Petőfi Népe, 1975. október (30. évfolyam, 230-256. szám)

1975-10-05 / 234. szám

M fi V EL Ö D ÉS • I R O D A L OM • M C V É S Z E T • ÍROD ALOM • M í V É S Z E I

A FEJLETT SZOCIALISTA TAKSADALOM ÉPÍTÉSÉNEK ÚTJÁN

Kádár János beszédei és nyilatkozatai

Ez a könyv azok közé tartozik, amelyeknek a tartalmát — pontosabban annak legfőbb részleteit — ismerik az olvasók. Ez természetes, hiszen Kádár elvtárs beszédeinek tekintélyes részét közvetíti a rádió, a televízió, ismerteti a sajtó. Nyilvánvaló, hogy az ország figyel rájuk. De így, sorrendbe rendezve az elmúlt tíz hónapban (1974. szeptember 2. és 1975. június 12. között) elhangiottak, mindenekelőtt kitetszik, hogy milyen nagyarányú elemző tevékenység eredménye egy-egy beszéd. Ugyanakkor az egész ország tudja, hogy Kádár János elvtárs igen gyakran „megenyhíti” a nehéz politikai tárgyat a hallgatóság szívéhez közvetlenebbül szóló megjegyzéssel, fordulattal. Azt hiszem, nem járunk messze az t igazságtól; ha azt mondjuk, hogy beszédei éppen az egyéni ízektől, sajátságoktól válnak kiváltképpen népszerűvé, s jelentenek élményt még azok körében is, akiktől a politika távolabb áll. Az emberi közvetlenség és melegség természetesen csak járulékai egy-egy beszédének, tartalmuk, lényegük, tanulságuk a szocialista építés legutóbbi időszakának eredményei és gondjai.

Az első beszéd, amellyel a kötet kezdődik, az MSZMP Politikai Főiskolája fennállásának 25. éves évfordulóján hangzott el, az utolsó pedig már a pártkongresszus után, az emlékezetes dunaújvárosi választási nagygyűlésen.

A politikai hatalomról, a párt helyzetéről, a szövetségi politikáról, az ideológiai munkáról, a szocialista tulajdonviszonyokról szóló megállapítások a főiskolán már a kongresszusra készülődés szellemében születtek. A felkészülés időszakában Kádár János tehát már jelezte azokat az alapkérdéseket, amelyek a párt munkájának előterében állottak. Hogy hol tartunk, s merre megyünk tovább a szocialista társadalom építésében.

A további beszédekben pedig mór a felvetett kérdések megválaszolásának folyamatát is nyomon kísérhetjük, amelyeket részint a tudományos vizsgálódás és elméleti kutatás műhelyeiben fogalmaztak meg. részint pedig a tömegeit igényei, óhajtásai, törekvései és céljai határoltak körül. Kádár elvtárs valamennyi beszédében vezérfonal, hogy a párt csak a tömegekkel való termékeny és eleven kapcsolatokra építve érhet el sikereket, oldhatja meg feladatait. A KISZ Központi Bizottságának 1975. január 21-én tartott ülésén így beszélt erről:

„Az élcsapatnak fontos kötelessége az, hogy utat mutasson ■ és vezessen. A pártnak, amikor előre, a jövőbe mutat, messzebbre kell látnia, mint általában az állampolgárok összességének. Mert ha az állampolgárok összessége kiiiön-külön és együttesen képes volna ugyanolyan messze előre látni, mint a párt, akkor nem kellene párt. És amikor a párt messzebbre előre tekint, olyan célokat is meg kell határozni, amiket — saját tapasztalataik alapján — sokan nem tudnak megfogalmazni. A szocialista forradalom előbbre vitele, a „hogyan tovább” megválaszolása mindig probléma. Előre lehet jutni akkor is, ha az élcsapat nem törődik a sereggel, csak később vissza kell vonulnia. Együtt kell tehát az élcsapatnak vonulnia a sereggel.”

Nem véletlen ez a fogalmazás. Nehéz harcokban, bonyolult politikai küzdelmekben, sok szenvedés árán megszerzett forradalmi tapasztalat van mögötte. Az emberekkel — az állampolgárokkal — való állandó kapcsolat eredménye az a közvetlenség, közérthetőség, amellyel a bonyolult társadalmi és politikai kérdésekről, összefüggésekről is tud szólni. Azon a nyelven, amelyen az MSZMP, okul- va a korábbi hibákból, súlyos mulasztásokból is immár csaknem két évtizede beszél.

A Kossuth Kiadó dicséretes gyorsasággal, méltó kiállításban és azzal a céllal bocsátotta útjára Kádár János beszédeinek és nyilatkozatainak ezt a gyűjteményét, hogy segítse vele a XI. kongresz- szus határozatainak helyes értelmezését és következetes végrehajtását.

T. 1. I

VARGA MIHÁLY

erdők felől

jöhet már síró erdők felől a szél —

ha mormolod az elfonnyadt szavakat:

„mint levegő nélkül

fal mellé lökve

mint akit kezdenek már

lassan betemetni sok halál suhan a sárga fák felett hínárként nyakunk köré tekerednek”

— még kérdőjeleken rágódunk egyre s mielőtt a válasz eszünkbe jutna elcsendesednek az utcák kiürülnek asztalaink

Síró mobilok és nevető robot

Nemzetközi kisplasztikái biennálé a Műcsarnokban

A két kecskeméti kislány kedvence: a nevető robot.

0 Vasas Károly: Forradalom — című szobra elsősorban tartalmában, lendületében kifejező, formailag korántsem hibátlan.

0 Bokros Birman Ady portréja.

Dezső 0 A nagy honvédő háború hőseinek állít emléket, a szovjet Oleg Kirju- hin alkotása.

A látogatók arca érdekesebb, mint a látnivalóké! A látogatók arca tanácstalanságot, kritikát, véleményt tükröz, a művek jelentős része pedig az élettel, az emberekkel való kapcsolat szinte teljes hiányát. Éppen ezért a közönség érdekesebb és kifejezőbb, mint a tárgyaik, amelyek

— néhány kivételtől eltekintve

— vagy szakállas aggastyánra emlékeztetnek tinédzser szerelésben, vágy olyan tökéletesen megszerkesztettek, akár egy szupermodem televízó, vagy mosógép. Kicsiszoltan tökéletesek, sterilen szépek, csak éppen nem váltanak ki semmiféle érzelmet abból, aki nézi őket.

A négy évvel ezelőtti elsőbien- nálén a formabontás szélsőségei még felkavarták meghökkentették a látogatókat. A konzervatívabb ízlésűek tiltakoztak, a merész újítások kedvelői tapsoltak, s bár a hangadó nézeteket inkább a szubjektív elfogultság, mint a hozzáértés irányította, önmagában az is pozitívnak értékelhető, hogy az anyag vitára késztetett. Két évvel később már az elfáradás jeleit tapasztalhattuk, de még mindig több volt a friss látásmódról, gondolatokról tanúskodó műalkotás, mint a mostanin.

Ez a nemzetközi seregszemle mintha összefoglalná a napjainkig lefutott, divatjamúlt, kihűlt vagy hajdan élő, de mostanára megcsontosodott összes irányzatot, a radikális realizmustól a lírai groteszkig, az absztrakt kubizmus- tól a vízzel működtetett akvamo- bilokig. Szimmetriák és aszimmetriák, atmoszférák, hullámmozgások fémből, fából, plasztikból, alumíniumból, szétnyomva, belapítva, hajlítva, technikai szerke- zeteg segítségével mozgásba hozva.

Egy ócskavaskupacról az elnevezés deríti ki. hogy fekvő alakot ábrázol. Az üvegkockában látható drótdarabok attól sem lesznek értelmesebbek, hogy tudatják velünk: Térplasztikák.

— Na tűnjünk innét — mondják csalódottan az egyetemista hiányok.- Anyu. mi ez? érdeklődik egy tizenéves fiú. a mama megrándítja a vállát: „Nem tudom fiacskám. Bizonyára az sem tudja. aki kitalálta.” •

A vízzel pörgetett — ..síró” — plasztik mobiloknak nagyobb a sikerük. Igaz nem tudja az ember. mire valók, de legalább mó. kásák. És mozognak. Ez is valami. Két kecskeméti diáklány, a Jókai Általános Iskola növendékei. kedvencet is választott. A brazil Joao Frank de Costa nevetőgéppel kibélelt robotemberkéjét. ez tényleg kedves ötletes mulatságos. A bajai agro- nómusnak a szovjet Belasov meseszerű ragyogó színekben pompázó kerámiatárgyai tetszenek. A lengyelekhez kétszer is visszatér. Gyönyörködik a Biciklisták „száguldó” plasztikájában, Adam Myjak emberi érzelmeket, tulajdonságokat kifejező terrakotta portréiban. A • hazai anyaggal már-nem .volt- ennyire- elégedett és joggal. Mindenképpen tanulságos volt ugyan Bokros Birman Dezső életműve retprospektív tárlaton megismertetni, de ez egy lezárt korszak, gazdag és rangosán művészi, viszont mint példa már nem követhető. Vasas Károly szobrai sem hatottak a meglepetés erejével. Leginkább a fiatalok, Asszonyi Tamás, Csík- szentmihályi Róbert és Kő Pál művein érezhető az újat keresés tehetsége és izgalma, bár az élmény, amiben részesítettek, még korántsem maradéktalan.

A biennálé legnagyobb értéke, hogy nemzetközi csokrot nyújt át a világ kisplasztika terméséből,

hozzásegítve mindenkit, hogy lásson, okuljon, egybevessen és értékeljen. És legnagyobb meglepetése, — maga a közönség. A "múzeumok, és a képzőművészet iránti megnövekedett érdeklődésre vall, hogy naponta százával jönnek az.-érdeklődők, sokan éppen a biennálé kedvéért ülnek vonatra, autóbuszra. De még ennél is fontosabb, hogy többségükben már nem úgy értékelnek: „Ez nem szép, mert nekem nem tetszik”, hanem a tárgyakat a maguk helyére téve formálnak véleményt. Szép, ami az emberrel mond újat, az ember világát járja körül, vagy gazdagítja, ez a mérce és ebben a megközelítésben a művek valóban odakerülnek, ahová valpk. Az idő süllyesztőjébe, vagy a gondolatainkat felfrissítő, megtermékenyítő művészi élmények közé.

Vadas Zsuzsa

ÖRVÖS LAJOS

Andris nem felejt

Ez a cukrászda nagy abla- ■*-' kaival a parkra néz, a park előtt a két vonalban sorakozó autókra, melyek olyanok innen, mint a színes játékautók, S mögöttük a szélben hajladozó fákra. Már harmadik napja szünet nélkül esik az eső, de a tüll- függönyön át olyan szépek az esőcsíkok is, olyan fátyolossá varázsolják balra azt a modern, erkélyes házat, az erkélyeken téli növényekkel, és a sétányokon úszó esernyős férfiakat és nőket, mert csak az esernyő, a kalap, s a kabát látszik, az is csak térdig, ott vágja el őket az ablakkeret.

Ebbe a békés, finom, választékos világba várom egy régi ismerősömet, Teri nénit, az öreg mosónőt. Fekete kabátjában, fekete ruhájában, fekete magas szárú cipőjében és időtől csiszolt fekete ridiküljével akár a legelőkelőbb helyre is betérhet ma már, és aki nem figyel fel ízes tájszólására és keresetlen, egyszerű beszédére, akár idős millio- mosnőnek is nézhetné. Mert sohasem lehet tudni... s‘ az emberek sokat vélnek tudni...

Igen, Teri nénit várom, ezt a nyolcvannégyéves mosónőt, még szüleim régi ismerősét, afféle kültagját a családnak. Nyugdija sincs, csak öregségi járulékot élvez, de ez a szó illik ide, mert fTeri néni valóban élvezi ezt a kicsi havi díjat, beosztja magának, telik belőle ennivalóra, tüzelőre, s még a galamboknak is

kenyérmorzsára a parkban. Persze el-elmossa még az edényt ismerős háznál és keres valamit külön is. Fekete öltözete ragyog, mindig a tisztaságtól és nem a | tisztító jóvoltából, hanem fürge, vörös tenyerei nyomán.

Amikor felbukkan fekete micisapkájában és megpillantjuk egymást, felragyog az arcunk. Ugyan ki találhatná ki, mit suttog egyórással ez a fiatal férfi és ez az idős hölgy. Az emberek néha rejtett, kíváncsi pillantást vetnek ránk. Mondom, talán afféle öreg milliomosnőnek nézik Teri nénit, akivel szerencsés rokonságban állok, vagy csak élvezem egyszerűen a bizalmát, titkárkodok mellette. S ez az utóbbi feltevés nem is annyira téves. ,

P kkor elővesz rongypuhára nyűtt, kifényesedett ridi- küljéből egy összehajtott papírlapot s egy kék kópertát, a legolcsóbbat, ami létezik.

Egy ismerősöm lép be a cukrászdába, titokzatos mosollyal rámköszön és odaszól halkan: „Nem zavarlak.” De ő is olyan rejtélyes kapcsolatot sejt közöttünk, hogy meg sem lepődne, ha egy nap, mondjuk 'egy új, szürke Mercedesből látna kiszállni minket itt a cukrászda és a széltől cibált sárga lombok ölelésében, a parkolóban.

Szóval Teri néném előhúzza a papírlapot és a kópertát, elém teszi és halkan kér rá:

— Írjuk meg, Lajoskám a kérvényt.

Kicsit fontos arccal előhúzom golyóstollamat és elkezdem írni az évről évre jól ismert' szöveget.

„Magyar Nemzeti Banknak, Budapest.

Kérem önöket, hogy engedélyezzék a Párizs közelében hét éve ideg- és elmekórházban kezelt unokaöcsémnek 2 kg súlyú élelmiszercsomag küldését Karácsonyra. Nyolcvannégy éves mosónő vagyok. Köszönettel.”

Az emberek mintha kitalálnák, hogy Amerikába vagy Angliába írunk, egynémelyik kis irigységgel mosolyog s finoman a park' fái felé, fordítja tekintetét, amerre az esernyős nők és férfiak úsznak el.

Átnyújtom a golyóstollat Teri nénémnek s .eléje tolom a papírlapot, hogy írja alá. Tehát a titkár megírta az idős, dúsgazdag hölgy levelét, aki most nagyvonalúan aláírja. Valóban nagyvonalúan, mert Teri néni csak nagy vonalakat húz a papírra, afféle olvashatatlan kézjegyet, mert igen rosszul tud írni, hiszen nem járt soha iskolába s ezeket a kusza betűket is úgy sajátította el egy-egy háznál, a gyerekek jóvoltából, akiknek tetszett a tanítói szelep.

És, a kimerítő művelet után, mely nehezebb a , ruhamosásnál is, rám emeli mosolygós szemét, mert amúgy mindig vidám, bizakodó asszony és arra kér:

— Most meséljen, Lalikám, Andrisról!,

És úgy lesi számról a szavakat, mihtha most érkeztem volna Párizsból, oda. meg az ideg- gyógyintézetből. ' ia,z‘ Austerlitzi pályaudvarrá,'ahöVá egyórás úttal jut az ember a kórház ■ kapujától.

Cigarettára gyújtok,' hogy jobban összpontosítsam gondolataimat. Hiszen évek óta nem jártam Párizsban és nem láttam azóta Andrist sem. Ugyan mit meséljek? Mindig rendes, becsületes fiú volt. De a háború valami sokkot idézett elő benne, a vérontás, a kegyetlenkedés. Két üldözött család életét ‘ mentette meg, felszabadultunk, de ő item tudta elfelejteni, amit látott, amit átélt.

Egy nap, bár az első időktől kezdve szép állása volt, s vitte haza ,a pénzt mosónő anyjának, mert az is mosónő volt, (de ki mosatott akkoriban ?), szóval egy nap fogta magái és átsétált a határon, száz darab Levente cigarettával.

pn 1947-ben találkoztam •*-' vele össze Párizsban, és összeölelkeztünk az utca sarkán, a Diáknegyedben, ahová a budapesti egyetem ösztöndíjával jutottam ki.

— Andriskám! — kiáltottam fel önkéntelenül. — Hát mért jöttél te ki, szép állásod is volt odahaza.. És úgy sir érted szegény édesanyád.

Egy csomag olcsó cigarettát vett elő a zsebéből és fölényes mosollyal megkínált. Mohón rágyújtottam. Q csak olyan lassan, titokzatosan szívta a Caporalt.

— Hogy megírjam a világ legszebb szerelmes regényét — felelte méltóságteljesen.

— Ezért jöttél ki? Hogy megírd a világ legszebb szerelmes regényét? Hát otthon nem írhattad meg? — nyitottam tágra a szemem.

—, Ehhez látni kell a világot — felelte — meri úgy tudom csak megírni egy tiú meg egy lány történetét, akik körül öldök- lik, üldözik egymást az emberek de ők legvürnek minden akadályt, legyűrik a pénztelenséget a rosszindulatot, hiszen szerelmesek. És győzedelmeskednek Érted?

VT éztem, néztem Andrist fe- kete gumi esököpen.vében, sima arcával és nagy. csillogó, barna szemével. És össze kellett szorítanom a fogamat valami el- érzékenyedés vett rajtam erőt.

ö mosolyogva nézett rám.

— Le mersz ülni vyleni egy feketére? Mert én elszöktem hazulról. Te meg ösztöndíjjal jöttél otthonról tanulni az egyetemre. — És csodálatosan mosolygott bátor, nyugodt, red kívül nyugodt szemével, kicsit olyan huncutul, mert tudta, hogy mindig félénk természet voltam.

S akkor újra szorongatni kezdte valami a torkomat s mint az olyanokat, akik korántsem hősök, nem kemény legények, rettentő bátorság szállt meg.

— Hát persze! — fejeltem hangosan. — Szabad emberek vagyunk.

És belekaroltam. Ügy mentünk a legközelebbi kávézóba.

Aztán jó néhány évvel később, amikor újra kint jártam, akkor már arra kért meg Teri néném, hogy! látogassam meg az ideggyógyintézetben Andrist. És erről kellett most mesélnem.

— Hát Andris igazán jól néz ki — kezdtem bele. — Szép, sima az arca, nyugodt a tekintete, ö hívott meg a kórház büféjébe,

rendes utcai ruhájába öltözve, mert ott. ruhában is járhat a betegek egy része, és ittunk egy kis üveg sört meg két feketét. Persze alkoholmentes sört és kof- leinrnentes kávét.

— Az, az jó! — lelkendezett Teri néni. — És mit csinál egész nap szegény fiú?

Nyeltem egyet.

— Hát ír. írja a regényét.

Az asszony összecsapta két vörös tenyerét.

— Még mindig azt írja?! De hát meddig írja?

Afféle zavart, szomorkás mosoly húzódott a szám körül. Hogyan magyarázzam meg neki, -hogy ne fájditsam meg a szívét?

— Azt nem lehet " pontosan tudni. Amíg nem készül el vele. De talán nem is akarja befejezni. Érti, Teri néném? O abban a regényben a szerelem, a békesség világáért harcol, és úgy érzi, hogy körülötte még dúl a háború...

' — De a háború már régen elnyúlt, Lajoskám! — nézett rám csodálkozva.

— Igen. de ö úgy érzi, hogy mégsem teljesen. És így küzd ellene.

— Szóval ő is küzd! — kiáltotta az öregasszony, mert a küzdelem valamiképp az élettel olvadt össze a „tudatában.

"M' em tudom, mit értett az egészből, de valamit mégis megérthetett a lelke mélyén.

Barna szemében öröm csillant, és láttam rajta, hogy megnyugodott. Hogy Andris ott sem hagyja el magát.

i