Petőfi Népe, 1976. április (31. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-18 / 93. szám
slä Találkozások Németh Lászlóval 18-án született Nagybányán Németh László író, esszéista, próza- irodalmunk kimagasló képviselője. Talán arról keilen ií írni, hogy milyen hatást tettek rám a művei attól kezdve, hogy nagyon fiatalon a kezembe kerültek a könyvei. Bár meglehetősen nehéz lenne a szűkre szabott keretek között minden lényegeset elmondani róla; miként hatottak rám a társadalmi és történelmi drámák, a lélek legmélyéig leásó regények, a gondolkodásra, és vitatkozásra serkentő tanulmányok, esszék, a különös szépségű önvallomások. Ám úgy gondolom, nem rejthetem el magama- gamnak a találkozások felemelő élményeit sem. merte, szakfelügyelője volt, amikor az író ianároskodott); kérdezte, igaz-e, hogy verses antolő. giát is kiadtunk, s rögtön kérte, hogy küldjünk belőle. Sajkádon Néhány évvel később, amikor elolvashattuk a Sajkódi esték című könyvét is, ismét hozzá igyekeztünk, de ezúttal a Balaton melletti Sajkódra, ahol kicsi de szép házában annyi kellemes éa Budapesten Valamikor, jó másfél évtizeddel ezelőtt lehetett. Tóth Lászlóval és Szekér Endrével együtt mentünk hozzá; kecskeméti irodalmi estre akartuk hívni. Gondoltuk, ha mellettünk agitál Laci bácsi, a régi jóbarát, aki annyi sok harcában mellette állt mint nyomdaigazgató, mint irodalom- szervező, akkor Németh László „kötélnek áll” majd. Különösen, mert előtte azt ígérte Tóth Lászlónak: szó lehet arról, hogy írjon a Kiskunságba. Emlékszem, egész úton róla be. széltünk. Tóth Laci bácsi régi emlékeket villantott fel előttünk, s nagyon jó volt hallgatni a minket ia feltüzelő szavait. Alig vártuk, hogy végre szemben ülhessünk vele, hogy halljuk a hangját. Izgultunk: nehogy beteg legyen. Erre azt mondta Tóth László: — Ne felejtsétek el, hogy ő tulajdonképpen mindig beteg és sohasem beteg. Derültünk, hiszen hozzánk is eljutott már régen a híre az ő „betegség-mániájának”. A lakásán üzenet fogadott: menjünk a Kéményseprő vendéglőbe, ott vár ránk Üzenetkor. Szép, meleg idő volt, az egyik udvari asztalhoz ültünk a kerthelyiségben. Kellemes árnyékot adtak a lombok. Pontosan érkezett, mosolyogva, fiatalosan. Ám mindjárt a betegségét kezdte ..mondani. Tóth Laci bácsi cinkosan ránkmosolygott, majd igy szólt: — De annyira-azért - nem vagy beteg, hogy ne tudnál Kecskeméten szerepelni? S erre ő így válaszolt: — Annyira sose lehetek beteg. Dicsérte a hírős város szellemi életét. „Ott mindig történik valami” — jegyezte meg elismerően, és hozzátette: „Ahol Tóth Lacik csinálják a kultúrát, ott ez törvényszerű”. Elismeréssel szólt azután a Kiskunság Kiskönyvtárról (némelyik kötetet el is olvasta); érdeklődött Orosz László felől (még vásárhelyi éveiből is• As íré egyik utolsó, Kecskeméten készült fényképe. • Beszélgetés a sajkódi háa udvarán. töprengő, vívódó órát, napot töltött. Mentünk a sajkódi „Jasz- naja Poljanára” — most Fehér Sándorral, a Katona József Társaság elnökével és Szekér Endre főszerkesztő-helyettessel együtt —, hogy ezen az annyira nevezetes irodalmi helyen találkozzunk az akkor már tényleg beteg alkotóval. A felesége írta, hogy szerencsére javult az állapota, felépült valamennyire szorongató és súlyos bajából. Tóth László ekkor már nem élt. Egy ideig róla folyt a szó. Németh László nem győzte hangoztatni érdemeit a két világháború közti magyar irodalomban. „Veres Péterrel, Illyéssel sókat emlegetjük” — mondta szeretettel. Egy idő után panaszkodni kezdett: „Mostanában hamar elfáradok”. Aztán igy szólt: „Az a baj, hogy még annyi mindent kellene csinálni. „Mi azt mondtuk: hiszen így is annyi, de annyi sok mindent elvégzett már! De ő csak hajtogatta: „Mi az ahhoz képest, amit akartam!” Később, amikor a kicsiny kerti házáról kérdeztük, ismét erőre kapott. „Jó kis műhely az” — mondta. S amíg a gyümölcsfákkal teleültetett kerten átsétáltunk, mesélt magáról. Hogy szeret sétálni, csak úgy elnézelődni itt. „Olyan szép minden. És ez a csend. £s az élet nyomai-jelei ugyanakkor.” (Emlékszem, miközben ott ballagtunk, meg-megállva a keskeny kerti úton, közelítve a kicsi épülethez, egyre a weimári látogatásaim — zarándoklásaim —, jutottak eszembe. Goethe kerti házát láttam magam előtt élesen és elevenen, ahol a költőfejedelem oly sok maradandó értékű művét alkotta. S míg én Weimárban jártam gondolatban, Szekér Endre a Jásznaja Poljanára emlékezve így szólt halkan: „Tolsztoji. ember” —' és az előttünk lépkedő íróra mutatott.) A kis házban először az orvosi műszereket láttuk meg. „Így veszem hasznát, hogy orvos is vagyok” — jegyezte meg Németh László. Másra akartuk terelni a szót, féltünk, hogy ismét lehangolódik, de most már nem lehetett. Ezentúl csakis a betegségeiről volt hajlandó beszélni. Azokat ecsetelte-elemezte, részletezte. Még akkor is, amikor a kertkapuban búcsúztunk tőle. Kecskeméten Közben, ha nehezen is, de sikerült cikket szerezni tőle a Forrásnak. Sőt, arra is rábírtuk, hogy ismét eljöjjön Kecskemétre. Abba a városba, amelyhez soksok erős szál kötötte. Itt nyomták a Tanút; itt vásárolt kis parcellát Móricz Zsigmonddal; ide járt irodalmi estekre, ide írta leveleit Tóth Lászlóhoz. Délután túl volt már azon a találkozáson, melyet a Katona József Gimnáziumban szerveztek, hogy beszélgethessenek vele a diákok: mai hívei, és jövőbeli olvasói. A talpraesett fiatalok látása felvillanyozta, erőt adott neki. Különösen, hogy azt látta: ismerik és szeretik a műveit, alkotásait. Üzente, hogy eljön a Forrás szerkesztőségébe. Nagy volt az öröm, a készülődés. Az utcán, a bejáratnál vártunk rá. Mosolygott £s ezt kérdezte: „Hogy vannak Forrásék?” Majd a lépcsőn, amikor egy szusszanásnyira megállni kényszerült: „Nem jobb lett. volna a Kiskunság nevet meghagyni a folyóiratnak?” Magyaráztuk. hogy ezért és ezért választottunk új címet az újrainduláskor. Úgy láttam, nem sikerült meggyőznünk. A lépcsőn meg-megállt, de nem csupán a fáradtság miatt. Elejétől végig elolvasta újra — mert hisz máskor is járt már itt — a márványtábla szövegét, melyen az áll, hogy Jókai ebben az épületben tanult valamikor.' Azt kérdezte, hogy felderítettünk-e vajon már minden múltbéli emléket, hagyományt? Nem maradtak-e feltáratlan területek? „Bizonyára vannak” — mondta. Érdeklődött a Fórrá* terveiről. Szeretnénk, ha ezentúl havonta jelenhetne meg a folyóirat. — válaszoltuk. ..Az nagyon helves lenne — mondta —, hiszen ebben a városban gazdag hagyománya van az' • irodalomnak.” ‘Kérdeztük: adna-e rendszeresen írást nekünk ezentúl? „Hogyhe —1 felelte —, csak legyen hozzá egészségem.” Sajnos, nem igy történt: ezt követően már nem volt hozzá egészsége. Mielőtt elbúcsúztunk tőle, kértük: írjon néhány sort a folyóirat vendégkönyvébe. Ezt i"tn le fáradt kezével: ,.A szép kecskeméti napok és a Forrásnál eltöltött órák emlékére. Németh László.” Varga Mihály KARINTHY FRIGYES: Házinyűi A kis házinyúl mindgyárt nagyon megtetszett, mikor a konyhában letették: buta, kedves kis feje, ijedt szemei és lágy, sima szőre. Azt a jellemző, gyöngéd, pártoló szeretet éreztem, amit nagyon jól ismernek kezdő szerelmesek, akiknek kicsi és macskaszerű nőkkel akadt dolguk. Nem akarok semmit tőled, te fehér ijedt kis nyúl, csak meg akarom simogatni fehér bundádat hátrafelé és óvatosan, hogy jól essék neked, ölepibe vennélek és a kis fejedet simogatnám, hogy megnyugodj és jól érezd magad, biztonságban, és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod semmitől, én vigyázok rád és megvédelek. Ezt érzem, egészen melegen és önzetlenül felolvadva ebben a védő, önzetlen, odaadó szeretetben, és a kis fehér nyúl után nyúlok, hogy megsimogassam. A kis nyúl azonban, ijedt kis dög, riadtan lelapul és kifut a tenyerem alól, be a konyhaszekrény alá. Te csacsi kis nyúl, mondom neki fejcsóválva, lám milyen kedves, ostoba, ijedt kis nyúl vagy te, hát most azt hiszed, hogy bántani akarlak, megfogni, mohón megragadni, agyonütni, megenni, mert erősebb vagyok nálad. De értsd meg, hogy szó sincsen minderről, hát persze, hogy erősebb vagyok nálad és mindezt megtehetném, de hiszen éppen arról van szó, hogy nem akarom megtenni, nem érted? Sőt gyöngéd és kedves akarok lenni, meg akarlak simogatni, meg akarok feledkezni önmagámról, a magam jogairól, vágyairól, élvezeteiről, te miattad, akit meg akarok simogatni, hogy dobogó kis szíved megnyugodjon és jól érezd magadat, egész finom, bájos, törékeny, félénk kis lényedet. Ezt gondolom megindult lélekkel és egy piszkaiéval piszkálom a kis nyu- lat, hogy kijöjjön a konyhaszekrény alól és én megsimogathassam. A kis nyúl előbb húzódozik a pisz- kaía elől, orreim- pái idegesen, rémülten táncolnak, aztán usgyi, kiugrik, átfut a konyhán, bebújik egy sarokba. Utána megyek és óvatosan leguggolok melléje. Ejnye, mondom neki, hát milyen ostoba vagy. Nini, hiszen még sokkal jobban reszketsz és félsz, mint az ilUcuu r-ersze ez érthető a te elfogult és szűk kis értelmed szempontjából, mely azt súgja neked, hogy abban a makacsságban, amivel utánad jövök, csak a vérengző vadállatok mohósága reljhetik és amely nem tudja megérteni az erősebbek fejlettebb erkölcsi érzését és altruizmusát. No, most már aztán csakugyan meg kell, hogy fogjalak, meg kell, hogy simogassalak, azzal az érzéssel, amit most érzesz irányomban, s mely vérszopó tigrisnek láttat engem, ezzel az érzéssel igazán nem hagyhatlak magadra. Be kell bizonyítsam neked, hogy mennyire tévedtél, hogy mennyire nem azért akartalak megfogni, hogy átharapjam a torkodat, hanem csak önzetlenül meg akarlak simogatni, kellemessé akarom tenni az életedet, és nem számítok se hálára, se ellenszolgáltatásra. Óvatosan kinyújtom a kezem, s már a nyakán vannak új- jaim, mikor egy kétségbeesett ugrással kirántja magát, fuldokolva nyifog és szétterpesztett lábak- kal, lihegve, halálos félelemben bebújik a kályha alá. Nyelek egyet és érzem, hogy a vér a fejembe száll. No, igazán példátlan butasággal van dolgom. Most mit tegyek? Abbahagyjam? De akkor azt fogja hinni, hogy neki volt igaza, hogy csakugyan meg akartam enni, vagy agyonverni és most kifáradva, egyelőre lemondtam szándékomról. A kályha alá fekszem és benézek a kályha alá. Ott kucorog apróra összehúzódva és fekete szemeiben kimondhatatlan félelem csillog, amint tekintette az enyémmel találkozik. Most már aztán Igazán megharagszom. Te szamár, mondom neki elkeseredve, hát nem hiszel semmiben, ami szép és kedves? Hát nem hiszel az önzetlenségemben, a gyöngédségemben, hát nem hiszel a szeretetben, mely nem számít hálára? Hát hogy bizonyítsam be neked, szerencsétlen, hogy milyen alantosan, milyen megvetésre méltóan gondolkozol? Persze a te buta és rossz kis fejedben csak aljas, durva és erkölcstelen képzeletek nyüzsögnek, harapásról, verésről, az erősebb kajánságáról, amivel elpusztítja a gyöngéket... te, te undok kis féreg, hát nem akarod elhinni nekem, hogy van harmónia, van bensőséges, könnyes megindulás, mely a gyöngeség, szerénység, tehetetlenség láttán elfogja a lelket? A teremtésit annak a nehéz fejednek, csak- azért is bebizonyítom neked, hogy van! Most már nem hirtelen és mérgesen kapok utána, erőlködöm, kivörösödöm, a nyelvem kilóg, megbotlom, leesem, négykézláb futok utána, be az asztal alá, a dézsa mögé. Beverem a fejem az ajtófélfába, kiszakad a kabátom, a fogamat csikorgatom és egyszer már meg is kapom a füleit, de ő lihegve, most már hangosan makogva kitépi magát, megharap és a kamrában elbújik a hasábfák mögé. Most ott van és nekem szét kellene szedni az egész halom fát, hogy megtaláljam. De szétszedem, szétszedem én, ha addig élek is, szétszedem és megfogom és megragadom a füleit és felkapom a levegőbe és megforgatom és a falhoz vágom és szétloccsantom a fejét, azt az ostoba, makacs, szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak meg akarom simogatni 1 Ízes mihaly: Húsvéthétfő Legények 1 ócska locsolása, pirul a lány, s hogy ne lássa a mohó vágyat meg szemükben, elhúzódik és szemlesütve leskel pillái mögül. Zöld erdőben jártam, ibolyát találtam, el akart hervadni, szabad-e locsolni? Ess eső, aranyesö, aranyat érő friss eső ess, tál Föltámadt vágyunk hajnalára ne jöjjön este. Egy kötet színei Goov Imre goór ihre verseiről GaOOÜflGfrÖOÖÍ A kecskeméti Forrás Könyvek legújabb kiádványaként jelent meg a Csigolyagyöngyök című verseskötet. A szerző, Goór Imre nagy nemzedékkel indult. A tűz- táncosokkal. Harminchét éves volt a kiskunhalasi születésű költő, amikor megjelent a legújabb- kori magyar irodalomban korszakhatárt jelző Tűz-tánc antológia. De — mint mondani szokták — kihúzta a gyufát. Aligha lehet elfelejteni, amit Szabolcsi Miklós jegyzett meg róla, utalva a kötet színvonalán alul álló köL teményekre. A tekintélyes irodalomtörténész és kritikus akkor azok közé sorolta, „akik a kötetben közölt verseik tanúsága szerint mintha nem a legjobb alkotói szakaszukban lennének.” Mégis fönntartotta a lehetőséget, hogy „átmeneti visszaesések, esetleg rossz válogatás kelti ezt a benyomást”. Másokat is érhetett volna hasonló bírálat? Valószínű, Sőt ért is. Nem láttunk túl sokat azóta sem Papp Lászlótól, vagy az új arcok közé sorolt Berkes Pétertől. Míg Váci, Garai és Ladányi a csúcsokra indult, mások a középmezőnyt alakították ki, s né- hányukat csönd és hallgatás vett körül. Tizennyolc évet várt Goór Imre, hogy letegye az asztalra első önálló kötetét. Volt türelme és akarata erre a csaknem két évtizedre. A költészet, illetve a festészet és grafika' egymást emelő kettőssége ; segij&U?. .Jhogy>0í9Í»<i mélyebbre ég messzebbre lásson. Verses könyvről lévén szó, a díszítő metszetek — a korábbi kiállítások főszereplői — most csak illusztráció szerepet kapnak. Aláhúznak, vagy épp ellenpontoznak egy-egy hangulatot. A Csigolyagyöngyök című kötetben mindenekelőtt a .következetes szerkesztés tűnik föl. Goór Imre is azok közé tartozik, akik visszaállítják a fejezetekre való tagolás, a ciklusok régi rangját. Az első részt, a Hidakat a kapcsolat. és rendteremtés igénye hívta életre. Az emlékekről, s némileg az alkalmi élményekről •szól az Alkalmas idő. A Kagylókürt az idő témáját boncolja tovább. Végül, a kiadvány címadásául szolgáló ciklusban fogalmazódik meg legerőteljesebben a póztaian egyszerűség, a kétségeket legyőző emberség követelménye. A versekben is a határozott szerkezet tetszik legjobban. Olyan jellegzetesség ez, amely első pillanatra elárulja a valóság érzéki újrateremtésének készségét. A fokozások, szinellentétek, egyszerűbb népi és szabadabb ritmusok mind-mind az egyéniséget körülzáró „jégburok” feltörését, az „időbe kövülés” állapotának feloldását, a kényszerű remeteség megszűnését mozdítják elő. A költő a változások énekese, vagy szerényebben szólva: a megfogal. mazója. A változásoké, amelyeket ellentétek hoznak világra. Ilyen ellentét feszül például a „prazsas ér” jelzős szerkezetben; az egyszer csöndes, babusgató, máskor sikongó, vijjogó mássalhangzók között; olykor pedig az egész strófában: „fekete szeretőm vagy / mezőmön őszi mályva / friss hajnalom / hűs éjszakám / megmérgező virága”. A legszebb, ahogy a villódzásból végül is elpihentető nyugalom származik a Szerelmes őszi versben: csend jő hamar betakarják szerelem-galamb testét a nappalok arany selyemmel s feketével az esték. ■ ' ^ 3erővel sorjáznak a színek; az éjfekete, napsárga, viola, sugaras ónszínű és a kék. Még a szürke is valami furcsa csillogást kap. A Csigolyagyöngyök verseit együtt hozta világra a költő és a festő. Érdemes egy pillanatra elidőzni a címadásnál. A kifejezés a szó- lelemények teremtő képességére, ugyanakkor aprólékos díszítő hajlamra utal. Ebből a szóösszetétel, bői először az utótag tűnik fel a Tavaszi versben a „szerelemgyöngy” alakban. Külön életet él a csigolya is. A szarvas csontjainál című költeményben. Az összevonás aztán többféle jelentést sugall, aminek a lényege talán a biológiai létezés esztétikai szépségében, alakítható megformálásában rejlik. Érdekes, a fiatalabb pályatárs, Bella István teljesen konkrét értelemben használja ugyanezt a kifejezést a Halotti beszédben: Gyere fiam, menjünk el apánkhoz. Ha elsírjuk róla a havat, ha a földet elhányjuk róla, talán találunk kardbordát, csontsípot, csigolyagyöngyet... Természetesen akad másféle hasonlóság is. Goór Imre sem tartózkodik a régóta divatossá vált „virágzik” ige metaforikus használatától, vagy az archaizáló formák, a régi költők szerepének felöltésétőL Hogy kié az elsőbbség, azt most hagyjuk. Fontosabb, hogy a Csigolyagyöngyök egy költői pálya java terméséből adnak helyenként tömény, felzaklató, már-már mámorító kivonatot. Halász Ferenc BESZE IMRE: TAVASZ Alszik a föld, még alszik a mag, lombot vet a tölgy, lombot lop a fagy, napfényes a völgy, s a zivatar-harag korbács-folyókát csapkod a földre. Rebben a szél és fél a didergő, sokszínű, májusi cserebogár, Reggel a tél még tél s a csicsergő, százfényü madárhad ablakon át irigyel jószagú, nászl-szobát. Délben a párás földre lefekszik, lomha ölévpl a vas-fegyelem. Este a szirmok ásítva térnek kehelybe. A hold jelt ad az éjnek: neszcz a májusi szép szerelem.
