Petőfi Népe, 1976. július (31. évfolyam, 154-180. szám)

1976-07-11 / 163. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALO M • M í V É S Z E I A szocialista realizmus diadala Szocialista országok képzőművészeti kiállítása Budapesten Jegyzetek Füst Milán naplójáról A harminc győzelmes évből, amit címében ez a kiállítás visel, már csaknem négy eltelt, amikor Budapest először ismerkedett szemtől szemben a szovjet festő­művészénél. Az 1949 őszén ren­dezett tárlat nagyon nagy ese­mény volt; hatalmas sorok áll­tak, bebocsátásra órákig várva, a Nemzeti Szalon bejárata előtt. Az élmény, ami odabent fogadta a látogatót, méltónak bizonyult a nagy-nagy várakozásra. A szovjet festészetben először tárult elénk a szocialista képzőművészet ösz- szefüggő világa, teljes értékrend­je; a hagyomanytisztelő. s egy­úttal az új kort kifejező, az esz­méiben tiszta, a formáiban min­denkihez utat találó művészet vonzó gazdagsága. Azóta persze tudjuk, s a Szov­jetunióban még jobban tudják, hogy a szocialista képzőművé­szet akkori termésében nemcsak búzát, hanem vele együtt, sajnos, ocsut is betakarítottak. Am az igazi értekek kiállták az idő pró­báját. miközben a többi elhullott az idő rostáján. Ez az érték-kivá­lasztódás természetes a művészet világában is. Csak az nem termé­szetes, ha az értéktelennel együtt az értékest is veszni, s elfelej­tődni hagynánk az idő múlásával. □ □ □ Ezekben a napokban tíz szo­cialista ország nagy képzőművé­szeti kiállítása, a 30 győzelmes év című képzőművészeti sereg­szemle látható Budapesten a BNV óriási B-pavilonjában. A szovjet: festészet maradandó alko­tásait felsorakoztató falak egyi­kén nagyon ismerős kép néz le ránk: Alekszandr Ivanovics Lak- tyonov egyszer már, 1949-ben ama emlékezetes kiállításon is látott olajfestménye, a Levél a frontról. Színei megőrizték frisseségüket, fényei erejüket, alakjai egyszerű, őszinte emberségüket. (Egyesek azt mondták rá; fénykép. És le­gyintettek. Ugyanők mostanában agyba-főbe dicsérik a pop-artot. Pedig, ha valami, akkor az aztán „egy az egyben" produkál. Fest­ménnyé, szoborrá tesz puszta tár- , gvakat. (Ez a festmény má is pi­rulás nélkül vallhatja magáról, hogy a szocialista realizmus alko­tása, azé a szocialista realizmusé, amelyet egyesek a túlzásai miatt az értékeivel együtt óhajtanának kirekeszteni, világszerte, a korsze­rű művészet különben tág kere­tei közül. S aki most figyelme­sen szemléli ezt a képet, majd alaposan végignézi és közel en­gedi magához az egész kiállítást, rájöhet és rá is érezhet arra. hogy a szocialista realizmusnak igenis vannak jó hagyományai, s hogy azok magasabb színvonalon megismétlődve, megújulva és ki­teljesedve élnek tovább — élet­erősen — a fejlődő és fejlett szo­cialista képzőművészetben. □ □ □ Hiszen ennek a kiállításnak az a legfontosabb tanulsága, legor- vendetesebb. legmegfelelőbb él­ménye, hogy ugyanúgy, ahogyan a szocializmus egyetlen országban — a Szovjetunióban — aratott győzelme után a többi szocialis­ta országban is győzelmet arat­va világrendszerré vált: a szocia­lista képzőművészet is immár több országban él és virágzik. Fejlődésének ez volt az útja es legdöntőbb lehetősége. Aki még nem látta ezt a kiállítást, és csak az előbbiekben olvasottakat is­meri róla, netán hiheti, hogy a tíz szocialista ország, amely kép­zőművészeti alkotásaival most Budapesten szerepel, a maga képzőművészetében úgy hasonlít egymásra, mint egyik tojás a má- sik’-a. Am aki már látta vagy megnézi ezt a kiállítást, az tud­hatja. hogy nincs így. Nyomban hozzátehetjük: nagyon jó, na­gyon nagy szerencse, hogy egy­általán nincs így. A szocialista realizmus nem a formákban, nem a formavilágban jelent azonossá­got, hiszen az maga volna az egyhangúság legunalmasabb és legkíábrándítóbb. legtaszitóbb si­vársága, hanem az eszméiben, az eszmevilágában fejez ki határo­zott, bevallott és megalapozott ro- kjnságot. Az eszmei egyforma­ságról jó tudni, hogy az nem az elszíntelenedelt. sápadt erőtlen­ség, hanem az eleven, üde erő jele: az élet minden területén csakúgy, mint a képzőművészet­ben. Az eszmerendszer a szocia­lista realizmusban egyértelmű, egységes, míg a formanyelv ért­hetően sokféle, változatos. így van ez országonként. De így van ez tulajdonképpen egyes országok egyes művészeinek esetében is. □ □ □ Jó ig'jl y') binurn noaemoi Természetesen .más-más to.rma- :hJiPlMen,bteiez.flgkoM ef«®©jr,azo­nosságot a mongol Balbarin Gom- bozsiren és a bolgár Ivan Nenov, avagy a kubai Orlando Yames és a szovjet Andrej Jakovlev, de a magyarok közül is — például — Domanovszky Endre és Vecsési Sándor festményei, ha a festői látásmód formabei i-stiláris olda­la szerint hasonlítjuk össze őket. A hangsúlyt a művészi látásmód másik oldalára, az eszmeiségre • Szovjetunió: (Jclcna Romanova: Jeloszcjcv kolhoz­elnök, 1971) • Vietnam: (Vu Trung Luong: A Bang-fa kapunál, 1970.) (Dolezsál László felvételei.) ksll tennünk: annak azonosságá­ra. Persze, hibát, sőt) nagyon nagy hibát követnénk el, és a szocia­lista realizmus üvöltő ellenfelei­nek kétes érvelése előtt villog­tatnánk zöld lámpát, ha ugyan­akkor nem hangsúlyoznánk kellő eréllyel a szocialista eszmei egy­ségen belüli sokféleséget, válto­zatosságot a forman.velv, a stílus tekintetében. Hiszen éppen ez az eszmei egy­ség és az egységben is érvénye­síthető, s érvényesülő formavál­tozatosság a biztosítéka a szocia­lista realizíj^ életrevalóságának, szakadatlan *riüégújulásának. Biz* tositéka és kimeríthetetlen leh«r, tősége a szocialista realizmus maradandóságának, állandó kor­szerűségének. Ezért remélhetjük, hogy ez a kiállítás, amely sorra járja mind a tíz kiállító országot, meggyőzi a hitetlenkedőket, megerősíti a tettrekészeket: a szocialista kép­zőművészet újabb fellendüléséhez vezet az újabb évtizedekben. Simon Gy. Ferenc A Magvető Kiadó kedves aján­déka az igényes — igazi — könybarátoknak: Füst Milán két­kötetes — eddig kiadatlan — naplója. Annak az egyéni uta­kat járó, mindvégig magányos al­kotónak (költőnek, novellistának, regény- és drámaírónak, esztétá­nak és filozófusnak) „mívesre fa­ragott” sorait olvashatjuk ezáltal élvezettel, akiről annak idején Radnóti azt írta, hogy a Nyugat egész írónemzedékére hatott for­mailag. Füst Milán a megszállot­tak igyekezetével, az el nem mú­lás hitével, a másokra hatás szándékával írta naplóját hosszú élete során. Menedéke volt a nap­ló — vallotta —, neki, a „befelé küzdő”, sokféle kínnal, bajjal, csalódással küszködő embernek. Két kötetbe az 1905 és 1944 kö­zötti időszak féltve őrzött, s a történelem súlyos viharaitól még­is megcsonkult írásokat Pók La­jos szerkesztette egybe értőn, s gondos felelősséggel. A napló kulcsot ad az író hí­veinek kezébe főbb működési te­rületének közelebbi megismerésé­hez. Egyfelől például a jogrend és a hatalom (erőszak), meg a neve­lés, az igazság és erkölcs szere­pel a gondolkodás, a tépelődés alapanyagaként, másfelől viszont az egyénhez közvetlenebbül kö­tődő barátság, szerelem, az élet és halál nagy kérdései. De van szava Füst Milánnak a bölcses­ségről, vallásról, logikáról épp úgy, mint a zenéről, színházról vagy irodalomról. Meg természetesen az írókról, akiket oly találóan és szellemesen jellemez. Csokonai így lesz „me­leg és elragadó”, Babits „beteg, izzó kagyló”, Shakespeare az ..elképzelhetetlen tökély”, és Pe­tőfi „elementáris, mint a tűz­vész”. S ha nem egyszer igazta­lan és túlzó az elítélő jellemzés, ami tolla alól kikerül, mégis fi­gyelmet keltő. Horatius szerinte „igazi nyárspolgár”, Kisfaludy „hideg és unalmas”, Chopin „ál­matag és egzaltált”, Zola „felüle­tes és hamis”. E napló oldalam — legalább mozduló csírájában — jelen van Füst Milán későbbi esztétikájá­nak és felmagasodó, egyéni lírá­jának szinte valamennyi fő jel­lemző vonása. „Az igazi lendület a versben az indulat”, s „az író csak akkor író, ha víziója van. s víziót tud előidézni” — jegyzi meg —. s másutt azt állítja egy­szerűen, hogy „a líra: indulat”. S nem élednek-e fel újra ben­nünk a már rég olvasott költe­ményeinek erőteljes képei és súlyos metaforái, amikor a nap­lóban a „szavak leírhatatlan csö­möréről” szól, és az ő „zúgó, végzetes magányáról", vagy arról az egzisztencialista írókat idéző életérzésről, mely az ilyen lírai remeklést eredményezi: „fejjel lefelé benne lógunk a semmiben”. Megdöbbentő az ilyesfajta tömör jellemzés: „a világ üres”. Nem hiába írta róla a jóbarát Karinthy hogy kozmikus erők ihletik. Bajairól, félelmeiről is őszin­tén szól, mint minden másról. Szörnyű küzdelméről a szeretett anyával, a sok „elviselhetetlenül ostoba” emberről, a mindenféle „nyomom kínokról”. S a követ­keztetése: „a kényszerű magányt törvényemmé tettem”. A pana­szok is sokfélék. Az Est című lap mellőzi; a Nyugatnál igazságta­lanul bánnak vele; nem szaval­ják a verseit: kihagyták a lexi­konból. Marad hát ismét a befelé fordulás: a napló lesz „az egyet­len menedéke". Nem csak bírálja, -de ostorozza önmagát. Hiúságot, gyávaságot és lustaságot vet önnön szemére. Néhány saját művét szégyenle­tesnek nevezi. De az önbirálat mellett az önbiztatás is fellelhe­tő gyakran a naplóban. „Ezt meg keil írni" — olvashatjuk több­ször. Sokakat meglep — méghozzá a kellemes csalódás érzésével —, hogy e magányba menekülő, gaz­dag belső világában a lét nagy kél déseiről filozofáló költő a napló tanúsága szerint mennyire érzékenyen figyelt kora égető gondjaira, a társadalom szüksé­geire, bajaira. Az 1918-as forra­dalmi eseményekre ezekkel a forrón elfogult szavakkal reagált: ...Jóleső, boldog jókedv és mámor fogott el reggel”. Azután leírja, hogy Marx építette a mai vilá­got. s a szovjet hatalom „nagyobb emberi mű. mint a piramisok és oheliszkek együttvéve”. Elítéli a lakájokat, együttérez a nehéz sor­sú cselédlányokkal. És leszögezi: „az igazság maga az élet". Bírá­latot mond kora magyar társadal­máról, amelyben eluralkodott a „szerzés tébolya”, s ahol „az írók eladják magukat”. Undorítónak nevezi a gazdagokat. A kemény szókimondás gyako­ri nála. A „tökfej”, az „ökör”, az „ocsmány” — s a hasonló jelzők csak aláhúzzák feltétlen őszinte­ségét. amely az egyik legfőbb jel­lemzője. Befejezésül Füst Milán naplójá­nak azt a számunkra ugyancsak érdekes részletét idézzük, me­lyet Nemes Marcellről írt le a húszas években, akinek Kecske­mét egy gazdag képgyűjtemény ajándékozásáért lehet még ma is : hálás: ■ c­„Nemes Marcell vesz egy ké­pet London legnagyobb műkeres­kedésében — VIII. Henriket áb­rázolja — az ő királyuk: — egy szép kezet lát a mázolmányon, s megdobban a szíve; azután ott ül a restaurátor mellett álmatla­nul — az finoman pepecsel, las­san leválik a piszok — Holbein!” Varga Mihály TRENCSÉNYI IMRE Célegyenes A hogy az út elhagyja a rá- rost, erős kanyart vesz jobbra, rögtön utána balra for­dul. Szelíd emelkedő után kettős bukkanó következik, ezek után jön a „Célegyenesnek” nevezett több kilométernyi sima útsza­kasz. Itt nem múlik el nap ka­rambol nélkül. Futó doktor napjában kétszer teszi meg az utat. Már ahogy a kórház előtt várakozik, hogy ki­hajthasson a főútvonalra, foga­dásokat köt magában az elrobo­gó gépkocsikra: melyik melyik­kel fog „találkozni”, melyik fog a „maga erejéből” a szántásban „landolni”. Korántsem cinizmus ez nála, legföljebb enyhe szak­mai ártalom. Futó doktor ugyan­is a megyei kórház ideggyógyá­sza, és legjobban fájlalja, hogy még senki sem kért tőle taná­csot: beüljön-e a volán mögé. Megesett már, hogy hordágyon látta viszont, akire fogadott. Kern érzett ilyenkor diadalt. Mégcsak elégtételt sem. Egyszó­val egészséges indulatú ember volt. Csakhát napjában kétszer ne­ki is be kellett állnia a sorba, pondterheltebb volt annál, mint­sem rendszámokat, matricákat és ablakban fityegő mütyüröket legyezzen meg — néhány állan­dó _ „útitársat” mégis ismert már. Előzéseikről, fékezéseikről, ván- szorgásukról, kiszámítható kiszá­mít hatatlanságukról, vagy éppen kürthangjukról. Mert olyanok is voltak, akik ügyességük helyett a kürtjüket használták. Tisztelte ö az ügyességet, a merészséget is — ha a kettő ta­lálkozott. Maga is szerette a len­dületet. Ugyanakkor szigorúan ügyelt a sportszerűségre. Több- százezer kilométert futott le koccanás nélkül, es eddig min­denhová időben ért. Eire volt büszke, nem a kocsi márkájára. Harmadik Wartburgját taposta, \4<z korábban végzett a kór- házban. At akarta még egyszer gondolni másnapi bíró­sági szakvéleményét. — Az apa­gyilkos, aki „tudatzavarban” kapja elő a borjúkötelet! Agy­rém! De az ügyvéd bevághat hu­szonegyre! Vagy sikerül, vagy nem! A felelősség úgyis az el­meszakértőé! ... Végre kikanyarodhatott a kór­ház elöl, és besorolhatott a töb­biek közé, akik már magánéle­tük felé robogtak. Pilla na tok alatt kiszálllak fejéből a ..bor­júköteles’' ügy részletei. Nem a vezetés kötötte le. Ezen mar ré­gen túl volt. Diákkorában el­kezdett még egy játékot, a vo­naton, amikor szünidőkre haza utazgatott. Először csak foglal­kozásukat próbálta kitalálni úti­társainak. Azután jellemükre kö­vetkeztetett. Otthoni, munkahe­lyi viselkedésüket igyekezett el­képzelni. Játszotta ezt akkor is, amikor már kocsival járt, és hi­vatásból kellett emberek tucat­jait kifaggatnia legbelsőbb dol­gaikról. Annyiban módosult a játék, hogy egy-két másodper­ces, elsuhanó benyomásokból rajzolta meg az arcképeket. — Vadbarom, így taposod a munkatársaidat is?! — nézett egy keskenyszájú akarnok után. aki csaknem árokba szorította az előtte haladó motorost. — Te meg inkább maradtál volna alkoholista — pillantott be tgy vadonatúj Polski ablakán, melynek tempója és nyomvonala az ökröt juttatta eszébe. — Az ujjunk sem egyforma — mosolyodon el. — Az öregek­nek van igazuk, mit mérgelőd­jön az ember?! Ma sincs komolyabb baj, ha .már az első kanyartól nincs az a dugó. Egyre lassabban haladt a sor. Fékezés — házalás! Féke- zés — húzatás! — Ez van, nem: lehet mit tenni, ki kell várni — nyugtatgatta magát. — Ha min­denki türelemmel vár a sorára, idővel mindenki hazaér. A mai karambol már megvolt. Bizonyá­ra ott vannak a mentők valahol a kanyaron túl. Gyerünk, drága embertársaim, ne bámészkod­junk. holnap is lesz karam­bol!... Hiénák! — tetté aztán hozzá, csak hogy teljen az idő. Mert ilyenkor rettentő lassan vánszorog. Szerette ö az embe­reket — Sakálok! — amennyire kell. no de az alkalom szülte tömeg passzióit hidegen szem­lélte. Félórája sodródott már az ara- szóló-tekergő szörnyeteg kénye szerint. Néha már-már úgy érez­te. ki kellene rágódnia, bögetni a motort, nyomni a kürtöt, aztán lesz, ami lesz... — Türelem, doktor úr. türelem, ki mutasson jó példát ennek a kezdő népség­nek?!... fgyszercsak. észrevette, hogy már jó ideje nem nyúlt a sebességváltóhoz. A kocsisor las­san, de egyenletesen gördül elő­re. Mintha még növekedne is a tempó! — Hisz ez már a „Cél­egyenes!” — Mégsem érez meg­könnyebbülést. amikor elhalad az akadály mellett. Nem volt még meg a mai karambol. Csak egy kátyút kerülgettek. A piros Opel és a szürke Vol­ga szinte egyazon pillanatban ugrott ki a sorból. Dühös kürt- koncer* zendült fel a nyomuk­ban. — Én is vagyok olyan Okos- tóni — gondolta a többi vezető —, hogy kivágok a vakvilágba, Mítán majd csak beenged vala­kil futó doktor maga sem tud­* ta volna megmondani, melyik fajtát gyűlöli jobban. Az elkényeztetett „menőt”, aki visszaél a többiek emberségével, vagy azt a behúzott nyakú pu- hányt, aki szarvat ad a „me­nőknek”. — Ne eresszétek! — vinnyogta magában, és rátapadt az előtte haladó Zsiga lökhárító­jára. Felvillant benne a remény: lesz annyi tartás a többiekben is, hogy szorosabbra zárkózza­nak. Jobb lábfeje úgy feszült előre, mintha saját akaratát akar­ná az egész oszlopba préselni, — Emberek, uraim, barátaim! Ez a pofás kandúr legalább három­szor gázolt, ö se tudja, hányszor ütközött, mindig megúszta! Ve­rekszik: is! Ha baja van, úgy dorombol, „Főnök igy, főnök úgy!..Legalább egyszer, kö­nyörgöm, legalább egyszer hadd törje össze a pofáját!... Maga sem vette észre, hogyan került a bal oldali sorba, de már rogy öten-hatan hajtottak a két vadorzó nyomában. Már csak azt bánta: nem elsőnek ugrott utá­nuk. A Volgának közben sikerült a törvényes sor elejére állnia. — Mindegy — gondolta Futó doktor. — Ezzel a. Vigyorgója­nival kár is huzakodnl. Most a másik vadorzó nyomta a kürtöt. Az Opeles muksó ön­elégült ábrázata, mint valami céltábla, lebegett elüzhetetlenill az orvos előtt. Annál inkább bö- szílette, mert távolról is meg­érezte gőgös törtetése mögött a gyávaságot. Nyomta Futó doktor is a gázpedált. Agya lázasan kombinált, — Ha előttem ez a .sertés jobban menne, megelőz­hetném a furgont itt mellettem, aztán jobbról lelépném ezt itt, áe nem megy, egyik sem megy, pedig ,ikkor már jzsak három személláda választana cl a pi­ros Opeltól! Megkérdezném az ápolt kezű bárherceget, hová si­et, mikor nyitnak még?!... De ez itt nem megy előttem!... A rohadt vámcsaló meg már po­fátlanul jobbra villog, mert tud­ja, hogy a motoros inkább az árokba megy... De ez a vén Trabanton is engedi, mert nincs benne emberi tartás! Lennék csak én a helyében, majd bela­pítanám a szép. fényes olda­lát!... De ez a hólyagfejü itt előttem.., Most emberedre ta­láltál!... — Futó doktor előre dőlt, mint a tévé előtt, amikor a mi csatárunk tör előre. — De hiszen $z a Volga! Nem engedi, hiába tülköl! Ez az, fiú! Így kell ezt, ha egyszer én is sofőrt fo­gadnék! ... fkkor tűnt fel szemből a teherautó. — Bárcsak nc- kimenne! — villant át az orvos agyán, de rögtön meg is hök­kent: — Ilyen rövid az út a bor­júkötélig? ... Mint a bombarobbanás, úgy világította be vörössel az esti szürkületben kanyargó utat a féklámpák hirtelen felvillanó fé­nye. A Volga fékezett elsőnek, hogy maga elé engedje a halálra rémült Opelost. A jobb oldali sor enyhén megrándult, majd tovább húzott. Aki azonban eddig az Opelt követte, most váratlanul ta­lálta szemben magát a teherautó­val, és hirtelen taposott a fék­be. Futó doktor két ütést érzett. Egyiket elölről, a másikat hátul­ról. Rögtön utána géppuskasoro­zatot hallott. Szempillantás alatt eljutott a tudatáig, hogy ez a sa­ját motorja — leszakadt a hang­tompító. A motor követelőén po­rolt, a sor pedig egymásba csú­szott, mint a befagyott folyón a jégtáblák. A vadorzók és a behú­zott nyakúak tovább iszkoltak, hogy aprócska ponttá váljanak, majd teljesen eltűnjenek a „Cél­egyenesben”, a Wartburg pedig itt remegett, befalazva, tehetetle­nül. Futó doktor hátrafelé pró­bálkozott. Dühös kürtölést, kiál­tozást hallott. — Mindennek ez a sertés az oka itt előttem! — hördült fel, és ő is megnyomta a kürtöt. — Észnél van, ember? — vá­gódott ki sápadtan az előtte álló kocsiból egy remegő szájú alak. A doktor gázt adott, hogy elsö­pörje maga elöl az akadályokat. Egyre többen kiáltoztak be az ablakán, rángatták a kipattant aj­tókat. Eltorzult aggyal ugrott az úttestre. — Elismeri, vagy hívjunk rend­őrt? — kérdezte a remegő szájú? Ököllel akart nekimenni. Le­fogták. — Ha ideges, apám, vizsgál­tassa meg magát — dörmögte a tagbaszakadt bányász, aki hátul­ról szaladt belé, azután legyin­tett, és nekifeszült, hogy szétvá­lassza a Zaporozsec elejét a Wart­burg hátuljától. futó ' doktor alvajáróként nyújtotta át a betétlapot. Mikor kissé magához tért, egye­dül volt az országúton. Bevert orrú Wartburgja pironkodva állt a jobb oldali útpadkán. A szélvé- dőn. az ablaktörlő lapátok alatt három cédula. Egyik karosszéria, javítást ajánlott a Kossuth utcá­ban, másik visszapillantó tükrö­ket, a harmadik autórádiók szak­szerű beszerelését. HATVANI DÁNIEL- ~ Kérget harap Ha majd nyakszirten sújt az este hanyaizuhannak mind a retek s jönnek koponyám koszorúznt lámpás baglyok láztalan hüllők • Fülemben kél mocsárt zsongás 'r'ffdérrfek ura nem leheltem ellobbanlak bogárnyi álmok szárnyszegetten betöltve törvényt virrasztóm kitin-temetőmet kőzúzalék-álmatlanságban kérget harap szigorú szeszben pányvára fűzött szabadságom* Ki oldoz fel holdfeljöttében sejtelmes sások hogy suhognak ablakra kúszó rózsák nyílnak szivem fclásoll pitvarában

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom