Petőfi Népe, 1976. augusztus (31. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-18 / 195. szám

r 1976. augusztus 18. # PETŐFI NEPE • 5 „Sokkal fontosabb, hogy ki az énektanár Kisvárdán, mint ki az Opera igazgatója. Mert a rossz igazgató megbukik. (Néha még a jó is.) De a rossz tanító harminc évjáratból öli ki a zene szeretetét.” (Kodály Zoltán) „Ez kell, ez hiányzott” Az új magyar muzsika népszerűsítője ERRE JÁRT PETŐFI Kutyakaparó/ Tehát erre járt Petőfi Sándor vagy százharminc esztendővel ezelőtt. Hogy milyen volt akkor ez a vidék és a Kutyakaparó csárda, olyan érzékletesen írja le. szinte látjuk magunk előtt. Kívül-belül szomorú csárda ez A Kutyakaparó, Ehen-szomjan szokott itt maradni A jámbor utazó, Mert eledelt nem kap, és hogyha csak Rápillant borára, Megátkozza Noét, hogy szőlőt is Vett be a bárkába. Humorral és szeretettel mutatja be versében a kis szobát, melyben hosszú vékony asztal és pad húzódik — nyújtózkodik — végig, öreg ágy és pu­fók kemence van a szomszédságukban. Az ágy olyan, hogy Lefeküdni beléje, nem támad Senkinek is kedve. S a kemencének pedig Redők gyanánt tisztes agg homloka Meg van repedezve. Amilyenek a tárgyak, bútorok, eszközök, olyan a gazda is. Mogorva vén ember itt a csapiár, kinek szavát sem hallani, a neve is illik rá, Dömötör. Élete párját, ki hajdan takaros menyecske lehetett, rútul megviselte az idő ... Olyan világ ez már — a költő szerint —, ami­kor a betyár is kipusztulóban, oda a kereset. Ezért aztán ütött-kopott a csárda, egyetlen abla­kának csak felén van üveg, másik fele nem más. mint kalendáriumnak kitépett levele. Es amelyen maga ez a csárda, olyan a vidéke, Körülötte a homokbuckáknak Se’ hossza se’ vége ... A csárdától vagy száz lépésnyire, Kopár dombtetőn fent, Senki által meg nem látogatva, All egy régi kőszent: Ennek is valaki egy kopott tarisznyát Akasztott nyakába. Mintha mondta volna: menj isten hírével, Mit állsz itt hiába! így végződik a vers, fanyar gúnnyal, s a sze­génységet groteszk képpel szinte megszemélyesítve. A költő nagyszerűen termékeny és alkotó idősza­ka ez. Csak úgy sorjáznak tolla alól a remekebb- nél remekebb versek. Ilyenek, mint a Szabadság, szerelem! — Ha férfi vagy, légy férfi... — Palota és kunyhó — A kutyák dala — A farkasok dala — A XIX. század költői címűek. Mind abban a hónamban írta. amikor a Kutyakaparó címűt, 1847. januárban. Érett, férfias versek. Huszonnégy^ éves volt akkor. Az utolsó versét másfél év múlva ve­tette papírra. 1849 július közepén, Mezőberényben. A' Szörnyű idő... című volt ez, a tragikus össze­omlás és sorscsapás kegyetlen víziója. De itt még életvidám, s örömteli csodálattal nézi a vidéket. Ez idő tájt születik a Tisza című verse is: Nyári napnak alkonyulatánál... S egv- időben a Magyar vagyok. „Legszebb ország hazám — Az öt világrész nagy területén.” Ebben a ver­sében ír.ia le ezt is De semmi kincsért a hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet... • A kegyelete* utókor emlék, táblával jelölte a csárdát. (Pásztor Zoltán felvételei) A Kutyakaparó egy epizód, egy kedves úti em­lék felidézése. Itt állt tehát az a hajdani Petofi- látta csárda, ezen a helyen, a Duna—Tisza közén, Kocsér és Törtei között, az út mentén. Ahol most az ÁFÉSZ 51. számú vendéglátója (italboltja?) — emléktáblával jelölve és szépen meg is koszorúzva — fogadja a betérő utast. Már amikor fogadja, amikor az egyszemélyes csárda be nem zár, mert a „csapiárost”, Urbán Jánost időnként elszólítja a hivatali kötelesség. Odabent egyébként nincsen sok látnivaló. Tisztességesen felújították nemrégiben. Azt a Petőfi által leírt hangulatot már semmi sem idézi. Söntés, asztalok, székek, elég tágas helyiség, még lakodalmat is rendeztek itt már. Akad ha­rapnivaló, fehér és vörös bor, néha sör is^ s ahogy napjainkban szokás, üdítő italok a járművezetők­nek. A vendégek a környékbeliek és útonlevők egy­aránt, téesz-tagok és autós turisták. A vidék már nem sivár, mindenütt a megkötött homok, fák, gyümölcsösök, kerti vetemények. A házak tetején imitt-amott televízió-antenna... Kissé távolabb, a falu felé az Üj Elet Tsz gép­műhelye. irodái, magtárak, színek, istállók, a kor­szerű agrokultúra szépséges jelei. , A kőszent is eltűnt a dombtetőről, már ki tudja, milyen régen. Tarisznyáját talán az a motoros fia­talember vette a nyakába, aki most kanyarodott a csárda elé pöfögő masinájával, leöblíteni egy kólá­val vagy málnaszörppel az út porát. F. Tóth Pál A magyar irodalom milliós példány a Szovjetunióban A múló idő növeli az 1929. de­cember 14-én tartott kórushang­verseny jelentőségét. Ma már kultúránk ünnepnapjai közé so­roljuk. Zenetörténeti fontosságú esemény részese voít a kecskemé­ti Kodály-hangverseny közönsége. Százan és százan köszöntötték lelkesen a magyar muzsika haj­nalát. Lassan fél évszázad tapasz­talatai, koncertek lélekemelő pillanatai igazolják, hogy nem túlzott Kerényi György, amikor ez itteni bemutatót, a gyerekek­nek szánt művek bemutatását zenei új esztendőnek nevezte. Tóth Aladár írta ezekről az alko­tásokról, hogy általuk tavaszi napfény árasztotta el a hangver­senytermeket. így érezte ezt Salamon Mária is. A Pünkösdölő hatását máig sem felejtette. Az idős nyugdíjas pedagógus Budapesten él, néhány hétre jött haza Kecskemétre. Az újságból figyeli a kulturális eseményeket. Nyolcvankét éves korában kétszer is meggondolja az ember, amíg Miklóstelepről a városba buszo- zik. Szívesen idézi a régi eseménye­ket. — Beleszülettem az éneklésbe. Talán emlékeznek még néhányan a Salamon-kvartettre. Olyan sze­rencsés volt hangösszetételünk, hogy sikerrel szerepelhettem le- ánytestvéreimmel az első világ­háborúban és az azt követő évek­ben rendezett jótékony célú kon­certeken. Sok gondunk volt a műsorvá­lasztással. Az akkor hozzáférhető Magyar Lant készlete hamar ki­merült. Ugyanilyen gondjaim vol­tak az állástalan pedagógusokból szervezett Tanítók Dal- és Zene­egylet karnagyaként. Más, jobb híján a nemszeretem magyarnóta vegyeskari összeállításokat mutat­tuk be. Mire Bárdos vegyeskari műve megjelent, a kórus felbom­lott. Az iskolai énektanítás is igen gyatra volt, az elavult Sztan- kó-féle énekkönyveket használ­tuk. — Mikor és hogyan ismerke­dett meg Kerényi Györggyel, Ko­dály Zoltán jeles tanítványával? — A már említett koncert után az járt a fejemben, hogy ez kell, ez hiányzott. Joós Ferenc igazga­tó egyszer kezembe nyomott né­hány kottát. Bárdos és Kerényi műveit ajánlotta iskolánknak. A III—VI. osztályból válogatott gye­rekekből alakított kórussal először a Huszárnótát mutattuk be. Heti egy órában gyakorolhattunk. Elő­ször jótékony célú műsorokban léptünk fel, gyermeknapi utcai gyűjtőurnáknál. Hamarosan Kodályhoz is hoz­zájutottunk. Álom volt ezeket ta­nítani. Kerényi György is meg­hallgatta kórusunkat és azonnal felkért arra, hogy írjak cikket Énekszó című lapjának első szá­mába. Ebben foglaltam össze ta­pasztalataimat az új stílusú gyer­mekdalok betanításáról. — Miit szólták kollégái, felet­tesei törekvéseihez? — Kodály Zoltán is kérdezte tőlem négy évtizede. Most sem mondhatok mást. Voltak, akik rá- éreztek az értékekre, voltak akik megmosolyogtak, nehezítették dolgomat. G. tanfelügyelő addig elégedett volt munkámmal, Kodályt, Bárdost, Kerényit nem szívelte. Arra ösztönzött. hogy „igazi” magyar nótát énekeltes­sek az apróságokkal, főként a Kék nefelejcs című dalt ajánlgat- ta. — Az efféle értetlenségek leg­feljebb lassíthatták az új ma­gyar muzsika térhódítását. Azt hiszem, hogy 1933 őszén már több kecskeméti iskolában működött énekkar a Sárga iskola példájára, összejöttünk és elhatároztuk, hogy az év végén közös hangver­senyen adunk számot előrehala­dásunkról. Az Éneklő Ifjúság va­lóságos ünneppé szépült a hábo­rúig minden esztendőben meg­rendeztük, mind több résztvevő­vel. Készer a rádió egyenes adás­ban közvetítette a koncerteket. — Tóth Aladár ismertető cik­keiben többször találkoztam Sa­lamon Mária és kórusának di­cséretével. Vásárhelyi Zoltán is nagy elismeréssel szólt és írt is az első számú iskola kórusáról. Kodály Zoltán hogyan vélekedett teljesítményükről? — Többször találkoztam vele, de kevés szót váltottunk. Szűk­szavú ember volt. Az egyik kon­cert után a mostani SZMT mű­velődési központban tartott va­csorán melléje ültettek. Csak ennyit mondott: „így tovább”. A Kodály- és Bartók-művek megkönnyítették az ének-pedagó­gusok munkáját. Az évek folya­mán előadtuk a Kecskejáték, a Katalinka, az Ég a gyertya, a Ne menj el című műveket és sok hasonlót. 1955-ben mentem nyug­díjba. az iskolai koncerten Bar­tók Cipósütés-ét szólaltattuk meg nagy sikerrel. — Úttörő munkásságáért mi­lyen kitüntetéseket kapott? Furcsán néz rám. — Akkoriban nem volt ez di­vat. Nagy szeretettel búcsúz­tatott dr. Molnár Frigyesné igaz. gatóm. Az volt a legnagyobb öröm, ha azt taníthattuk, amihez kedvünk volt. Harminc évvel ké­sőbb kellett volna születnem. Az 1938-ban tartott kecskeméti Magyar dal koncert után a Tanár úr arra bíztatta a közreműködő­ket, hogy a dalt tegyék a hétköz­napok kincsévé. A legjobb kóru­sokat felvonultató hangversenyen természetesen Salamon Mária és kis énekesei is szerepeltek. Csaknem négy évtizedes peda­gógusi tevékenysége során több ezer diákat nevelt a dal szerete- tére. öreg napjait tegye szebbé az a tudat, hogy tehetséggel és szor­galommal munkálkodott nemes célokért. Heltai Nándor Új könyvek A Táncsics Könyvkiadó meg­jelentette Ariadna Gromova és Rafail Nugyelman közös mun­káját, a Nyomozás az Időkutató Intézetben című fantasztikus re­gényt. Földes Anna útleírása a Női szemmel három világrész­ben. Megjelentette a kiadó a fontosabb közgazdasági és szo­ciálpolitikai határozatok, irány­elvek gyűjteményét is, amelyet különösen szakszervezeti, vala­mint gazdasági vezetők forgat­hatnak haszonnal. Említést ér­demel Regős István: Alkohol cí­mű dokumentum-regénye is, amely a Magyar Televízió azo­nos című filmsorozata alapján készült.­A Kossuth Könyvkiadó újdon­ságai közt találjuk Friedrich Engels: A német parasztháború című híres művét, amely tartal­mazza Engelsnek a feudalizmus hanyatlásáról és a burzsoázia felemelkedéséről írt tanulmá­nyát, valamint a Parasztháború­hoz és A porosz parasztok tör­ténetéhez című írásait is. A .kö­tet a marxizmus—leninizmus klasszikusainak kiskönyvtárában jelent meg. Kamerával a világ körül a címe Roman Karmen, a nem­zetközi hírű szovjet filmopera­tőr könyvének, amelynek ri­portjai beszámolnak a jó szemű és jó tollú filmhíradós sok iz­galmas élményéről. Még egy útikönyv érdemel említést, ezt Krajczár Imre írta, Jemeniek közt címmel. Az útikönyvet sok érdekes kép illusztrálja, A Zrínyi Katonai Kiadó új­donságai közt találjuk Harry Thürk: Pearl Harbour című do­kumentum-regényét, s a kiadó miniatűr könyvként megjelente­tett A török áfium ellen való orvosság című Zrínyi-művet. Berkes Péter a szerzője a Hét fehér boríték című kötetnek. A katonai repülőgépek különböző típusait mutatja be — természe­tesen a legjellemzőbb adatokkal — Nagyváradi Sándor és Varsá­nyi Ernő közös könyve. A Tankönyvkiadó sok hasznos kiadványa közül említsük meg a Hogyan tanuljunk fizikát?, va­lamint a Beszéljünk oroszul! cí­mű nyelvkönyvet. (KS) A Szovjetunióban évente mintegy 450 művet fordítanak le a testvérországok irodalmából, ezek összesen körülbelül 20 mil­lió példányban jelennek meg. A kilencedik ötéves terv idején — 1971—1975 között — több mint 200 közös kiadvány- is megje­lent. Ezeket a szovjet kiadók a szocialista országok kiadóinak közreműködésével rendezték saj­tó alá. Jelenleg is száznál t,öbb ilyen közös kiadvány előkészíté­si' folyik. A magyar irodalom népszerű­sítésére jellemző, hogy a régi és a mai magyar írók műveit számos alkalommal adták ki — s igen nagy példányszámban a Szovjetunióban. Petőfi verseit például 54 al­kalommal (1 252 000 példányban jelentették meg. Jókai művei 21 alkalommal (1 277 000 példány­ban) került az olvasók kezébe. Móricz Zsigmond 1 388 000 pél­dányban és 27 esetben: Mikszáth Kálmán regényeit pedig 1 898 000 példányban. Ugyanilyen nagy példányban adták ki a szovjet népek számos nyelvén Zalka Máté, Illés Béla, Illyés Gyula, Karinthy Frigyes, Urbán Ernő és mások írásait. A Szovjetunióban 1946 és 1974 között a magyar szerzők 989 könyve 35 millió 270 ezer pél­dányban került forgalomba. . (BUDAPRESS—APN) <21.) Nem érzékelte szavaimban a sósavas gúnyt. Ügy látszik, nem elég dallamosan hangsúlyoztam. Mellesleg énnekem Betli nem is volt sohasem olyan mélyen anti- patikus, mint a többieknek. Egy­szer még rendes is volt hozzám. Körülbelül két éve, amikor a Zsálya téri galeri hülyéskedni akart velem a parkban, a sok orángután, körülvettek, és min­denféle pornó szöveget permetez­tek rám. Hogy mit csinálnának ve­lem, és én milyen szolgáltatáso­kat nyújthatnék nekik. Ügy fél­tem sikkor, hogy észre sem vet­tem, mikor került elő Betli a ho­mályból, de egyszer csdk felbuk­kant, és mondott valamit a Zsá­lya térieknek, mire az egész ban­da lekopott, és elvonult vele, Bet­űvel a sörkert, felé. — Folytathatom? — kérdezte idegesen. — Ha ráérsz. — Vállat vontam. — Én véletlenül ráérek. Nem zavartat a közönyöm. Ta­lán nem is tűnt fel neki. — Tudd meg a teljes igazságot — folytatta. — Azért dobtam szét, hogy te vasárnap Attilával mász­káltál, mert azt átóartam, hogy a sok irigy igenis tudja meg az egész suliban, hogy egy ilyen jó fej, mint Attila, ez az igazság, senki másra nem bukik, csak rád. Penészedjenek meg, ahányan van­nak! Ilyent sem láttam még: Betli szabályosan fel volt dobva a sa­ját lelkesedésétől. — Be tudom bizonyítani neked, Tamara, hogy a legtöbb lány ná­lunk az osztályban csuklana a gyönyörtől, ha Attilával járhat­na. Becsületszavamra! Ezért tet­tem közhírré, hogy Attila veled jár. Érthető? Elhallgatott és bámult rám, mint aki tapsot vár. Én pedig arra gondoltam, hogy te szegény Betli, el vagy te tévedve, mint Jancsi és Juliska az erdőben, ha azt hiszed, hogy Attilának én egy millimétert is fontos vagyok. At­tilának az ai fontost hogy a hiú­ságát ne érje egyetlen karcolás sem. Neki egy Coppélia kell, akit az ő tiszteletére vesznek elő a dobozból, és az ő tiszteletére húz­nak fel először, vagyis egy olyan baba, aki az ő tiszteletére kezd életre kelni, és attól fogva, hogy életre kelt, le nem veszi a szemét Fábián Attiláról, Fábián Attila arcáról és az arcán a szeplőkről, amiktől olyan aranyos, hogy el kell bőgnöm magam. Hat óra van, ilyen korán, még sohasem ültem a naplóm mellett. De a gyorsírásom elég ronda. Ez­zel á kapkodó gyorsírással nem harmadik, de tizediU sem lennék az iskolaversenyen. Betli még összevissza dumált, azután távozott, azután szólt a telefon, Digó akart felizgatni a búgó hangjával, hogy menjek le, vár a telefonfülkénél, ne diliz- zünk tovább, állatian ideges miattam. Felkértem, hogy bocsás­sa mások rendelkezésére a tele­fonfülkét, mert az a helyszín nyilvános. Nem akarok én sehová menni, nem akarok én senkivel beszélni, nem akarom én senkinek a hang­ját hallani, hagyjon engem bé­kén mindenki, a Szexmadonna is, aki az előbb megkérdezte, hogy mit főzzön vacsorára, mihez len­ne kedvem, összeomlottam a gyengédségtől. Még azt is meg­kérdezte, nincs-e valami bajom, mert mintha sápadt lennék... Hideg van. Június 3-án! A rá­dió szerint 17 fok. Nyár helyett. Hiszen még néhány nap, éa már vége is a sulinak. Vége a sulinak, jön az unalom, és mindent eláraszt. Anikó be­szólt a konyhából, hogy kiötlöt- tem-e már, mit csinálok a nyá­ron. Visszaszóltam, hogy még van időm latolgatni. Tudomásul vet­te, tovább aprította a petrezsely­met. Vagyis totál mindegy neki, hogy döntöttem-e, vagy sem. Egyet tudok biztosan: azt, hogy Manci néniékhez akkor sem vagyok hajlandó elmenni nyara­lónak, ha ők fizetnek nekem. Már a második levelükben sür­getik a választ, hogy számíthat­nak-e rám az idén is, de ha még tíz levelet írnak, akkor sem tartok igényt a vendégszerete­tükre. A szívélyességükkel tavaly nyáron torkig jóllaktam. Egy életre. Naponta ötször vagy hu­szonötször sopánkodni körülöt­tem, hogy ez a szegény kis ár­va... Tömény hányinger, A szívjóságuk. Mert közben kom­puterrel ki volt számítva a fe­jükben, hogy mennyit keresnek rajtam a szívjóságukkal. Senki sem kérte fel őket, hogy hívja­nak meg nyaralni, önkéntesen hívtak, a bátyám mégis megkér­dezte tőlük, elég lesz-e napi száz forint az eltartásomra. Azt mond­ták, elég. Gyorsan és elégedet­ten mondták. Utána pedig, egy hét múlva, jött a levél, hogy amennyiben nincs akadálya, le­gyen inkább napi százhúsz. Mert azt szeretnék, ha nagyon jól érezném magam náluk. Nem Manci néni ötlete volt a levél, az öreglány nem ennyire pitiá­ner, hanem a köztiszteletben álló férje találta ki, hogy miért ne próbálkozzanak százhússzal, ha a napi száz nem lepte meg Im­rét. Manci néni férjét kényte­len vagyok rokonnak elviselni, de a jövőben mindig csak távol­ból: dr. Kiss Ervin, a lópofájú személyiség. Hogy mitől lett belőle dr. Kiss egyik évről a másikra, ez rejtély. A doktorrá szellemülést még a Szexmadon­na is furcsának találta, külön­ben nem kérdezte volna meg Imrétől. De a bátyám csak a vállát vonogatta, pedig énrám mindig rámszól a vállrángatá- sért. Cseng a telefon ... Megint Digó hívott. Hogy még mindig vár odalent. Lepillantot­tam az ablakból. Tényleg ott áll, emlékművé kövülve a betonosz­lop tövében, és a hullámos feje felett a karika alakú neoncső, úgy világít, mint a bazilikában a szentek vagy a mártírok fölé festett glória. Digó, csóró már­tír! Az én mártírom. All a szür­ke betonoszlopnál, feje felett a 'neonglóriával, és várja, hogy nyilazzák, mint Szent Sebestyént a művészettörténetben. Megjöttek a ma esti vendégek. Imre ilyenkor fél oktávval ma­gasabb hangon beszél. Mintha a fél oktávval fejezné ki, hogy örül a vendégeknek. Hagyományosan velük fogok vacsorázni, mert az illem így írja elő. A Szexmadonnal elvárja tőlem a jelenlétet. Bemutatót tart a vendégeknek 2. sz. sze­repköréből, vagyis hogy ő a legideálisabb sógornő, anyám he­lyett anyám. Undok és igazságtalan vagyok. Anikó sohasem játssza meg az anyapótlékot. Mindenem megvan. Anikó hiúsági kérdésként kezeli, hogy milliméter pontossággal azon a színvonalon öltözködjem, mint az osztálytársnőim, s bá­tyámnál lel Wi ismeretesebb gyá­mot pedig keresve sem találha­tott volna a gyámhatóság. Amit a biztosító fizet a mama és a pa­pa halála miatt d létfenntartá­som és neveltetésem céljaira, azt a pénzt Imre és Anikó áz utolsó fillérig rám költi, plusz amit a magukéból. Ez így van! ATTILA Június 4, szerda Negatív nap volt. Hideg van, az eső is kétszer eleredt. De az időjárási miatt még nem lenne olyan alaktalan a lelkem, mint egy kiköpött rágógumi. Ezt a mai jellegemet két tényező hoz­ta létre; Tamara és — főleg — afe anyám. Tamarával reggel háromnegyed nyolckor találkoztam. Két másik lánnyal jött. ö is már messziről észrevett. Nem fordította el a fe­jét. Köszöntem, ö is köszönt. A kezével intett, de az is köszönés. Nem kelletlenül intett. Közöm­bösen, mint egy érdektelen isme­rősnek. Előre engedtem őket a kapuban, és néztem Tamarát, amíg el nem tűntek az udvari lejáróban, a csapóajtó mögött. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom