Petőfi Népe, 1976. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-20 / 16. szám

1976. január 20. • PETŐFI NEPE • 3 KÉPERNYŐ Min nevetünk? Közhellyel kezdem: az embe­rek szívesen nevetnek. A „né­zettségi" kimutatásokban a kaba­réműsorok, a tréfás összeállítá­sok előkelő helyen találhatók. Özönével zúdulnak a humort kí­vánó, követelő levelek az önök kérték... szerkesztőihez is. így láthatunk-hallhatunk újra évti­zedes poénokat, egykor híres je­leneteket, és így fedezhetjük föl ki tudja hányadszor a mulat­tató szituációk romlékonyságát, időhöz kötöttségét. Emlékezetem szerint hajdanán jóízűen kacagtunk a Biztosíték című Rejtő-tréfán. Erőltetett for­dulatai, kiagyalt, valószínűtlen párbeszédei ma már bosszanta­nak inkább, mint nevettetnek. Kit izgat, hogy sikerül-e üzle­tet kötni az öreg ügynöknek, s még mosolygásra sem késztet az álgróf-fogorvos lelepleződése. Még Salamon Bélának egy adott társadalmi réteg ízléséhez alkal­mazkodó stílusa sem űzte el az unalom fásultságát. A „beteg” férj magasajnálta- tá'sa már megmozgatta a nevető­izmokat, mert egy mindig idő­szerű jelenséget karakírozott, ha nem is túlságosan eredetien. Illik, nem illik A műkorcsolyázó bemutatók voltak egykor a tévé legvonzóbb slágerei. A közvetítések másnap­ján a készülék-tulajdonosok a beavatottak boldogságával idéz­ték föl a látottakat, dicsérték, korholták a műsorvezetőt. Ma már szinte mindenki számára hozzáférhetők a világversenyek, egy-egy remek ugrás láttán nem dobban meg a szívük. Bevallom, hogy magam inkább a díszbemutatót néztem, mert ilyenkor adják át magukat a jég bajnokai a suhanás, a siklás, a földről történő elrugaszkodás, a repülés, a gyorsaság örömeinek. Vasárnapi örömömet a riporter bizalmaskodása felhőzte. Dicsé­retes a csevegő stílusra való tö­rekvés. A könnyed hangvétel il­lik ta tünékeny libbenésekhez, a jégpaloták csillogó világához. A közvetlenségnek is van ha­tára! A jégsztárok szerelmi ügyei aligha a magyar televízióra tar­toznak. Tegnapelőtt megtudhat­tuk, hogy ki boldog ifjú feleség, kicsoda mellőzött udvarló, mi­lyen kapcsolatok szövődtek a kü­lönböző világversenyeken. Egy- egy ilyen sztori még elmegy, de sorozatban? Meglepő közvetlenséggel ne­vezte meg Gyulai az egyik ifjú bajnoknő hátsó fertályát. Kár, a képernyő illemkódexe szigorúbb, mint némely riporter gondolja. H. N. Napirenden: a munkaügyi ítélkezés Tegnap délelőtt összeült a Leg­felsőbb Bíróság teljes ülése, dr. Szakács Ödön elnök veze­tésével. Napirendre tűzték a Legfelsőbb Bíróság munkaügyi kollégiumának az elmúlt három évben végzett tevékenységéről szóló beszámolót. A munkajogi jogszabályok, a munkaügyi és a polgári peres eljárási rendelke­zések alkalmazásáról, a társada­lombiztosítási vitákban kialakult ítélkezési gyakorlatról volt szó. 1973. január 1-től kezdve Vnű- ködnek a munkaügyi bíróságok: a fővárosban és a megyeszékhe­lyéten. E bírói fórumok a mun­kaviszonnyal összefüggésben fel­merült vitában általában a mun­kaügyi döntőbizottság előtt fo­lyik, s a munkaügyi bíróság előtt kereslettel induló munka­ügyi per voltaképpen a döntőbi­zottsági határozat bírósági felül- bírálatát jelenti. A munkaügvi döntőbizottságok az elmúlt há­roméves időszakban évente kö­rülbelül 16 ezer munkaügyi vi­tával foglalkoztak, s határozata­iknak mintegy 40 százaléka ellen indítottak keresetet' a munka­ügyi bíróság előtt. A munkaügyi ítélkezés elvi irányítása érdeké­ben 1973—75-ben 75 állásfogla­lást tett közzé a Legfelsőbb Bí­róság munkaügyi kollégiuma. (MTI) ÉRDEMES ÚJRA FÖLFEDEZNI, AZ EXPORT MÉG HIÁNYZIK Bemutatkozik a halasi csipke jón el a harminc—negyven évre tervezett időnél, aminek szinte egyedüli — ám nem lebecsülen­dő — feltétele, hogy lépjünk be végre1 a külföldi piac kapuin. De eddig sem volt egyszerű eljutni. Erről tart előadást ma délután 6 órai kezdettel a megyei mű­velődési központban Vorák Jó­zsef, a kiskunhalasi múzeum igazgatója. H. F. Nem egy alkalommal foglalkoztunk a Petőfi Népe hasáb­jain a halasi csipkével, hogy a figyelem ráirányításával se­gítsünk megmenteni a jövőnek. A válságos időszakokról a kecskeméti kiállítás szombat esti megnyitóján is bőven esett szó — a házigazdákat képviselő megyei, illetve városi párt- és állami vezetők s az érdeklődő közönség előtt. Ez a bemu­tatkozás I— több jel tanúsága szerint — már a kilábolás egyik mozzanata, olyan állomás, amely a nehéz helyzetből kivezető úton helyezkedik el. A halasi csipkének, amely királynőket díszített, majd elhanyagolt és szinte kegyelemből megtűrt termékké vált, idehaza és külföldön egyaránt vissza kell nyernie megérdemelt rangját. . A halasi csipke mostani bemu­tatkozása a megyei művelődési központnak abba a különböző tájegységeket népszerűsítő törek­vésébe , illeszkedik, amelynek a nyitányát Kalocsa jelentette. A termelési egységek közül a Bu­dapesti Rádiótechnikai Gyár kecskeméti üzeme lépett eddig közönség elé. Az idén a Kecs­keméti Konzervgyár és a Ba­romfifeldolgozó Vállalat, majd a bajai járás következik. A többi rendezvény hatását sem akarjuk kisebbíteni, de alig­ha váltanak ki annyi, a kama- •tárlat hangulatához illő halk, szinte sóhajszerűen elragadtatott megjegyzést, mint az itt felvo­nultatott színes divatcsipkék, gal­lérok, vitrinterítők, zsabók, alá­tétek ... Igaz, egyszerre idézik finom mívű kidolgozottságukkal az „ötvös remekeket, a nemes porcelánokat, vagy a csodálatos csontfaragvánvokat”. A rendkí­vüli érzéket feltételező és nagy kézügyességet, türelmet igénylő öltéstechnikát ketten mutatták be a helyszínen a legfiatalabb tanulók közül: Bor Mária és Sóti Irén. A kiállítást dr. Szabó Miklós, a kiskunhalasi városi pártbizott­ság első titkára nyitotta meg, Bács-Kiskun egyik nemzetközi hírű értékéről szólva, • fölvázol­ta a halasi csipke 75 éves tör­ténetét, amelyet Dékáni Árpád rajztanár és Markovits Mária kézimunka-tanítónő alapozott meg. Brüsszeltől Párizsig díjak sorát hozta el a kiskunsági vá­ros iparművészeti cikke, s eddig senkinek sem sikerült utánoznia a sajátosságait, amelyek a hazai népművészét hatását is viselik. — Vajon mi lesz a halasi csip­ke sorsa? — kérdeztük a meg­nyitót követően Oláh Györgyné- tSl, a Kiskunhalasi Házipari Szö­vetkezet elnökétől. — Az egyik legnagyobb gon­dot az alapanyag okozta, mi­után elfogyott az 1930-as évek­ben beszerzett * készlet — vála­szolta. — Az Újpesti Cérnagyár kísérleteinek jóvoltából tavaly hozzájuthattunk az angol ere­detivel teljesen azonos minőségű hazai cérnához. Összesen 40 ki­logrammot vásároltunk, ami — az utóbbi évek felhasználása alapján — harminc—negyven esztendőre elegendő lesz. A me­gyei tanács és a HISZÖV támo­gatásával bővült a halasi csipke történetét, sikereit szemléltető múzeumunk, a városi tanács évente hozzájárul a fenntartási költségekhez. S talán a legfonto­sabb, hogy biztatóra fordult az utánpótlás helyzete. Az általános iskola befejezését követően négy tanulónk igyekszik elsajátítani a munka alapfogásait. Javultak a fizetések, s az érdeklődésnek is mind több jelét tapasztaltuk a jugoszláviai Kanizsán megrende­zett ,a tavalyi kiskőrösi, no meg a mostani kecskeméti kiállítá­son. Az országhatárokon túli felvevőpiac viszont még hiány­zik. Remélhetőleg az exportálással törődő vállalatot is megtalálja a világhírű halasi csipke, amely már sokszor és sokfelé bizo­nyította egyedülálló értékeit. S kívánjuk, hogy a jelenlegi alap­anyag-készlet is hamarabb fogy. Ne csak követelőzz! • Aki a legkevesebbet és leg­rosszabbul dolgozik, annak van a legnagyobb szája! Ö az, aki mindig ráér, aki sohasem késik el a munkával, aki sohasem vállal többet, mint amennyit nagyon muszáj, aki soha semmiért nem felel, aki soha semmivel nem tö­rődik, aki úgy bánik a géppel, szerszámmal és a készülő ter­mékkel, mint a rossz cseléd, hi­szen nem az övé se a kocsi, se a ló. De ő az, aki a legelégedetle­nebb a munkahelyével, aki leg­jobban szidja a vezetőit, aki leg­erélyesebben követeli a fizetés- emelést, és végül ő az, aki leg­előbb továbbáll, jobb helyet és jobb fizetést keresve. Méltányolni tudom az olyan ember követelődzését, aki becsü­lettel, tisztességgel dolgozik és a munkájáért megkívánja a hono­ráriumot, a megbecsülést. Ha kell perlekedem is az érdekében. De mindig felháborít, ha a lógó- sok, a pazarlók és a selejtgyártók követelőznek. Milyen jogon akar­nak többet elvenni a közösségé­ből, mint amennyit hozzátettek? Elvégre is szocialista társadalom­ban élünk, melynek alapelve, hogy mindenki a végzett munká­ja szerint részesüljön a megter­melt javakból. Az életünk tör­vényszerűségeihez hozzátartozik, hogy csak azt lehet elosztani, amit megtermelünk, amit a mun­kánkkal létrehozunk. • Jó volna, ha a rendes dol­gozó többség egyetértene velem a rendetlenül dolgozó és mindun­talan követelődző emberek meg­ítélésében. Meg kellene végre vi­lágosan, egyértelműen mondani a fizetett munkakerülőknek —akik a hanyag, felelőtlen munkájuk ellenére még elégedetlenkednek is —, „édes barátaink, ha min­denki úgy dolgozna, mint ti, ak­kor valamennyiünknek felkopna az állunk az éhségtől, mert nem volna még betevő falatunk sem". Bizony, meg kellene monda­ni __De ki mondja meg? Meg­ír hatja az újságíró is, megmond­hatják az ország Vezetői is; csak­hogy ez édeskevés. Mert nem csak mondani kell, hanem meg is kell magyarázni, meg is kell ér­tetni velük és lehetetlenné kell tenni a lógást, a pazarlást, a rossz, felelőtlen munkát. Ezt pe­dig senki más nem tudja lehetet­lenné tenni, csak azok a becsüle­tesen, jól dolgozó emberek, akik egyelőre eltűrik környezetükben a hanyagokat; a hátráltatókat, a mások bőrén élősködőket. Ha én és te nem nézzük szót­lanul, hogy ő rosszul dolgozzon, vagy keveset dolgozzon és a mi munkánk gyümölcsét követelje, akkor ő is kénytelen lesz meg­fogni a munka jobbik végét. Az­tán, ha majd valamennyien dol­gozunk — becsülettel és jól dol­gozunk —, akkor valamennyien többet követelhetünk. • Mert kitől követel, aki kö­vetel? Tőlem, tőled és tőle! Nin­csenek tőkéseink, gyárosaink, föl­desuraink, akik elveszik mun­kánk gyümölcsét, akiktől követel­hetjük a részünket. Csak ma­gunktól követelhetünk, vagy azoktól a vezetésben dolgozó em­bertársainktól, akiket megbíz­tunk, hogy gazdálkodjanak mun­kánk termékeivel, osszák el kö­zöttünk a nemzet jövedelmét. Ad­hatnak többet, mint amennyit termeltünk? Adhatnak jobbat, amilyet termeltünk? Adhatják ol­csóbban, mint amennyiért meg­termeltük? Nem hiszem! Lehetet­lent hiába kérünk tőlük. Akik a szocialista közösségünk­ben arra hivatottak, hogy elosszák azt, amit népünk a munkájával létrehoz, semmi mást nem tehet­nek, mint a családfő vagy a há­ziasszony, aki a család jövedel­mével gazdálkodik... Mit csinál a családfő? Először félreteszi a lakásravalót, aztán a munka, az élet folytatásához szükséges kony­hapénzt és ami marad, azt osztja be ruhára, szórakozásra úgy, hogy, mindenki kapjon belőle érdemei szerint. A nemzet lakása az or­szág. Mindenekelőtt azt kell biz­tosítani, hogy ebben a nagy la­kásban meglegyen, ami kell: víz, villany és a szükséges gépek, kel­lékek. Aztán meg kell vásárolni a szükséges nyersanyagokat a nemzet konyhájának üzemelésé­hez, az élet folytatásához. Es ami marad, azt lehet a lakosság kö­zött bér formájában felosztani — természetesen, mindenkinek az érdeme szerint. A közösségben dolgozó ember értéke a végzett munkájában rej­lik. A vezető munkája akkor ér­tékes, ha jól, eredményesen dol­gozik a vezetésére bízott kollek­tíva. A tudós munkája akkor ér­tékes, ha tudománya • hasznosít­ható és gyümölcsöztethető a gya­korlatban. A kétkezi munkás munkája akkor értékes, ha jó, használható terméket hoz létre. # Én azt hiszem — ha nc*m akarunk eltérni az- igazságtól —. mindenekelőtt azok érdemelnek a szocialista közösségtől magasabb bért, nagyobb megbecsülést, ki­tüntetést és jutalmat, akik hasz­nosan eredményesen dolgoznak- a közösségért, akik a munkájukkal sokat, hasznosat és értékeset ad­nak a közösségnek. Ha becsülettel, jó munkával gyarapítottad a nemzet vagyonát, akkor követelheted a magadét, de ha lógtál, tehetetlenkedtél. amíg a többiek dolgoztak, akkor ne követelőzz! G. J. Tiltakozás - kacsintással A társadalombiztosítási albizottságok munkájáról Szemléletváltozásra van szükség Bács-Kiskun megyében kétszáz munkahelynek van úgy­nevezett üzemi kifizetőhelye. A szakszervezet irányításával megalakultak a társadalombiztosítási tanácsok, s ezek mel­lett működik, illetve kellene működnie az üzemi kifizetése­ket ellenőrző három-öt tagú albizottságnak, amelynek fel­adata egyebek közt a társadalombiztosítással összefüggő ügy­viteli munka ellenőrzése. Az SZMT társadalombiztosítási bizottságának megállapítása, fel­mérései szerint ezeket a társadal­mi albizottságokat az érintett munkahelyeknek csupán az 50 százalékánál hívták életre, holott a SZOT már több mint tíz éve rendeletet hozott létrehozásukra. Sajnos, nem mindenütt érzik át ennek a szervezetnek a társadal­mi jelentőségét, pedig tevékeny­ségükre a társadalombiztosítási törvényből adódóan is igen nagy szükség lenne. Hiszen az ellenőr­zés javítja az ügyviteli munkát, s — ahol a célnak megfelelően végzik — hathatós segítséget je­lent a dolgozók több irányú gond­jainak megoldásában. Az Alföldi Cipőgyár szakszerve­zeti bizottsága nemrégiben írás­ban közölte az SZMT-vel: azt ter­vezik. hogy az albizottságra vá­ró munkát teljes egészében a vál­lalati belső ellenőrzésre ruházzák át. mivel a trásadalombiztosítási tanácsban — a társadalombizto­sítási ügyekben jártas dolgozó nincs! íme, egy példa a téves értel­mezésre, a szándékok félremagya­rázására. A belső ellenőrzés ugyanis szakmai tennivaló, s nem helyettesítheti az albizottság tár­sadalmi jellegű munkáját. Ez utóbbinak a feladatkörébe tartozik a kifizetőhelyek munká­jának ellenőrzése: annak a vizs­gálata hogy akadnak-e elintézet­len jogos igények; hogy a kész­pénz-juttatásokat kellő időben és megfelelő összegben megkapiák-e a jogosultak. Vizsgálja ezenkívül az albizottság' az esetleges levo­nások okait; feltárja a hibákat, s kiküszöbölésükre felhívja a szak- szervezeti szervek figyelmét. A cipőgyár, sajnos, nem az egyetlen a vonakodó üzemek so­rában. Ugyanakkor velük szem­ben olyan előremutató, jó példák említhetők, mint Baján a Ganz Villamossági Művek, ahol havonta rendszeres ellenőrzés folyik, a Kecskeméti Konzervgyár, ahol az albizottság örvendetesen sokolda­lú tevékenységet végez, vagy a kecskeméti IGV. ahol szintén ha­tékony ez a munka. S még sorol­hatnék tovább Az SZMT célkitűzése: ébresz­teni a társadalmi aktivisták bá­torságát. felelősségérzetükre apel­lálni, s odahatni, hogy minden­képp és mielőbb szervezzék meg a munkások érdekvédelmének ezt a fórumát Á tavasszal — már­cius—április—májusban — Kecs­keméten és Baján több hetes esti oktatást szerveznek a társadalom- biztosítási tanácsok tagjai és ak­tivistái. — köztük az albizottsá­gok tagjai — részvételével. Emel­lett mozgósítják az üzemi szb-ket is annak érdekében, hogy az al­bizottságoknak adjanak útbaigazí. tást nyújtsanak gyakorlati segít­séget E módszerektől nyilván jogosan remélik a helvzet javulását. Az elmúlt évi szakszervezeti válasz­tások alkalmával a bizottságok megújultak, s tagjaik közt növe­kedett a munkások aránya. Hogy megbízatásuknak megnyugtatóan eleget tehessenek, ezt kívánják elősegíteni az SZMT által kezde­ményezett. s imént említett mód­szerek is J. T. i Az az igazi újságolvasó — le­velező —, aki nem restell tollat ragadni, mihelyst valahol közér­deket sértő visszásságot észlel. Természetesen akkor is, ha ki­emelkedően dicséretre méltó cse­lekedettel, magatartással találko­zik. Az ilyen jó szemű olvasót — Veres Péter kitűnő megha­tározásával élve — „közéleti in­dulat” fűti. Ezért érzi azt az el­lenállhatatlan nemes kényszert, hogy — „márpedig ezt meg kell írni 1”, Persze, töbnyire az sarkall közérdekű levélírásra, ami — úgymond — kiborít, megbotrán­koztat, elképeszt, bánt. Amiről úgy érzi az olvasó, hogy nem mehet el mellette szótlanul. Nincs ebben semmi különös. In­kább szeretünk szót emelni az ellen, amin változtatni akarunk. Ez a cél serkentette levélírásra Molnár Zoltán helyiautóbusz-ve- zetőt is (Kecskemét, Békefasor 32.) Hivatásából fakadó gondos­sággal közli a pontos idejét is annak az utcai epizódnak, amely felháborította. 1975. december 23-án, 19 órakor történt a Reisz- mann Sándor utca végénél, a Bács megyei Állami Építőipari Vállalat központi irodája íjnellett. A munkából ballagott hazafe­lé, amikor az említett helyen két — 18 év körüli fiatalember haladt el mellette. Ha akarta, ha nem oda kellett figyelnie, mert akkora hangerővel társa­logtak, Különösen egyikük nyom­ta nagy garral a szöveget. Akko­ra i decibelhatással, hogy a mo­torzúgáson edződött autóbuszve­zetőt is majd lesodorta a járdá­ról a pöffeszkedő indulat. Ép­pen ezt tetté közhírré a nagy mellényű fickó: — Elkezd az ürge szfvóskod- ni; hogy aki dohányozni akar, menjen ki. Én meg rá: az húz- za ki a csíkot, aki nem szereti a füstöt. A hapsi indul az ablak­hoz, nyúl a kilincshez. Engem elöntött a parasztgyalázat, ráki­áltottam: Ügy próbáld kinyitni az ablakot, hogy megöllek az anyád úr __1 ' Öntelt hahota jelezte, mi le­hetett a következmény. Szavakba öntve ezt már nem hallotta Molnár Zoltán, mert útja ellenkező irányba vezetett. Azóta se tudott azonban na­pirendre térni az aprónak tűnő eset fölött. Megírta gondolatait, melyektől nem tud nyugodni. Elképzeli, hogy legvalószínűbben valamelyik munkásszálláson tör­tént a dolog. Vonaton, vendéglő­ben, esetleg más szórakozóhe­lyen aligha, hiszen egyrészt, aki dohányzó szakaszba száll, nem tiltakozik a füstölés ellen, más­részt az említett nyilvános helye­ken sincs eltiltva a dohányzás. A munkásszállásnál marad­va ... Milyen légkör, emberi kapcsolat lehet egyazon szobá­ban lakó fiatalok közt, ha eny- nyire nem tiszteli egyik a má­sikának kívánságát, érdekét. Milyen közérzettel tartózkodik, olvas, tanul, néz tévét, pihen az az ifjú, munkatárs a szálláshe­lyen, aki nem cigarettázik, talán nem is bírja a füstöt — de ta­pasztalja, hogy ha szólni mer, ilyen brutális lehurrogásban ré­szesül ! Sajnos, a dohányosok; lega­lább is szenvedélyük agresszív hatása révén is, rendszerint túl­erőben vannak — véli Molnár Zoltán. Bizonyára arra gondol, hogy legyen bár finom, derűs lé­lek egv dohányos, a füstje „auto­matikusan” támadja a nemdo­hányzókat, és — ha hiszi, ha nem — őt magát is. Ez a túlerő hengerel olyan he­lyeken is. ahol hivatalosan tilt­ják a dohányzást. „Az SZTK-, ban is ki van írva — Tilos a do­hányzás! — mégis sokan meg­szegik a tilalmat” — említi meg az autóbuszvezető. S hozzáteszi, hogy félelősségrevonást azok ré­széről sem tapasztal, akiknek ez jogában állna. Miért? „Mertazok is ■ fújják a füstöt, akik kitették a táblát."­Érdekes helyzeteket feltételez, a levélíró. „Mi lenne a sorsa a gépírónőnek, ha őszintén kije­lentené az igazgatónak, osztály­vezetőnek, mikor az rágyújt: „L'tálorn a füstöt, szíveskedjék, eloltani”. Vagy: „Maradhatná­nak-e a vállalatnál sokáig, akik sorra bojkottálnák a fontos ér­tekezleteket azzal a kifogással, hogy nem bírják a dohányfüstöt, fuldokolnak tőle"? Személyes élményét is elmesé­li Molnár Zoltán. A múlt év no­vember 30-án agyvérzés érte az édesapját. A mentőkocsiban ő is vele ment a megyei kórházba. „Amíg az orvos vizsgálgatta apá­mat, addig ugyanabban a helyi­ségben két nő is fújta a füstöt” — jegyzi meg a levélíró. Majd kesernyésen állapítja meg: „Saj­nos, úgy áll a helyzet, hogy akiknek szenvedélye a dohány­zás, el nem hiszik az istennek se az ettől tartózkodók őszinteségét. Szerintük csak kényeskednek, feltűnési viszketegségből akadé­koskodnak”. Sok igazság van ebben. Nyom­tatásban is nem egyszer találko­zik az ember olyan kedélyeske- dő véleménnyel, hogy ennek az egész dohányzás elleni kampány­nak nagyobb a füstje, mint a lángja. Azaz — kár az ügyet felfújni, vagy stílszerűen. — mellre szívni. Mint ahogy — azt hiszem, nem hazudok — sokan afféle bocsá­natos bűnnek tartják az alko­hol iránti megkülönböztetett szenvedélyt A részegséget „Mert hát jó magyar ember lehet az, aki a három „a” betűsei — a bort, a sört, a pálinkát nem sze­reti? És istenem, kivel nem es- hetik meg, hogy felönt a garat­ra ...” Bizony — nem sok teteje van az alkohol, s nikotin elleni olyan hadakozásnak, amit ravaszdi ka­csintások kísérnek. Tóth István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom