Petőfi Népe, 1976. július (31. évfolyam, 154-180. szám)
1976-07-25 / 175. szám
HATVANI DANIEL Félárbócon In memóriám N. L. Poroszkálunk égzengés múltán menekülő kerteknek írtján. Szekerünk száll tüzesedően feldíszített halott-időben. Megállunk holdkráternyi sebben kórónál is közönyösebben. Szélfújta ködök félárbócon — „ ... necesse est” — hát most hajózzon! S jönnek lucskosan, akik láttak szívhelyen robbant dáliákat. A holnap munkásainak műveltsége • Mostanában gyakran esik szó a munkásműveltségről. Ám jóval ritkábban ennek megalapozásáról: a szakmunkástanulók, a leendő munkások szellemi igényeinek fölkeltéséről. Márpedig úgyszólván közhelynek számít a tapasztalat, hogy a gondolkozásmód, a megítélés, az érdeklődés és érdekeltség legalapvetőbb jegyei fiatal korban válnak kinek-kinek a sajátjává. Sokan hajlamosak azt hinni, csupán mennyiségi kérdésről van szó: a holnap munkása átfogóbb, gazdagabb, árnyaltabb tudással fog rendelkezni, mint a mai. Holott ennél sokkal fontosabb lesz tudásanyagának megváltozó szerepe. Élete és szellemisége között más — szorosabb, szervesebb — kölcsönhatás alakul ki, egyik a másikra jóval erőteljesebben fog hatni. A kultúra iránti iggny sokkal kevésbé szorul majd külsődleges ösztönzésre, mert a munkásélet — legbensöbb emberi igényekből fakadó — részévé válik. S a társadalomnak elsősorban nem az lesz a gondja, hogy miként lehet a szóbdn forgó igényességet fölszítani, hanem az, hogy milyen módon a legcélravezetőbb ennek az igényességnek a kielégítése. Hol vagyunk még ettől? — ébred föl az emberben a józanságra intő kérdés. Hiszen köztudomású, hogy egyelőre javarészt már az iskolában .elválnak egymástól a gimnáziumra, technikumra. főiskolára készülők és a többiek, a szerényebb képességűek útjai. Nem a megkülönböztetés ténye vitatható, hanem mel- lékzöngéje; az alig leplezett pedagógiai érdektelenség, amely az értelmiségi pályára alkalmatlanokat övezi. (Csoda-e. hogy a szakmunkásképzők kapuján oly sok lelkileg sebzett, önbizalom nélküli, meghasonlással vívódó fiatal lép be?) • S ami ennél jóval aggasztóbb: fölkészültségük csakugyan foghíjas. Egy harm aduk csupán szótagolva olvas, minden negyedik számára problémát okoz a négy számtani alapművelet elvégzése, sőt, olykor az egyszeregy is. A szakmunkásképzők oktat,ói kénytelen-kelletlen hozzászoktak ahhoz, hogy évről évre az általános iskolákból elmarasztaltakból kell megpróbálniuk szakembert faragói. Tapasztalatból tudják, hogy többségükben néhány hónap múltán kezd oldódni a görcs, s a fizikai munkával társított ismeretek elsajátításának új, szamukra természetesebb, könnyedebb módja lassan, helyreállítja önbizalmukat. Meglepve fedezik föl magukban azoknak a képességeknek az egész sorát, amelyről eddig fogalmuk sem volt. a kézügyesség, a találékonyság. a szellemi és fizikai erőfeszítések újszerű összehangolása sajátos, nehezen nyomon követhető folyamatokat indít el bennük. Az iskola különben sem mindenható. A szakmunkásképző — köztudomásúlag egyáltalán nem rózsás körülményei folytán — különösképpen nem. Itt az oktatók előtt főleg az a cél lebeg: olyan fiatalokat képezzenek), akik a szakmunkásvizsga után az üzemben legalább 70 százalékos munkateljesítményre képesek. Olvas- nak-e? Műveltek-e? Van-e hajlandóság bennük az önálló gondolkozásra? Az igényesebb, értékesebb életre? • Bármiféle válasz Achilles- sarka: ü szakmunkástanulók átlagos napi elfoglaltsága 10 óra; jóval több. mint hasonló korú középiskolás társaiké, s több, mint a gyárban dolgozó munkásoké. Tehát életük egyik legnehezebb szakaszában tanulják meg szakmájuk alapvető ismereteit. Nem túlzás éppen ekkor még olyasmivel is terhelni őket, ami még- inkább próbára teszi teherbíró képességüket? Nem. Márcsak azért sem, mert ez elkerülhetetlen. A szakmák tudniillik szánté kivétel nélkül — jobb szó híján — intellektualizá- lódnak. Egyre több alkotókészséget, egyre inkább önálló gondolkozást, s mind bonyolultabb ismeretanyagot követelnek a munkástól. A fizikai erő elsődlegessége sok helyen máris a múlté, további fokozatos háttérbe szorulásához nemigen kell jóstehetség. Amit ma sok helyen technikusok végeznek, azt néhány év, esetleg egy-két évtized múlva szakmunkások fogják csinálni. Szellemileg erre már most föl kell készíteni őket. Reformtervek, oktatási kísérletek, újszerű tankönyvek tucatja tanúsítja: szakmai szempontból a fölkészítéssel nem lesz különösebb baj. Itt érdemes a többi között megemlíteni ant a háromévesre tervezett kísérletsorozatot, amelyet az idei tanévben kezdett el a Szegedi József Attila Tudományegyetemmel karöltve a Szakoktatási pedagógiai Intézet tudományos kutatógárdája. Azt vizsgálják, hogy a szákképzés során aZ elméleti és gyakorlati ismeretanyag milyen szinten tudatosodik és válik egységessé; s mit lehetne tenni azért, hogy a kettő ötvöződése minél magasabb színvonalú szakmai tudás alapja legyen. • Végső soron tehát a szintézis, azaz a magas fokú szaktudás ki- fejlesztésének — és az iskola után állandó gyarapításának! — nélkülözhetetlen előfeltétele mindazoknak a gondolati és tőle elszakíthatatlan emberi-alkati tulajdonságoknak az összessége, amelyek csakis a korszerű általános műveltség talaján alakulnak ki. V. M. M ióta Vári Imréék elköltöztek a másodikról, Jancsi először járt kinn náluk a budai, domboldali kertben. — Egészen odáig a tiétek? — mulatott a távírópóznán túli cseréptető felé. Imre húga állt mellette. Ildin kezeslábas volt, világosbarna haját varkocsban hordta. — Aha — bólintott —. lefelé meg az útig. Jancsi figyelte. Tavasszal, mikor még fönn a padláson mászkáltak együtt, bámészkodtak a meredek tető járatain egyensúlyozó kéményseprő után. milyen kis csipisz volt ez a lány! Ildi váratlanul a ház felé fordult. s elkiáltotta magát: — Jancsi! Jancsi! — Nem vagyok süket. A kislány mulatott: — A kakasnak szóltam. Dülledő mellű, jól megtermett kakas kapirgált a diófák alatt, egy pillanatra fölfigyelt, előre nyújtott nyakkal kukorékolt. — Jancsinak hívják a kakast? Ildi porcelánkék szeme nagyra nyílt. — Miért ne hívhatnák Jancsinak? Most ért melléjük Imre, Vári Imre, aki nemrég csak áthajolt a Hajós utcai folyosókorláton, s lekiáltott: „Jancsi! Jancsi!" Ahogyan a húga most a kakasnak. Köpcös, rövidnadrágos fiú lépkedett nyomában, arcából meredeken döfött előre orra. Rájuk biccentett. — Szia, Plpu — fogadta félvállról Ildi, aztán Imréhez fordult: — Jancsinak nem tetszik, hogy druszája a kakas. — Hülyeség ilyen nevet adni egy kakasnak — mondta Jancsi, Imre mosolygott: — Miért, minek kellene hívni? Jancsi Piput mustrálta, puha arcát, bizonytalan színű szemét, kivillanó, fémből pótolt metszőfogát. Most ez a srác lóg Imréék- kel. A barátság is helyhez kötött. — Lipótnak — vágta ki dacosan. Pipu döcögve nevetgélt: — Lipót. Az egy osztrák császár volt. — Kettő — legyintett Jancsi. — Mindegy. Lipót, az Lipót, kakasnak épp jó. I mre megkérdezte: —- Mi bajod vele? — Az hogy egy korcs dög. Madár, de elfelejtett repülni. És iszonyú büszke arra a ronda rikácsolására. Meg se tűrném! — Csak a tányérodon, mi? — mosolygott gúnyosan Pipu. — Rántva, uborkasalátával. —■ Ott sem. Madarat és hüllőt nem eszem. Imre gavallérosan vállonölelte. — No, hagyjuk az állattant, gyerünk diót verni! Fél fejjel magasabb volt nála, azelőtt együtt jártak ki a Liszt Ferenc térre. De Jancsi most hiába kereste magában a régi, biztonságos érzést, amely akkor töltötte el, mikor három idegen srác belekötött, s Imre közbelépett. mielőtt megverték volna. Nem a mindennapos barát keze ez már a vállán, csak a kötelességtudó házigazdáé. A tornác előtti nagy diófa törzsének támasztva a hosszú verő- rúd. Jancsi megemelte, s azonnal le is eresztette: — Ettől izomlázat kapni! — Sóhajtásra nem jön le a dió — bámult föl a rozsdás lombok közé szakértőn Pipu. Miért utálja ennyire ezt a répaorrú hólyagot? Imre a zörgő« levelek közt kotorászott a verőfával. Szárazon, mint a ritkás jégeső, három szem koppant elébük burkostul. — Szedhetitek — szólt hátra, aztán odakínálta a verőrudat Jancsinak: — Próbáld meg. Pipu a háttérben nevetgélt. — Nézd meg a heftijét — bökött Pipu orrára Imre. — Esküszöm. húsz forintért sem mérnék tele neki fagylalttal! Ildi elámult: — Minek valakinek az orrába fagylalt? Piput csöppet sem érdekelte a vita. Megszokta már, ha az orra került szóba, legolcsóbb úgy tennie. mint akinek semmi köze hozzá. Jancsi csüggedten bámészkodott a magasba: képzelet .föloldja a rossz varázs alól. Fölhajították az első féltéglát. Diót nem ért, de egyik fiatal ágat elroppantotta. Pipu bólintott: — Mindjárt más, ha van egy . kis sodrása! Döngették a diófát. Szilánko- san pattogott a háncsa, roppantak a gallyak, itt-ott dió is hullott közben, de alig volt már érdekes. A tégladarabok pörögve vágódtak a korona sűrűjébe, s félelmetes, merev zuhanással érkeztek visz- sza. — Vigyázz! Megy! — ennyit kiáltottak csak, s ki-ki ugrott hátra. VIDOR MIKLÓS Kerti tragédia — Érdemes ennyit gürcölni pár vacak dióért? — Neked semmi se jó! — for- tyant föl a kislány. — Sem a kakas, sem a dióverés! — Lőni kellene — mondta1 hirtelen Jancsi. — Flóberttel, mi? Légpuskával, mint a verebet! — röhögött, csúnyán Pipu. Most menten képentörlöm, érezte Jancsi, aztán elfordult. — Marhaság ezzel a póznával bökdösni. Valami jó kis husáng kellene, amivel meghajítjuk. — Van a kertben — bólintott Imre. Szedtek néhány kampós, súlyo. sabb ágat, s nekifogtak. A három fiút elkapta a vadászösztön. Egyik-másik lövés csomóban szedte le a diót, de volt, amelyik csak száradó leveleket tépett le. Aztán a fölhajított fát egyszercsak hiába várták vissza. Keresztbefeküdt az ágak között, mintha maga is odanőtt volna. Nemsokára még két vörös háncsú meggyhusáng- gai szaporodott meg a diófa. Imrének jutott eszébe: — Lenn a nyári konyhánál lesz egy pár féltégla. Azzal kéne utánuk lőni! A ház csöndes volt. Lehullott róla a felnőttek szigorú tekintete. Erre a délutánra ősi lényegihez vált hasonlóvá minden: búvóhely vágj' eszköz lett hogy a Célzás nélkül, föl a magasba, aztán nyújtott nyakkal lesték, hol ér földet. — Mint az aknavető — magyarázta Imre. — Az sem távolságra, hanem magasságra való. Egyik tégladarab Ildi elé vágódott. A kislány Ijedten hátrált. — Hülyék! Mit csináltok? Senki sem hederített rá. A játékból dühös hajsza Tett. Három vad, ide-oda szökdelő alak a féltéglák időzített jégverésében. Kicsapta homlokukat a veríték, az elhajított bombák súlya izmukba merevült, de nem bírták már abbahagyni az ostromot. Föllázadt törpék, amint bosszút állnak az óriáson, mert magasba nőtt. I ldi idegenül bámulta őket. Lassan elhúzódott, arcát elgörbítette a félelem. És mégsem tudott szólni. A másik, a harmadik diófára gondolt, pár méternyivel arrébb, amelyek kívül marádtak a csatatéren. Mert kisebbek? Homályosan átderengett benne a sors sejtelme, s az is. hogy nem segíthet. Akkor jött az a tégla. Kiszökött a függőleges irányból, ive elhajlott messze a korona mellett. Ildi összekapta magát, érezte, amint elzúg, s valahonnan a háta mögül fölrikácsolt a rémitő tarokhang. De Csak egy másodpercre. Utána lúdbörzö csend. Lefutott a hajlaton. Alig öt méternyire megpillantotta a satt Uozsó János \ a/lat füzetéből. lutak mellett kinyúlt• * *, kakas! Nyakasnak elejtve, egy halom összeesett toll az egész. Lecsukódott a szemhéja. Most először látta iszonyatosnak ő is. Aztán előbukkant a lejtőn a három fiú. Mintha megnőnének, szemközt a lefelé hajló nappal. Már ők is észrevették. Ott álltak körülötte. Ildi egyikről a másikra pillantott. Hirtelen hasonlóvá vált a három arc. Meghallotta Pipu hangját, nyúlósan, szűkülve: — ö kezdte az egész marhaságot! Azért találta ki. hogy kicsinálhassa a kakast! Jancsi keze megrándult. Most telibe a répaorrú pofáját! Bele- tört a mozdulat. Mintha a kakas végvonaglását próbálná utánajátszani. amint a reflexek tehetetlenül kilökik magukból az életet. Ildi elrekedt a szorongástól: — Mi lesz itt, ha nagymama meglátja... Imre a merev tollcsomó fölé hajolt. Valami kifejezhetetlenül lényeges veszett ki a kakasból. Beletompult agya a rettenetes különbségbe. Lassan visszafordult. ugyanazt a fölfedezést kereste a többiek arcán. P ipu kitolta hasát, rábökött a döglött' madárra: — Most legalább fölébe írhatod, hogy Lipót! Imre odalépett hozzá, megmarkolta ingét. — Kuss. — Mit akarsz tőlem, én ... — Azt mondtam, kuss. — Az ingről lepattant egy gomb, Pipu behúzta nyakát, s hunyt szemmel várta a lezúduló pofont. A pillanat kieresztett. Imre hangját hallotta tagoltan: — Én dobtam agyon. Most pedig mehetsz haza. — Elengedte, s mert a köpcös fiú még mindig nem mozdult, rákiáltott: — Nem értetted? Eredj! Pipu elindult a lépcsőkön. Egyenletes lépteiben érződött a megsüketült ámulat. Már csak a törzsét látták, aztán derékig, nyakig nyelte el a domboldal. — Most mi lesz? — szólalt meg suttogva Ildi. — Semmi. — De az nem lehet — találta meg a hangját Jancsi. Imre parancsolón vállára tette kezét: — Az én dolgom. A kislány leguggolt, hogy fölemelje a kakast. Az előbb meg semmi nyomot nem fedezett fői, most egyszerre merő vér lett a keze. Undorodva visszapottyan- totta, s egyre gyorsuló iramban eltűnt az ágyások közt. Hosszú árnyék húzódott utána. Jancsi megkérdezte: *— Miért vállaltad? — Így egyszerűbb, nem? — lm re mosolya mintha szürke acél- hálón keresztül érkezne. Jancsi megrázta a fejét: — Nem fogadom el. Megmondom nagyanyádnak. — Hüjye vagy. — Jobb, ha ez a répaorrú trombitálja ki? — Szétverem a fejét. — Ildi is tudja. — Rosszul tudja. A kakast egy Ugla vágta agyon, értetted? Jancsi elrántotta vállát Imre keze alól. Ügy álltak szemben, mint az ellenségek. Lassan lesúti >t te szemét. Érezte, ő a gyengébb. — Elmegyek — nytigte ki végre. Elindult a lépcsőkön, amerre az előbb Pipu kacsázott végig. Lenn, a kerítés aljában megunt, de nem nézett vissza. Ügv akarta elvinni magában a kertet a kakas hullájával, hogy már tudta: háta mögött a szégyen vágja be a kaput. NYERGES ANDRÁS Verses napló L Már értem. Sosem az a baj, hogy úgy éltek, ahogyan éltek. Csakis abból támad zavar. (s e zavar valamit takar), ha szavaitok mögé nézek. 2. Való világra éhezem. Pótszerből van már, elegem. Elegem van. hát ne legyen! , (Fájna végül így érni véget, s nem amiért élek, avégett). SIMÁI MIHÁLY Utazás Vak fölverekszik magukat a dombra Két sor óriás vapraforqótányér csap össze Tanácska fehérük Fölötte huj jogát egy akác Sásköszörülte tó Füzek Forgó ág Gyümölcsszédület S az az eke ahogy kiszántja csikorgó emlékeimet A csattogás emeletén rendülve állok Hallgatom elzúg a nagy fehér sörény s nincs táltosom nincs táltosom tt Stotz Mihály: Kecskeméti este. • Klossy Irén rajza.
