Petőfi Népe, 1975. november (30. évfolyam, 257-281. szám)

1975-11-06 / 261. szám

1975. november 6. • PETŐFI NÉPE • 5 • Gdllner Miklós. • Benedek Péter. Két évtizede, a Tóth István munkásságát méltató oklevél elkészítésekor írták le elő­ször a távoli Calcuttában Cegléd nevét. Né­hány hónap múltán Havannában, majd az angliai Falmouthban és a belgiumi Genthben díjazták alkotásait. Külföldön hamarabb ismerték és elismer­ték mint itthon. Szó sincs azonban bármiféle mellőzésről, csupán a körülmények alakulása hozta így. Hamarosan hazai fórumokon is gyorsan elfoglalhatta az őt megillető helyet: alapító tagja a Magyar Fotóművészek Szövet­ségének, tekintélyes hazai tárlatok megbe­csült résztvevője. Fiókokat töltenek meg a magyar és külföldi fotókluboktól, egyesüle­tektől származó diplomák, díjak, az alkotá­sait ismertető cikkek. Általánosan elfogadott vélemény szerint a világ legjobb fényképészei közé tartozik. Művész! A visszahozhatatlan pillanatban a tar­tós igazságot keresi, az általános és az egyedi sajá­tos dolgokat, embereket meghatározó kapcsolatát. Tóth István megadja a riportfotózás nagyjainak kijáró tiszteletet, nem tagadja a különleges érzék­kel elkapott és kitűnő technikával megörökített fényképek értékeit, lehetőségeit, hasznát, szerepét, szépségeit. A ceglédi művész mégis más úton jár. — A riportfotózás ritkán jut el a dolgok gyöke­réig. Volt úgy, hogy egy teljes napot együtt töl­töttem a modellel, mert, ha lehet az emberekét kör­nyezetükben mutatom be. Barcsay Jenővel például. Sohase készülök előre, mindig a friss benyomá­sokból indulok ki. Csöngetek, elmondom ki vagyok, mit akarok. Közlöm kívánságaimat. Közben el-el- kattintom a gépet. Akkor kezdek tulajdonképpen munkához, amikor a vendéglátó megszokta jelen­létemet, saját magát adja. Megfigyelem, mit jelen­tenek számára a környezetében levő tárgyak. Említettem Barcsayt. Már javában dolgoztam mű­termében, amikor észrevettem egy pohár vizet. Két karnyújtásnyira lehetett ágyától. Abban a pillanat­ban. megsajnáltam ezt a magányos öregembert és sokezernyi társát. Ha betegek, nincs aki egy pohár vízzel enyhítse szomjukat. A lehangoló egyedüllétet kifejező képem több díjat kapott. Felfogásom szerint, először mindenki ember, s csak azután író, kubikos, mérnök... — Mégis sok-sok művészportrét láthattunk utób­bi években rendezett kiállításain. "n —- Említettem már, hogy az alapvető emberi ma- sj-gatartásformák, érzések, megnyilvánulások, típusok érdekelnek. A művészek talán könnyebben ki tárul­koznak, érzékenyebb alkatúak, ezért is kérek föl sok írót, festőt közreműködésre. — A fototechnika gyors fejlődése különféle ha­táskeltő, látványos eljárással gazdagította a kife­jezési lehetőségeket. Egyik-másik technikai újítást csodaszerként alkalmazták, gyors és könnyű sike­reket remélve szinte kizárólagos alkalmazásuktól. — A tartalom, a forma, a technika egyformán lényeges, de mindig a tartalom a meghatározó. Számomra mindenképpen. Előfordulhat, hogy a mondandó valamilyen divatos eljárást követel, pél­dául a szolarizációt. Eddig a legtöbbször díjazott — bár számomra nem a legkedvesebb — „Boszorkánytánc” ötlete az első „Szüret az Aranyhomokon” ünnepségen tá­madt A lenyugvó nap sugaraiban cigánytáncot be­mutató Hírős Együttes fiataljai sajátos hangulatot teremtettek. A különös fényben a dolgok, emberek megváltoztatták szokott körvonalaikat. Csináltam róluk színes diákat Is, de a felületet felbontó, a valóságos anyagot feloldani látszó eljárással adhat­tam vissza a jelenet démoniságát. Így érzékeltet- hetteifi a felhőfoszlányok viharos kavargását, a tánc bódító ütemét. Így dolgozik Tóth István. Ha jellemezni akar­nám művészetét, azt mondanám, hogy mindenek­előtt rend van a képein. Rend és harmónia. Ritka képesség, adomány a drámai sűrítés, a fókuszra ál­lított érzékenység pillanataiban is munkálkodó arányérzék. A Ceglédhez és Kecskeméthez egyaránt kötődő művész azt is tudja, hogy az embereknek, a dolgoknak, ügyeknek többféle igazsága vah. Gon­• Kitagadottak. 9 „A nád”. dósán elhelyezett fényekkel, a környezet és az egyén kapcsolatának hangsúlyozott ábrázolásával közvetíti az általa legfontosabbnak vélt információkat. Küzdelem eredménye a képeken uralkodó har­mónia. Viszolyogva kerüli az ezüstös álmokat, a valóság cicomás ábrázolását. Egyaránt ismeri a hét­köznapok fényeit, árnyait, az emberi léttel járó fájdalmakat, veszélyeket. Konokul hisz az élet értelmében, szépségében: ettől a képeiről sugárzó tisztaság, bizakodás, a tra­gikus pillanatokon, bajokon átfénylő életöröm. Alhatatosan keresi a mondandót leghatékonyab­ban szolgáló formát, a tökéletes technikai kivite­lezés lehetőségeit. Haragszik a legszebb gondolatot, érzést, erős érvet elhalványító, elszürkítő, kapkodós igénytelenségre. Több alkotását fotógyűjtemények, műzepmok őr­zik. Gondolt-e valaki arra. hogy itt kellene tartani a munkásságát legkifejezőbben jellemző alkotásait? Heltai Nándor ELISMERIK ITTHON ÉS KÜLFÖLDÖN Miért szépek Tóth István fotói? GrOchowiak: A kelemen LÁSZLÓ színpadon Kispofám, szereted a fagyasztott rózsát?... • Okapi, az életvidám mosólány a rettegett diktátort látja vendégül. Képünkön Pécsi Ildikó és Fekete Tibor. A Kecskeméti Katona József Színház társulata — folytatva az elmúlt évek jó hagyományait — ismét modem szerző színpadi kísérletezésre alkalmas darabját mutatta be a volt megyei tanáüt nagytermében kialakított stúdió- színpadon. A lengyel drámaíró, Grocho- wiak kétrészes komédiája egy képzeletbeli országban, valahol a spanyol nyelvterületen játszó­dik az első világháborút megelő­ző évtizedben. Az abszurd drá­mairodalom hatáseszközeivel megírt színjáték nem tartozik e stílusirányzat legsikerültebb da­rabjai közé. A párbeszédek során szó esik hatalomról és népről, diktatúráról és anarchiáról, ér­zelmekről és lelki nyomorúság­ról, de a mozaikszerű összevisz- szaságban sziporkázó gondolatok sok helyütt kioltják egymás láng­ját. Az embernek végül az az ér­zése támad, hogy az írói nyers­anyag egy sokszögletű prizma, amelyet kedvünkre forgatva a tartalom más és más fénytöré­sét idézhetjük elő. A drámai szöveg a legkülön­bözőbb felfogásokban vihető színre. Megrendezhető politikai kabarénak, amelyben kiderül, . hogy diktátor és anarchista ha­sonló belső indíttatások alapján űzi mesterségét, de értelmezhető lélektani játéknak is, magános férfiak különös vágyairól, avagy a hatalomvágytól megszállott emberek Sorsa feletti iróniának. Angyal Mária, a komédia leg­tisztábban |,,játszható” vonalán pergette az eseményeket: Okapi, a szegény mosólány magánossá­gának drámáját bontotta ki. Ar­ra azonban kevésbé derült fény, hogy Grochowiak komédiájának nézői miféle színházi kísérletet követhettek nyomon a stúdió- színpad bemutatóján. A naptár okozta szerencsétlen véletlen következtében egy „név­telen” mosólány hajlékában kü­lönös férfilátogatók adják egy­más kezébe a kilincset. Az élet­vidám teremtésnél keres alkal­mankénti felüdülést Antony el­nök, az ország rettegett diktáto­ra — a hatalom és a kötelező etikett szabályainak kötöttségei­től fáradtan. És ide tér meg a különböző terrorcselekedeíek szüneteiben, hóna alatt bombák­kal, az anarchista „dinamitári- us” is, a rendszer legfőbb ellen­sége. Kettőjük véletlen találkozá­sa jelentené a cselekmény egyik konfliktusát. Összeütközésről azonban nincs szó, hiszen a da­rab műfaja komédia. A három főszereplő közül csu­pán az elnök által Okapinak el­keresztelt lány valóságos élőlény. A két férfi torzó. A mosólány velük szemben az életet képvi­seli. Nem szereti a „fagyasztott rózsát”, de annál szívesebben húzná magához az ágyába a fér­fiakat. Gyermeket akar nevelni, és vasárnapjain békés kerékpár- kirándulásokról ábrándozik. Az erősebb nem képviselői azonban cserbenhagyják, legyen titkos ügynök, késfenő, elnök vagy anarchista, egyaránt képtelenek arra, hogy társuljanak a lány otthont teremteni kívánó termé­szetes emberi vágyaihoz. A komédia vége — Angyal Mária értelmezésében — tragé­diába fordul. Az utolsó jelenet megoldása egy kissé erőszakok­nak tűnik ugyan a főszereplő addigi értelmezését követően, de a rendezés mondanivalója így lesz tiszta, Rilkét idéző: „vál­toztasd meg élted...” Okapi szerepében Pécsi Ildi­kó ragyogtatja fel kivételes szí­nészi képességeit. Tenyeres-tal­pas darabosságában nyoma sin­csen földhözragadtságnak, vagy közönségességnek. Sőt, képes ar­ra, hogy a „kétes egzisztenciájú” mosólányból egyetemes jelképet formáljon. Okapi ugyanis egy­aránt fölébe nő diktátornak és késfenőnek. Mindezt a lány hi- fbies belső világának megterem- •sével éri el: a lélek belső fé­nyeit és méységeit bontva ki a játék során. Férfitársai szerepe kevésbé jól játszható. A második rész sajtó- tájékoztatójának jelenete szét­tördeli a drámai feszültséget és így elvész á folyamatos színé­szi beleélés lehetősége. A darab e buktatójával sem a rendező, sem a színészek nem tudtak megbirkózni. Fekete Tibor az elnök jól si­került szerepében, „külső” esz­közöket alkalmazva, vígjátéki jelleget adott a figurának. Dik­tátorként épp oly elegáns, mint amilyen kisstílű, férfiként pedig pojáca és nyárspolgár — min­denképpen szánalmas alak. Az anarchista Txott-ot Major Pál alakította. Szerepfelfogása szerint a dinamitárius bomba- merényleteinek oka idegbeteg­sége. Győlülködése gyermekkori komplexusok következménye. Az előadás viszont gazdagabb lett volna, ha a terroristát kevésbé pszichopatának ábrázolja, s job­ban engedi érvényesülni a hata­lomvágy „normális lélektani” in­dítékait. Csernák Árpád a köszörűs ala­kításában érdesen- szikár és ri­deg hangulatokat keltett életre a színpadon. Keszeg Jaxa tit­kosrendőr, az eredeti szöveg ál­tal sem eléggé tisztázott, később pedig jelképszerűvé vált figu­ráját Kölgyesi György játszotta el hitelesen. Angyal Mária rendező min­dent megtett Grochowiak komé­diájának élettel és tartalommal való „megtöltéséért”. Jó tempó­érzékkel jelenetezett, és igye. kezett megkönnyíteni a darab mondanivalójának egységes ér­telmezhetőségét. Egyetlen egyről azonban látszólag elfeledkezett. Mintha a nagyszínház színpadá­ra tervezte volna az előadást, a premier szereplői olyan tempe­ramentummal és hangerővel be­széltek. A játszható és suttogha­tó intimitások közönség és a színészek közelségére építő hatá­sai hiányoztak az előadásból, amely egy kissé harsányra sike­rült. Szászfay György díszletei, Cse­le Judit jelmezei jól illeszkedtek a darab egészébe. Pavlovits Miklós Nagy Lajos, a kritikus Nemrég Jelent meg a hfr, hogy a Magyar írók Szövetsége Nagy Lajos egykori budapesti lakóházá­nál emléktábla-avató ünnepséget rendezett. A magyar irodalom fej­lődésében olyanannyira fontos sze­repet játszó, Kossuth-dfjjal is elis­mert, apostagi születésű Író mű­veiből mind több kiadás jut el ol­vasótáborához. A szélesebb közön­ség elsősorban úgy ismeri, mint' a Kiskunhalom című, korszakos je­lentőségű szociográfia szerzőjét. Emélkezetének és hatásának éb­rentartásából a Petőfi Népe eddig is igyekezett kivenni részét. Most kritikusi, tanulmányírói tevékeny­ségét mutatjuk be. GORDON ETEL egyik tanul­mányában a kérlelhetetlenül igazmondó prózaíróval rokonítja a kritikus Nagy Lajos, aki így fogalmazta meg hitvallását: ,JSzeretem, ha a kritika kritika. Ha értékmegállapítás, ha a kri­tikus megmondja, hogy kiről és miről van szó; az irót mely hely illeti meg a többi közt, mi művének az értéke, viszonylatba állítván azt a többiekével. Ezt kell a kritikusnak tennie, nem pedig nagy képpel, harminc szép vers elolvasása után egy harmincegyediket, egy létjogo­sultság nélkül valót, egy álköl­teményt, a más értékein keresz­tül a saját művészi impotenciá­ját világgá fecsegő „művet” al­kotni.” Nagy Lajos igazmondó kriti­kus volt. Az „tró, könyv, olvasó” című gyűjteményes kötetében szereplő írásai közül 1910-ben jelent meg az első és 1955-ben az utolsó. Jelentős részük a fel- szabadulás előtt született. Talán legtöbb a huszas években. A KORTÁRSAK KÖZÜL fel­figyelt Móricz novelláinak kevés cselekményűségére, drámaiságá- ra. Nagyra értékelte a — Schöpflin által is dicsért — Balázs Béla-novellát, a Törté­net a Logodi utcáról címűt. Jó véleménye volt Nagy Zoltán bá­natos, halk lírájáról (azóta sem foglalkoznak méltóképpen vele). Bírálta Hunyzdy Sándor írói magatartásának kívülállását, „vendég-voltát”. Bónyi Adorján műveinek, a Jómadárnak igény­telen témáját, problémamentes­ségét, túlzottan egyszerű mese­szövését kifogásolta. Szólt Heltai Jenő humoros karcolatodnak szellemességéről, Bánffy Miklós regényében a hitelesség lepte meg. Méltatta Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című könyvének megdöbbentő él­ményerejét (éppen az Üj Írás egyik utóbbi számában olvashat­juk az operáció dokumentumait). Üdvözölte Kodolányi János ko­rai műveinek férfias szókimon­dását. Vagyis jól ítélkezett. Az igazi értékekre figyelt fel. UGYANAKKOR észrevette és kíméletlenül bírálta a selejtest, az irodalmi álarcban fellépő ér­téktelen műveket. így Szalay László olcsó szellemességét, ál-, népiességét is. A kritikát így kezdte: „A vaskos, ötven novel­lát tartalmazó kötet címlapjára így nyomatta ki az író a nevét: „zalai Szalay László dr.” Az Író maga bizonyosan tudja, hogy ez nem szokás. Sem nemesi elő- névnek, sem doktori címnek, sem bárói vagy grófi rangnak nincs helye az író neve mellett, amikor irodalmi mű elé írja. Asvai Jókay Mór már 1548-tól kezdve egyszerűen Jókai Mór. Az Iljics Iván halálát nem Gróf Tolsztoj Leó írta, hanem Tolsz­toj Leó. Nagy Lajos félelmetes iróniája ellen nincs fedezék. Majd az elemző kritika végén igazságot tesz: Szalay stílusa magyaro­sabb nem egy „tollpróbálgató” társánál. S hasonlóképpen bírál­ta Földes Imre, Drégely Gábor, fodor László, Bús Fekete l\ászló és mások müveit. A kortárs világirodalomra is figyelt. Érzékeny szemmel vette észre Thomas Mann Tonio Krö- gerét 1913-ban. „Talán Thomas Mann ma a leghivatottabb írója az emberi lélek tiszta hangula­tainak — állapotainak, amelyek tisztán hangulatok —. nemes vá­gyaknak, oktalan bánatoknak, enyhe és mégis halálosan fájdal­mas csalódásoknak..Felfi­gyelt Kuprin írásaira, szólt Schnitzler novelláiról, értékelte Wells müvét, Iván Cankarét, Travenét, Upton Sinclairét. Ér­dekesen fejtegette Gorkij Foma Gorgyejevének problémáit. SOKAT FOGLALKOZOTT ál­talános irodalmi kérdésekkel. Az újságok szűk terjedelme nem korlátozta annyira, hogy ne tud­ta volna tisztán kifejteni a vé­leményét irodalmunk társada- lomszemléletéről, a leiró művé­szetről, a színház feladatáról, a faluábrázolásról, az Írói szabad­ságról, a ponyváról slb. 1941- ben a könyvégetésről megjegyez­te: „ne égessünk, hogy ne épí t­tessünk!" Sokat foglalkoztatta az olvasó, az olvasás problémája. Keserűen jegyezte meg, hogy Cronint és Bromfieldet olvas­nak. A legsikeresebb írók közé akkoriban, 1942-ben Vándor Kálmán és Bozzay Margit tarto­zott. Pedig Tolsztojt és Aranyt, Flaubert-t és József Attilát kel­lene olvasni — bizonygatta. JÓ LENNE, ha Nagy Lajos pontos, eszköztelen stílusa isko­lát teremtene. Jellemző ereje kritikáiban is ér­ződik. Hunyady Sándort például így mutatta be: „Hunyady ven­dég mindenütt, ebben az egész világban, semmiféle osztályhoz, kategóriához nem tartozó, barát, kozó magányos, bókra, udvarias­ságra hajlamos, némi körülte­kintő kompromisszum — tevésre képes — de a lelke mélyén igaz­ságos." Szekér Endre /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom