Petőfi Népe, 1975. december (30. évfolyam, 282-305. szám)
1975-12-14 / 293. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET »IRODALOM • Ml VES Z E Az élő Ligeti Károly A forradalmár sors semmihez sem hasonlítható Az az ember, aki tudva-ismerve pontosan a célját, a másokéval szorosan összeforrt törekvését, nekivág a nehéz útnak, melynek a végén a megváltozott társadalom várja őt és társait, nem törődik a rá váró számtalan veszéllyel. Aki élete fő értelmét ab. ban látja, mint Ligeti Károly is, a hős internacionalista forradalmár, hogy szembeszálljon az elnyomással, leleplezze társadalmi bűnöket, és keresse az újat, az előremutatót, az mindent képes feláldozni ezért. Még az életét is. Ligeti Károly kortársai közül még többen ma is itt élnek közöttünk. Hogyne, hiszen még csak most lenne nyoleonöt esztendős. Ha élne. De ő már ötvenhat évvel ezelőtt meghalt. Viszonylag fiatalon, huszonkilenc éves korában végzett vele, a távoli orosz erdőkben a gyilkos fehérterror. Az az embertelen áradat ragadta el, amelynek legfőbb törekvése az volt, hogy végleg kipusztítsa a kommunistákat, S hogy ez mennyire nem sikerült, arról ma már, szerencsére beszélni sem kell. Az internacionalista eszmék harcosa Kiskőrösön született 1890. december 8-án. Egy egyszerű, de haladó gondolkozású kovácsmester és egy melegszívű parasztasszony gyermeke volt. Már a középiskola végzése közben megismerkedett a haladó eszmékkel, tanításokkal. Olvasta Marx, Engels. Hegel és Darwin műveit. Szerette Petőfit és Adyt, kedvenc költői közé tartozott Babits és Kosztolányi. Már fiatalon kitűnt átlagon felüli ismereteivel., korszerű műveltségével. Ám a legtöbbet mégis, saját bevallása szerint is, a munkásosztálytól kapta. Annak a sorsára figyelt, annak a boldogulását tartotta elsősorban szem előtt. Tisztviselőként dolgozott tanulmányai befejezése után, különböző városokban, de legfőbb elfoglaltsága a mozgalom volt. Kapcsolatba került a vasasok szakszervezetével, bekapcsolódott annak irányításába, cikkeket és verseket írt a Népszavába, lapot szerkesztett ő maga is.'Előadásokat tartott a munkásoknak, agitált, biztatta a jobb sorsra érdemes embereket a harcra. Amikor kitört az első világháború, bevitték kato, nának. Fogságba került többször is. Mikor a távoli orosz földeken sínylődött, mint hadifogoly, örömmel töltötte el, hogy közelebb kerülhetett a bolsevik harcosokhoz, akik a világ megváltoztatásáért folytatott küzdelemben az élen jártak. Részt követelt magának a forradalmi cselekvésekből. A hadifoglyok felvilágosításával, mozgósításával pártot szervezett a bolsevikok támogatására. E pártnak ö volt az elnöke. És lapot is szerkesztett. Ebben jelentek meg a cikkei ezentúl. És a versei. A lap hasábjain látott napvilágot a Végrendelet című költeménye is, amelyből e megható sorokat idézzük: „Én ittmaradok, bús, jeltelen sírban, De veletek küldöm tüz-lelkemet, Hogy lobogva a forró csatasorban Az én telkemtől lelkesedjetek.” Lehetetlen elérzékenyülés nélkül arra gondolni most, amikor nyolcvanötödik születésnapján reá emlékezünk, hogy a forradalmár a halál közvetlen közelségében mennyire optimista tudott maradni. Mert meggyőződése volt a harc végső kimenetelének sikere. Mintha érezte volna, hogy évtizedek múltán is nem csak hogy emlegetik majd őt, a harcait, erős hitét, elszántságát, de például a kiskőrösi fiatalok egy lelkes tanárnő irányításával feldolgozzák, megírják élete történetét. Sőt, hogy tucatnyi könyv lapjain kelnek életre egykori napjai, s máj dán egy szovjet író regényt fog írni róla. Egy rövidke cikk keretében felsorolni is lehetetlen lenne életének állomásait, harcainak sokféleségét, elfoglaltságainak sokoldalúságát. Itt most ezért csak arra szorítkozunk, hogy néhány szó erejéig hangsúlyozzuk: utolsó leheletéig hű maradt az esz. méhez: s harcolt elszántan, minden megmaradt erejével. Amíg annyi harc, szenvedés után végeztek vele a fehérterror emberei, gyilkosai. A forradalmár nem halhat meg. Él ő is tovább az immár megváltozott életű emberek emlékezetében. Kiskőrösön ápolják emlékét. Omszkban utcát, iskolát, teret neveztek el róla. Egy ottani emléktáblán olvasható a neve. Az élő Ligeti Károly ma is példát mutat abban, miként kell és lehet másokért élni, hogyan harcolhat elszántan és tudatosan valaki a legjobb igazáért. Varga Mihály Adas r>i év A: Vágyódás KAROLYI AMY: Szökés p Kétszer tízezer napja készülődöm, . \ *■ nem hagytam pillanatot próbálatlanul: mint aki folyton ugrani tanul. Javamra vált a rossz, ha repülhetek, ö bennem repül. Hajtóerővé változott belül. Ahova végül elmegyek, ahova egyszer megérkezek: nem anyag és nem álom, túl minden emberi határon. Ahol már nem lesz nehéz)unni mint a madarak röpte, amint merész ívvel elszállnak a tökéletesbe. í Ahol nem fáj már a Föld szerelme. Küzdésen, harcon túl, az üveghegyen is túl, valami nagy-nagy messzeségben, elbújok a személytelenségben. Ahol a jóság visszavonhatatlan, oda indulok minden utómban, sebesült madár — a menedékben: ott lenne jó. Az elérhetetlenség ben. • Bodri Ferenc: József Attila- illusztráció. Itt az idő, a hely, átsüvítek kék gyűrűiken. Messziről látom piciny önmagam. Hogy visszatérek, már alig hiszem. • Goór Imre grafikája: Kecskeméti üzemben. Űj vidéki szobrászházaspár kiállítása Baján E kiállítás előzményéhez hozzátartozik az a látogatás, amelyre Baranyi Károly és felesége, Markov Zlata újvidéki szobrászoknál .Kincses Ferenc bajai tanácselnök részéről 1975 augusztusának első napjaiban került sor. Baranyi Károly ugyanis fölajánlotta, hogy szobrai közül Baja városa tetszés szerint állít hat föl, de ehhez a szoborműveket a helyszínen, Újvidéken kellene megismerni, illetve a Baranyi művészházaspár részére Te* merinben létesítendő múzeum anyagával együtt. E látogatás után nyílt meg Baranyi Károly és Markov Zlata szoborkiállítása a bajai Türr István Múzeumban. A tárlat nem mindennapi élményben részesíti a látogatókat Az Üjverbászon 1894-ben született Baranyi Károly Budapesten, kiváló szobrászoknál tanult. 1926-ban vette nőül a bánáti Be- gaszentgyörgyőn született Markov Zlatát, s egy időre Budapesten telepedtek le. A világgazda_ sági válság nehézségei miatt visszamentek Bácskába, Újvidékre. Markov Zlata szobrászi tehetsége térje mellett fokozatosan bontakozott ki, s már az 1930-as évek közepén a Vajdaságban, sőt Jugoszlávia-szerte ismert mű vészként tartották számon őt is. Több pályázaton vettek részt sikeresen. Baranyi számos szobrot alkotott köztérre és épületre. A zimonyi repülőakaciémin homlokzatán ma is látható Ikaros éppúgy az ő műve, mint a Tort dszláv király, vagy a Dusán cár. Ez utóbbiak elkészítésére a megbízást egy több száz résztvevőből álló pályázat díjnyerteseként kapta. Baranyi 1945—1956 között Szegeden és Hódmezővásárhelyen élt és dolgozott, a csongrádi képzőművészekkel együtt, csak 1956- ban ment haza, Újvidékre. Ettől kezdve művészete teljesen átalakult. A mai technika jellegzetes elemeit használta föl formavilága kialakítására, s ezzel egészén egyéni hangot sikerült megütnie. Akár bánáti libát, tengeri haitit, cigájajuhot, vagy tehenet, bö- ilényti >i'.,vagyti oroszlánt. -'táncoló párt, ■ doboló' figurát-iakucsmás- süveges emberfőket vagy családot mintázzon is, építészeti és gépi elemeket használ föl a gondolat, a bölcseleti mondanivaló kifejezésére. S úgy, hogy ezzel a belső lényeget valósággal fölfokozza: az oroszlán fejét a napkorong sörényét q Nap sugarai alkotják, mértaniasan feszült rendben, lába erejét és gyorsasa, gát a kerékkel (mint futóművel) érzékelteti, s közben a lehető legtipikusabb oroszlánt kapjuk, az állatok hatalmas királyát, de mégis olyan képzetet keltve bennünk. hogy előle az embereknek nem kell elmenekülnie. Baranyi valamennyi művéből megfoghatatlan derű. életöröm, vidámság árad, ami bensőséges- séget visz a környezetbe. A technikai civilizáció terméke ez a jókedvű művészet, a maga egészében „fölhangoló”, vidámí- tó. nézőt, és környezetét fölmelegítő. Köztéri szobraink, épületeken látható domborműveink alig sugároznak vidám közérzetet. sőt gyakran nyomasztó emléket idéznek. Velük szemben Baranyi művészete földeríti a nézőt. Kerüli a részletezést, a „pepecselést”, s a formai elem, legyen kocka, kúp, henger, gúla, stb„ vagy alkotó része emberi, s állati figurának, mindig egységes tömbbe formálódik. Nála a • Baranyi Károly két szobra. Balra: Doboló. — Jobbra: Táncolok. B. Markov tZlatayi.A-ifálu ébredése. ..fft w részletezést az áttörések helyettesítik, ezek mozgalmassá teszik az érzelmeket első pillantásra nélkülözni látszó müveket. Baranyi szobrai kimondottan térbe kívánkoznak, s noha a végsőkig leegyszerűsítettek — a bölény pl. két síkidom, az egyikre illesztve szembenézetben a fej, szinte az az érzésünk, hogy dühében azonnal nekünk támad. Mivel az ellentétek vonzzák egymást, Markov Zlata művészete, szemben a férje gépcivilizációs szobrászatával: merőben érzelmi művészet, a kifejezőeszközöket tekintve is. Más értelemben bölcseleti, mint férjéé. Kimondottan festői fölfogása fali kerámiái alapján — ezek képviselték őt a tárlaton, kár, hogy szám szerint nem több — lírai alkat, aki mögött nem mindennapi arányú és mélységű európai kultúra a tápláló talaj. Nagyobb méretű alkotásait sze. gedi és budapesti kiállításukon láthatta q közönség. A fali kerámiák a bajai kiállításon szépen képviselték művészetének költői oldalát. Egyrészről az elmúlás, az élet és halál megfejthetetlen titka fölötti borongás. „Enyém volt a rét minden virága” — ez a címe egyik fali kerámiájának — a tovatűnt boldog gyermekkort idézi, éppúgy, mint a másik: A falu ébredése, amelyen egy óriási kakas ébreszti a még csöndben szunyókáló bánáti falut. Baranyiék művei bejárták egész Európát, számos külföldi és otthoni díj birtokosai. Könyvtárnyi irodalom méltatja művészetüket, e tekintetben a hazai művészettörténeti irodalom is megkezdte a törlesztést. Megkönnyítette ezt a művészházaspár is: Baranyi Károly megírta önéletrajzát: Ikarosz szárnyán (Szabadkán jelent meg), Markov Zlata pedig megírta könyvét Baranyi Károlyról (a Fórum adta ki Újvidéken). A bajai kiállításon elhangzott, hogy a művészek megvalósításra, kivitelezésre any- nyi művüket engedik át Baja városának, amennyit választ belőlük. ■ Ez valóban meeénási ajándék, csakhogy ez esetben a művészházaspár részéről, amire a nagy képzőművészeti múlttal, köz- és magángyűjteményekben rendkívül értékes anyaggal rendelkező Baja városq csak egyet tehet: köszönettel elfogadja a fölkínált lehetőséget. Teszi ezt az egyetemes magyar képzőművészet nevében, annak javára, a város képzőművészeti arculatának gazdagítására. Szíj Rezső 0 M ester, megyek már AJ ind lg zavar fog el, ami- kor sejtem, hogy valamelyik fehér köpenyes Mester — aki se nem operál se nem boncol, hanem hajat vág és borotvál — vár valakire, de nem tudni, hogy éppen kire, és amikor feszabadul egy pörgő-forgó kerek szék, nem sejtem, hogy ki a i'árományosa. Azon a napon is. amikor a hosszú hidegek és a böllér-csípő fagyok után a szél meghozta az első havat északról, többen várakoztunk. Közben jöttek-mentek az emberek, új ábrázatok jelentek meg a huzatos csapóajtóban, közülük néhányon eltűntek, majd ismét benéztek, mint valami rendelőbe. hogy mikor kerül rájuk a sor, és már senki sem emlékezett rá. hogy ki a következő. ■ Es az sem jut eszembe, hogy miként ült közénk, csupa várakozó férfi közé egy sápadt arcú, citromsárga turbános nő. Gyereket nem hozott magával. Különös volt. De azt tudom, hogy egyszeresük egyszerre emelkedtünk fel, de mindkettőnket megelőztek. Legközelebb várakozó helyzetben maradtam a torzonborz hajsapkám alatt. Szándékosan elmulasztottam a készenlétre szólító jeladást, amikor üresen pördült egyet a forgószék, a kockás párna visszájára fordulva csattant a bőr ülésen. Az asszony fölegyenesedett csontos, sovány lábain, és már majdnem egészen odaért a fejtámlás forgó karosszékhez, amikor megláttam, hogy hátranyújtott kezével maga után húzza — vezeti a fekete szemüveges szomszédját, aki egy kicsit távolabb, az asztal sarkánál ült furcsa, cldaltbillenő tartásban. és valahogy szelíden elnézett fölöttünk. Az üresen maradt vendégszék háttámlájáról hajlított végű, fehér bot lógott le. A férfi bizonytalan lépésekkel a szemben levő tükör és a szék közé araszolgat, leereszkedik a párnára, jobb kezével a szemüvegéért nyúl. a másikkal mutatja, hogy hol kér igazítást. Hunyorog a neonfényben, fölfelé pillant, mintha a mennyezeten lenne a tükör. Megvonaglilc a szemhéja és védtelen hosszanti rést hagy középütt. Az arc fintorog, megbántott-sértett vonásokat vesz föl. Kellene, hogy lássa magát. ha már nem láthatja a napfényben a saját arcát? Szürkés- fehér és pirosas karikák villannak a teremben. Az asszony három lépésre ül tőle, ökölbe szorítja a kezét, és mintha kék tekintetének a tükörre irányított rezgésével tompítaná, csitítaná a ráncokkal szabdalt arc rángá- sait. Csattog az olló, csorog a víz a mosdókagylóba, habgik- a vita- minsampon, hús ujjak dörzsölik a fejbőrt. — Az arcot legyen szives. Húz a borotva,'hullanak •az ősz hajszálak. — Középen lesz választva? A Mester közelhajol, és meghitt beszélgetésbe fog. így talán jobb mind a kettőjüknek. Az egyik nem látja, hogy mi készül, a másik pedig tudja ezt. Kész. Miközben felemelkedik, a férfi lába beleakad a rácsos lábtartóba, nehezen szabadítja ki a cipőjét. Ismét fölteszi a sötét szemüveget. aztán egy pillanatra visz- szafordul. mintha meg akarná nézni magát a tükörben. Az asz- s.rony leemeli a szék támlájáról, és kezébe adja a botot. Áttetsző, * nyirkos ujjaival belékarol. ■— Éreztem, hogy megvársz — mondja a férfi. — Nálam mindent el kell felejtened. — Jó. Milyen vagyok? — Szép. Igen. drágán, nagyon szép. — Akkor menjünk, fizetek. Kinyílik a csapóajtó, és mellettük friss havat röpítve besűrít a szél. Az alakjukat eltakarja a függöny, és befödi a vastag hóesés. A műhelyben újra üresen pör-. dűl egyet a forgószék, a kockás párna visszájára fordulva csattan. — Tessék, kérem! — Rendben van, Mester. Ügy látszik, tényleg én következem. Megyek már. Mosáshoz hajtom a fejem. A fehér porcelánkagylóban árnyékok kezdenek derengeni. Oldalt, mintha távoli gázfáklya pirosas fénye esne az ablaküvegre. Az előbb még fehér volt minden. A cipőm beleakad a lábtartó rácsába. A sarokban csörög a telefon. A rádió híreket mond. A tarkóm mintha egy görbebot karja húzná mélyebbre. Eljöttünk, mert el kellett jönni. Ha randevúra mégy egy kávé mellé, ha találkozol az utcasarkon vagy a ház előtt, ha az anyádhoz indulsz haza, vagy egy ismeretlen vár egy ismeretlen útvonal utolsó állomásán a földalatti első kocsijánál — ne legyél felemás. Ne legyél félig kész az út előtt. A hűtött tepsiben is megborotválják az embert, ahol már nem csíp a timsó. Ne legyél bódultán szelíd. guggolószárú, félrehajtott fejű, széteső virág. Mindig' könyörületre váró, a harmadik háznál már eltéríthető, mások irányába rágó. örök vándor. A Mester dúdolgat és megpróbál beszélgetni, mint máskor. Nem merek fölnézni a tükörbe, hogy meggyőződjek róla: ki vár a huzatos csapóajtónál. A sürgésforgásban valaki mögém áll. és megérint a hideg kezével. Elfelejtettem kedélyeskedni. mert éreztem, hogy nyirkos marad utána a tenyerem. Halász Ferenc
