Petőfi Népe, 1976. augusztus (31. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-08 / 187. szám

"MŰVELŐDÉS • IRODA L O M

i • :

VI Ü V É S Z E I

[•IRODALOM*

M í V É S Z E I

Irodalmi köztudatunk fehér

foltja az országhatárunkon túli magyar irodalom. Mostanában ugyan mintha lenne valami változás. A kritika már figyel a romániai és jugoszláviai magyar írók alkotásaira. De még messzi vagyunk attól, hogy a hazai olvasótábor tudatában is az itthonihoz hasonlóan, vagy legalább megközelítően éljen és rangot kapjon az a hatalmas munka, amit például a vajdasági magyar írók, költők végeznek, mint alkotók és nyelvművelők. Ezért is üdvözölhettük örömmel azt a közelmúltban megjelent kötetet, amelyben Különös ajándék címmel az újvidéki Fórum kiadó a jugoszláviai magyar elbeszélők legjobb műveiből adott válogatást.

Csaknem ötszáz oldalon tizennégy szerző 52 novellája kapott helyet az antológiában, amely a háború óta az első ilyen jellegű gyűjtemény. Lehetne top. rengeni azon, hogy miért ez a késés, hiszen az életműveket ismertető felsorolás szerint a szerzők éppen száz prózai kötetben publikálták műveiket az elmúlt harminc évben. (Háromnegyed részben elbeszélést tartalmazó könyvek voltak ezek.) Nem a könyvkiadás szűkmarkúságáról van tehát szó. sőt elmondhatjuk, hogy a vajdaságihoz hasonló bőséget, kiadási lehetőséget a honi magyar írók sem élveznek — különösen a vidéken élők nem. Talán éppen az önálló művekkel való jelentkezés lehetősége okozhatja — az antológia egy kicsit mindig kényszermegoldásnak tűnik, bár nem az —, hogy ilyen értékelő, válogató rostára nem került sor több mint négy

Vajdasági írók ==

HÁROM NEMZEDÉK ANTOLÓGIÁJA

évtizede. Akkor Szenteleky Kornél szerkesztette az Akácok alatt című antológiát, a dél-szlávor- szági magyar írók novelláinak gyűjteményét. Ezúttal Bori Imre, a kiváló újvidéki irodalom- történész, valamint Juhász Géza és Szeli István végezte a válogatást.

„A jugoszláviai magyar novellairodalom egészéről szeretnénk képet adni kötetünkkel'' — írják a bevezetőnek szánt fülszövegben, s a könyvet záró jegyzet is a minél teljesebb összkép és színgazdagság igényét hangsúlyozza a kiadó és a szerkesztő bizottság törekvéseként. Ezen belül igyekeztek felvonultatni azokat a szerzőket, akiknek munkássága jelentősert hozzájárult a jugoszláviai magyar novellairodalom kibontakoztatásához, illetve akik új. tartalmi, formai, szemléleti sajátosságokkal gazdagították ezt a műfajt.

így szerepel a kötetben az a nemzedék, amelynek írói munkássága már a század elején kibontakozott. Szirmai Károly és Sinkó Ervin nyitja a sort. majd Majtényi Mihály, Herceg János, Csépe Imre és Saffer Pál következik. Valamennyien markáns arcélű, jellegzetes emberi és írói portréval rendelkező alkotók, bár stílusban és mondanivalóban természetesen elülnek egymástól. Sinkó Ervin 1967-ben halt meg Szirmai és Csépe 1972-ben. Majtényi pedig két éve távozott az élők sorából. Életművük tehát lezárt, de nem mondhatjuk, hogy eléggé ismert. Valamit pótolt ez a kötet is. bár Sinkó Ervin mindössze egy novellával szerepel Az 1909-ben Zomborban született Herceg János most van alkotó teljében, s egymás után jelennek meg könyvei'. Öröm az olvasónak a kötetbe felvett öt elbeszélése is.

Az öregek után következő középnemzedéknek Németh István a sörnyitója. Ö is, mint Major Nándor, a mai valóság egy-egy szeletét villantja fel írásaiban. Varga Zoltán és Deák Ferenc novellái misztikus hangulatot tükröznek, mintha a valódi világ csak áttételesen lenne jelen különös, elvont figuráik életében. Ilyen egyébként Holti Mária A hegy őrzője című novellája is. Cion Nándor, Gobby Fehér Gyula és Brasnyó István — nehéz elhinni, hogy 32 éves a legfiatalabb novellista a Vajdaságban —. zárják a kötetet. Közülük Gion Nándor novellái a műfaj tömör, emlékezetes darabjai.

A szerkesztők, saját bevallásuk szerint, elsősorban az írások minőségét, esztétikai értékét tartották szem előtt a válogatásnál. Így adódhatott, hogy a novellák inkább belső életérzéseket fejeznek ki, gyakran idő nélküli síkokban, s alig esik fényszórójuk a mai valóságra. Mint alkotó módszer a pszichológiai realizmus és a költői, látomásos próza van jelen, főként a „fiatalabb” nemzedék írásaiban. Ez így, mintha divat és nem a sokszínűség egyik variációs lehetősége volna. De lehet, 'hogy mindezt csak azért érzi így a kötet olvasója, mert a közölt írásokon túl hiányzik a szerzők teljesebb megítéléséhez szükséges ismeret. Amit előbb-utóbb pótolni kell.

F. Tóth Pál

SOROK BAJÁRÓL, KECSKEMÉTRŐL VALLOMÁSOK, RIPORTOK, ÉLETRAJZOK

Egy jugoszláviai magyar könyvsorozatról

Évek óta több-kevesebb rendszerességgel könyvsorozatot jelentetnek meg a jugoszláviai magyarság egyik figyelmet érdemlő szellemi központjában, Szabadkán. A kis formátumú füzetek az Életjel Miniatűrök című sorozatban látnak napvilágot, s jelenleg már a harmincat is meghaladta a számuk. A Szabadkai Munkásegyetem nevét olvashatjuk az impresz- szumban, a kiadó megnevezésénél.

Vallomások, riportok, életrajzok és más műfajú, írások szerepelnek a kötetekben. Megtaláljuk köztük a teljes alkotói élet- utat bemutató tanulmányt (Dér Zoltán: A tudós tanár); a vázlatos életrajzot (B. Markov Zlata: Vergődés, Burkus Valéria: Ibolya); az egyetlen életszakaszt ismertető írást (Dér Zoltán: Az első műhely); a lírai vallomást (Dési Ábel: Kortársaim); az írók és művészek önvallomásait (Csuka Zoltánét, Fehér Ferencét, Bara- nyi Károlyét, Balázs G. Árpádét, Fekete Lajosét...). Gajdos Tibor (A csillagos homlokú) és Dér Zoltán (Az árny zarándoka) kötete perelés Hangya András festőművész, illetve Csáth Géza író ismételt elfogadtatása ügyében.

Az első, ami a tetszetős külsejű, kis kötetek olvasása közbén a szemünkbe tűnik az, hogy ebFEHÉR FERENC VERSEI

Mindazoknak

Mindazoknak, akik váltunkra emelték ezt az évet is: a belegörnyedöknek, a roskadozóknak, a mások gondolatába belehatolóknak ... Mindazoknak, akik hívők cselekvéstelenek között tagadtak, de cselekedtek; a kezet szorító megbékíthetelleneknek, álmatlanok között a koránkelöknek ... Mindazoknak, akik mehettek volna, és mégis itthon maradtak; akik egy-egy vércsöppet életünkbe falaztak — perzsaszönyegek fölött is a hűséges falaknak ...

Mindazoknak, akik csak adtak, adtak, s ünnepléseinkből kimaradtak — a malomkő őrlésű agyaknak, a világunkat cipelő sok-sok ingatagnak... Mindazoknak a roskadozóknak, akik váltunkra emelték ezt az évet is ...

Hamuban sült pogácsa

Szabadkai iliákúvoim

MINI ATT KÖK 1U

• A jugoszláviai magyar szobrászművész, Baranyi Károly alkotása, amelyet egy kiállítás keretében nemrégiben láthattak a bajaiak.

A hamuban sült pogácsa jár eszemben mostanába'; dédszülök fogyhatatlan éhe, osztva növekvő elesége.

Azt a hamut rég szelek söpörték, éltet mégis e rám szállt örökség: oltalom, paraszti vért es utánam tekintő felles.

Csak addig jó útravalónak, amíg érzem ízét a szónak. Csak addig kapok új erőre, amíg másnak török belőle.

Adom bandukolónak, merész legkisebb fiúnak — barangolhasson sokáig, egész az égigérö fáig.

ben a bácskai városban az elmúlt évtizedek során milyen eleven, sokszínű és változatos volt a szellemi élet. Olyan. amelyben sokszor értékes, maradandó művek születhettek. S a másik az, hogy e sorozat egészéből a képzőművészeti, irodalmi és színházi világ eseményei és tényei szemléletesen állnak a figyelmes olvasó előtt. Az sem mellékes ugyanakkor, hogy jó néhány könyvecskében fellelhetőek a népek közötti barátság értékes bizonyítékai.

Annyi elfogultságot és „részrehajlást” bizonyára megenged nekünk az olvasó, hogy a művek ismertetésekor előtérbe helyezzük a szűkebb hazánkkal. Bács- Kiskunnal kapcsolatos részleteket. Van ilyen szép számmal, szerencsére. Kinek ne dobbanna meg a szíve egy-egy olyan mondatnál, részletnél, ami bajai, halasi, kecskeméti, s kalocsai vonatkozásokat mutat fel? Ezek közül sorolunk fel most néhányat.

Irtunk már más alkalommal arról lapunkban, hogy a magyar népművelés egyik úttörő kiválósága. a tudós irodalomtörténész, Tones Gusztáv hagyatéka Kecskeméten van jelenleg is. itt élő leszármazottainál. Őriznek például egy rendkívül becses, s értékes levelet: Kosztolányi arról vall benne saját kezeírásával, hogy mekkora szerepe volt íróvá érlelődésében a szeretett és nagy- rabecsült tanárnak. Tones Gusztávnak. Nos. a szabadkai irodalmi elet egyik szervezője. Dér Zoltán A tudós tanár című művében maradandó emléket állít az. Irodalomtörténésznek. Az egész pályaképet elemzi értő alapossággal.

Igazi élményt nyújtó vallomás Csuka Zoltán Mert vén Szabadka, áldalak című kötete. A változatos és sokféle megrázkódtatással teli évtizedekről valódi írófa valló elhitető képességgel szól a Bács-Kiskunhoz egykor szorosabb szálakkal kötödyköltő- műfordító. Csakis az elismerés hangján méltathatjuk Csukának azt az igyekezetért, ahogy mindenkor szervezte a vidéki irodalmi életet. Folyóiratokat és antológiákat szerkesztett, fordította a környező népek irodalmának műveit. Egy ideig Baján lakott. Erre az időszakra emlékezve ír a Sugovica-partról. Felidézi a később Kalocsán letelepedett Cziráki Imrével kapcsolatos emlékeit, s hozzáteszi: „Kár, hogy méltánytalanul feledésbe meruit”. S beszámol többek között ágról is. hogy Balázs G. Árpád festőműÜAJIiOS TUSOK

A csillagos homlokú

/

r

Ml MAII KOK H

fÁ

vésszel együtt a kecskeméti művésztelepen tartózkodott a húszas esztendőkben.

Bolyongó paletta című könyvében Balázs G. Árpád is közöl bajai visszaemlékezéseket, Elmondja, miként tanította őt id. Éber Sándor a képzőben, aki „művész- leikének minden melegével igyekezett tanítványai segítségére lenni”. Aki később Kiskunfélegy-r" házán szerezte meg tanítói diplomáját. az előbb a neves mesterrel együtt festegetétt a Sugovica partján. Barafíyi Károly zszotí- rászművész alkotása ma ms ott látható a város egyik új üzeme előtt. A kiállításra is sokad emlékeznek még bizonyára, ö az Ikarosz szárnyán című kötetében arról is beszámol, hogy néhány évtizeddel ezelőtt a ma Kiskunhalason élő Diószegi Balázzsal hogyan szervezték meg -az újvidéki képzőművészeti életet.

Petkovics Kálmán A tizennyolc nyárfa című riportkönyvének egyik szereplője. Márki Mihály Jánoshalmán született. S Csáth Géza. akiről Dér Zoltán írt szenvedélyes elfogultsággal, a bajai kórházban igyekezett gyógyíttat- ni — sajnos, eredménytelenül — súlyos elmebálát. Baranyiné Markov Zlata/— akinek a festményeit ugyancsak láthattuk már Baján a múzeumban — Vergődés című művében megismerteti velünk Farkas Béla festőművész életét, aki egy ideig a kecskeméti művésztelep lakója volt. Ha ezekhez hozzátesszük még, hogy az egyik kötet szerzője, Fehér Ferenc költő az utóbbi időben sokszor megfordult Kecskeméten és a környékén, és jó néhányszor szerepelt errefelé irodalmi. szerzői esteken, akkor nyugodtan elmondhatjuk: a szabadkai irodalmi-művészeti élet a múltban és a jelenben is soksok szállal kötődött és kötődik Bács-Kiskunhoz. S e gyümölcsöző kapcsolat hasznosságát nem is kell különösebben hangsúlyozni. Varga Mihály

GION NÁNDOR'

A postás, aki egy ujjal tudott fütyülni

Az a hülye postás már megint állva alszik a kerítés mellett — mondta egy napon gonoszul vigyorogva a kis Burai J. — Most alágyújthatnánk egy csomó szalmával.

Én éppen ti hernyókat szedegettem le a ház faláról — rengeteg hernyó volt abban az évben, nemcsak az eperfákat, a gyü- mölcsfákait is letarolták, és az ősz beálltával csoportosan másztak a ház falán, hogy télire elrejtőzzenek és begubózzanak valahol . ,1 padlásokon —, de most mindjárt otthagytam őket, és azt mondtam;

— Gyerünk, szerezzünk) szalmát és gyufát.

Régóta vártam már erre, hónapokig terveztük Burai J.-vel, hogy egyszer alágyújtunk a postásnak. Nem szerettük a postást, az utcában tulajdonképpen senki sem szerette. Amikor még dolgozott, nem volt vele semmi baj, olyan volt, mint minden más ember, alig vettük észre: reggel elment széthordani a leveleket, délután hazajött, és a kertben dolgozott, vagy bent a házban, néha leállt beszélgetni az utcabeliekkel, szóval pontosan úgy viselkedett, mint akárki más. Azután változott meg, hogy nyugdíjazták. Inni kezdett, talán mert unatkozott, reggelenként eljárt a kocsmába, dél körül jött haza tökrészegen, az arca kivörösödött, rosszkedvűen dünnyögött, bement az udvarába, rákönyökölt az alacsony deszkakerítésre, fejét ki lógatta az utcára, egy ideig dühösen meredt maga elé, aztán úgy állva elaludt. A délutánokat rendszeresen átaludta ai kerítésre támaszkodva. Esténként néha-néha elment a sarokra beszélgetni az emberekkel, de ott is csakhamar elaludt, a hátát valamelyik eperfának vetette, és állva aludt, az emberek meg ilyenkor kellemetlenül érezték magukat. Azt mondták. hogy a postásnak a sok italtól tönkrement a mája, a gyomra és a szíve, bár lehet, hogy már régebben Is beteg volt, mindenesetre éjszaka nem mert ágyba feküdni, a rossz szíve miatt megfulladhatott volna, az asztal mellett ülve, az asztalra borulva bóbiskolta át aa éjszakát. Állítólag ezért volt mindig annyira álmos, hogy állva is tudott aludni nap közben. Nagyon csúnya volt, ha így elaludt, különösen délutánonként, amikor a fejét részegen kilógatta az utcára, és hangosan szuszogva, fulladozva kapkodott levegő után. Tényleg csúnya volt,

és mi ezért határoztuk el Burai J-vel, hogy egyszer alágyújtunk, hátha akkor nem fog többet utcára lógó fejjel aludni.

Burai J. szerzett szalmát és gyufát, izgatottan dörzsölte ösz- sze a kezét, és azt mondta:

— Jót fogunk! röhögni. A postás úgy Cog táncolni, mintha megveszett volna.

— Ha elkap bennünket, ösz- szetöri a csontjainkat — mondtam.

— Nem kap el bennünket — nyugtatott meg Burai J. —, olyan részeg, hogy alig tud lépni.

Vigyorogva mentünk a postás háza elé, ott, szétnéztünk, az utcán rajtunk kívül nem volt senki, a postás lógó fejjel, nyugodtan aludt, régi, piszkos levélhor- dósapkúja egészen a szemére csúszott. Óvatosan mentünk oda hozzá, leggugoltunk, és a deszkakerítés résein bedugtuk a szalmát a lábához. Vörös arca a fejünk felett lógott, a positás néha hor- kantott, de nem ébredt fel. A kis Burai J. ekkor meggyújtotta a szalmát.

Hátraugrottunk, de nem futottunk el, vártuk, hogy mit fog csinálni a postás. Nehezen ébredt, a szalma már magas, lánggal égett a lába körül, amikor végre felemelte a fejét, hátralépett, és értetlenül bámult a tűzre. Nem táncolt, mint aki megveszett, pedig mi azt vártuk. Csak állt ott bambán, a tűz már majdnem belekapott a rozoga deszkakerítésbe is, segélykérőén nézett körül, és most észrevett bennünket. Egyből rájött, hogy mi gyújtottuk a tüzet, ezt mindjárt láttam, amikor dühösen összeszűkült a szeme. El akartam futni, de a kis Burai J. megragadta a káromat, bizonyára arra várt, hogy a postás mondjon valamit, amin röhögni lehet. A postás ekkor eltaposta a tüzet, ismét ránk nézett, és mint egy szégyenlős, piros arcú gyerek, kicsit zavartan azt mondta:

— Tudok egy ujjal fütyülni.

Csodálkozva néztünk egymásra

Burait J-vel, ezen) még röhögni sem lehetett.

— Mi meg két ujjal tudunk fütyülni — mondta Burai J„ és megpróbált vigyorogni.

— Két ujjal mindenki tud — mondta a postás. — De én egy ujjal tudok fütyülni.

— Nem hiszem — mondta Burai J.

A postás ekkor szájába dugta a mutatóujját, és éleset füttyentett.

Leforrázva oldalogtunk el onnan, visszamentünk a házunk elé,

és megpróbáltunk mi is egy ujjal fütyülni. Nem sikerült, és én már fél óra múlva tudtam, hogy nekem soha nem is foá sikerülni. Így hát megint elkezdtem szedni a ház faláról a hernyókat, földre dobtam és agyontapostam őket, Burai J. azonban továbbra is a mutatóujját rágta.

— Félreismertük eddig ezt a postást — mondta később. — Szerintem ő volt a legjobb postás a világon.

— Akkor nem nyugdíjazták volna — mondtam.

— Láttál te már valakit, aki egy ujjal tud fütyülni? — kérdezte ellenségesen Burai J.

— Nem láttam.

— Hát akkor ne beszélj — mondta. — Szerintem ő az egyetlen ember a világon, aki egy ujjal tud fütyülni. De én is meg fogok tanulni, ha beledöglök is. És ezentúl rendesen fogunk vele viselkedni.

Tényleg rendesen viselkedtünk a továbbiakban. Mindennap legalább egyszer elmentünk a postáshoz, és Burai J. megkérte, hogy fütyüljön. A postás mosolygott, és készségesen fütyült, Burai • J. pedig utánozni próbálta, de még mindig nem sikerült neki egy ujjal fütyülni.

— Megtanulom, ha beledöglök is — mondogatta dühösen.

Aztán egy éjszaka megfagyott a föld, és leesett az első hó. A kis Burai J. reggel kétségbeesetten rohant hozzám.

— Tennünk kell valamit —

mondta. — A postás meg log fagyni. Ismét leissza majd magát, elalszik a kerítés mellett, és meg fog fagyni.

— Mit tegyünk7 — kérdeztem. — Én ilyen hidegben nem szaladgálok oda folyton, hogy felébresszem.

— Tennünk kell valamit — hajtogatta kétségbeesetten Burai

J. — Nem szabad hagyni, hogy elaludjon.

— Az emberek között a sarkon is mindig alszik — mondtam.

Burai J. ekkor hazafutott, hozott egy darab szalonnát és zsineget. Elmentünk a postás házához, és Burai J. az egyik eperfára felkötözte a szalonnát. Fél óra múlva apró, színes madarak gyülekeztek az eperfa körül; csízek, cinkék és a megfagyott szalonnadarabot csipkedték. Később egy vörösbegy is odaszállt.

A postás dél körül jött haza tökrészegen. Ezúttal is megállt és kerítés mellett, de nem aludt el, kimeresztett szemmel bámulta a madarakat. Egész délután nézte őket, néha szájába dugta a mutatóujját, és halkan füty- tyentett a madaraknak. Azok néhányszor riadtan szétrebbentek, de csakhamar megszokták a füttyö- gést, és nyugodtan csipkedték a szalonnadarabot. A postás attól kezdve nem aludt délutánonkénti fütyörészett a madaraknak; szinte beszélgetett velük. A kis Burai J. meg továbbra is eljárt oda mindennap, mert ő komolyan elhatározta, hogy megtanul egy ujjal fütyülni, ha beledöglik is.

i