Petőfi Népe, 1975. december (30. évfolyam, 282-305. szám)

1975-12-20 / 298. szám

4 9 PETŐFI NEPE • 1975. december 20. 9 Kődarabok. Ezen a helyen állott Oroszpuszta legutoljára lebontott háza. (Tóth Sándor felvételei) Búza nő a házak helyén Az is'7-Ixmi készült Rács-Kiskun megye) térkép tnég jelöli Orosz- pusztát Kalocsa és Fújsz között, a 13í-es kilométerkőnél. A kö ter­mészetesen ma is megtalálható, sőt mellette egy nemrégiben épült bekötőút vezet, a fajszi Kék Duna Tsz tehenészeti telepéhez, ahol néhány, még a hajdani ura­dalom állal emelt, s ma már enyészetnek indult épület találha­tó. Oroszpuszta azonban eltűnt a föld színéről. Az egykori lakóhá­zak helyén már zsendül az őszi vetésű búza. Ha valaki olyan jár erre, aki nem otthonos a környék múlt. jában, bizony némi csodálkozás­sal fedezi fel, hogy a búzatábla közepén egymagában hatalmas termetű fa nyújtja ágait a bü- rongós ég felé, s jobb időket lá­tott feszület árválkodik a gazok, s az egykor oltalmul és díszí­tésül szolgált léckerítés marad­ványai között, A fát még meg­érti. Lehet, hogy a „nadrág- szíjj” parcellák idején dűlöutat jelzett, de mit keres itt a kereszt, uz irgalom jelképe? A faj.sziak tudják, hogy a 131- es kilométerkőnél nem is olyan régen még egy kis település há­zainak kéményei füstölögtek, malacok sírtak, bárányok béget­tek, s óriás szúnyognak képzel­hető kútgémek bólogattak. De ezt az ,.idilli'' képet ma már azok sem sajnálják, akik vala­ha benne éltek a házakban, akik Croszpus/.tán laktak. Mi volt ez az Oroszpuszta, honnan kapta a nevét, kik laktak ott, s miért hagyták sei házaikat, illetve miért vitték magukkal az épületeket is? Erre a kérdésre összességé­ben dr. Nagy Endre, a környék történetének, néprajzának ki­váló ismerője tud válaszolni. «0» — Nagyon régi település volt Oi oszpuszta, mondhatom, hogy egyidős a honfoglalással. Felté­telezések és némi bizonyítékok szerint is a honfoglaló magyarok­kal együtt több, annak idején Ázsiában élő törzs tagjai is ha­zánk mai területére jöttek. Eze­ket kísérő törzseknek nevezi a szakirodalom. Nos, így jöttek az oroszok is. A kísérő törzsek egy­ben védelmi feladatokat is el. láttak. Köztudott — legalább is az ezzel loglalkozó szakemberek körében —, hogy ez a község Árpád unokájáról. Jutás egyik fiáról, Fajszról kapta a nevét. A mai Fájsz területén volt a szálláshelye, s körülötte vertek tanyát av törzsek, így az oro­szok is. Innen kapta a nevét Oroszpuszta. A puszta lakóinak további tör­ténetéről már csak évszázadok múlva jegyez fel tragikus ese­ményt a krónika: 152(1 után, a mohácsi csatavesztést követően ugyanis a törökök lerohanták a települést, s lakóit majd egy szálig kiirtották, a templomot felégették. Ennek a templomnak a köveit később új házak építé­sére használták fel az ott fész­ket rakó emberek. Ez a „később” azonban már a felszabadulás után értendő, amikor egy utca­sor épült azoknak a keze nyo­mán. akik földet kaptak, s gaz­dálkodásra rendezkedtek be. — Ez a házsor egészen az 1960-as évek közepéig megvolt. Azonban úgynevezett fejlesztésre nem kijelölt lakott hellyé nyil­vánították, teljesen indokoltan és érthetően, s így nem volt vil­lany mégcsak kilátásban sem, utak, járdák stb. szintén hiá­nyoztak. Itt, Fajszon pedig akkor kezdett • összkomfortos lenni az élet. Egymás után jöttek be te­hát az oroszpusztai emberek a községbe, telket kaptak, vásárol­tak, lebontották a pusztai épüle­tet és a még használható anya­got — téglát, ajtót, ablakokat, gerendákat, cserepeket, miegye­bet — felhasználták az új háznál, így ‘’aztán fokozatosan elfogytak a házak a pusztán, mindaddig, amíg egy sem maradt belőlük. Akik ott laktak, ma már íajszi lakosoknak vallják magukat, s nem is szívesen emlékeznek az oroszpusztai életre. Itt villany van, vízvezeték és mindaz, ami egy mai falura jellemző. Hát kö­rülbelül ennyit lehet mondani az egykori Oroszpusztáról, mert a neve' azért él, határrészt jelöl. Csak a név emlékeztet — mondja dr. Nagy Endre, majd vállalko­zik. hogy elkísér a település egy­kori helyét megmutatni... Gál Sándor A középszerűség értéke és veszélye ! MAI TÉMÁNK Az értelmező szótár az igénytelenséggel társítja a közép­szerűt, aligha véletlenül. Hiszen tudatunkban is e módon kapcsolódik a két fogalom, ami középszerű, az átlagos, szür­ke, mérsékelt színvonalú. Csakhogy például a termelésben nem lehet mindenki, mindenben kiváló, élen álló, ahogy azokat sem szabad leszólni, akiknek nem sikerült az átlag­nál többet elérniük. Vannak tehát a tisztes középszer szín­vonalán élő, tevékenykedő termelői közösségek, s félreérti a fejlődés követelményét az, aki úgy hiszi: ezeknek is az élre kell törniük. • Nagy értékek termelődnek ott, ahol „csak" a középszerűig jutottak el, s ezek az értékek nél­külözhetetlenek a társadalom számára, hiszen például iparunk termelésének mintegy háromne- ,gyedét a hazai piac veszi át. Nem az a pobléma, hogy miért ott tartanak ezek a vállalatok, ahol tartanak, hanem az, folyama­tos-e, létezik-e egyáltalán önér­tékelésük? Az önértékelés a le­hetséges és a ténylegesen elért összevetése, a követelmények és a teljesítmények arányosságának mérlegelése. Ezekben a hónapokban — el­sősorban külkereskedelmi hatá­sokra — megnőtt az értetlenke- dők, a tények előtt tanácstalanul állók tábora, s ez azt mutatja, hogy baj van az önismerettel, s még nagyobb az önértékeléssel. Túlságosan, az elvíselhetőnél jobban felduzzadt azoknak a cé­geknek a csoportja, amelyek örültek, hogy rájuk „nem figyel senki”. Ügy hitték, elbíbelődnek ők csendben, komótosan terme­lési feladataikkal, a nyereség nem nagy, de van, jut bérfejlesz­tűsre is, néhány új gép megvá­sárlására is. mi kellene más? Jogos, ha éles választóvonalat húzunk az ilyen magatartást, ta­núsító vállalatok, s azok közé, amelyek kemény munkával őriz­ték a középszerűség értékeit, föl­fogták a friss jelzéseket, igazod­tak azokhoz, akik nem igyekeztek átlépni lehetőségeik halárát, de el sem maradtak a kínálkozó al­kalmak hasznosításával. Dolgoz­tak, megtettek annyit, amennyi­re körülményeikből, lehetőségeik­ből futotta. Amit elértek, azt an­nak köszönhették, hogy napokra sem szünetelt az önvizsgálat, fel­ölelte az anyagelőkészítő műhely­ben bekövetkezett zavarokat, éppúgy, mint a festődéi áruki- bocsátás akadozását, a kereske­delmi osztály bátortalanságát. Mivel mindezekkel szembenéz­tek, az önismeret olyan fokára jutottak el, amelyen világosan elválik egymástól az, amit vál­lalhatnak, s amire nem képesek. • Az önismeret így forr össze az önértékeléssel, így készíti fel a közösséget a megnőtt felada­tokra, s a váratlan hatások kivé­désére. Hetek óta eu- 1 Benyovszky Vivát, ' Be- ^ : nyovszky! című filmsorozatot. Ebből az alkalomból közöljük Bognár András­nak, a megyénkben élő irodalomtörténésznek a cikkét a kalandos életű gróf életéről. A szerző könyvét írt Benyovsz- kyról, mely a jövő esztendőben fog megjelenni. E cikk a könyv bevezetőjének rövidített változata. Benyovszky Móric 1741-ben született a Nyitra megyei Ver- bón. Apja huszárezredes, anyja Révai bárónő. A fiatal Benyovsz­ky már 15 éves korában katoná­nak állt be es Mária Terézia se­regében végigküzdötte a hétéves háborút. IS éves korára már hadnagy. Ekkor otthagyta a had_ sereget és Lengyelországba ment, ahol nagybátyja örökösének je­lölte. Apja halála hírére haza­tért, de rokonai kifosztják bir­tokából. Erre visszatér Lengyel- országba. A Balti- és az Északi-tengeren ismerkedik a hajózással, és be­lekóstol a hajóépítésbe is. Tisztként vesz részt az oroszok elleni lengyel szabadságharcban: győzelmet győzelemre halmoz. Előbb ezredessé, majd a lovasság vezénylő tábornokává nevezik ki. Az oroszok kétszer is elfogják, de hadifogolycsere útján megsza­badul. 1759-ben véglegesen fog­ságba kerül és Kamcsatkába száműzik. Szárazföldi úton — lóháton, kutyaszánon, gyalog — vergődik át Szibérián a főváros­ig. Ohitszkig. Innen kétezer kilométeres tengeri úton vitorláz­nak Kamcsatkába: 1770. decem­ber 3-án érkeznek meg a fővá­rosba, Bolsába. Maga írja: „A rabszolgaság államába való megérkezésem után — ez az 1770. esztendő vé­gén történt — 1771 áprilisában már az egész tartomány, a város és az erősség urának érezhettem magamat.'’ Valóban: sakktudása és udvar­lása révén — a kormányzó leá­nyát, Afanáziát el is jegyezte, l ár itthon már megházasodott — csakhamar vezető szerephez ju­tott a félszigeten, de minden tét. te az általa szervezett összeeskü­vés erősítésére és a szökés elő­készítésére irányult. 1771 máju­Erdekes jelenségre hívta fel a figyelmet a Pénzügyminisztérium bevételi főigazgatóságának össze­gezése a vállalatok tavalyi mér­legbeszámolóitól. Megállapítot­ták, hogy az eredményromlással évet záró cégek tetemes részénél az okok jórészt az erejüket meg­haladó vállalkozásokban, az érté­kesítési lehetőségek hibás felmé­résében, téves fejlesztési elkép­zelések végrehajtásában lelhetők. Azokban a mozzanatokban tehát, amiket az önismeret hiányának nevezhetünk. Az ilyen, sanyarú sorsra szo­rult vállalatok megfeledkeztek arról, hogy a középszerűség ka­tegóriájában is érvényesek a moz­gás törvényei, azaz nem lehet állni, helyben topogni, mert aki ezt teszi, az óhatatlanul lemarad — a középszerűektől! —, a sereg­hajtók közé csúszik. • Lehet, úgy tűnik: végül is a vállalat dolga, be!ügye, milyen hellyel éri be, igyekszik-e az. él­csoportba, vagy belenyugszik a középszerbe. Egy alapvető tényről azonban nem szabad elfeledkez­ni Arról, hogy a vállalatok a társadalmi tulajdon meghatáro­zott részét birtokolják, a társada­lom eszközeinek, erőforrásainak bizonyos hányadával sáfárkod­nak! Nem cselekedhetnek tehát kedvük, tetszésük szerint, hanem kötelességüket minél jobban tel­jesíteniük kell. S e kötelesség nem az, hogy mindenki, minden áron igyekezzék az élcsoportba, hanem hogy szilárdítsa, ha lehet, gyarapítsa a középszer értékeit, ismerje fel, kerülje ki veszélyeit. M. O. sóban a vezetése alatt álló szám- űzőitek fellázadtak, elfoglalták a kormányzó bolserecki erődjét, megszerezték a Szent-Péter-Pál vitorlást, majd útnak indultak Amerika felé Nem jutottak el az Újvilágba, hanem csaknem öt hónapi kóborlás után a portugál Makaóba érkeztek, s innen visz- szatértek Európába Benyovszky a francia király szolgálatába szegődött: Mada­gaszkár szigetén akart gyarma­tot szervezni. Ez azonban túlsá­gosan is jól sikerült neki: a bennszülött malgas törzsfőnökök 1776. augusztusában a’ sziget ki­rályává választották. Ez persze nem tetszett a franciáknak, s Benyovszkynak Párizsban iga­zolnia kellett magát. Ez sikerült. Mégsem ment vissza mindjárt a szigetre, hanem európai és ame­rikai körutazáson igyekezett tá­mogatókat szerezni terve: a füg­getlen Madagaszkár-állam meg­valósításához. Amerikában a baltimorei ke­reskedők tőkéjével 1784-ben fel­szerelte az Intrepid nevű hajót és insszatért Madagaszkárra. 1785. júniusában érkezett visz- sza. A Mauritiuson tartózkodó féltékeny francia urak azonban hadihajókat küldtek ellene 80 ágyúval. Le is győzték. Be- nyoi-szky 17ifi. május 26-án esett cl. Bognár András Hétköznaprontás j A címként leirt szót az j olvasó ne keresse az ér­telmező szótárban; ilyen I szó valójában nem létezik. j Csupán témánk jelszavául irtuk le most. ez egyszer. j Mert ugyanis azi megleha- I lösen gyakran lehet hal­lani. hogy ..nem akarok j ünneprontó lenni". vagy I hogy ..jól tudom, részemről I ez ünneprontás", meg ef­féléket. Nos. ennek analó- i piájára kerestük ki ezt a cseppet sem használatos 1 szót. <’ cikkünk címéül. üe, hogy közelítsünk j mondanivalónk lényegéhez, • elmondjuk, hogy valaki a napokban bejött a szer­kesztősedbe. és ezt mond­ta: megfigyeltük-e vajon, hogy így az ünnepek előt­ti napokban milyen nagy a nyüzsgés mindenfelé nap­közben is? S gondoltunk-e I arra, hogy sokun otlhagy- i ják a munkahelyüket be- í vásárlás meg egyéb intéz- I niváló céljából, néha több ! órára is? Megpróbáltunk egy kicsit | utána nézni a dolognak. I Hát bizony meglehetősen sok igazság van az illető szavaiban. Nézzünk né­hány példát. Az egyik hi­vatalos helyen többen is ! i I I í | i i i ! várnak egy ügyintézőre. Az idő veszedelmeseit gyor. ; san haladt előre, míg ! végre megérkezett a vár- , | va-várt személy. A hóna j | alatt csomagokkal. A ka- j rácsonyi ajándékok egy rc_ ; sze nála volt. Egy másik eset: találkozom az utcán ! | egyik ismerősömmel, dél­előtt tíz órakor. Viszi u fenyőfát a hóna alatt. — Te nem dolgozol? — kér­dezem. — Dehogynem — így a valasz. — Hát ak- ' kor? — kérdezem, a fára ! mutatva. — Hat, tudod, délután, meg esetefelé so­kan vannak, ezért „szök­tem el". És megint egy másik példa: az egyik j munkahelyről több órára ; eltűnt egy dolgozó. Keres- í ték, de hiába. Amikor elő­került, azzal védekezett, í hogy „hát valamikor a be­vásárlásokat is el kell in- iézni, vagy nem?" Az ünnepekre tehát ké­szülnek az emberek; ebben hiba nincs. De ki gondol < i' arra, hogy közben ártunk j a hétköznapoknak? Hogy J i amíg az ünnep napjai el- i érkeznek, addig tennivalója | is akadna minden dolgo- j j zónák? Különösen, ha a j munkahelyén éppen így, j év vége felé halmozódtak fel az intézni valók! Már­pedig nagyon sok helyen így van. De ismételten kérdezzük: ki gondol erre? Nem „ünneprontók” aka­runk lenni, amikor ezeket a dolgokat szóvá tesszük. Hanem inkább a „hétköz­naprontás” veszélyét lát­juk az egyes jelenségek- j ben. Varga Mihály (28.) — Ném a százezer a lényeges, Bogár. Félmillióért vagy egymil­lióért se érdemes öncélúan gyűj­teni a pénzt, megvonni magunk­tól, amitől szebb lehet a beszű­kült kis életünk, vagy ami a leg­ellenszenvesebb komponens len­ne az ilyesmiben, megvonni tő­led, a lányomtól mindent, vagy akár csak egy divatos csizmát, egy idei módra szabott bőrszok­nyát, a hosszúszőrű fehér bundát, a hímzettet, amit télre kaptál... ez nem én műfajom, Bogár. — Tudqm ... Inkább tovább ne is... Ne haragudj. Smirglizlek ilyen süket.*témával. Mert hülye vagyok. Ne haragudj, apu. Igen­is írásba adom mindenkinek, hogy te gavallér vagy és nagy­vonalú, mint a reneszánsz. De azért kár, hogy nekünk nincs vagyonunk. — Szokatlan téma. így, tőled hallva. — A legújabb képtelen témám, de holnapra kihúzom a tarta­lomjegyzékből ... Szóval, fran­kón igaz, hogy egy minisztériu­mi főosztályvezető sehogyse va­karhat össze vagyont. Még akkor se. ha intenzíven csipkedi ma­gát ... — Voltaképpen... de akkor nem szabad megengednie magá­nak a luxust, hogy finnyás le­gyen. Nem szabad válogatnia az. eszközökben. Elvállalhat olyas­mit. ami összeegyeztethetetlen a beosztásával. Engedheti megvesz- u Kelni magát. Ügyeskedhet, ma­nipulálhat a befolyásos helyzeté­vel. De ez. egyik se az én stílu­som. igaz? — Igen. Te csak hajtasz, most is tologatod a logarlécet. Mi jön ki rajta? — Olyasmi, Bogár, hogy van­nak. akik csinálják a szocializ­must. és vannak, akik élnek be­lőle. Én az első csoportba kate­gorizáltam bele magamat. Vala­mikor régen, amikor még... Annyi idős lehettem, mint te vagy most. tán még fiatalabb. — Tudom. Te mindig másokért melóztál, másokért... éltél. A társadalomért, nagybetűvel. Meg énértem, Imréért, anyuért. Újab­ban már főleg csak cnértem. A nősülést is miattam r.em szavaz­tad me gmagadnak tavalyelőtt. Nehogy nekem mostohám legyen és konfliktusaim legyenek a mos­tohámmal. — Ne túlozz. Bogár. Egyéb­ként te se tettél soha szemrehá­nyást a nőügyeimért. — Én! Baromi képmutatás lett volna. Je ne suis pás une hipoc- rite. örültem és örülök, hogy az én öregemért bomlanak a nők, mert ilyen fiatal. Nem. mint most, mert most fáradt vagy. itt a nyakadon a meló. ráadásul én is. Na megyek, most már té­telesen átadom magam a szen- dernek. Te meg csak csináld a szocializmust, ha nem gazdagod­tunk is meg belőle. Szemölcsö­ket kapok a nagy szavaitoktól, de ha te szövegelsz, az más . .. Igyekezz beszüntetni magad má­ra, apu. Szia, te jó fej. o Nem igyekezettel játssza sze­gény. milyen az. ha az ember fáradt és álmos, de mégis jó­kedvű. Túl is játssza a szerepet, ami természetes is. amikor ha­misból kellene hiteleset alakí­tani. Játszunk, szerepet, ő is. én is, így van. Másról beszélünk, tangenciálisan súrolva csak a lényeget, ahogy a modern dr ál­mákban látjuk. Vagyon . .. Ami lépésről lépésre választott el bennünket Adorjánékíól. A kor­rózió megette a kapcsokat, és évek óta már csak a szentlélek tart össze bennünket vagy a megszokás newtoni törvényével magyarázható, hogy igazodunk a beidegzett formaságokhoz: a tes­tek megmaradnak nyugalmi hely. zetükben vagy egyenesvonalú egyenletes mozgásukban, ha ide­gen erő nem hat rájuk. Szá­mottevő idegen erő mind a leg­utóbbi napokig nem hatott ránk érezhetően. Péntek esténként bridzsparti. minden héten, köny- nyű vacsorával, márkás italok­kal. Megszoktuk. Semmi kénysze­rítő ok nem lépett fel változtató hatással. Csak Matild halála után maradt ki négy-öt hét. Amikor Anna először említette. hogy pénteken vár engem és Bogárt, nekem nem volt kedvem se a kártyához, se a könnyű vacsorá­hoz, se a márkás italokhoz. Ki akartam térni. Anna megütközve meredt rám: —■ Neheztelsz ránk, Jóska? Megbántottunk? Motyogtam valamit. Rögtön tá­madásba ment át. — Nem hiszem, hogy meg akarsz bántani bennünket. Nem volt erőm megmagyaráz­ni. hogy szívesebben lennék egyedül. Nem jutott eszembe okosabb: Bogárra hivatkoztam. — Még nem jött rendbe a gyerek. Ezzel adtam ' kezébe az ütő­kártyát. — Köztünk kénytelen lesz legalább néhány órára elfeled­kezni saját magáról. Bízd rám. Én értek hozzá, hogyan kell em­bereket rendbehozni. Ezt neked kell leginkább tudnod. Ha nem felejtetted el... Nem tudatosan zsarolt. De ösz­tönösen mindig tudta, hogy amint éppen csak árnyalatnyi célzást tesz a múltra, én rög­tön ' kötelességemnek érzem, hogy alkalmazkodjak a szándékaihoz. Veleszületett érzéke van az em­berek gyengéinek kihasználására. Hiába mentegetném magam, én is oka vagyok, hogy megingatha­tatlan hittel hisz az akkori élet­mentő szerepében. Én mondtam neki, amikor végre elhagyhattuk a présház szénapadlását: — Az életünket mentette meg, kisasszony. Remélem, lesz mó­dunk megszolgálni. Igyekeztem már akkor kezdeni, hogy megszolgáljam, de két hét­nél tovább nem bírtam. Az apja miatt se, őmiatta se. Mindegyi­küknek a vérében volt a paran- csolás. Végeztem volna én min­dent magamtól is, tudtam, mit segíthetek az öreg cselédjüknek, de valahogy sohasem sikerült megelőznöm a parancsot. Kozári úr, segíthetne kitrágyázni a te­henek alól. Kozári úr, menjen már ki a Francival a mezőre, boronálják meg a tavaszi búzát, aztán ha végeztek, hazafelé hoz­zák meg a malomból a korpát. Jöjjön, Kozári úr. kiadok két zsák kukoricát, hajtsa le a mor­zsológépen .. . Artúr a présház szénapadlásán tüdőgyulladást ka­pott, Anna hívott orvost hozzá, könnyebbségemre volt. hogy munkával fizethetek a gondosko­dásukért. Két hét múlva Artúr nagvnehezen talpra állt. Kiültet­tük a diófa alá az árnyékba. Anna csirkelevest főzött. Ott áll­tam én is, amíg Artúr kikana­lazta a levest, örültem, hogy végre magától eszik. Meg fáradt is voltam. Virradattól szántottam a cselédjükkel, mert a lovakat elvitte a katonaság, a két tehe­net meg — azokkal szántottunk, még nem szokták meg az igát — vezetni kellett. húzni-rángatni őket, délre alig éreztem a lábam. Anna apja akkor jött ki az is­tállóból. Rámszólt: — Mondtat^ magának reggel, Kozári úr, hogy mihelyt hazaér­nek. vakarja le a teheneket. Nem emlékeztem, hogy mond­ta volna. A fáradságtól csak bámultam rá, bambán, azt hi­szem. Ingerülten kiáltott rám: — Kérvényt nyújtsak be? A kenyerünket enni, arra nem rest... Olyan erővel öntötte el az agyam a düh. hogy beleszédül­tem. — Idehallgasson, ezt a hangot tartsa meg a cselédjének. Kivörösödött a képe. — Micsoda? Maga akar itt dirigálni? — Lépett egyet felém. — Magát még nem tanították meg... Ha megüt, összecsuklottam volna, annyira nem voltam még erőmnél. De ahogy ott álltam Ar­túr meg Anna mellett, vasvillá­ra támaszkodva, nem mert köze­lebb jönni. Este megkérdeztem Artúrt: — Mered vállalni, hogy elin­duljunk? Találtam egy húzós kiskocsit, a menekültek hagyták az árokban, megékelem a kere­két, ráfektetlek, aztán nyomás Pestre. (Folytatjuk.) • Az enyészet nem kíméli az irgalom jelképét sem.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom