Petőfi Népe, 1976. március (31. évfolyam, 52-77. szám)

1976-03-14 / 63. szám

I Jr* fv MŰVELŐDÉS • I R,Ő D A L O M • M UV ÉS EJ • I R 0 DA LOM • M U VESZ E I Évfordulók tanulságai • Félek az évfordulóktól. Kü­lönösen, ha igen jelentősek és ha nagyon kerekek. Ilyenkor ugyan is nekilódul a megemlékezések vegyes értékű, se vége se hossza áradata. A jubileumi eseménynek - az utókor számára fontos részei ijésztően keverednek a mellékes meg unalmas szőrszálhasogatá- sokkal, melyek csak a szakembe­reknek érdekesek. Nem mindig szerenésés sokszí­nűségben így tárulnak a bi­zony felületességre hajlamos és feledékeny közvélemény elé a ma is izgalmas hajdani törekvé­sek, meg a helyi érdekű avitt buzgólkodások, piszlicsár aprósá­gok. De bármennyire gyanakvóvá I tesznek a mindent bele ünneplés- I sorozatok ránkzúduló szó- és be- tűhalmazai, semmiképpen sem I mondanám haszontalannak őket, I ha valamiképpen mégis megidé­zik a haladó hagyomány élő szel­lemét. Mert még az üresjáratokból is I származhat nekünk szóló. A tar­talmasból meg különösen. Kibon­takozhatnak a múlt embereinek máig érvényes eszményei. Értel­met kaphat a mostani életünket is befolyásoló hagyomány. Mindaz, ami a felhajtáson, a nosztalgiákon túl a lényegben közös: az évfordulók és divatok esetlegességétől független, nem évülő forradalmi példák vonzása; természettudományos hasonlattal ezeknek mozgató energiája, társa­dalmi—politikai értelemben — a mozgósító ereje. • Mikor — most —, megint szép számmal jelennek meg a történeti tanulmányok, megem­lékezések. régebbi és új szép- irodalmi művek, a háromszáz éve született II. Rákóczi Fe­rencről és szabadságharcáról, nem ejtenek zavarba. Olvasom, hall­gatom, nézem őket, s arra gondo­lok. hógy nemcsak érdekesség­ként jelentős egy ilyen fragy em­ber világraszóló dolgait életrekel- tő alkalom. Nemcsak arra jók a napvilág­ra kerülő művek és dokumentu­mok — köztük az ünnepelt em­lékírásai —, hogy az eddigiek­nél tárgyi lagosabban állítsák elénk a nemzeti hőst, akit az utókor nagy és szövevényes le­gendakörrel övezett, nemcsak az a fontos Rákóczi politikai élet­művének — a kuruc szabadság- harcnak — mostani felidézésé­ben, hogy az eddiginél .világosab­ban követhetjük útját, amit meg kellett tennie. Hogy — mint az osztrák birodalom egvik magya­rul. sem tökéletesen beszélő her­cege — a zárkózottságra, magá­nyosságra is hajlamos ifiú arisz­tokrata pár év múlva eljusson a nagy'találkozásig a forrongó, ke­seredett parasztok képviselőivel,» akiknek végül — alig harminc­évesen — a vezérévé szegődött, s félretéve személyes töprengéseit, habozás nélkül követte valóban történelmi hivatásukat. • Az a legfontosabb, ahogyan e hívás a hivatásává lett; belső parancsként sürgette közösségi érdekű döntéseit, majd egy évti­zedig ösztönözte forradalmi ha­ditetteire. Mindez, és ennél száz- szor-ezerszer több tény és körül­mény természetesen hozzátartó­zik idővel halványuló ismere­teinkhez. A belőlük levonható általáno­sabb következtetéseket azonban csak két fenntartással tudjuk igazán elfogadni ahhoz, hogy életünkben is tájékozódni segítse­nek. E két fenntartás az oka, hogy nem történész, hanem iro- -dalmár létemre kértem szót. Először. Lehet, hogy olvasmányos tör­ténelmi munkák, népszerűsítő re­gények, darabok, filmek formá­jában, azaz amúgy meseszerűen, képzeletbeli kalandként sem utol­só mulatság a történelem. .De nemcsak romantikus kíváncsi­ságunkat és — velünk született — tudásvágyunkat érdemes vele táplálnunk. Nem az a legizgal­masabb benne, hogy ha nyakig beleássuk magunkat, akkor bíz­vást elmerenghetünk rajta: ho­gyan is volt, ami elmúlott. Érde­kesebb, ha megértjük, milyenné lett: ha Utánajárunk, mitől van az, hogy ilyen. Ebben a megértésben .nyilván az is bennerejlik, hogyan értéke­lik ma azok, akik hivatásból jól ismerik az aktuális régiségeket. Miként tűnődnek rajtuk helyet­tünk — szerencsésebb esetben velünk együtt — és tanulságot keresve, hogy értelmezik az év­százados történelmi bonyodalma­kat a huszadik század negyedik negyedében, Magyarországon. • Az sem hiányozhat mai. szocialista történelemképünkből, hogy mennyire élnek a különféle úton-módon közgondolkodásunk részévé lett magyar és világtör­ténelmi hagyományok. Hiszen ezek is hozzásegíthetnek bennün­ket ahhoz, hogy ne csak a jelen­hez tapadva próbáljuk felmérni helyünket a világban, más népek, más emberek között. Megerősít­hetnek abban, hogy őszintén tisz­telhessük a magunk és a népek hagyományaiban megnyilvánuló emberi példákat, a máig érvé­nyes, elhatározó jelentőségű tet­teket. Méghozzá úgy, hogy köz­ben a legnagyobb mértékig két­kedve fogadjuk a divatos „'szó- szólást”, az érzelgősen emelkedett hangulatokat, s gyanakszunk a tartalmatlan jubilálgatás — egyik fülünkön be, a másik fülünkön ki röppenő — al kai miságára. Másodszor. Okos múltidézésünkhöz tarto­zik, ha saját haladó és forra­dalmi hagyományainkat sem az évjárások esetlegessége szerint rántjuk elő a sutból, hanem egy­ségükben értelmezve tartósan a magunkénak vállaljuk belső lé­nyegüket. • így őrizzük, nem egymástól elszigetelten, de megtalálva már említett közös vonásainkat, tevé­keny emlékezetünkben. Amely mind a tanult, mind a megélt ta­pasztalatokat a javunkra válthat­ja, amikor kamatozik megalapo­zott véleményalkotásunkban, s ér­vényesül átgondolt cselekvé­seinkben. Rákóczi tömegekre támaszko­dó,, osztrákellenes nemesi függet­lenségi harcát például éppúgy nehéz volna elválasztani Dózsa György népi fölkelésének előzmé­nyétől, mint ahogy lehetetlen reálisan értékelni a — Petőfi és Kossuth nevével egybeforrt — negyvennyolcas forradalmi ha­gyományt 1919, a Magyar Ta­nácsköztársaság és 1943, a fel- szabadulás tavasza nélkül és anélkül, ami országunkban az ezt követő harminc év alatt tör­tént. • S mert az elmúlt pár esz­tendőben, (ami még egy fiatal­ember számára sem távoli idő) e nagy fordulatokról és főszerep­lőikről újból és újból rendeztünk színes és gazdag — néhol cifra és tarka — évfordulókat, kaphat­tunk róluk — olykor a szó szoros értelmében — kimerítő áttekin­tést, hadd írjam le; előre ugyan továbbra is félek az ünnepek túl­zásaitól és sallangjaitól, de utó­lag biztos hasznosabbnak érzem majd — az egyszerre élő nemze­dékeknek szóló — tanulságait. Iszlai Zoltán GÁL FARKAS: Már negyven éve Már negyven éve hajszolom miagam föd dombnak, hegynek arcomra tüskés viharok deres magányt lehelnek. Térdelve sziklán, avaron, körmöm agyagba vájva kúszom, de egy vak mozdulat visszavet a lapályra. Csontjaim, mint rossz ácsolat gerendái recsegnek . míg újra előre viszem magam, e mozgó terhet. Négy évtizede iszonyú, verejtékszagú hajsza tart ringben és szivem körül korbácsát suhogtatja. Az idő mégsem bir velem. Nyomot se hagyva rajtam\ vonulnak arcom dombjain az évek zárt álakban. . A kiáltvány készen volt; si­ettünk ki az utcára... A többit úgyis untig tudja már mindenki. Hogy kezdődött, hogy nőtt meg az emberlavina. Milyen szónoklatot tartottunk a piacon. De nem elég a beszéd; tenni is kell valamit. Legelső tett legyen a Szabad sajtó gyakorlatba vétele. A tizenkét pesti pontot és a kiáltványt a nemzethez, meg a „Talpra magyar”-t kinyomtatjuk cenzor engedelme nélkül. A Länderer- és Heckenast- nyomda lett megtisztelve az erő­szakolt dicsőséggel. A nyomdásznak, természetesen, hatósági engedély nélkül valamit kinyomtatni nem volt szabad. Magunk gyürkőztünk neki és dol­goztunk a kézi sajtón ... Nemsokára előtámadt Irinyi a. nyomdaablakban. Hogy az ajtón lehessen kijönni, arról szó sem volt. Kezében tartó a szabad sajtó legelső nyomtatványait. Azt a jelenetet —, ah azt nem tudom leírni, mikor a legelső szabad lapok kézről-kézre lettek adva. „Szabadság! Szabadság!” Te első napsugara egy új, jobb szá­zadnak ... Délután özönlött az utcára a munkások tömege, s va­lahonnan zászlót is kerítettek, a három szent szó felirattal: „Sza­badság, egyenlőség, testvériség!” S a zászló olyan csodalény, mely mindig előre akar menni. De volt is hová! Pest már vissz­hangzik e három nagy szótól. De Buda még nem hallja azokat. Oda megyünk, a fülébe kiáltjuk... Ott az állambörtön. Abban a börtön­ben ül egy félvak ember, egy író, aki a népszabadság mellett írott munkáiért lett elítélve. A sajtó- szabadság születése napján ennek a fogolynak ki kell szabadulni. Megyünk fel Táncsicsért Budá- 'ra... A nagy napot fényesen kellett bevégezni, a várost estére kivilá­gították. s a nagy színházban in­gyen előadást tartottak; „Bánk bán” lett rögtön kitűzve. De az egyszer extázisba hozott közönségnek nem volt már türel­me Petúr bán jámbor oppozíció- ját végighallgatni. Neki a „Talpra magyar" kellett! Mit lehetett tenni, II. Endre fé­nyes udvarának, Bánk bánostól, királynéstól félre kellett állni, s comparseriát képezni Egressy Gá­bor körül, ki egyszerű atillában, karddal az oldalán, a színpad kö­zepére lépett, s hatalmas előadá­sával elszavalta Petőfi lelkesítő költeményét. Ez jó volt, de mind kevés volt. Ekkor az egész játszószemélyzet elénekelte a „Szózatot”: A parterre-közönség, a karza­tok beleénekeltek a kardalba.. Ennek is vége lett. Mit adjunk még? Ekkor egy hang elkiáltá a, kar­zatról; — Éljen Táncsics! S arra az egész néptömeg rá­zendítő egyszerre: — Lássuk Táncskssot! f ;V Iszonyú lárma lett belőle.1 Tán­csics nem volt kéznél. Valahol kinn lakott a Ferencvárosban. De Jókai Mór: „Talpra magyar! 55 A zenekar rázendítette a Rá- kóczi-rohanót. Ez gyújtott — de nem oltott. Pedig most már arra lett volna szükség. A felhevült közönség szomjas volt a diadalmámortól. ha közel lett volna is. kegyetlen­ség lesz vala egy megtört, roska­tag, beteg embert a színpadra hurcolni, hogy ott — mint vala­mi híres muzsikus — hajtogas­sa magát a nép előtt... uöo I 1 <í?rÁ*ity a- kcsole ej­Yohe ihoL ■Si Stotz Miháy ‘kollázsa: Március. Ifjú barátaim megkísérlők a közönséghez szólni, egymás után, Petőfi az akadémia páholyából, Irinyi a kaszinópáholy erkélyére lépve. Szavuk elhangzott a nép­ordításban. A színpadon lebocsátották a függönyt; erre a lárma még job­ban fokozódott; a karzatok dö­römböltek; pokoli riadalom volt. Ekkor nekem egy ötletem tá­madt. Nyárj páholyából át lehe­léit menni a színpadra. Felron­tottam a színfalak közé. Szép figura lehettem, mondha­tom. Térdig sáros az egész napi cáfolástól; lábaimon csúnya nagy kalucsnik; a cilinderkalapom • agyonázott. azt a hónom alá nyomtam sapapának (chapeau bas.) • Körülnéztem, megláttam Egres- syt. mondám neki, hogy húzássá fel a függönyt, a színpadról aka­rom haranguirozni a közönséget. Ekkor --elém jött Gertrud ki- . rályné. Valódi fejedelemasszonyi keggyel mosolygott rám üdvözöl­ve, s kezét nyújtá. Az ő arcán nem volt ijedelem. Egy háromszínű kokárda volt a keblére tűzve. Azt ő kéretlenül levette onnan és a mellemre tűzte. Erre felhúzták a függönyt. Amint a néptömeg meglátta az én ázott, sáros alakomat: elkez­dett ujjongani, s a lárma lassan- kint elhalljukozta magát __ A z a háromszínű szalagcsillag kisegített . — Látjátok ezt a háromszínű kokárdát itt a mellemen? Ez le­gyen a mai dioső nap jelvénye. Ezt viselje-minden ember, ki a szabadság harcosa: ez különböz­tessen meg bennünket a rabszol­gaság zsoldoshadától. E három szín képviseli a három szent szót: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ézjt tűzzük kebleinkre mindany- nyian. kikben magyar vér és sza­bad szellem lángol! Ez aztán fordított a dolgon. 1 A háromszínü kokárda helyre­állító a rendet. Aki háromszínű kokárdát akart feltűzni, annak előbb haza kellett menni. Tíz perc múlva a színház üres volt. És másnap minden embernek ott volt a mellén a háromszínű ko­kárda: a Nemzeti Kaszinó urai­nak paletot-ján kezdve a napszá­mos datócáig. s aki köpönyegben járt. az a kalapjára tűzte. Én a győzelem mámorával si­ettem e jelenet után Laborfalvi Rózához kezet szorítani. ... Ez volt a mi kézfogónk, a mi eljegyzésünk pillanata. Két kiállítás -ugyanott Újdonságok a megyei grafikai tárlaton Egy-két kivételtől — érthető vagy kevésbé érthető hiányzástól — eltekintve a tavalyi mezőny jelentkezett ismét a Bács-Kiskun megyei grafikai tárlaton. Kecs­keméten, a megyei művelődési központ előcsarnokában félszáz alkotás sorakozik fel. Nem egé­szen húsz hivatásos festőművész és amatőr képviselteti magát a bemutatón. Milyen újdonságot hozott va­jon a megyei grafikai tárl-at a megrendezés tavalyi kezdemé­nyezése óta? a kiállítók nagyobb része ugyanazon a vonalon ha­lad tovább, mint korábban. Ez az elmélyedéssel is * együtt jár­hat. Változatlanul magas színvo­nalon szerepel egy régebbi mű­vével Tóth Menyhért, gazdagodó részleteket mutatnak fel Goór Im­re lapjai, sejtelmes költőiségével ragad meg a korábinál jobban Kalmámé Horóczi Margit. A megszokotthoz képeit más ol­daláról mutatkozik be Diószegi Balázs és Kovács László is. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a grafikák többségén nem mutat­ható ki semmiféle többletet adó fejlődés. Az igazság az, hogy túl. zottan ismerősök, mintha már tavaly, vagy • tavalyelőtt; vagy még azelőtt látta volna őket az ember, ha nem is itt, akkor má­sutt. Ugyanakkor maga a műfaj is kínálja az alkalmat a nagyobb léptékű kísérletezésekre. A való­ság iránti érzékenység fokozó­dik Klossy Irénben, aki a víz- cseppek 'és levegőörvények után a földi élet emberközelibb tár­gyait is bevonja pontjainak és szálkás vonalainak a hálójába. Marostordai Anna számára ugyancsak az emberi tett ered­ményeinek — legyen az például az építkezés látványa — ritmi­kus és foltszerű újrateremtése jelenthet kiutat. Üj névként jelentkezett a tár­laton Bálint Attila, a bajái Rud- nay-kör tagja és a kiskunfélegy­házi Zalatnai Pál, aki a jelképe­ket kereső tömörségével, össze: fogott fogalmazással hívja i fel magára a figyelmet. Halász Ferene V • Klossy Irén grafikája. Bodri Ferenc illusztrációs sorozatai A grafikai tárlat résztvevői közül kivált egy fiatal kecske­méti festőművész, hogy önállóan mutatkozzon be ugyanabban az épületben, a művelődési központ müvészklubjában. Nem dörgölődzik sült lapocka számhoz s szivemhez kisgyerek — ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret — Akár ezeket -a József Attila- sorokat is választhatta volna mottóul Bodri Ferenc a kiál­lítására. Nemcsak azért, mert 24 illusztrációt láthatunk a költő két verséhez: az Eszmélethez és a Medáliákhoz. Hanem azért, mert sikerült ráhangolódnia a lírai gondolkodás képalkotó mód­szerére. Az alap természetesen a biztos szakmai tudás és a jó felkészültség. Mi lehet a sajátos oka, hogy Bodri alkqtásaít nézve József • Attila költészetének képi meg­fogalmazásával találkozunk? Hogy létrejött a találkozás a csaknem 40 évi távolság, a más­más társadalmi rendszer különb­sége ellenére? Talán a hasonló egyéni életsors is előmozdította a rátalálást: az apa nélküli gyér. mekkor, a társakat kereső ifjú­kor, a gyakori egyedüllét, az édesanya tisztelete és szeretete, a feldolgozandó anyaggal és az 9 Bodri Ferenc illusztrációja. önnönmagával vívott küzdelem. A kiállításon ennek a küzdelemnek a művészi eredményei tárulnak fel meggyőzően. Bodri nem to­lakszik a vers elé, mást sem akar mondani, csak másként — a grafika eszközével. Akik meg­nézik a kiállítást és utána bár­mikor fellapozzák József Attila költeményeit, most már aligha tehetik még anélkül, hogy ne' idézödnének fel egyúttal a 33 éves kecskeméti művész drámai feszültséggel teli vagy megej- tően tiszta, nyílt alkotásai is. Komáromi Attila 1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom