Petőfi Népe, 1976. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-09 / 7. szám

1976. január 9. 9 PETŐFI NEPE • 5 Az igazság közügy • A valóság felismerése és a [elismerés megfogalmazása — ez az igaz. A rendszerbegyűjtött igaz pedig a tudomány. A valóság kö­rülvesz és bennünk van. Aki fel­ismeri és megfogalmazza — ha­talmat nyer fölötte. Aki nem tör az igazság után, afölött kényük- kedvük szerint uralkodnak a név­telen erők!: Aki elfordul a való­ságtól az lemond az ember ősi igényéről — a sors irányításáról, s prédája lészen az emberfeletti erőknek. Míg ha megismeri az emberfeletti erők természetét és törvényeit, maga emelkedik fö-l lébük és egyre szabadabban in­tézheti dolgait. Milyen utat tettünk meg, hány­szor kanyarodtunk tévutakra, gyakorta kellett visszafordulni zsákutcákból, megküzdöttünk az igaz szó tiltóival, legyőztük saját tévedéseinket is, vértanúkat hagy­tunk magunk mögött, amíg a mítoszbeli sejtelmektől eljutot­tunk a külvilág és a belvilág tu­dományáig. Milyen hosszú az út a totemektől és tabuktól Isten államán kérésziül a felismert tár­sadalmi erőkig és a szervezett társadalomépítésig! Az ősember első nyila arra is alkalmas volt, hogy több eleséget szerezzed általa, de arra is, hogy több embertársát ölje meg. A gépek óriási vagyonokat és óriá­si jólétet teremtettek a kevesek­nek, de nyomorúságot hóztak a többség számára. Az atommag- fúzióval megoldhatjuk minden energia-problémánkat, de el is pusztíthatjuk az egész emberisé­get. Ha a valóság felismerése kevesek előjoga, akkor szörnyű­ségeket idéz a kisajátított igaz. Minél több tudás halmozódik fel ellenőrzés nélkül kevesek kezé­ben, annál nagyobb veszedelem­ben élünk. • Fejlődik a termelés — és el­szennyeződik a természet. Meg­hosszabbodik az élet, legyőzzük a betegségeket — és fenyeget a túlnépesedés. Behatoltunk az anyag mélyére, félemeletes ener­giákat szabadítunk fel — és úgy rettent a világvége, mint az első évezred végén a jámbor keresz­tényeket. Ezért erősödik a felis-’ mérés: a tudományhozta veszé­lyek ellen csak a nagyobb tudo­mány veheti fel a küzdelmet. A '„fenyegető" tudás boldogságot is adhat az emberiségnek. Ezt azon­ban akarni kell. És rá kell kény­szeríteni azokra is, akik nem akarják. Az igazra szüntelenül törekedni kényszerülünk, mert ha clakadunktnakkon, visszaüt a ha-. zúgíivg, /amelyet:.támogat, a ,tévén dés és á valóságtól elforduló kép­zelet. -< Így válik az igaz és a hazug­ság viadala a jó. és rossz ősi küz­delmévé, így lész a tudomány az erkölcs próbatétele. Az igaz jó, a hazug rossz. Hanem aki ezt érti, az már azt is. tudja, hogy a jóval azonos igaz a helyes útorr járó lélekben mint szépség jele­nik meg: a hazugság pedig a gonosz arculatában maga a rút. Közös ellenségünk, aki megfor­dítja az igazságot és szépnek mu­tatja a hazugot, csúnyának az igazat. Sokáig nem is értettem egészen ezt az eltéphetetlen egységet. Gö­rög hagyományoktól ifjú fővel megtanultam a szép és jó egysé­gét, de az igazról azt hittem: va­lami más. Úgy képzeltem, hogy az igaz a szakemberek ügye, akárcsak az ipar titkai a kézmű­veseké. Csak amikor ráébredtem, hogy még a cipőkészítés sem a cipészek magánügye, mert az én lábam fáj- ha nem értik eléggé mesterségük igazságait, akkor kezdett rémleni, hogy: a fizikus igazságaitól tömegek élete és ha­tóla függ, vegyészek igazságai ez­reket gyógyíthatnak és mérgez­hetnek, társadalomtudósok igaz­ságai rabokat szabadíthatnak fel. • Az igaz tehát közügy. Es ha közügy, akkor a jó és a rossz mércéjével mérendő. És ha erény­ről meg bűnről van szó, akkor a szép és csúnya élményrendszeré­ben ábrázolandó. Így közelítettem lassú évek alatt a szépség igé­nyétől az erény áhítúsán keresz­tül az igaz tiszteletéhez. S mi­velhogy életem útja úgy vezetett, hogy tanulóifjúként tudósnak ké­szültem, s akkori életem megosz­lott a jogtudomány és a történe­lem szolgálata közt — hamarabb ismertem fel az igaz varázsát az emberek közötti viszonyok törvé­nyeiben : a társadalom, tudomá­nyaiban mint a számomra idegen természettudományokban. Volt is bennem némi humanista góg. Ez azonban nagyon régen volt. Hanem amikor mát megértettem, hogy fogalmam sem lehet á vi­lágról, az én saját világomról, ha mit sem tudok legalább is a nagy természettudományos kér­dések létének ismerete nélkül, akkor is úgy rémlett — mint nem egy kortársamnak —hogy mélységes a szakadék humán igazságok és matematikai-termé­szettudományos igazságok között. Idő kellett, hogy belássam téve­désemet és oly sok kortársam té* védését. Mert nincs és nem lehet két kultúra, ha az igaz teljességét igényeljük. Legföljebb kétféle részkultúrájú ember van. De az eljövendő közboldogsághoz sem­mivel sem kevésbé fontos az atom titl^a, mint az ösztönélet titka, vagy az elnyomatástól való felszabadulás törvényeinek titka. S ezek a titkok már csak azok előtt titkok, akiktől eltitkolták, vagy akik restek, hogy tudomásul vegyék. A restség pedig az igaz előtt olyan bűn, mint amikor nem gyakoroljuk kz erényt, ho­lott tehetnénk. A restség a ha­zugságot szolgálja és minden té­vedés álmentsége. Aki ma nem tud valamivel, Jjibjjet^ mipt^^eg_-_ nap, aki holnapra nem' lesz va-f Iamivel jari^safb,- az jffiz.ylláM--. ban, az többé vágykevesbé, (le visszatartja az egész társadalmat a közboldogság megközelítésében. 9 A nagy tudós, az igaz kin­csestárának ismerője és gyümöl- csöztetője a kevesek közé tarto­zik. De valamelyest valamiben mindenki tudós lehet és kell is lennie. Ki-ki a maga kis körének hétköznapi tudósává válhat, ha felismeri, hogy az igazság köz­ügy, hogy boldogító kötelesség szolgálni az igazaf. És ha élmé­nyévé lesz az igaznak bármily kis részterülete, és amit tud, azt a maga körén belül tovább adja, hogy más is gazdagodjék belőle, az napról napra érezheti, hogy tartalma" van az életének. Hegedűs Géza MAI TÉMÁNK Hagyományőrzés mulasztásai A honismereti mozgalom eredményei az utóbbi esz­tendőben mindenfelé is­mertek. A helytörténeti ku­tatásban elért sikerekről is sokat lehetett olvasni az utóbbi időben. Bács-Kis- kunban mindkét terület kimagasló értékeket hozott felszínre a sok-sok szorgos gyűjtő, kutató jóvoltából. Az ezekhez kapcsolódó, s ezeket jól kiegészítő kró­nikaírás szintén remek eredményeket mutat fel mostanában, □ □ □ Mi az tehát, ami még­sem tetszik? Az, hogy egyes helyeken sem az egyiket, sem a másikat nem szor­galmazzák az illetékesek. Akkor kezdtünk ehe 1 rá­jönni, amikor egy-egy köz­ségben járva érdeklődtünk: hogy is halad a néprajzi gyűjtés, a falutörténet fel­dolgozása és megírása, a honismereti munka? Saj­nos, a válasz nem egyszer hallgatás, hümmögés volt. Jobb esetben az, hogy „hát •próbálunk tenni valamit, de eddig még nem sike­rült." Miért is van az — kér­dezi az ember ilyenkor —, hogy más faluban, város­ban kitűnő eredményeket tudngk felmutatni, s itt semmi sem történik? Ho­gyan lehetséges, hogy ed­dig nem jutott fá idő? Hiszen ezt a munkál nem nélkülözhetik sehol sem, ahol valamicskét is becsü­lik saját helységük múlt­ját és jelenét! □ a □ Múltját és jelenét. Igen, mert e liét szó elvalasztha- tatlan egymástól. Hányán és hányán mondták, írták le idáig, hogy nem szeret­heti eléggé a mát az. aki figyelmen kívül hagyja, lebecsüli a tegnapot. A ré­gebben megtörtént dolgok ismerete nélkül nem ért­hetjük meg teljesen soha­sem a mostani világunkat, bármennyire is akarjuk. Bizony, lassan-lassan el­távoznak körünkből azok az idősebbek.mkik^ma- még váltanának - a sorsukról, ré­gi 1 kzólcáshitcrőf; S '• tíz *elét­módjukról, gazdálkodásuk­ról, népi viseletűkről, hasz­nálati tárgyaikról. Csupa olyasmiről, ami együttesen elősegítheti, hogy az egy­kori valóságról minél hite­lesebb kép alakuljon ki. A holnapi nemzedékek előtt is. □ □ I Sok helyütt már feléb­redt az igény, hogy megis­merjék, s megismertessék szükebb hazájukat. Mert felismerték, hogy ennek hiányában szegényebbek lennénk. V. M. Beköltöztek a lakók A kunszentmiklósi leánykollégium hétköznapjai Legutóbb szeptember elején jártam Kunszent- mjklóson. A Datnjanich Já­nos Gimnázi­um leánj kollé­giumának épít­kezéséről írott cikket akkor a községi tanács elnökének sza­vaival zártam, aki azt nyilat­kozta, hogy ha kénköves eső hull is az ég­ből! a diákott­hon akkor is elkészül a fűté­si idény kéz. delére. A meteoro lógiai és csilla­gászati jelen­tések egybe­hangzó tanú­sága szerint az q a hálószobák ősz folyamán semmiféle za­varó jelenség nem mutatkozott hazánk égboltján. A diáklányok eredetileg szeptemberre terve­zett szállása ennek ellenére sem készült el. Az új épületszárnyat,, amelynek megalkotása az ere­deti öreg házat, a fégi kollé­giumot is lakhatatlanná fette, a második — vagy ki tudja hanya- tíik — határidő elmúltával sem vehették birtokba a lakók. A műszaki átadás csupán november vpgén fejeződött be. „Elviseltük, mert.. —• Amikor az újságok, a rá­dió és a televízió egymás után adtak hírt a különböző létesít­mények november 7-i elkészül­téről, a mi kollégiumunk még mindig sehogyan sem állt —em­lékezik vissza a „nehéz" napokra a diákotthon igazgatója, dr. Fo­dor Endr éné. — Meg is mondtam ■az itt dolgozóknak, hogy egyelő­re ne várjanak köszönetét. Azu­tán — talán kiragadásom hatot­ta meg őket vagy valami más — egyszerre csak sürögni-forogni kezdtek. Mindnyájunkat meglé­pett. hogy alig két hét eltelté­vel hozzá is kezdtek a műszaki át­adáshoz. November 29-én délelőtt fejeznék be a hivatalos átvételt, és a gyerekek már aznap este itt is aludtak az épületben. A lányokat a szakmunkás- képző iskola diákságával együtt a fiúkollégium lakói költöztették be a helyiségekbe, és közösen szorgoskodtak a legszükségesebb berendezési tárgyak elhelyezésén. A két lakás, amelyben a csak­nem félszáz tanuló szállása volt, ma már csak távoli, rossz emlék. — Elviseltük a szükségállapo­tot. mert nem tehettünk mást — magyarázta az igazgatónő beszél­getésünk alkalmával. — Amikor októberben még olajkályhákat is be kellett állítanunk a túlzsúfolt szobákba, akkor már tenyérnyi hely is alig akadt az ágyak kö­elött napfényes erkelysor húzódik. zött. Csak a remény és a gye­rekek önfegyelme tette elvisel­hetővé az utolsó hat hetet: a be­költözés és az új élet körül járt mindnyájunk gondolata. Az új épület A csaknem öt évig épült, majd­nem hétmillió forintos költséggel elkészült . kollégium nyolcvan gimnazista lány számára szolgál korszerű otthonul. A hálószobákban hatan-tízen alhatnak. Évfolyamonként egy- egy tágas tanulószoba, korrepetá­lás. külön foglalkozások célját szolgáló kisebb helyiség, könyv­tár, ebédlő és klubterem alkotja a lakóövezetet, amelyhez a taná­ri szobák, mosdók, a raktárak és a kiszolgáló helyiségek csatla­koznak. Az épületet ötszázezer forint­ból rendezték be. A nevelők vé­leménye szerint minden szüksé­ges bútort, felszerelési tárgyat, játékot, rádiót, televíziós készü­léket meg' tudtak vásárolni, csu­pán a szállítások húzódnak el egy kissé. Négy szakképzett nevelőtanár és kilenc technikai" alkalmazott dolgozik az intézményben, most már ideálisarik ítélhető munka- körülmények között. Az ebédet és a vacsorát egyelőre a fiúkol­légiumban főzik, de már foglal­9 „A lányok már aznap este itt aludtak a kollégiumban.” koznak a községben egy központ^ konyha létesítésének a gondola­tával, amely majd véglegesen megoldja az étkezés gondjait. Az új lakók — pedagógusuk és diákok — elismeréssel szólnak az építők munkájáról. Ha lassan is, de azért jól dolgoztak. CsuPán a vízvezeték- szerelőket éri jogos- bírálat. a küllégiumi csatorna- rendszer ugyanis hellyel-közzel nem látja el feladatát. Sok még a tennivaló A diákotthon „házavatóját'* de­cember 6-án, a hagyományos Mi­kulás-est megrendezésével kötöt­ték egybe. A kedves és a szoká­sosnál nagyobb jelentőségű ün­nepségre meghívták a sok segít­séget . nyújtó társintézmények fiatalságát és pedagógusait. A hangulatosan feldíszített ebédlő­ben csaknem háromszázan szó­rakoztak és örültek az új intéz­ménynek. A diákságra és a nevelőtestü­letre az új évben komoly fel­adatok várnak. A költözést nem kevés társadalmi munkával kel­lett elősegíteni és még mindig sok a tennivaló, hogy lakályossá váljon az épület. Tavasszal a* udvar rendezését, parkosítását kell elvégezni, s a fiúkollégium és a- községi KlSZ-szervezet segítsé­gével tervezik egy kisebb sport­pálya kialakítását is. Hátra van még a hálótermek, a tanulók, klubhelyiségek csinosítása, a fa­lakra színes hímzéseket, ötletes dekorációt terveznek. A fiatalok ki akarják alakítani a diákotthon sajátos szellemi ar­culatát. A szakköröket, klubo kát, művészeti csoportokat azon­ban csak később hívják életre. Előbb lakóhelyüket, környezetü­ket szeretnék a maguk „képére" formálni, és ez sok Időt, ener­giát igényel. No meg a tanulás­ról sem feledkezhetnek meg. Pavlovlts Miklós (41.) A hét elején felkeresett két diák. A mi egykori gimnáziu­munkból! Magnóval, jegyzetfü­zettel, előre összeírt kérdésekkel. Hogy ők meg akarják írni annak a népi kollégiumnak a történetét, amelynek ugyebér mi is alapítói voltunk. Mondjam el az emlékei­met, etcetera, mert a mi nemze­dékünk még forradalmibb nemze­dék volt. és ők ennek az elmúló nemzedéknek az emlékét akar­ják megmenteni az utókor épülé­sére. — Elmúló nemzedék... — Ke­lemen elnevette magát, de a nevetése valahogy nem sikerült vidámra. — Utókor. Megmenteni az emlékezetünket. Pedig mint­ha még élnénk. A plébános vállat vont. — Ezeknek a teenagereknek a szemében már mi is relikviák i'agyunk. Egykori forradalmárok, akik, meg akarták forgatni a vi­lágot, nem volt hozzá szerencsé­jük, mert a történelem bizonyos irányítói nem voltak elragadtat­va a forradalmár szándékaiktól. Közben pedig eltelt két évtized, és ma már túl vagyunk a negy­venen. Ezeknek az ideálokra szomjas teenagereknek a szemé­ben mi már aggastyánok va­gyunk, Bandi. De mivel hiába várják tőlünk, hogy az emlék­iratainkkal elszórakoztassuk őket, hát eljönnek személyesen és tü­relmetlenül, hogy mondjuk rá a magnetofonszalagjaikra a memoá­runkat egy nemzedék történelmi kudarcár,ól. — Temetni és számonkérni. — Kelemen letette a poharát. — Nincs merszem állítani, hogy nem jogosan. — Erről még lesz időnk lelki­ismer etvizsgálátot végezni — mondta a pap. — Igaz, Orsika? Az asszony csak kisimrtatva szólalt meg. — Pszichózis negyvenen . túl. Ezzel kiment a teakonyhába. — Megadtam a srácoknak a te címedet is. Bandi — mondta a pap. — Még ebben a vakációban felkeresnek. — Megnézte az órá­ját. — Mennem kell. Nagymise előtt még jön hozzám, valaki. Es­küvőt bejelenteni. Tekintélyes név, nem, várakoztathatom. Ki­sérj el. nézd meg magadnak az urat. Gyere, megéri. — Hogyne. — Kelemen szóra­kozottan bólintott. — Viszem a táskám is, ha nincs ellenedre. — Siess vissza — szólt Kele­men után Orsika. Kisjutka a társasüdülő kerítése sarkán érte utói őket. Belecsim­paszkodott Kelemen kezébe. — Hozol nekem fagyit? — Hozok jégkrémet, dobozban, jó? — Köss csomót a zsebkendőd­re, el ne felejtsd! A sétányon egymást kerülget­ték az emberek. Gumimatraco­kat, összecsukható fekvőszékeket cipeltek a strand felé. A gyere­kek_ labdát, állatokat formázó úszóöveket szorongattak a hónuk alatt. —Fél óra múlva talpalatnyi hely sem lesz a strandon — mondta a pap. A plébánia előtt sport-sárga Volkswagen állt. Üres volt. — Jó színe van — nézett visz- sza Peterdi Miska a kapuból. — Messziről feltűnik. Az öreg plébánia-épület le­eresztett zsalugálerei fakulva áll­ták a napsugarakat. A pap ki­nyitotta Kelemen előtt a plébá­niairoda ajtaját. — Itt a leghüsebb — mondta. A vastag falak között friss ró­zsák fűszeres illata keveredett a zsúfolt polcokon sorakozó régi matrikulák poros szagával. ■’— Ekkora rózsák! — Kelemen rácsodálkozott a virágokra. — öklömnyi mindegyik. — •Saját termés — nézett oda a pap. — A sekrestyésem ojtotta két éve. — Hát vetkőzz.. — Kelemen ki­nyitotta a táskáját. Kivette a fo- nendoszkópot és a vérnyomás- mérőt. — Tisztességesen szeded a vizhajtót? — Szedem. — \A plébános ki­bújt a reverendájából, levetette az ingét és elnyújt a kopott bőr- diványon. — De ! ez a nehézlég­zés ... Kelemen odaült mellé. Körül­járta a fonendoszkóppal a pap szive- táját. — Ülj fel. — Meghallgatta Pe­terdi Miska hátát is. — Amit már annyiszor mondtam, pihen­ned kéne. — Rátekerte a pap felső karjára a vérnyomásmérő bandázsát. — De igazából pihen­ni. Olyan helyen, ahol kényszerí­tenek, hogy nyugton maradj... A nehézlégzésedre felírok egy port. Jó keverék. De eddig csak • öre­gebbeknek kellett adnom. Felöl­tözhetsz. Odaült az íróasztalhoz. Elö­vette a receptblokkját. — Messze se kéne menned, itt van a szomszédban a-füredi sza­natórium. Oda két^e befektetni téged. Legalább egy hónapra ki­vonni a forgalomból. — Most nuáron nem lehet. — A pap belebújt az ingébe. — Az idén még egyszer se kaptam he­lyettest. Tavaly nyáron meg az­előtt a nyarakon lejött helyette­síteni egyik-másik veszprémi káplán. Nyaraltak és egyúttal he­lyettesítettek engem a boltban. De az idén egyik se jelentkezett, pedig kétszer is üzentem ne­kik ... Kopogtak az ajtón. — Tessék. — A plébános be­gombolta reverendáján a felső gombot is. — Szabad. Franciska kisasszony oldalozott be az ajtón, soványan, félszegen. — Jónapot kívánok, doktor úr — hajtotta meg ősz fejét Kele­men felé, de nem nézett a szemé­be. — Csókolom, Franciska. — Kelemen félretolta maga elől az egyik receptet. — Hogy van? — Köszönöm kérdését, csak egy­formán, doktor úr — mondta si­etne Franciska és mindjárt a papra nézett. — A fiatalúr már félórája itt van. — Persze! — Peterdi Miska tett egy lépést az ajtó felé. — Hol van? — Leültettem a szalonban. — Hát küldje be gyorsan, Fran­ciska. — A plébános megvárta, amíg Franciska kisurran az aj­tón. — Az öreglány következete­sen szalonnak titulálja az ebéd­lőt. Ahol alszom, azt pedig úri- szobának. — Mondaná legényszállásnak? — nevetett Kelemen. Az ajtón gyorsan, határozottan kopogott valaki. — Nézd meg jól magadnak a vendégemet. — mondta halkan a pap. Odalépett az ajtóhoz és ki­nyitotta. — Tessék beljebb kerül­ni. Üdvözlöm, mérnök úr. Fiatal, magas férfi lépett be. Peterdi Miska kezet nyújtott ne­ki. — ön pontos ember. — Anyám azt mondta, tíz után jöjjek. — A fiatalember hangja magabiztos volt. Biccentett Ke­lemen felé. Peterdi Miska Kelemenre né­zett. — Bandi, engedd meg.. . Kelemen aláírta a receptet. Fel­állt. Csak most nézte meg a fia- embert. Ismerősnek találta a hosszúkás, szabályos arcot.. — Adorján mérnök úr — mond­ta Peterdi Miska. — Kelemen doktor. .. Adorján Tamás! Mégpedig Ba- latondiósdon. Ezt a nevet emlí­tette tegnap este Kati bátyja. Az Adorján-villa örököse. Kati fiúja, aki nem tudja, hogy Kati terhés­A fiatalember kezet nyújtott. — Adorján Tamás. Keskeny, szinte nőies kezének fogása hangsúlyozottan kemény volt. — Kelemen András. — Kele­men állva maradt az íróasztal mögött. Ettől a fiatalember ön­kéntelenül újra ránézett. Kele­men ezt várta. — ügye, mi már találkoztunk valahol? A fiatalember szeme acélkék­nek látszott az árnyékos szobá­ban. Elmosolyodott kedvesen, Szinte kisfiúsán: A mosolytól két­oldalt lágy lyukak horpadtak a keskeny, de nem sovány arcba. Bizonytalanul fázta meg a fejét. — Nem emlékszem. Kelemen kényszerítette magát, hogy mosolyogjon. A fickó válá­st inűlég igazán.' nem emlékezik — gondolta. Érdemes> megmozgat­ni a memóriáját? Miért ne? — Nem csoda, hogy nem em­lékszik. Ha jól számolok kétszer láttuk egymást. Uszodában. . (Folytatjuk^ 71*

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom