Petőfi Népe, 1976. augusztus (31. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-13 / 191. szám

19:0. augusztus 13. • PETŐFI NÉPE • 5 SÍROK, HÁZHELYEK, GABONA VERMEK Avar falu feltárása Mohács mellett V isszanéztem félutamból A régészeti élet hírei, tudósí­tásai között gyakran olvashatunk a föld mélyéről előkerült nép­vándorláskori emlékekről Ma­gyarországon. Ezerötszázat is meghaladja azoknak: az avar te­mető-lelőhelyeknek a száma, amelyekből a szakemberek kor­sókat, ékszereket, fegyvereket, csontokat és egyéb - tárgyakat hoztak napvilágra. A sírok leletanyaga alapján azonban mégsem lehet hiányta­lanul rekonstruálni a honfogla­lás előtti népek gazdasági körül­ményeit. A kor viszonylag teljes összképének megrajzolásához el­engedhetetlenül szükséges az egykori lakóhelyek feltárása is. A nagy számú temetkezési emlék­kel szemben viszont igen kevés a felkutatott avar települések seá- ma — jelenleg mindössze hármat, ismerünk a Kárpát-medence te­rületén. Ezért rendkívül nagy je­lentőségű az a munka, amelyet dr. Kiss Attila, a Magyar Nem­zeti Múzeum régésze végez Mo­hács mellett, Kölked község ha­tárában. Temető és település Az ötvenes években Erdélyben, a Maros-menti Malomfalván tár­tak fel egy népvándorláskori fa­lut, 10 évre rá pedig Dunaújvá­ros mellett bukkantak hasonló településre. Szórványosan előke­rült másfelé is egy-egy lakóház, de a teljesebb tudományos elem­zésre csak a kölked-feketekapui ásatások adnák módot. Elsősor­ban azért, mert a' közelben meg­találták azt a temetőt is, amely­be az itt lakók temetkeztek A sírokból előkerült leletek és a házak maradványainak összeve­tésére, közös vizsgálatára jó al­kalmat kínál az együttes feltá­rás. Dr. Kiss Attila elmondta, hogy a kölkedi avarkori temetőt még az 1970-es évek elején ásták ki. Több mint 650 sírt találtak, ame­lyek alapján megállapították, hogy itt az időszámításunk utáni VI. százád végétől á VIII. száza­dig temetkeztek. Az érdekes és gazdag leletanyag elemzése nyo­mán kiderült, hogy kezdetben a temetőt germán népek használ­ták, akiknek tárgyi kultúráját fo­kozatosain avár emlékek váltották B — OMUMJUt — A temető a Duna aiköri pári­ján,"'az'egy kori mocsara«' részből kiemelkedő földháton terült el — magyarázta. — A terep adottsá­gaiból azután viszonylag könnyen U tudtuk deríteni, hogy merre Is keressük a település házainak maradványait. A környék bejá­rása alkalmával az egyik dombol­dalon égésé zacskónyi cseréptör­meléket találtunk, és nyomuk­ban rábukkantunk erre a terü­letre, ahol most ásunk. Egy ku­tatóárok segítségével kiderítet­tük: több mint háromszáz méter hosszan házak, gödrök maradvá­nyai rejtőznek a föld alatt. Az elmúlt két év során 240x40 mé­teres részt kutattunk fel, épp most dolgozunk a 73. ház feltá­rásán. A napvilágra került avarkori falu más benyomást kelt, mint az a kép, amely az Aquincumban vagy Gorsiumban talált római városok területén tárul a látoga­tók elé. Az itteni lakosiok követ jóformán nem is használtak az épületeikhez. Csupán se egykori házalapok, cölöplyukak, vermek, kemencék nyomai árulkodnak ar­ról, hogy milyen körülmények között éltek. Az aprócska házak rendetlenül, látszólag egymás hegyén-hátán állták, közöttük olykor-olykor néhány sírgödör is felfedezhető. Vaskori népek, kelták, germánok — Ezek a sírok azonban nem egykoriak a településsel, az egy­beesés csak látszólagos — figyel­meztetett dr. Kiss Attila. — Úgy tűnik, hogy koronként más és ma népcsoportok éltek ugyan­ezen a területen. A legkorábbi emlék az időszámításunk előtti hetedik századból, a vas haszná­lati eszközök elterjedésének ide­jéből valók. Később, úgy 400 kö­rül a kelták, majd a VI. század­ban — már az avarok korában — germánok telepedtek meg. A házak között, sokszor alóluk is, így kerülnek elő vaskori lakó­gödrök, vagy a kelta népesség te­lepének maradványai. ' Legutóbb hét érintetlen ger­mán sírt találtak a faluban, ezek közül av egyik ritkaságszámba mesztikáció, a háziasítás akkori helyzetéről is. — A faduban házak nem vol­tak nagyok, és rendkívül egysze­rűen készültek. A földbe négy- szögletes gödröt ástak, két olda­lán pedig egy-egy ágas fát vertek le — mondotta dr. Kiss Attila. — Ezeken nyugodott a tetőzetet tartó gerenda, amelyre a szalma vagy nád borítást erősítették fel. Külső formájukban a mai esőse - kuny hóhoz haisoni itatták. Minden házikó sarkában kicsiny tűzhe­lyet vájtak a földbe, a nagyobb sütőkemencék odákinn, az „ud­varon” voltaik, ugyancsak a ta­lajba beégetve. Ügy tűnik — ez persze még csak feltételezés —, hogy a most feltárt rész a falu „szegényebb” negyede volt. A házak alápterülete csupán 4—6 négyzetméter, bennük egy-egy család lakott. Az is igaz, hogy nem sokáig, mert ha a tető meg­roggyant, vagy a környék elpisz­kolódott, odébb költöztek. A ha- lattaik csontjai sok reumás meg­betegedés nyomait őrzik. A föld­be ásott nedves, hideg házak ma­gyarázatot adnak e „divatos” be­tegség okaira is... A kölked-feketekapui ásatás minden bizonnyal számos eddigi feltételezésre, nyitott kérdésre ad választ a Kárpát-medence a ma­gyarság bejövetelét megelőző év­századainak történetéből. Pavlovits Miklós • A hetvenharmadik ház feltárásán dolgoznak. menő gazdag női tetemet rejtett. A föld mélyéről előkerült ékes bronzcsatok, szépen megmunkált fülbevalók, üvegpaszta-gyöngy- sor, a művészi ihletettséggel ké­szült fibula (kdpesolótű) és a többi tárgy a korszak értékes do­kumentumai. A pecsétmintás Dögre'Vagy a bronzveretess sSÍ- jas késtartó lánc ugyancsak egy­kori viselőjük, Illetve a készítő ötvösmesterek nemes ízléséről tanúskodik. Életmód és termelés Közkeletű az a felfogás, hogy a nomád népek mezőgazdasággal nemigen foglalkoztak. Ezt a kö­vetkeztetést elsősorban nevezetes harcmodoruk, vándorlásuk, illet­ve a feltárt lakótelepek hiánya okozza A kölked-feketekapui ásatás egyik tanulsága éppen az, hogy fény derülhet az avarkori termelési szokásaira is. Az előke­rült állati csontok vizsgálatával megállapítható a lakosság étrend­je, ezen belül pedig a vadászott, illetve tenyésztett állatok aránya. Sokát megtudunk majd a do­Borsos Miklós hetvenéves Tihanyhoz, a Balaton sok élményt nyújtó vidé­kéhez s általában a Dunántúlhoz szoros szálakkal kötődő szobrász, éremművész és grafikus most hetvenesztendős. A szakemberek a nagyközönség által egyaránt elismert és kedvelt alkotó művei­ben az antik világgal kapcsolatos élményeit öt­vözi szerencsésen a természeti jelenségek és tár­gyak átélt valóságával. Nagy lélekrokonságról árul­kodó művészportréit újra és újra sokan meg­csodálják. Néhány évvel ezelőtt a hírős város kö­zönsége elismeréssel adózhatott kivételes tehetsé­gének egy sikeres kiállítás kapcsán. A Forrás című folyóirat is több alkalommal foglalkozott már mun­kásságával. Művészetkedvelő olvasóközönségünk nevében is köszöntjük a Kossuth- és Munkácsy- dijas művészt. Az évforduló kapcsán közöljük A firenzei festő című visszaemlékező írásának egy részletét. • A gabonásvermeket évenként újra ásták a falu lakói. A mellette látható udvari tűz­helyet a közeli római erőd falából származó kövekkel rak­ták körbe. ... Este fél tizenegykor kiszáll, tam a vonatból Firenzében. Az út, az olasz táj már hihetővé tet­te, hogy Firenzében vagyok. A vasút közelében sietve egy kis szállodába mentem, leraktam cso­magjaimat, és megindultam az éjszakai városban. A firenzei pá­lyaudvar akkor még a régi volt, de ugyanott, ahol ma az új. Minden csak néhány perc távol­ságban van. Nem is szólva a Santa Maria Novella templomról, mely a pályaudvar közvetlen kö­zelében van. Az utcákon alig lát­ni embert. A világítás gyér. 1928 volt és január: idegenforgalom semmi, autót még látni is csak ritkán lehetett. A város sötét, sok különös illat, kávé, fánk szaga fogadott. Néhány perc múlva alig bírtam elhinni, fölfogni, hogy ami előttem magasodik, az való­ságos látvány. A Dóm előtt vol­tam; a harangtorony fölnyúlt az égbe, a sötétség elnyelte a hosz- szát. Megrendülve álltam; hogy meddig, nem tudom. Szédülve, nagy lélegzeteket vettem, elin­dultam a Via Calzzaiolin a Piaz­za della Signoria felé, ahol a re­neszánsz minden nagysága, ere­je egyetlen épületbe sűrítve tá­rult elém: a Palazzo Vecchio óriási kőkockája, a belőle kinyúló hasábtorony, az iszonyú erejű bástyafok; úgy éreztem, fölfogha. tatlan számomra. Szívem a tor­komban dobogott, mikor megta­láltam az egy méter átmérőjű domborművet — akkor még dombormű volt, ma csak betűk —, mely a máglyán elégetett Sa­vonarola fejét ábrázolta. Fiáke- resek álldogáltak ott. s lovaik piszkoUak-' be. Néhány lámpa égett csak. a Palazzo Vecchio lor. nya órára kongatott. Felejthetet­len haranghangok; minden éjjel hallottam Firenze harangjait, egyik ódonabb, mélyebb, mint a másik. Fájdalmas, szorongató hatással voltak rám. Ez éjsza­kai séta után megértettem Gu- lácsyt, aki reneszánsz kosztümöt vett magára, és úgy járkált Fi­renze utcáin. Éhes lettem. Bementem egy kis trattoriába, vagyis kocsmába. Rámutattam a legolcsóbb ételre, s percek múlva egy főtt pacal­darabot tettek elém. Néhány szó elég volt ahhoz, hogy vissza­vitessem, és helyette magyarul, makarónit kértem. Barátságosan hozták. Másnap már meglepőd­ve láttam, hogy délután öt óra tájban megjelenik egy kétkere­kű kordéval a pacalos, óriási ' hegy főtt pacal a kétkerekűn. • Az Aranykor című szobor. 9 Borsos Miklós — munka közben. mellette hatalmas fatálban só. Torkaszakadtából ordított. — Trippa, trippa! S jól öltözött emberek is mentek, lecsapott nekik egy da­rabot, sót rá, s ették ott az ut­cán. Hazamentem a szállodába, mély álomba zuhantam. Másnap kerestem egy eldugott helyen egy zugszállodát, átvittem koffer, jeimet, megindultam a városba. Napsütéses reggel volt, találom­ra mentem. Azt sem tudtam, hol, merre vagyok. Az éjszakai kép egészen más volt. Egyszer csak óriási, vakolatlan kőfalakat pil­lantok meg; a nap sápadtsárgán ragyog rajta, és zöldesbarna ár­nyékok tarkítják. A fal előtt szobrok. Majd fölbukkan Michel­angelo Dávidja, szikrázik- a téli napsütésben. Később az eredeti, a sérült Dávidot is megnéztem a Galleria dell’Accademia gyűj­teményében. A Loggia dei Lanzi magas, karcsú ívei árkádjai alól kinyúlt Cellini Perseusa. Köröt­te antik szobrok, szoborcsopor­tok tömege. Odébb megpillantom Donatello Judit és Holofernesét. Körülnéztem a téren: ott vol­tam, ahol az éjjel. A Palazzo Vecchio teljes méltóságában nyúlt bele a sápadtkék firenzei égboltba. Ebben a pillanatban soha többé nem ismétlődő öröm töltött el. Már nem siettem. Végigmentem a Palazzo Me- dicl-Riccardi hosszú oszlopsor­ral tagolt udvarán: az oszlopsor előtt Firenze legnagyobbjaihak szobrai. Az árkád alól az Arno partjára kerültem. A kiugró (17.) — Te például honnan tu­dod? Ha nem akarsz, ne felelj. — Miért ne? Akárkitől érte­sülhet a tanár úr az osztályban, hogy én már túl vagyok a lé­nyeges csalódásokon. — Tizenhat éves fejjel ideje is... — Nem zavar, ha gúnyolódni tetszik, mert pillanatnyilag meg vagyok hatva. Hogy egyszer már énrám is tetszik időt fordítani. Eddig azért nem érdemeltem meg, mert eddig senki se írta rólam a tanár úrnak, hogy cini­kus vagyok? — Eddig is odafigyeltem rád, Rita. Csak éppen... nos, az olyan típusú lányok esetében, amilyen te is vagy, az ember ötször meggondolja, kockáztas­son-e. Amilyen én vagyok, egy ilyen tapasztalt pedagógusnak se fölemelő élmény, ha a segítő szándéka vagy a törődő szándéka falba ütközik. Mégpedig udvari­atlan, tüskés falba. Esetleg olyan visszautasításba, hogy fog­lalkozzak csak a saját gyereke­im leikével. — Járt már így a tanár úr? — Hát... — Értem, már ne is tessék vallani. Persze, én nem csinál­tam volna. Komolyan nem. Vagy ha igen, akkor se őszintén. Csak játszottam volna az eszemet. De igazából az lett volna, hogy meg lettem volna hatva ... Mert ci­nikus, az nem vagyok. Bár vol­nék. Akkor kevesebb bajom len­ne a pszichémmel. Kiselejteznék magamból minden szemetet. Az egészet. — Kétlem, hogy sok a selejte­zésre ítélhető élményed. Tizen­hat éves vagy. Egy-két csalódás, nem vitatom... — Több, mint a tanár úr gon­dolja. De ha csak egy volna, szólóban, az a legpiszkosabb, az is elég volna. Három éve egy­folytában hányingerem van tő­le. — Szerelem? — Szerölem? ... Legfeljebb szex. Abból is a leggyengébb fajsúly. De ahhoz elég, hogy mindent megutáljon az ember. — Bántott? Az a fiú. — Nem is tudom. Mindegy. Úgyis én voltam ,az oka Ha én nem tálalom a helyzetet, nem lett volna semmi. Én tehetek róla Az a srác csak olyan volt, ami­lyen. — Kiszolgáltattád magd... — így ia lehet / mondani. Na mindegy, most már elszavalom. Ha nagyon szimpla, tessék szólni, abbahagyom. Jó? — Jó. — Tetszik tudni, még az álta­lánosban volt, nyolcadikban, má­jus elsején. Akkor már egy éve jártam a Misivel, illetve le nem kopott mellőlem, nekem meg jól jött, hogy vadíthatom a többi lányt. Azzal, hogy nem velük jár, hanem velem. Nem volt igazán szexi az ügy, csak kétszer csóko- lóztunk. Én nem akartam, hogy többször, mert féltem, hogy meg­un. Pedig olyan ideges voltam, mint egy piócát Mert a lányok közül sikkor már ketten is... vagy inkább hárman. Igen, már hárman voltak túl, mi pedig, akik még nem, mi csak szenvedtünk a fantáziánktól. A kíváncsiság, hogy milyen lehet... Mindegy. A Misivel én nem akairtam, mert borzasztóan szerelmes voltam be­le. Ha véletlenül hozzám ért, azonnal rögtön izzadt lett a te­nyerem. Ég akkor május elsején nyitott az Ifjúsági Park. Felvonu­láson az egyik lány ott minden­ki előtt kihirdette, hogy délután a Misellel megy táncolni az Ifjú­sági Parkba. Mert a lányok Mi­seinek hívták a Misit, a Beatles- Szám alapján. A felvonulás után odakígyóztam a Misi mellé, egé­szen melléje, és megérdeklődtem, igaz-e, hogy a Zsizsivel akar az Ifjúsági Parkba... És nem is ta­gadta le. Hogy a Zsizsi, az nem­csak hülyeségekről tud csicsereg­ni, mint én. összeomlottam, és ettől ig tisztára nedves lett a te­nyerem. De a bőgést letiltottam magamnál. — Az a fiú úgy értette, gya­nítom, hogy Sose voltál kedves hozzá. — Úgy. De én, tessék megérte­ni, én hiába akartam kedves len­ni hozzá, mindig csak olyan vol­tam mellette, mint a smirgli. — Észre akart téríteni. — Lehet. De én akkor csak összeomlottam. Meg tudtam volna ölni. Ez nem túlzás, tessék elhin­ni. Mire , hazaértem, őrülten fel­pörgettem magam. Otthon meg, a kapu előtt, ott bütykölte a mo­torját egy srác a házból. Nem is tudom, lehet, hogy csak hülyés- kedésből mondta, hogy ebéd után menjek . vele motorozni. Na bumm, hát miért ne? De nem ebéd után, mert ha én most fel­megyek ebédelni, akkor engem nem engednek el, hanem rögtön hömpölyögjünk el, és már fel is raktam a bukósisakot, pedig lát­tam, hogy hosszú szőke hajszálak vannak belecsípődve belül a szí­jak közé. Pi Hanert, kifújom az orrom... — Ha nem akarod, ne folytasd. — Miért ne... Mindegy. Én nem fogok bőgni. Akkor se bőg­tem ... A srác valahová a Hű­vösvölgybe vitt a motorral. Vagy messzebb. Irtó ugrálós erdei utak voltak. Aztán megálltunk, és ak­kor már féltem, mert tele volt a nyelvével a szám és a'zelőtt én úgy még sohase cslókolóztam. Nem is akairtam hagyni tovább, de féltem, hogy kdpok tőle két fülest, mert már állattan fel volt dobva. Hát csak hagytam. Nem éreztem semmit, nem is fájt ta­lán. Aztán nagyon megijedtem, hogy miért ordít velem. Mert or­dított, hogy szemét kis kurva va­gyok, közölhettem volna, hogy még szűz voltam. És csak ai mű- útig vitt ki az erdőből a motorral, hogy onnan menjek haza busz- szál. ő azt is letagadja^ hogy lá­tott, és eszembe ne jusson felvi­lágosítani a szüléimét... Én pe­dig ültem a buszon, és hazáig egyfolytában arról érdeklődtem magamtól, hogy hát ez volt az a világi élmény, amire én olyan állattan kíváncsi voltam, ez a hányinger meg minden?... De az volt a legpocsékabb az egész­ben, hogy ha az ember túl van rajta, a srácok mind megérzik, hogy ez a csaj már nem lila szü- zike, ez már beállt a sorba. Az­óta mind csak azt akarja... A kezük rögtön a szoknyám alatt volna, ha engedném. Nem tud­hatják, senkinek se mondtam el. De látják rajtam, mintha rám lenne tetoválva, és én mindegyik­től rögtön elkezdek rosszul lenni. Nagyon rohadt életforma. CFolytatjuk) mellvéden áthajoltam, néztem a csöndes zöld vizet és a Ponte Vecchio aranyporral hintett sár­gáját. Sok volt, nagyszerű volt. Mind­ehhez annyi, de-annyi múlt fű­ződött; olvasmányaimból köny- nyen ráismertem mindenre, és ezáltal nekem a Lungarno — vagyis a rakpart — annak a folyónak a partja volt, ahol Dante járkált. Ott nézte a Vita nouvában leírt, erősen meztelen mellű nőket, s állítólag Beatricét is ott köszöntötte. Nem volt jó hírű férfiú, s Beatrice bizonyára azért is sütötte le a szemét, vagy fordította el fejecskéjét, mert Dante híre nem volt kifogásta­lan. De talán éppen ezért tudott égi szerelmet oly szépen leírni. Firenzében nem lehet szellemei nélkül járkálni. A Ponte Vecchio középső, nyu­gati nyílásán Cellini mester mellszobra Idézi meg a brutális ötvösszobrászt, aki önéletírásá­val műfajt teremtett. Azóta van bátorságunk önéletrujzot írni. Végigdicsekszik, -hencegi, -szépí­ti, -Jhazudja tetteit. Csepül, akit ér, s van, akit magasztal is; Michelangelót. Verekszik, gyilkol. És mégis kibontakozik belőle a reneszánsz minden szépsége és nagysága. Átmentem a bal partra, a San Frediano-negyedbe. Ez Firenze középkori, legrégibb része; a szűk, árnyékos utcák fölött csak vékony csík ragyogott a kék ég­ből. Az ódon térre kerültem, szemben velem a Santa Maria del Carmine templom délelőtti, árnyékos, monumentális, barna kőhomlokzata. A Masaccio-fres- kókat kerestem bent; alig talál­tam meg. Hátul egy kis fülké­ben vannak, a Brancacci-kápol- nában. Majdnem azt kérdeztem, csak ennyi az egész? Am ezt a kérdést elnyelték az azóta eltelt évtizedek, mert még most sem tudok betelni velük. A nagy re­mekművek csak nagyon ritkán nagyok méretükben is. Ezt akkor éreztem és láttam először. Ki­csinek találtam a képet. A Ki­űzetés a Paradicsomból egy pi- laszterre van festve egész ma­gasan. Lenyűgözött fakószürke színe, egyszerűsége, igénytelen­ségében"1 komoly (ünnepélyessé­ge. Szürke színű rajta minden, csak az ar.gyal ruhája vörhe- nyeges. Később Picasso korai harlequinjein találtam rá me­gint erre az egyszerűségre és a szürke erejére. Az Adógarason is tizennégy alak van. Megrendí­tő, komoly arcok, fejek. Hátul ■kis, araszos alak, a földön gug­golva, térdelve keresi a tóban a garast. Csak Péter apostolt lehet ilyen szerényen megjelení­teni. A Szent Péter keresztel a kis oltártól jobbra, fönt egy szűk falfelületbe van beszorítva. A didergő, meztelen alak — ne­künk már alig hihető —, az első életszerű ábrázolás az annyi évszázados bizánci sémák után. Megilletődve, zavartan álltam, néztem, kérdeztem mindezt ma­gamban. De lehet, hogy hango­san is. Ide jártak rajzolni Botti­celli, Leonardo, Michelangelo, Raffaello — és azóta százan és százan: az előző évben Marino Marini, két évvel előbb az an­gol szobrász, Henry Moore és most én. És ennek a képnek festőjét huszonhét éves korában féltékeny riválisai már meggyil­kolták. Az árnyékok minden

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom