A szakmáriak büszkesége a művelődési ház. • Ez lesz az öregek napközi otthona. • Teljes „üzemben” az óvoda játékszerei. (Méhesi Éva felvételei) ső vakolás van hátra. A tervek szerint még ebben az évben nyolcvan asszony kezdi meg itt a tésztagyártást. Természetesen a termelőszövetkezet tagjai. Kimegyünk, „hogy megnézzük a tésztaüzem épületét. Ott találkozunk Boromissza Ignácnéval, a megyei tanács tagjával, aki jelenleg is a tsz dobozüzemében dolgozik. — Olyan változatos a papírellátás, hogy egyszer sokat kapunk, aztán pedig alig van anyagunk. Alig várjuk, hogy elkészüljön a tésztaüzem. Elhatároztuk, hogy belül mi meszeljük ki. Persze az egészet fehérre. Vagyunk itt vagy tízen, ha hozzáfogunk, néhány nap alatt végzünk — mondja Boromissza Ignácné és az asszonyok bólintanak szavaira. Ügy tűnik, ezt már régen megbeszélték. Közben elérkezett a dél. Kérdezem Szabadi Gusztávnétól, hogy hová vigyük, hol ebédel? — A napköziben. A községben ugyanis nincs egy kis étterem, pedig nagy szükség volna rá. Gál Sándor delőt, amely 1973 óta üresen áll és úgy nyilatkozott, hogy megfelel. Még ebben az évben fogorvosunk is lesz. S ha már az egészségügyi ellátásnál tartunk, hadd mutassam meg az ugyancsak hamarosan megnyíló öregek napközijét is — mondja és kimegyünk a titkári szobából a tanácsháza udvarára. Valóban az utolsó simításokat végzik a szakemberek a tanácsháza épületéhez tartozó, azzal egy udvarban levő otthonon. Igény, jelentkező van, s alig várják az öregek, hogy napjaikat itt tölthessék közösen szórakozva, pihenve, beszélgetve. — Találnak-e munkát az emberek a községben? — A lakosság legnagyobb része a termelőszövetkezetekben dolgozik, néhányan járnak el a faluból máshová. Most újabb munkalehetőség van kilátásban. A Kalocsa és Vidéke Sütőipari Vállalat és az itteni Petőfi Termelő- szövetkezet megállapodott abban, hogy egy tésztaüzemet létesít Szakmáron. Az épület már elkészült, csupán belső burkolás, külHa Dunapataj felől közelíti meg Szakmart az erre ismeretlen, többször azt gondolhatja, hogy már beért a községbe. Pedig nem. Csupán néhány, úgynevezett szálláson, Szakmárhoz tartozó kisebb településen haladt át, amelyek mintha „elővárosai” volnának Szak- márnak. Az 1957-ben készült térképen — amely Bács-Kiskun megyét ábrázolja — még Tíz ilyen szállást tüntetett fel a Kartográfiai Vállalat. Mára azonban ezekből csupán hét maradt, sőt kettőt, Alsó- ereket és Gombolyagot napjainkban kezdik leírni a listáról. Elnéptelenednek, mindössze néhány család él és lakik még ott. De nemcsak c két szálláson, hanem a többieken is meg-megmozdul egy család, leütik a régi ház tetejét és Kalocsán, Dunapatajon, Szakmáron húznak újat a fejük fölé. Ezekről a szállásokról táplálkozik tehát Szakmár is, innen jönnek azok, akiknek telket kell adni, s ha már építenek, villanyt, járdát, utat és vizet is szeretnének az új otthonba, a házuk elé. A fejlődés lehetőségei A szándék azonban nem elegendő. Pénzre van szükség a fejlődéshez. Hogyan állnak ezzel Szakmáron? Ezt kérdeztük Szabadi Gusztávnétól, a községi tanács végrehajtó bizottságának titkárától. A fiatalasszony alig több mint egy évvel ezelőtt került erre a posztra, korábban, mint gazdasági előadó dolgozott a tanácsnál. Gyakorlata, tapasztalata, ismerete tehát bőségesén van ahhoz, hogy bemutassa Szakmái jelenét, s utaljon a jövőre is. — Szakmáron évenként 300 ezer forint fejlesztési alappal tudunk gazdálkodni. Ehhez az ösz- szeghez azonban mindig hozzá tervezhetjük a lakosság által végzett társadalmi munkát és azt a segítséget, amelyet a termelőszövetkezetektől és máshonnan kapunk. Ezek nélkül nem állnánk ott ahol jelenleg tartunk. Gyakorlatilag tehát többet tudunk elérni, mint amennyire az évi háromszázezerből futná. Bizonyára nemcsak nálunk van úgy, hogy ha jelentkezik egy gond, akkor senkiben sem az vetődik fel elsőként, hogy az megoldhatatlan, hanem azon töpreng, miként lehetne megoldani — kezdi a tájékoztatást Szabadi Gusztávné. Ilyen gondként említi az iskolát. Jelenleg ugyanis a községben és Keserűteleken járnak a gyerekek. iskolába ugyanakkor még négy szükségtanteremben folyik a tanítás. A két iskolánál a tantermek megvilágítása nem kielégítő. Elrendelte tehát a KÖJÁL a fénycsövek felszerelését. Ez azonban tantermenként harmincezer forintba kerülne. Más megoldást választottak a szakmáriak: megvásárolták a községben levő régi malomépületet. Százezer forintot fizettek a Budapesten élő tulajdonosnak (ma sem értik, hogy annak idején miért nem államosították ezt a malmot). Az épület anyagából „kijön” két tanterem, tornaterem és zsibongó. Az alapozással már elkészültek. A tervekben szerepel továbbá — még ebben az ötéves tervben — újabb két tanterem építése, vízzel és kielégítő világítással történő ellátása. Vagyis körzetesíte- nek Szakmáron is. Víz és utak — Sajátos helyzetben vagyunk a vízellátás szervezett megoldását illetően. A községben levő lakásoknak ugyanis körülbelül a hatvan százaléka saját ellátású, ami • Szabadi Gusztávné vb-titkár. azt jelenti, hogy ezeknek a lakásoknak a tulajdonosai aligha járulnának hozzá néhány ezer forinttal egy vízműtársulat működéséhez, a vezetékek lefektetéséhez, a költségekhez. Kétségtelen viszont, hogy az úgynevezett saját vízellátás egészségügyileg talán kifogásolható, hiszen a vizet szolgáltató kutak nem adhatnak olyan tiszta, ártalmatlan vizet, mint egy törpevízmű. — Folytatjuk az útépítést is. Az ötödik ötéves terv során például a Rákóczi, a Táncsics utcákban szeretnénk új utat építeni. Érdekes azonban, hogy amíg mi itt a községben azon fáradozunk, miként lehetne több utat építeni, a megszűnőben levő Gombolyagon most fejeztek be egy 520 méter hosszú utat, amelyet a termelő- szövetkezet és a járási útfenntartó szervezet épített. Amint szó is volt róla, .Gombolyagon mindösz- sze néhány család lakik. Évenként nyolc új ház épül a községben, ebből 3—4 azoknak a családoknak az új otthona, amelyek a szállásokról, többek között Gombolyagról is beköltöznek a faluba. Talán inkább itt, Szakmáron volna akkor inkább szükség az útra — töpreng a vb-titkár és mintha szabadulni akarna ettől a gombolyagi úttól: örömhírt közöl: hamarosan fogorvosa is lesz a községnek! Három éve van rendelő — Egy fiatal házaspár jelentkezett nálunk, hogy szívesen jönnének a községbe. Az asszony fogorvos. Megmutattuk neki a renA' gazdaságfejlesztés kulcsproblémája Elsőbbség: a hatékonyan dolgozóké Statisztikai adatok hosszas so- rolgatása nélkül is nyilvánvaló — mert ezt igazolják a kézzelfogható tapasztalatok, a mindennapi gyakorlat is —, hogy napjainkra a szabad munkaerőforrások szinte teljesen elapadtak. Számolhatnánk még ugyan néhány százezer — jórészt a háztartásokban dolgozó — nővel, minimális tartalékot jelentenek az iskolából kikerülő fiatalok és nagy lehetőségek rejlenek a nyugdíjas korosztály foglalkoztatásában. Ezek a tartalékok azonban csak módjával és meglehetősen körülményesen hasznosíthatók. A háztartásokban dolgozó nők szakképzet- lenek, jórészt falvakban, kis községekben élnek, munkába állításuk jelenleg gyakorlatilag megoldhatatlan. A nyugdíjasokat, vagy a nyugállományba készülőket is legfeljebb ösztönözni lehet a további munkavállalásra, aztán vagy eredményes ez az ösztönzés, vagy nem ... Az iskolából kikerülő fiatalok pedig csak helyenként, egyes területeken jelentenek némi tartalékot; összességükben még a munkából kiöregedetteket sem pótolhatják. (Jellemző, hogy a jelenlegi tervidőszakban. a munkaerőszükséglet utánpótlását 90 százalékban, az első alkalommal munkába lépő fiatalok biztosítják.) Ilyen körülmények között az ember azt hinné, 'hogy azt a keveset, ami, van, amit utánpótlásként számításba vehetünk, rendkívül körültekintően, a gazdaságosság, a hatékonyság elveinek és gyakorlati követelményeinek szigorú betartása mellett osztják el a különböző munkahelyek között. Nos, ebből a szempontból vizsgálódva, a közelmúlt keserű, — alkalmasint megdöbbentő — tapasztalatokkal szolgált. A szakemberek azt tartják — és okkal —, hogy a rendelkezésre álló munkaerő elosztása akkor tekinthető ésszerűnek, ha az emberek elsősorban az átlagosnál termelékenyebben dolgozó, az átlagosnál jobban éi korszerűbben gépesített munkahelyekre kerülnek. Ezzel szemben mi történt 1970 és 1974 között? Az iparban foglalkoztatottak számai körülbelül 53 ezerrel növekedett, és kétharmad részük került az átlagosnál jóval alacsonyabb termelékenységgel dolgozó ágazatokba. Termelékenységi szempontból tehát aligha nevezhető ésszerűnek, gazdaságosnak az időszak munkaerő-növekményének elosztása. Semmivel sem kedvezőbb a helyzeti, ha a technikai felszereltség szempontjából vizsgálódunk. Az 53 ezer új munkavállaló kisebb része (mindössze 23 százaléka) került az átlagosnál magasabb technikai felüzereltségű ágazatokban. Ez még nem lenne különösebb baj, ha ezekben az ágazatokban egyébként nem lenne munkaerő- hiány. De mert például a kohászat éppen olyan súlyos munkaerőgondokkal bajlódik, mint bármely más ágazat, s mert e munkaerőgondok miatt a kohászatban lényegesen nagyobb értékű veszteségek keletkeznek, mint mondjuk a ruházati iparban, ha ügy tetszik, a munkaerőhiány sokkal nagyobb veszteségeket előidéző gond a kohászatban (tehát a nna- gag technikai felszereltségű ájga,- zatokiban), mint másutt. A hatékony foglalkoztatásnak lenne még egy harmadik kritériuma! is, ám a tapasztalatok e ponton Sem kedvezőek. Ismert dolog, hogy az átlagos műszakszám a magyar iparban nagyon alacsony, ráadásul évek óta romlik. A műszakszám növelésének kikerülhetetlen feltétele a létszámnövelés, végtére is: a második, vagy a harmadik műszakot nem lehet létrehozni csupán szervezési megoldásokkal. Fontos lenne tehát, hogy a létszámnövekmény elsősorban az alacsony műszakszámú munkahelyekre kerüljön, de vizsgálódásaink időszakában ez a magától értetődő követelmény Sem teljesült. A már említett 53 ezer új munkavállaló fele (a férfiaknál, majdnem háromnegyede) az átlagosnál magasabb műstzakszámú ágazatokba került. A mindebből levonható — és kézenfekvő — következtetés: 1970 és 1974 között, amikor már igazán benne jártunk a munkaerő- inséges esztendőkben, ezt a minimális; 53 ezer embert számláló tartalékot is nagyvonalúan, bőkezűen, a hatékonyság elemi szempontjainak figyelmen kívül hagyásával használták fel. A jelzett négy évet persze csak illusztrációként vizsgáltam; a jelenség — sajnos —, általánosítható, a különbség — a korábbi időszakokhoz képest — csak annyi, hogiy korábban jóval nagyobb tömegekkel bántak (ha úgy tetszik: „gazdálkodtak”’), ugyanilyen pazarlóan, ugyanilyen könnyelműen. S a helyzetet csak súlyosbítja, hogy hasonló ésszerűtlenségek fedezhetők fel az iskolából kikerülő fiatalok elhelyezkedésénél is — ez azonban már külön vizsgálódás tárgya. Annyi már most — az ismert adatok és jelenségek alapján — is megállapítható, (vagy legalábbis nagy valószínűséggel föltételezhető), hogy a munkaerő elosztásában, a tartalékok hasiznosítá- sábah hiányzik a realitások számoló, a valóságos helyzetből ki induló ég a gazdaságfejlesztés elemi érdekeit érvényesítő tervezés:. Ebből pedig mintha az következnék, hogy a termelőerők közül éppen a legfontosabbra, az emberre fordítják — vagy legalább, is: fordították — ai legkevesebb figyelmet. Az első szempont sokáig csak a teljes foglalkoztatás megteremtése volt. S a nagy igyekezet közben elfelejtődött a másik, ugyanilyen fontos szempont, hogy tudnillik, a teljes foglalkoztatásnak hatékony, termelékeny, gazdaságos foglalkoztatásnak kell. lennie. V. Cs. Következik: Gazdálkodjunk okosan azzal, ami nincs? 22 (41.) Cela m’est Elén égal. Totál mindegy. D’aujourd’ hűi.* Pontosabban: ma délutántól fogva nekem mindegy, de tökéletesen mindegy, hogy ki akarja és mivel akarja magát érdekessé tenni a szememben. A mama — megfigyeltem, amikor még élt — ebédkor vagy vacsorakor speciális terv szerint »Mától fogva. gazdálkodott a tányérján: a húsból, vagy ami éppen előtte volt, a leggusztusosabb falatot a végére hagyta. Pontosabban: a relatív legjobb falatot, mert az igazán legeslegjobb falatokat nekem adta és Imrének és a papának. A mama speciális szokásának az volt az oka, hogy amikor ő még kisgyerek volt, rémesen szegény család voltak és mindig irtó aprólékosan ki volt adagolva a kaja neki is, a testvéreinek is, és mivel ő volt a legkisebb, a báty- jai pedig nagyok és dolgozók és zabálósak, neki jutott mindig a legkisebb adag, ezért ha volt a tányérján jó falat, azt utoljára hagyta, hogy a legjobb ízzel keljen fel az asztaltól, és az az íz még sokáig megmaradjon a szájában. Hát most itt a naplómban én is úgy gazdálkodók, mint a mama csinálta a tányérján: a végére hagyom, ami a mai napomat úgy megszépítette, mint amikor ragyogóra fényesítenek egy ócska cipőt. Amit már senki sem akart viselni. Betűnek köszönhetem. Mert amíg befejeztem a takarítást, még egyszer eszembe jutott a lénye, amint átszellemülten feszített a motorbiciklije mellett a maskarájában, és azt hitte, bűverővel hat rám. És ahogyan Betti eszembe jutott, az érzelemvilágom mélyéből elősettenkedett a múlt vasárnap délután emléke is. Attila és a vasúti felüljáró, egy kocka forma nagy kő a felüljárón, a szeplők Attila orra körül, a bátortalan mosolya azután, hogy megcsókoltam. Minden eszembe jutott a múlt vasárnapról és éreztem, hogy kifakulok a szomorúságtól. Rosszul is ebédeltem, de az étvágytalan magatartásom nem keltett feltűnést Imrében és Anikóban. Ebéd közben véletlenül kinéztem az ablakon, és meglepő felfedezést tettem: odakint a világban alattomosan kisütött a nap. Az ablaküvegen át egyenesen rám esett a fény, de olyan erőszakosan, hogy egy perc múlva már melegem volt. Hát mégis visszajött a nyár. Imre és Anikó behúzódott az alkóvba. Behúzták az alkóv függönyét, és becsukták a hall ajtaját is. Mint akik szundiznak egyet a vasárnapi ebéd után. Legalábbis én így hiszem — gondolják. Nagy gyerekek. És ez valahogy aranyos a jellemükben, ez a naiv vélekedés rólam. Igazán el sem képzelik, hogy én már régen kiszámítottam, mi az ábra ilyenkor vasárnap délután, már amennyiben itthon vannak? Hogy mind a kettőjüknek ilyenkor, vasárnap délután van csak idejük a nyugodt szexre. Ücsörögtem egy darabig a szobámban, elővettem a Merle-köny- vet — Üvegfal mögött —, hogy tovább olvassam. Már ott tartok, hogy Jacqueline eltökéli: most pedig, délután csak azért is teljesíti, amit megfogadott magának, vagyis elmegy Jaumethez és megkéri, vegye el a szüzességét. Tehát el akartam olvasni a szüzesség elvesztését, de valahogyan sémi kedvem nem volt Jacqueline lelkizéséhez, nem érdekelt, hogy sikerül-e elvesztenie a szüzességét. Mert énrajtam nem segít, akár szűz Jacqueline, akár nem szűz. Lassan, bizonytalanul öltöztem fel. Megállapítottam, hogy a fehér pulóverem már kicsi, a sok mosástól is, de azért is, mert lényeges változás következett be' időközben a mellbőségemben. Mindegy — mondtam magamnak —, farmerdzseki alá jó a kinőtt pulóver is. Láttam, hogy a lapos sarkú antilop cipőmet illene por- talanítani, de ehhez a művelethez sem volt kedvem. Űgyis olyan bő a farmernadrágom szára, hogy alig látszik ki alóla a topogóm. Imbolyogtam összevissza a szobámban, mert még mindig nem döntöttem el százszázalékosan, hogy távozzak-e vagy sem. Totál hülyeség — sustorgott az agyamban — elcsellengeni a szökőkúthoz, hiszen Attila a múlt vasárnap is csak véletlenül focizott azon a tájon a többi sráccal. Ha odamegyek és látom, hogy Attila nincs ott, csak a szívem fáj majd. Ha pedig mégis ott lenne? Somfordáljak oda a bokájához, alázkodjak meg, kérjek tőle kegyet? Telt-múlt az idő és már három óra volt, amikor végül mégis kilopakodtam a szobámból, ki a lakásból, ki a házból. Köröskörül a rengeteg beton is feléledt a napsütéstől, így éreztem. Az egyik pádon részeg ember aludt, tátott szájjal, mintha álmában a napot nyelte volna. A szökőkút körül üres volt a világegyetem. Gúnyos megjegyzéseket akartam a fejemre csepegtetni, hogy mi a fenének ámítottam magam, maradtam volna otthon. De inkább sajnáltam magam. Körüljártam a szökőkutat, megállapítottam, hogy nekem szebb a mellem, mint a lányszoboré, amely a lábát mossa szökőkút vizében. Le is ültem volna, ha lett volna mire leülni. A szökőkút vize szétporlott a levegőben, amint lefelé hullott. Belenyúltam a porló vízbe. Odaérintettem a számhoz a vizes ujjaimat. Ízetlen volt a víz. Valaki közeledett a szökőkút felé. Pici szúrásokat éreztem minden hajhagymámban. Attila közeledett. A betont nézte maga előtt, és egy kavicsot rugdosott. De ha felnézett volna, én akkor is láthatatlan lettem volna neki, mert a szökőkút innenső oldalán álltam. Néztem, hogyan közeledik, és beleharaptam a nyelvembe. Sós íz lopakodott szét a számban. A vérem. Véráldozat — gondoltam. Hogy Attila ne látomás legyen, hanem igazán odaérjen a szökőkúthoz. Amikor már ott volt mellettem és megkapaszkodhattam a vállában, olyan jó hűvösséggel kenő-, dött be egyszerre a bőröm, mintha sima jégdarabbal simogatták volna végig a homlokomat, az arcomat, a nyakamat, az orromat, a számat. Még a könnyeim is hidegek voltak, amikor megcsókolt. Nem valódi sírás volt, hanem a megnyugvástól folyt a szememből víz, le a szám sarkáig, ugyanolyan sósán, amilyen sós a vérem. A vasútnál úgy futkározott körbe-körbe körülöttünk a szél, mintha kölyökkutyák kergetőztek volna örömükben. Hátrafeszítettem a fejem, szemébe akartam nézni a napkorongnak, de nem bírta a szemem a fényt. Attila magához ölelt, úgy csókoltuk egymást. És lassan-lassan, nagyon lassan visszajött, amit a múlt vasárnap éreztem, vissza belém a borzongó izzódás. Amitől újra reszketni kezdett körülöttem a levegő. Éreztem, hogy Attila karja erősen tart, akár el is engedhetem magam, és elalhatom ott, a szélben. És el is ernyedtem, hátracsuk- lott fejjel, behunyt szemmel _ és a hallásom is kikapcsolt. Később, egyszer, nem tudom, mennyi idő múlva, hirtelen az egész testem összerándult, olyan váratlanul és riasztóan sípolt a felüljáró alatt a vonat. A zakatolást, a mozdony robogását nem is hallottam, amíg közeledett. A Duna-parton, amikor már arra jártunk, fel kellett tennem a napszemüvegemet, olyan bántó volt a fény. Attila megállt, és engem is megállított a kezemnél fogva. Levette rólam a szemüveget. Nem kérdeztem, miért. O pedig nem mondta meg. Igazodtam a lépteinek a ritmusához, úgy lebegtem mellette, hogy oldalról mindig lássam az arcát. A szemem sarkából. Mert ha észreveszi, hogy nézem, mindig elmosolyodik, és a mosolygása olyan tartózkodó — vagy félénk, vagy zavart —, hogy meghatódok tőle. És az orra körül a szeplők! (Folytatjuk.)
