Petőfi Népe, 1975. október (30. évfolyam, 230-256. szám)
1975-10-12 / 240. szám
M (ÍV 11. Ö I) í; S • IRODALOM • MŰVÉS Z ET • IRODA L O M • M í V É S Z 1 T Kecskemét múltjának megmentője Kettős évfordulója van ezen a héten a hírős város történetíró nagy fiának, Homylk Jánosnak, kilencven esztendővel ezelőtt halt meg és százhatvanhárom éve szü- letett az dz ember, akinek nevét' az elmúlt évtizedek alatt történészek, tudós kutatók idézték gyakran. S nem csupán az általa végzett munkát, tanulmányait emlegették, hanem különös szorgalmát. alaposságát és' lelkiismeretességét, szigorúságát, igényességét másokkal és önmagával szemben. Aki megírta szülővárosa történetét négy vaskos kötetben, s aki a sokáig tekintélyes orgánum, a Kecskeméti Lápok körül is bábáskodott megszületésekor, s évtizedeken át fáradhatatlan munkatársa volt a nagy elfoglaltságot je- jelentő levéltárosi munka mellett — sokszorosan rászolgált a diaérő és elismerő szavakra. Aki életébe akár csak egy icipicit is belelátott utólag, épp úgy az elismerés hangján szól róla, mint azok a kortársai, tisztelői, akik bámulták, sőt csodálták a magára, vállalt feladat nagyságát. Hórnylk János 1812. október 13-án született Kecskeméten. A helybeli iskolában tanult, majd a fővárosba került egyetemre. A hatalmas tekintélyű Horvát István volt a kedvenc tanára, a kitűnő történész és nyelvtudós, akitől biztatást, indíttatást is kapott későbbi kutató tevékenységéhez. Az egyetemi évek után szülővárosában Írnok, jegyző, majd főjegyző, járásbírósági ülnök lett, mielőtt rábízták volna a város akkor még el nem pusztult, kincseket érő irattárát. Homylk János, akit a magánéletében annyiszor ért szomorú veszteség, fájdalom, keserűség, végre alkatának legmegfelelőbb munkaterületre lelt a levéltárban. Hamar rádöbbent, milyen nagy szolgálatot tehet városának, ha nekifog a gyűjtőmunkának, hogy az összes fellelhető források, dokumentumok egybevetésével és kritikai elemzésével megírja Kecskemét történetét. Az első kötet 1861-ben megjelent és sorban ezután a másik három is. A siker hatalmas volt, kezdettől. A harmadik kötet utón az Akadémia Marczibányi-díjjal jutalmazta s ötven árannyal, valamint az akadémiai levelező tagsággal. Ez a kitüntető elismerés még több, még nagyobb és sokirányúbb munkára ösztönözte. Fő műve mellett megírta Kecskemét gazdaságtörténetét és könyvalakban is megjelentette Pusztaszer történetét, többek közöt. Közben mindvégig írt a Kecskeméti Lapokba is, amelynek egyik szerkesztője volt. 1885-ben halt meg szülővárosában, október 8-án. Önmagát egyszer Kecskemét múltjának megmentőjeként nevezte meg, teljes joggal egy vita hevében, amikor ellenfelei rágalmazták. Az akadémiai tagság elnyerésekor így jellemezték fő művét: „a legjobb várostörténeti monográfia, mely példaképül szolgálhat”. S a kiváló képességű Szilágyi Sándor így beszélt róla a temetésén: Hornyik „városa történetét a magyar történet kiegészítő részévé tette”. A múlt század végén kiadták a Hornyik-albumot. 1935-ben a ma is sok szempontból értéka Homyik-emlékkönyvet. Utcát neveztek el róla. a szülőházán emléktábla hirdeti a ma emberei között is gazdag életét. A szobor- sétányon ott áll a mellszobra a város többi nagy fiának emlékét hirdető mű között. Az utókor tehát nem felejti el azt a kitűnő férfiút, aki fáradhatatlan szorgalmával és tehetségével, öregbítette a hírős város jóhírét. Varga Mihály ÁTSÉVA Nem tehetsz róla Magamra hagytál egyetlen magból eggyé hasadtál, mindenkiétől, mindenkiétől elkülönített földhöz tapadtál. Mire esküdtünk, mire esküdtél? Csak a halál idegen tőlünk. Tányér mellé szelídül tőrünk, s becézzük,. míg napra lüktet: megbicskázott életünkét. B. Mikii Ferenc képei előtt • Délután (gouache) Egy több mint 30 esztendős művészeti tevékenység legújabb hajtásait — vagy inkább koronáját — mutatja be a kiskunfélegyházi Kiskun Múzeum. Az egykori Rudnay-tanítvány, a Baján élő B. Mikii Ferenc lép közönség elé félszáz festményével. Közülük néhány már ismerős a Téli tárlatokról, de zömükben még nem szerepeltek sehol. Az utóbbi évek alkotói munkájának teljessége nagy élmény. Épp a teljességből következik a sokféle téma és megformálási mód. A Tragédia, Egy barátom emlékére, vagy a Siratók fájdalmas tömörséggel vall az emberi élet veszteségeiről. A sokféle temető-ábrázolás mintha megújuló kísérleteket jelentene, amíg elfogadhatóvá válik a természethez visszaazonosító elmúlás. A Hóvihar hideg, fehér színei sodró kavargásban egyesülnek, amelyből — hosszabb nézés utón — kiválik egy távolodó emberalak. Egészen más módon, valahogy iskolásabban — inkább a tudatos értelmi felfogáshoz szólva — jelennek meg az az átfogóbb témák. Ellentétes mozgások és színek közvetítik például az filet művészi értelmezését. A Gonosz hüllőzöld. a Tisztaság pedig fel- emelően fehér. Nagyon, nagyon sokféle hatást megcélzó és élénk alkotókedvről tanúskodó művek sorakoznak ■ múzeumi termekben és folyosókon. A történelmi építmények • A génén (aeryl) megörökítése váltakozik a mai, lakónegyedet is magában foglaló Ipari tájjal. Ezt, a Gyártelep című festményt meg is vásárolta az Épületasztalos- és Faipari Vállalat bajai üzeme. Aztán ott vannak a megejtően ironikus képek, mint a Berzenkedők, a Madárijesztő, vagy a Szakállsimogató, Megint másképp — főleg meghitt barna színekkel és árnyalatokkal — közvetíti B. Mikii a természetélményét. A szőlőhegyek, vízpartok egyéftelműen a tájat, környezetét szerető ember érzéseiről vall an akt miközben a művész rögzíti a ragyogás, a Verőfény, a hajnal jelenségét, vagy a vihar előtti hangulatot. Igen gyakoriak a képi „hasonlatok”: a napgolyó mintha saját sugarainak oszlopán nyugodna. ■» l fis hamisítatlan légkör veszi körül a műveket, amit csak a kiválasztottaknak sikerül elérni. Mintha egy suhanó madár röpülne el a festmények fölött, akár valami sóháj, vagy emlék. Htlása Ferenc • Várakeaék (aeryl) • Madárijesstő (olajtempera) 0 gftnf^r emlék (aeryl) mm jt tanyai éjszaka errefelé, a yCM homokvilágban persze már * A nem oly fekete szörnyeteg, mint hajdanában. A tanyákban vakítóan zöld fényű, higanygőz- lámpák égnek a gang előtt, az istállók homlokán. Éjszakára sem oltják el őket. Legnagyobb ragyogással a Szövetkezeti major lámpafüzére ég, ez szinte már hivalkodás. A házakat vén eperfák, öreg akácok sora öleli a sötétben. A' lombsátrak közül ezer ágra özönlik a fénysugár. Messziről .furcsa boglyaóriásoknak tűnnek, mintha piinden száluk aranyból volna, vagy legalábbis égne. Ezek a fényboglyák persze kissé. távol esnek egymástól, közéjük nehezül a sötét. Rozsúyainalc azonban nem a sötét volt a nehéz, hanem a Szive. Tanyai ember volt világ életében, híres pásztorivadék. Szép lovakkal járó gazda, akit úgyszintén megsü- vegeltek a vének, mint a fiatalok. Fölöttébb tekintélyes embernek számított a termelőszövetkezetben is, ámíg dolgozott. De már há(rom éve múlott annak, hogy elengedték, mert odaért az idő; nyugdijat hozott a postás. Egyébként nem ide való születésű. Egy másik, nem is messzi, ,nem is nagyon közeli tanyavilágból költözött ide. Tavaly ősszel azután, hogy tisztességgel meggyászolta asszonyát, lánya, fia felnevelő anyját, végképp elment az étvágya a keserű kenyértől, amit tulajdon házában kapott a lányától. Ügy jött, ahogy most itten baktat az éjszakában, rövid kötélen vezet egy birkát. Az a birka kíséri most is. Ezt hozta, ezt viszi el most is. Akkor éjjel, amikor elszökött hazulról, reggelre hűlt helyét találták a lacikonyhában, ha Ugyan keresték. Előbb fedezték fel a birka hiányát, azután az öreg emberét. Vera — a lánya — eképpen vont következtetést a dolgok összefüggéseiből: — Elette a fene a kurvájához. Jobb is így. Akkor szökött a saját házából, most meg elkergették. Pedig szép, derűs öreg napok voltak azok, amelyeket özvegy Barkóczi Lajosáéval töltött. Ezért érezte, ami történt, az több mint szerencsétlenség. lő szemei dühös haragra gerjesztették Kurázsi és a Zsandárt, alig hallatszott az ugatástól a sötétben az öregember hangja. — Eresszél be néném, én vagyok, a Tamás. Gyere ki Piros, én jöttem hozzád, az öcséd. Nagysokára kinyílott a gangajtó, fehér pendelyben, fekete nagyCSÉPI JÓZSEF A boldogság kísérteié Senki nem látta, mikor jött, hogyan érkezett meg hozzá Rozsnyai Tamás, mert már mondtam, hogy éjjel jött azzal a birkával, amelyik követte most is valahová, nehéz órájában. Elhaladt a nagykapu előtt, de nem tudott befordulni. Elérkezett a kettes kapuhoz, a sertéstelep bejáratához és ott megállt. A birka nagy meleg szemei ragyogóan verték vissza a kapulámpa fényét, ugatni kezdtek a kutyák. Ettől megrémült az állat, húzta minden erejével a gazdáját. ó óra járás még ide a nénié háza. Kénjének, Rozsnyai Piroskának jó ötven éve, hogy itt kötötték be a fejét, özvegy már ő is. Maga Rozsnyai Tamás nem emlékszik már pontosan mióta van közöttük harag. Valamikor apjuk halálos ágyánál osztozkodás okán kaptak össze. Ügyvédhez, bíróhoz jutottak, s végül örökre megtagadták egymást. Nem jött el annak idején a sógora temetésére sem, jószerével nem is hívták. S most mégis hozzája megy, Piroskához, mert nincs lelkének hova menni. Megállt az ökölnyi lakattal bezárt kertkapu előtt. A birka fénykendővel a fején pillogó, lobogó kormos cilinderű viharlámpával a kezében állt a ház előtt a vénasszony. Megismerte az öccse hangját, a sok év távolából is, de azért még többször kiszólt. a kapu felé. — Te vagy az, Tamás? Te kísérted az istent ilyenkor? — S amint megbizonyosodott a váratlan vendég kilétéről, csoszogó léptekkel — sarkában a maga mellé' szólított kutyákkal — elindult a kertajtó félé. Álltak egymás előtt, közöttük a léckapu. Esőcseppek görögtek lefelé a két ráncos, öreg ábrázat- ról... Dehogy is eső, igazi forró könnyek voltak azok. Az öregasz- szony belül, amaz kívül, a kapura borulva zokogott, nem tudtak szóhoz jutni a különös találkozás első perceiben. Csak azt érezték, amit konok, nehéz életükben sosem éreztek, hogy jó sírni. A könnyek megoldják a testvérharag, a testvérbosszú kemény sziklaköveit is. — Hát elkergetett a kurva? — így kérdezte öccsét nagysokára, mert tudta, hogy Barkócziné nem volt hites felesége öccsének, csak úgy összeálltak. Itt pedig ősi hagyomány tartja, lehet fiatalasz- szony, vagy öreg, egyre megy, ha nem mentek pap elé a férfival, akkor nem felesége, hanem csak a „kurvája". — Eljöttem tőle, mert el kellett jönnie — Az új sírkert miatt tán? — mert az esetet az öreg Piros is hallotta már. — Azért, éppen amiatt. ... azért, mert az a másik, rég halott asszony — az első Rozsnyai Tamásné felkelt az öreg temető sírjából —, mert felkeltették — és átköltözött az új temető új fehér—fekete márványos sirkertjé- nek a lakatlan kövei alá. Ezt a fehérgalambos, fekete vaskeresz- ten ragyogó alumínium Krisztussal díszített, vagyonba került síremléket a nyáron építették, mesz- sze ide, bent a falu új temetőjében. Ezt írták a fekete márványra: „It nyugszik Rozsnyai Tamás és felesége”, mert szándékuk volt, nagyon is erős szándékuk, hogy késői, már majdnem végzetesen késői szerelmüket — mert megszerették egymást —, ember és isten előtt is törvényre viszik. S akkor özv. Barkóczi Lajosné, született Horváth Mária nem lesz többé senjei „kurvája”, hanem Rozsnyai Tamásné tesz. így akart 6 a „nagy itélőszék” elé állni, csak még el kellett rendezni egy- és más dolgot az életükben. Most szüret után akarták megtartani az esküvőt... 0 %reg Piros a kormos lámpa fényénél sokáig matatott a rozsdás lakaton, végre kinyitotta. öccse előre terelte a birkát, s most már ketten húzták a rémült állatot a rég lakatlan istálló felé. Előbb a birka, s aztán a gazdája került fedél alá. A kiskonyhában, ahol az öregasz- szony félig kihűlt dunnás ágya állt, leültek a kecskelábú, nagy időt szolgált asztal mögé; szemben egymással. lehajtott fejjel ültek, tenyerükkel simogatták széjjel még mindig tolakodó köny- nyeiket. Életükben talán most először éreztek harag helyett szégyent. — Pedig annak az asszonynak — öreg Piros most először emlékezett tisztes szóval Bdrkóczinéra —| igaza volt, hogy az élőnek élő, a holtnak holt a párja, j— Tovább nem folytatta, mert majdnem kimondta, hogy „dehát mi sem voltunk jobbak, mint a gyerekeink". Most emlékezett rá, hogy valamikor pár rossz boroshordó, meg valami rozzant szőlősajtoló miatt támadt közöttük az életre szóló harag. Most mégis nagyon fáj a régi igazság, hogy az álma nem esik messze a fájától. É pillanatban még csak gyűlölni sem tudták Verát és Margitot, akik ezt az ördögi cselt kifőzték. Vera a lánya, Margit pedig a menye volt Rozsnyai Tamásnak. 4 Ilyképpen öreg Pirossal is közeli rokonságban álltak. — Bűnös a hatóság is — motyogott a vénasszony, pedig jól tudta, hogy a tanács miért adhatta meg halott ángya kihantolási engedélyét, hiszen az új sírfelirat ez idő szerint is érvéhyes volt. „Itt nyugszik Rozsnyai : Tamás és felesége”, s a törvény előtt még az a másik asszony a félesége. Élő asszony előre mégvetett temetői ágyába fektettek egy halott asszonyt. Miért tették ezt? — ejtette fejét az asztalra jsírra az öregember. Mert azt gondolták, hogy Mariskára íratom a tanyát. El akartak szakítani tőle, pedig jó volt vele élni, mert 'mi jók voltunk egymáshoz. A saját gyerekeim vették el életem utolsó örömét. Hát miért bánt 'engem az isten, mivel bántottam én őt, hogy ennyire haragszik? — Eltiltották tőlem a kis unokáimat is. Mert én akkor azért szöktem el otthonról — Vallott tovább az öregasszonynak —, még azt sem engedték, hogy megsimogassam az unokáim fejét.... hogy tüdőbajos vagyok. Pedig én régen meggyógyultam. Mondták az orvosok is, semmi bajom nincs már, csak vigyázzak. Ha beteg lennék, az orvosok is mondták volna, hogy kerüljem a kisgyerekeket. De azok nem mondtak ilyet. a hír a furcsa temetéstől, /* * ami odabent a faluban tör- A tént, napok óta kószált már a vidéken, tán Mariska is hallotta, de nem hitte el. Reggel piacra indult, mindent eladott már, amikor valaki újságolta neki, hogy ha nem tudná,. lakója van az új sírkertnek. Kétségbeesett, rohant a temetőbe, ott találta a kőfaragót, épp befejezte a vésést. Szép arany betűvel felírta az első asszony nevét. — Azt hitte,' hogy titokban én akartam Így. Estére ért haza a faluból, sirt és veszekedett, azt mondta, hogy gazember vagyak, hogy hazugság volt minden szavam, hogy ővele „házasítottam ki” az első feleségemet, hogy takarodjak a tanyából. Mert énnekem nem volt pénzem, mikor hozzája mentem, az övéből építtettük azt a sírt... f Később Piros ágyat véteti a sírdogáló öregnek, aki már csak azt mondogatta szüntelen .elrepült hát, elrepült a madár”, öreg napjai boldogságának fehér galambjára gondolt tán, amelyet megfogott, megfojtott boldogságának gonosz kisértete. Felkelt *-.a kísértet a ‘ régi világ temeiői csendjéből, visszajött még egyszer kárt tenni az új világban. Égnek a higanygőzlámpák miwl' denfelé, autók fénykévéi pásztázták éjjel a tanyai utakat,' s a rossz szellem mégis visszo-vissza- tér. Pedig a babonás öreg tanyaiak hite szerint a gonosz kísértetek csak sötétben járnak.
