Petőfi Népe, 1976. május (31. évfolyam, 103-127. szám)

1976-05-01 / 103. szám

32

# Diószegi Beláss rajié.

Kísérteties kísérlet, kockázatos is: évtizedek múltán elővennünk ifjúkorunk kedves könyveit Van úgy, hogy megállják a próbát, s ez nem csupán időtálló értéküket bizonyítja, hanem a múlhatatlan hatást is, amellyel egykor bennünket formáltak.

Szerb Antallal sokan vagyunk így, akikhez középiskolás korunk a 40-es évekre esett: tankönyvként használtuk magyarirodalom történetét, a felejthetetlenül élvezetes munkát, amely tanulás nélkül is emlékezetünkbe vésődött, de úgy, hogy évtizedek múltán is tudjuk idézni: utána világirodalom történetét már önként választottuk évezredek irodalmába indulva, felfedező útjainkhoz vezetőnek.

Hallatlanul merész dolgot cselekedett a fiatal tudós, amikor az Erdélyi Helikon teljes magyar irodalomtörténetre hirdetett pályázatára megalkotta ezt'a müvet (megnyerte vele a pályázatot). A világirodalom története című műve 1941-ben jelent meg, bár nem olyan szikrázóan szellemes és gu- nyoros, mint a magyar volt, de visszafogottságában is rendkívül élvezetes és igen nagy előnye, hogy mindig a tárgyalt irodalom „élerajzát” igyekezett felvázolni, annak fordulatait ábrázolni, s nem csupán írókat bemutatni.

A tudományt művészetté, s ezáltal vonzóvá, érdekessé tette. Ugyanígy cselekedett korának jelenéről szólva, amikor a Hétköznapok és csodák (1935) esszéiben a század első felének angol, amerikai, német és francia regény- irodalmát tekintette át. Az egész népet tanító pedagógus hivatástudata,. írástudói felelőssége sugallta szavait, mikor így nyilatkozott: „Az irodalomtörténet elsősorban nem tudomány, hanem propaganda. Propaganda a jó irodalom érdekében. Célja, hogy étvágyat csináljon az igazi irodalmi művek olvasásához”.

Igazi műfaja az esszé volt: regényeit is ehhez közelítette. A Pendragon legenda (1934) kultúrtörténeti kalandregény az Utas és a holdvilág (1937) egy nemzedék útkeresése. A királyné nyaklánca (1943) sajátos korkép a francia forradalmat megelőző évekről. Esszéinek két kötete (Gondolatok a könyvtárban 1946; A varázsló eltöri pálcáját (1948), és novelláinak gyűjteménye (Made- lon, az eb 1947) halála után jelent meg; egyetlen — Ex című — színművét pedig sokkal később, 1965-ben mutatták be először.

A háború alatt többszőr került munkatáborba, végül 1944-ben a nyugat-magyarországi Balfon gyilkolták meg a nyilasok. 43 évet élt csupán, életműve "mégis páratlanul gazdag. Most 75 éves lenne. Az emlékező kegyelet nem térhet ki a gondolat elől: mi mindent alkothatott volna még, mennyi megíratlan gondolat maradt örökös veszteség! Ám a korán, s kegyetlenül lezárt életmű él, emberségre, s a művészet szépségének befogadására nevel. Személyes sorsával is bizonyítja tanítása igazát: a mű él, a szellem javát nem lehet elnémítani, az áldozat túléli gyilkosait, s a halhatatlanságba lépve, örök barátja marad a késő utódoknak.

KISS DENES

Anyámra gondolok

Anyámra is kell gondolnom néha, ki égig növő ködökben topog.

Hóharmatos a kinthagyott répa, mit ha fölszed, már ujjain ragyog gyűrűk brilliánsa s fénylő ezüst,

6, csillogóbbat sose hordhatott, mert jégtüzű az és illő, mint a füst.

Anyámra is kell gondolnom néha; az éj befészkelt félszemébe már, haja: kint roskadó, őszi széna, nem őrzi rajta színeit a nyár.

Anyámra is kell gondolnom néha: napját föl is törheti a sötét madár, s hova lesz akkor életem szép bizonyítéka?

BENJAMIN LÁSZLÓ

Májusi vallomás...

Mint aki beomlott bányából menekült meg... Belémkasit a levegő és meghökkent a nap.

Maga a csupasz élet, a hétköznap is ünnep lehetne már ■ nekem —, de nem voltam szabad.

Te nem hiszel szavamnak, mert neked csak jövőd van, de torkig eleven bennem az átkozott múlt, te csillagokba• látsz, az én szememben köd van, életem megmaradt, de visszájára fordult.

Rab voltam én sokáig és álmodtam magamnak szabadságot, hazát, új embert, népjogot, kutattam társakért, terveztem forradalmat és vertem mellemet, mint harci nagydobot.

S a zsarnokság betelt, a sziklavár beomlott, míg én a semmivel viaskodtam merészen s haza támadt a romból és milliók kiontott véréből szabadság nőtt. S nekem nincs benne részem.

Mint a játszó gyerek őrül magafaragta lován ügetve, s nem kell neki a drága játék, úgy volnék boldog én akármily kis darabka résszel a közös jóból, ha nem volna ajándék.

Ha fegyverrel a kézben vagy anélkül, ha bátran áldoztam volna bármit, magamnak és a köznek szabadságot, s békét szerezve... A hazátlan múlthoz örökre holtak és emlékek kötöznek.

S már így kell lennie? A visszafordult álmok harcterein csatázik a lelkiismeret:

Géppisztollyal kezemben a fordulóban állok, hol támadásra vár a felmentő sereg, hol gonosz állkapcsú gyilkosok sorfalából repes felém anyám, s puskámra vár az őszi hullásba fordult ország. Nincs verhetetlen tábor — csak az árnyékokét, azt nem lehet legyőzni.

Homályban múltak éveim s árnyak közé kerültem, hogy a börtön felettem ledőlt — s az omladék közül kitántorogva szemembe csap derülten, felhőtlen tisztasággal, forrón a déli ég.

Még félig vak vagyok, itt állok megzavarton,

Enyém, is e derű? Nem tudok hinni benne.

Ki csak halálra bátor, de • harcra gyáva voltam, méltó vagyok-e újra beállni a menetbe?

A májusi menet élén haladni akkor ügyesség, ok, erő nekem nem adatott.

Ki láttad porbahullni a zsarnokkal a vaskort: ó,. boldog sokaság, sodord, vidd a vakot.

A felfelé törő tömeggel összeforrva felszáll a köd a szemről, erőre kap a láb s holtaktól menekülve, erősekkel a sorban nyitott kapukkal vár rám az újuló világ.

• Bodri Ferenc rajza.

9 Kampfl József: Anya gyermekkel. A vörösmárványból készült, 30 centintéter magas kisplasztika a bajai városi tanács tulajdona.

• Barcsay Jenő:

Két fej (olaj).

QARAI GABOR

Őértük szólok én...

Gértük szólok én,

kik dolgaink nehezét végzik e földön: répát egyelnek mély fekete sárban, barmok alól hordják saroglyá n a trágyát, maltert cipelnek gémberedett kezekkel s betongerendákkal dúcolják föl a mennyet;

óértük szólok én, akik a kibernetikus gépek álól egy fészek-alja friss képletet bölcs eszmék árnyába terelnek;

óértük szólok én,

kik pótló szenet lapátolnak a távfűtés kazánjaiba, kik az úszó-daruka* vezérlik kemény figyelemmel, akiknek csak a tett segít, nem a jámbor ima;

őértük szólok én,

akikkel egyforma-félszegen

járok e földön itt, mióta megszülettem,

kik nehéz kezüket itt melengetik meg

parázsló eszméletemben;

akik álmukban földadognak

a barom meg a gép lélegzet-ütemére,

kik naponta meghalnak, s az örök örömöt

hagyják fiaikra, kínlódva, remélve;

öértük szólók én,

kik értem szólnak, ámbár öntudatlan nyers kétségükben, bánatukban, kik életükkel kockáznak a hűvös halálos azúrban

egy köldök-zsinóron kilógva a meztelen űrbe, mint végtelen ingák —. szívtől-szivig röpülve;

óértük szólok én,

óértük, kik az egyetlen

cselekvést és az egyetlen jó-szót tudják bajunkra, akikben együtt lélegzik szülőnk és gyermekünk,

az állandó meg az új,

az elhervadt s a folyton fölvirágzó, a földre tiport és ismét égbe szálló, a fogyhatatlan örömöt sugárzó vigasztalás:

a munka.

BlRÖ PÉTER T/-.. f T . 7 ,

Közben eltelt egy másik műszak

Szombat volt. Néhány perccel múlt három óra. Az üzemekben az emberek gondolatban már ha- zakészülitek. A gyár első udvarára egymás után érkeztek az autóbuszok.

Az I-es kapu előtt az országút mellett, csenevész eperfa árnyékában asszonyok és gyerekek ültek az árokparton. Kerékpárjuk ott feküdt mellettük a ritkára nőtt napégette füvön. Időnként a kerítés fölött a dombok felé néztek. Arra, ahol a völgyek zugában, sokhelyütt a föld mélyén rejtőzködtek az üzemek. Férjüket, apjukat várták. Itt még élt az a szokás, hogy műszakváltáskor a családfőt szinte rögtön köszöntse valaki, ^mintegy mindennapos hálaként a vállalt veszélyért. Mert akik itt dolgoztak, azok mindennap kockára tették az életüket. Persze munka közben csak ritkán gondoltak erre.

Az öreg még arra sem gondolt, hogy szombat van, s hogy holnap reggel hétkor nem kell fejére húznia a gázálarcot. Ha tud, aludhat akár kilencig is. Effélék sohasem jártak az eszében, a munkájáról pedig már nem volt mit tűnődnie. Több, mint harminc éve csinálta ugyanazt. Elégedetten, zokszó nélkül. Minden szükséges mozdulat szinte már az ösztönök természetességével élt benne. Mint az ébredés, amihez nem kellett csörgőóra. Egyáltalán, ritkán nézett órára. A fény változását, a Nap járását figyelte, meg figyelme frisseségét, vagy tompultságát, mert azzal érezte az időt Itt az üzemben is, ahol különben sem venné hasznát holmi finom kis „ketye- gőnek”, mert elenné a savgőz, mint a gumírozott munkaruha alatt a fehérneműjét Aztán meg az egésznapos üst melletti állástól megfájdult a lába is, s a fájdalom lassan a dereka felé húzódott ott tanyát ütött s ez már jelezte, hogy közeledik a műszak vége. Pontosan így jelentkezik nap nap után. Ilyenkor mindig lelép a dobogóról, sarokba állítja a keverővasat, s gumikesztyűs kezével megmaszírozza derekát a vesék vonalán. Most is készült hogy hátat fordítson a szűrőüstnek, de látta, hogy hirtelen eltűnik belelő a salétromsavval péppé oldott cellulóz. A garat fekete szája üresen kongott, ahogy a keverővassal hozzáért. Nem mert mozdulni.

A sziréna elfújta a négyet. Az öreg már szinte görcsösen várta, hogy megérintsék a vállát hogy valaki jöjjön valami eligazító hírrel, utasítással. Hátra nézni, az ajtó felé kémlelni azonban nem mert. Mozdulatlanul meredt a szűrőkádra, készült a pillanatra, amikor a garatból hirtelen ki- zúdúl a kásás anyag, szétfröcs- csenve, beterítve mindent Tudta, a testet kapó veszély pillanata lesz ez, de legalább kiszabadítja a bizonytalanság szorításából. Bizonytalanság. A lábából is kiment minden erő, s a keverővasra kellett támaszkodnia, mert úgy érezte, összecsuklik. Félt Nem álltatta magát Tudta, itt a rossz véggel mindig ' számolni kell. Itt mindig, mihden műszakot úgy kell kezdeni, hogy az utolsó is lehet. Ezt vállalni kell. Nem lehet mindjárt elszaladni. Zihálva kapkodta a levegőt, s alig tudott uralkodni magán, hogy ha csak egy szemvillanásnyi időre is, de föl ne rántsa a gázálarcot, s szabadon, jó mélyen teleszívja tüdejét megdörzsölje gumimaszkégette arcát.

Gyengén megérintették a könyökét Meg se rezdült. Aztán rémülten kapta fel fejét, amikor erősebben megszorították a karját, A gázálarc bepárásodott üvegén át homályosan látta az integethet. Rábólintott a hívásra. Sietni akart De csak az udvaron, a távolabb épített dohányzóhoz vivő járdán sikerült úgy- ahogy sza porázni lépteit. Benn levágódott a lócára, s első dolga volt rágyújtani.

„Baj van öreg.” Zúgott a füle a még most sem csillapult félelemtől, így hát messziről és nagyon halkan hallotta a szavakat. „Eldugult a főelosztó. A csapnál. Odafönn már megteltek a tartályok.” A többit már tudta magától is. Azt, hogy a csövekben minden percben növekszik a nyomás, növekszik a hő. s ha eléri a kritikus pontot, robban a nitrocellulóz.

„Nahát akkor gyorsan a vil- láskulcsott.”

A csaphoz létrán kellett felmászni egészen a mennyezet sarkába. Bepréselte magát a vasbetonfödém és a deréknyi vastag cső közé. Az összeillesztés peremeit a csavarokkal együtt ragyásrozsdásra ette a savgőz. Szinte összeforrt az egész. Húzásnak, feszítésnek, nem engedett Tehetetlensége, félelme, természetes reakcióként dühbe csapott át. Kihúzódott egészen az oldalfalig, lábát nekifeszítette az alsó csőnek, s vadul, minden erejével ütni kezdte a csavarokat Tudta, persze hogy tudta, a halállal játszik. Az ütésektől éppúgy felrobbanhat a nitrocellulóz, mint a túlnyomástól, vagy a megnövekedett hőtől. De most nem latolgatott nem ülhetett félre más megoldásokon gondolkodni. S mert így volt s mert ezt tudta, indulatain már nem is volt képes uralkodni. Ütött ütött, mert számára most már a mozdulatlan csavarokon kívül nem létezett semmi más. Ütött hogy szétverje az egész mozdulatlanságot letörje az egész csaptelepet,.. Nem érezte már mellén a rozsdarücsköket a bordáiba préselt fájdalmat s azt sem, hogy kapaszkodó bal kezén a kesztyűvel együtt szétrongyolódik a bőr is, hogy csípi szemét a lecsorgó izzadtság, nem érzett semmit önmagából.

Amikor a megnyílt csővön, s az elvezetőcsatornában végre meglátta a habosán zubogó sárgászöld anyagot szerette volna megmeríteni benne széttárt gumikesztyűs ujjait ahogy a sugárban előtörő fonásvizet szokta simogatni az ember. Nem twn te, mert most már józan esáe. mégiscsak uralkodott érzelmeink De nézte, sokáig nézte a szabad,' szelid anyaggal telt szűrőkádat s most még kevésbé érzett fájdalmat még kevésbé érezte a szorító, égető gázálarcot s a múló időt Igen, Az idő most győzelmének örömpillanataiban még annyira sem érdekelte, mint máskor. Pedig közben élteit egy másik műszak is...

Az irodalom propagandistája

75 éve született Szerb Antal