Petőfi Népe, 1975. december (30. évfolyam, 282-305. szám)

1975-12-09 / 288. szám

1975. december 9. • PETŐFI NÉPE • 5 MŰVELŐDÉSI HELYZETKÉP Változások Tabdiban Tabdi kicsi község Kiskőrös szomszédságában. Az élet azon­ban nagy léptekkel halad előre itt is. Az utóbbi évékben bekö­vetkezett változásokról lapunk­ban is beszámoltunk már. Ugyanakkor mintegy másfél esztendővel ezelőtt bíráló cikket is kénytelenek voltunk megje­lentetni a falu közművelődésé­ről. Azóta sok minden történt Tabdiban: az egyik legutóbbi látogatásunk erről győzött meg bennünket. Sutus Etelka egy évvel eze­lőtt vette át a község elhanya­golt művelődési házának irá­nyítását. Amikor idekerült az új munkahelyére, a helybeliek kö­zül sokan úgy nyilatkoztak az intézményről, hogy „jó érzésű ember oda ugyan be nem teszi a lábát!” A fiatal igazgatónő levelező úton most végzi a főiskolát. De a tanulás és a munka mellett az olvasásra is szakít időt ma. gának. Azt vallja, hogy egy iga­zi népművelőnek sok minden­hez kell értenie. Érdekli a zene, a képzőművészet, a színjátszás, a bábozás. S egyben ő a könyv­táros is, és vezetője az ifjúsági klubnak. Ezt mondja: — Jó Tabdiban, Kedvesek az itteni emberek. Megérdemlik, hogy törődjenek velük. Sokat gondolkozom, mi-mindent kelle­ne csinálni és hogyan, ötleteken töröm a fejem sokszor. Ügy ér­zem, a gyerekekkel és a fiata­lokkal már szót tudók érteni. Most a felnőttekkel szeretném ugyanezt a jó kapcsolatot kiala­kítani. Itt-ott már mutatkozik is eredmény. — Alaposan megváltozott min. den az elmúlt másfél év alatt — mondom elismerően. — Segít a tanács. És a fiatalok jönnek a hívó szóra, ha valami­ben segíteni kell. Legutóbb ültet­tünk tujafákat az épület elé. Csináltunk új járdát. Belül szé­pítettük, otthonosabbá tettük a helyiségeket. Remekül együttmű­ködünk az iskolával is. Annak idején jogosan érte bí­rálat a tabdiakat a nagyon el­hanyagolt, szánalmas állapot­ban levő intézményükért. Egyik szégyenfoltja volt a művelődési háznák az épülethez ragasztott ormótlan tyúkól. Ez végre eltűnt onnan. A helyén egy jól fűthető s szépen berendezett ifjúsági klub épült. Igaz, ma még keve­sen látogatják rendszeresen, de az alap már megvan a későbbi jó munkához. Sutus Etelka büszkén mutatja az új televízi­ót: — Ez is sokat segít. Látunk egyéb változást is. A kényelmes ülőhelyekkel ellátott előcsarnokból az újonnan kiala­kított könyvtár nyílik. Megérint a jó meleg, amikor belépünk. Négyezer kötet könyv, húsz ülő­hely és a mosolygós-kedves- könyvtáros várja a látogatókat. Az olvasók száma még alig éri el a százat. Ez kevés; ám ha a tavalyi nullához hasonlítjuk, nem lesz helye szemrehányás­nak. Annak külön örül a könyv­táros, hogy legalább húsz olyan felnőtt olvasója vian, aki fizikai munkás. Kakas István és fele­sége például szinté) naponta megfordul itt. Az iskolával közösen két ki­sebb helyiséget tanteremnek alakítottak át. Nappal ezekben tanítás folyik, este viszont tart­hatnak bennük előadást, próbá­kat vagy egyéb kulturális fog­lalkozást. A nagyteremben test- nevelési órákat tart az iskola. Azt remélik, hogy akik mint is­kolások most ide járnak, egykor mint felnőttek is látogatják a művellődési ház rendezvényeit. A kicsiknél kell kezdeni Terveik közt szerepel, hogy erősítik az ifjúsági klubot. Igye­keznek vonzó programokat ki­alakítani. Sikeresek a mesedélutánok. Ezékre gyakran még a felnőttek is szívesen elmennek. Meghívták a Fővárosi Művelődési Központ színjátszó csoportját szereplés­re. A Petőfi-estjüknek sokan tapsoltak. Szívesen fogadta a helybeli ' közönség Koós Jánost és Sárosy Katalint is. Működnek a bábosaik. Csen­gődi Dezsőné vezetésével gyak­ran hallatnak magukról. A te­levízió vetélkedőjén is részt vet­tek: egy árnyjáték-összeállítás- sal szerepeltek a területi dön­tőn. A közel jövőben új műsor­ral jelentkeznek. . most arra ké­szülnek éppen. Két bábcsoport­juk van; szerveztek egy után­pótlás együttest is. „A kicsik­nél kell kezdeni” — mondja az igazgatónő. Kézimunka-szakkör, ismeretterjesztő előadássorozat szerepel még a következő hóna­pok terveiben. Külön-külön ezek természe­tesen nem nagy dolgok; inkább amolyan kis apróságoknak fog­hatók fel. Úgymond hétköznapi munkafeladatoknak. Ám mégis: együttesen bizonyítékai egy alap­jában nemes törekvésnek. Töb­bek között a Tabdiban egy esz­tendő alatt bekövetkezett bizta­tó változásokat mutatják. Varga Mihály „Ültettünk tujafákat” Eltűnt a szégyenfolt Bernáthegyi helyett helikopterek Szent Bernát hegyén a szer­zetesek nem tudnak otthont ad­ni kolostorukban 40 kutyakö- lyöknek, vagyis a híres bernát­hegyi kutyák idei „termésének”. A növekvő árak korában ugyan­is jelentős nehézségeket okoz az állatok táplálása, az érdeklődés irántuk viszont egyre kisebb. A szerzetesek mégis megtartják az újszülöttek egy részét, a faj tisz­taságának megőrzése végett csak néhányukat képezik ki az elté­vedt turisták megmentésére, hi­szen ma már egyre inkább heli­kopterek veszik át a szerepüket. A puszta télen • Egy fénykép Korom József fogatos gyűjteményéből. Csendes, kihalt a vidék, csupa­szon meredeznek a fák. A csár­dában elhallgatott a citeraszó, téli pihenőre tértek a fogatosok. Korom József is Skodára szállt át a kocsiról. Amikor a tanyája körül süvöltve nyargal a pusztai szél, előszedi a nyáron készült fényképeket, emlékezik. Alig vár­ja, hogy kitavaszodjék megint, befoghassa a lovait, messziről jött vendégeket fuvarozzon, a mé­neshez és a szürke gulyához. □ □ □ Egyet fájlal csak, hogy a község annak idején kieresztette a kezé­ből a pusztai állattartást. — Pedig a bugaciak ehhez na­gyon értenek — kardoskodik az igaza mellett —, nekem elhihe­ti. Én még emlékszem, amikor 9 barom — vagyis 4500 szarvas- marha — tanyázott a csillagos ég alatt. Csak úgy sírt az a sok csengő a nyakukban, öröm volt hallgatni. Most meg a kiskun- félegyháziaké a gulya is, a mé­nes is. Bugacon már iáiig talál valakit, aki lovakkal vesződik. — Megéri? — Hát! Egy ló majdnem any- nyit fogyaszt, mint az autó. Kö­rülbelül ezer forintot havonta. És mire felnevel az ember nagy gonddal, sok munkával egy csi­kót, három év. Na és a rizikó? Kényes állat ám nagyon, elég egy rossz lépés, megbotlik, eltöri a térdét és vége. — Én már nem tartanék — mosolyog elnézően a lánya —, de apuka már csak ilyen. Ki se bírná lovak nélkül. Pedig a köztudatban a ló úgy hozzátartozik Bugáéhoz, mint a tevék a Szaharához. Bent a köz­ségben, mégis több autó, motor­bicikli és kerékpár látható, mint lovas kocsi. És a „lovas” bugaci­ak utódaihoz is közelebb áll az autó, mint a hajdani gyerekál­mok szilajon vágtató főszereplő­je, a ló. — Ki ült közületek lovon? — érdeklődöm a községi általános iskolában. Az utolsó pádból két kéz repül a magasba. Az egyik tulajdonosa mindjárt eldicsekszik, hogy az ő papája híres lovas az állami gazdaságban. A vékony, szőke kisfiú szintén csikósnak ké­szül. Ma még. Mire felnő, köny- nyen lehet, hogy kombájnos, vagy gépszerelő lesz belőle. * Társaik azonban jobban von­zódnak a négykerekűhöz, mint a négylábúakhoz. Több kéz tudatja büszkén, hogy az ő szüleiknek már van kocsijuk. — Olvasni szoktatok-e? Egy kéz sem marad a pádon. — Mit? — Újságokat — valamilyen lap minden családnak jár, sokan ve­szik a Petőfi Népét. Kedveltek az ifjúsági regények, különösen, ha Dózsa Györgyről, Rákócziról szól­nak. — Tévéje hánynak van otthon? Huszonöt gyerekből csak öten­hatan nem jelentkeznek, az ő ta­nyájukban még villany sincs. — Rádió? Minden ujj a magasba, lendül. □ □ □ A bugaci gyerekek többsége ta­nyáról jár be az iskolába, java­részük ugyanúgy gyalogszerrel, mint annak idején az édesszüleik, de a kezük nem kérges az ott­honi munkától, az öltözékük nem viseltes, kopott, hanem a leg­java annak, ami az áruházakban kapható. Nincsenek elvadítva a tudástól, közösségtől, nem nézik tátott szájjal a technika vívmá­nyait, hiszen otthon villanyfé­nyes szobában írják a házi fel­adatot, tévét néznek, rádiót hall­gatnak, autóba ülhetnek, olvas­hatnak, tanulhatnak, sőt tovább­tanulhatnak. A bugaci nyolcadikosok 90 szá­zaléka ma már középiskolába megy tovább, vagy szakmát ta­nul. Vannak vágyaik és ezek a vágyak semmivel sem szegénye­sebbek, mint a nagyvárosi gye­rekeké, hiszen már az érdeklődé­si körük is sokban azonos. Némelyik korszerűsített, gépe­sített tanya már felveszi a ver­senyt bármelyik bérházi környe­zettel. Igaz, házi könyvtár nincs bennük és a szülők sincsenek olyan helyzetben, hogy tej és vaj helyett, tudományban és művé­szetben fürösszék csemetéiket. Viszont annál hálásabbak az is­kolának, ha segít nekik. Élesre csiszolgatja a kíváncsi kis elmé­ket, betereli őket a községi könyv­tárba, tornáztatja a testüket és a szellemüket. Jelenleg sok gon­dot okoz Bugacon, az iskolai helyhiány, de a környezet mos­toha adottságait, példás nevelői lelkesedéssel és felelősséggel pó­tolják. Ez a növendékeiken meg is látszik. □ □ □ Minderről Fekete Józsefné is­kolaigazgatóval és Dobos István­nal, a községi párttitkárral be­szélgetünk. Utóbbi személye két okból is figyelmet érdemel. Az egyik az életkora, „mindössze” 32 esztendős, ami kamaszkomak számít ezen a fontos, és nagyon nehéz politikai területen. A má­sik, hogy idevalósi Bugacra, ez az első eset, hogy helybeli poli­tikai vezetőt kapott a község. Szavaiból azt veszem ki, hogy mindkét jótűlajdonságnak meg­van az előnye, meg a hátránya is. A fiatalabbak a saját korosz­tályuk elismerését látják benne, az idősebbek között akad bizal­matlan is, de olyan is, aki a sze­mélyes ismeretség előnyeit sze­retné kamatoztatni. — Nagyon meg kell gondolni, hogy mit teszek és mondok — tájékoztat őszintén „belső” ügyei­ről. — Kevesen vagyunk pártta­gok és a kívülállók szemében a párt egyet jelent azzál, aki kép­viseli. Ha azt látják, hogy én a saját boldogulásomra használom fel a beosztásomat, nem engem szólnak meg, hanem azt mond­ják, „illyenek a kommunisták”. Erre feltétlenül figyelni kell. Még olyan apró dolgokban is, hogy nem megyek be soron kívül az orvoshoz, kivárom, amíg rám kerül a sor. Máskülönben a falu rögtön így tenné fel a kérdést: „Miért különb egy párttitkár, mint mi”, és igazuk lenne. — Nem túl szigorú önmagá­hoz? — Másként nem lehet tekin­télyt tartani. És mondtam már, hogy itt nem az én tekintélyem­ről van csupán szó, hanem a párt tekintélyéről, ezt pedig nem te­hetem kockára apróságokért. A mozgalmi munkát még az úttörőknél, kezdte, a KISZ-ben folytatta, volt szakszervezeti ve­zető is, tehát nem előzmények nélkül került új beosztásába. Mi az mégis, ami „várakozáson fe­lül” nehéznek bizonyult? — Itt volt például a három szakszövetkezet egyesülése. Nagy harc és vita előzte meg, végül csak kettő egyesült, és meg is lett az eredménye. Közösen többre jutottak, nyereséggel zár­ták az évet. Nagyon nehéz terep a szakszövetkezeteké, gazdasági­lag is bonyolult, arról nem be­szélve, hogy az egyéni gazdák vékony szállal kötődnek még eh­hez a szektorhoz is, elsősorban a maguk érdekét nézik. Ahhoz, hogy megváltozzon a szemlélet, előbbre kell lépni a termelési viszonyok alakulásában. Több és jobb gép kellene, de ennek az árát előbb muszáj megtermelni. Már nem is hozzám beszél, hangosan töpreng. — Nem elég, hogy az ember jót akar, a legjobb szándékkal is eltévesztheti az arányokat. Most, hogy a szakszövetkezetek­kel tényleg többet törődtem, már meghallottam, hogy keveset járok a többi munkahelyre. Jó lenne mindig pontosan és téved- hetetlenül tudni, hogy mikor és mivel használok legtöbbet a falu­nak? Most már kicsivel nagyobb • Dobos István, a fiatal községi párttitkár. a gyakorlatom, könnyebben el­igazodom, de még így is nehéz eldönteni, mire figyeljek jobban: á párt "‘szervezeti életének a meg­erősítésére, a gazdasági munká­ra, vagy az emberek apró-csepró, de számukra nagy horderejű dol­gaira? Már ott tartok, ha 24 órát végigdolgoznék, talán az se len­ne elég? • A vendéglő bizony nem olyan fényes, mint a bugaci csárda. A pusztára indultam, hogy megnézzem, milyen télen. Hogy mégsem jutottam el odáig, nem bántam meg. Mert a híres pusz­táról már sok szó esett. Arról, hogy Bugacon, a nagyközségben, hogyan telnek-múlnak a napok, hogyan éreznek, gondolkodnak, változnak azok az emberek, akik itt élnek — jóval kevesebb. Pe­dig erre nem árt néha odafigyel­ni... Vadas Zsuzsa (19.) — Hol vetted ezt a dohányt? Bitang jó szaga van. — Mindig ezt szívom, nem vet­ted észre. — Soha. Ügy látszik, éjszakai csendben a pipadohány szaga is hatásosabban érvényesül. — Vagy a te szaglóérzéked. Most, hogy nem lóg a szádban cigaretta. Ismered a vélemé­nyünket a büdös cigarettáidról. .;— Igen. Bogár rendszeresen közli velem. Erről jut eszem­be, bármennyire fáradt a lá­nyod. még nem alszik. Ahogy bejöttem, az ajtaja alatt még látszott a fény.x — Égve felejtette a villanyt. úgy aludt el. Le is kéne oltani. Nyitva az ablaka, bejönnek a fényre a bogarak. — Mindjárt leoltom, csak előbb megiszom ezt. — Vigyázz, fel ne ébreszd. Az­tán te is lefekhetnél. — Te még nem? Akkor lezu­hanyozok. — Zuhanyozz, én még átnézem ezt az exportprognózist, végigszí­vom a pipám is. Na nézd, meg­mozdult a szél, mindjárt kiszip­pantja a függönyt a huzat. — Holnapra esőt mondott a csaj a tv-ben. — Nem is ártana. Unom már ezt a szaharai klímát, o Ez valami istenverése rajtunk, hogy szórjuk a süket sódert, jár a szánk, de mind a ketten más­ról beszélünk, mint amit gondo­lunk. Pedig ő is ugyanazzal a rohadt fájással van tele. mint én. Akárhova néz, mindenről Bogár jut az eszébe, de hallgat, nyeli vissza magába a tehetetlen fá­jást. Mert ilyen a konstrukciónk. Ha milligrammnyi esélyünk sincs, hogy segítsünk magunkon, be­szélni sincs értelme. Amikor az anyu haldoklóit, akkor is hall­gattunk, olyan konokul és kon­centráltan. hogy görcsöt kapott az állkapcsunk. De akkor még csak mi ketten hallgattunk, apa meg én. Bogár még gyerek volt, benne még nem alakult ki ez a családi vonás, ő még sírt, tom­bolt, hogy anyu, ne csináld ezt, és nekünk ordított, hogy ne hagy­juk meghalni az anyut, és Kele­men doktornak könyörgött, hogy csináljon valamit, amitől az anyu kinyitja a szemét és szól őhozzá. Mindig betegesen irtózott az in­jekciótól, de akkor meg se rez.- zent, észre se vette, hogy a dok­tor beleszúrja a tűt és benyom­ja a bőre alá a nyugtatót. Azóta három év telt el. és három év alatt benne is kialakult a hall­gatás, megtanulta, hogyan kell nem meghallani a célzást olyan témával kapcsolatban, amit ösz- szeszorított foggal tárol magában. Ült mellettem a Sport Szálló te­raszán. ette a fagylaltját, és fe­gyelmezetten szövegelt mindenfé­léről. ez volt a védekezése a kí­sérletem ellen, hogy arra a szemét­re terelhessem a szót. Kormá­nyozható némaság és kormányoz­ható süketség, ebben már egysé­ges a maradék családunk. In­kább beszélünk a bajunkról Ke­lemen doktorral, mint egymás­sal. Bogár is tudja, hogy apa is, én is pontosan ismerjük a tény­állást, de ő úgy tesz. mintha ne­künk sejtelmünk se volna sem­miről, és mi is úgy viselkedünk, mintha sejtelmünk se volna róla, hogy ő mitől fuldoklik. vagyis hogy egyáltalán fudoklik. Gyö­nyörű. Toporgok a zuhany alatt és zu­hog rám a víz, mintha esőben ácsorognék a Hernád utcában az­zal a házzal szemben, az eresz alatt, és a szél verné a pofámba a záport, amíg bámulom a szem­beni házat, a málló vakolatát és előtte a Pubi VW-jét. ahogy az eső mossa. Nem vették észre, hogy követtem a kocsit a csot­rogányon, egészen a Hernád ut­cáig. és azt se szúrták ki, hogy a sarok mögül kifigyelem, melyik házba mennek be. Viszkettem a szégyentől, hogy Bogár után kémkedek és az a tudat se vigasz­talt, hogy senkinek se akarom elmondani, amit fel fogok derí­teni. Áztattam magam a szívós záporban és a víz úgy folyt a pofámon, mintha könnyek pa­takzottak volna rajta, azért érez­tem így. mert égett a bőröm a szégyentől magam miatt, a les- kelődésem miatt, de elsősorban a dühöm miatt, hogy Bogár talál­kahelyre jár a Pubival. kéglire jár, mint a gyárból az Iglódiné, akit egy piszkos, poloskás ötven- forinrtos bérkégliben csapott agyon a férje, ahol az ötvene­sért a tulaj még tiszta lepedőt se adott. Nem akartam átvágni az úttesten, nem akartam bemenni a házba, ahol eltűntek, mégis lép­kedett alattam a lábam, és min­den lépés után egyre precízeb­ben éreztem, hogy ha rájuk csen­getek, akkor Bogár egv életre ki­selejtez az emberek sorából, és' eszembe se jutott, hogy annak a ronda bérháznak melyik lakásá­ban keressem őkét, mégis bemen­tem a kapun és odaálltam a tábla elé, amire a lakók névjegyzékét rajzszögezték ki, egyik gyufát a másik után gyújtottam meg. mert a lépcsőházban sötét volt abban az esős időben, és akkor produ­kálta a sors azt a húzást, ami en­gem maximálisan átejtett. A ne­gyedik gvuía lángjánál. Mert a névjegyzék harmadik sorában ott volt egy név, amitől egyszerre helyére rándult az agyamban a ficam. Adorján Péter. A Pubi nagybátyjának a neve. a csóró öreg gigerlié, akit kétszer-há- romszor láttam csak és annyit tudtam róla. hogy nyugdíjas iro­dakukac, akit az Adorjánék a rengeteg dohányukból csak azért támogatnak, hogy minél keve­sebbet forduljon elő a körükben. Ezt az öreg nyomorultat látogat­ta meg a Pubi és Bogár, mert az apa-Adorján ezzel is kivédett egy látogatást, ami támogatás ügyé­ben aktuálisan bekövetkezett vol­na a villájukban. Kipörögtem a kapu alól, mint egy lelassított búgócsiga, szétkentem a homlo­komon az esőt. fejembe nyomtam a bukósisakot és elcsorogtam on­nan a motorral, ami pillanaton- kint akar kicsúszni alólám a hát­só kerekével a nyálkás kockakö­veken.. Boldog voltam, minden­esetre felszabadult és megköny- nyebbült, hogy Bogár mégse jár kéglire a Pubival. és nem sejt­hettem, hogy soha korábban nem vert még úgy át és talán később se fog úgy átverni az élet, mint akkor... Szobrozok itt a zuhany alatt, tudatában a ténynek, hogy po­csékul pofára estem ott a Hernád utcában, mert igenis kéglire járt a húgom azzal a stricivel, a Pubi csóró 1 gigerli nagybátyja szolgál­tatta á találkahelyet, rohadt un­dor ez az egész, és megfejthetet­len, mivel tudott annyira hatni Bogárra az a szemét, hogy kég­lire járni is hajlandó volt vele, miért vállalta a megalázkodást, éppen ő, aki már bepisilős korá­ban is inkább választotta a bün­tetést, de nem hazudott? Most ott fekszik a szobájában ahol elfelejtettem zuhanyozás előtt el­oltani a villanyt, és vagy alszik, vagy ébren van, de ha nincs éb­ren, álmában is .kínlódik, mert egy ilyen lánynak, amilyen ő, az egész teste-lelke megmérgező- dik, ha rá kell jönnie, hogy azért piszkította be magát kéglizéssel meg minden más mocsokkal, hogy az önmaga ellen elkövetett sorozatos erőszakok végén egy elegáns Adorján-féle vacsora közben szinte mellékesen kapja meg a felmondást. Ezért kell ki­irtani és ezért fogom kiirtani mégis azt a rohadt szemetet, és beletaposom az anyaföldbe... Reggel odamegyek hozzájuk és kirángatom az ágyból, a szép hullámos hajánál fogva, vagy ha nem, hát a bokájánál kapom el, úgy húzom ki a takarója alól, akár alszik még, akár ébren van. Bogár szobájában el kell olta­nom a villanyt... — Ki az? — Aludj. Csak leoltom a vil­lanyt. — Nem alszom. Ne oltsd el. — Bejönnek a szúnyogok a fényre. (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom