Petőfi Népe, 1975. október (30. évfolyam, 230-256. szám)

1975-10-23 / 249. szám

Xyih. október 23. • PETŐFI TI3FE • E Vita a munkásművelődésről Színhely: a Megyei Művelődési Központ földszinti klubja. Jelen vannak: azok a szocialistabrigád-tagok, akik eljöttek a meghívásra. A meghívón az állt, hogy a szocialista brigádok klubjának soron következő foglalkozásán megvitatják a mun­kahelyi művelődés kérdéseit. Negyvenkilencen vannak a te­remben. Közülük tizenhét az úgynevezett „hivatalos” sze­mély, akinek munkaköréből adódó feladata a műveltség ter­jesztése. Mielőtt a megbeszélés elkezdődött volna, a házigaz­dák panaszkodtak: kilencszáz meghívót küldtek ki, de csak ennyien jöttek el. A klub jó fél évvel ezelőtt alakult meg. S Karácsonyi Mária klubvezető * véleménye szerint is döcög még. A baj, hogy nem találták meg ez ideig a legcélraveze­tőbb formákat, még nem sikerült sokakat vonzó programokat szervezni. Először a közművelődési in­tézmények képviselői kapnak szót, hogy ismertessék sajátos ter­veiket, elképzeléseiket. A havi vagy évi programot sorolják fel. Kezd unalmassá válni, már a kezdet kezdetén. De szerencsére hamar megszólalnak azok a mun­kások, akik „életszagot” hoznak a találkozó légkörébe. A minden­napi valóságból, a reális tapasz­talatokból kiindulva tesznek fel kérdéseket, mondanak véleményt, kritikái. És többen javaslatokat is tesznek. S furcsamód, akik elő. zőleg „papírízűen” beszéltek, akik a beszámolók szürke, jellegtelen hangnemében próbáltak másokra hatni, kezdenek másképp megnyi­latkozni. Érzik, hogy itt már nem lehet szót érteni az értekezletek tolvajnyelvén. Nézzük hát a fej­leményeket. Valaki így szól: .— Tudják-e, hogy nálunk az üzemben > sok olyan brigádtag van, ciki még be sem tette a lábát ebbe a gyönyö­rű intézménybe. Miképpen lehet­ne becsalogatni őket? Erre az egyik brigádvezető gyorsan meg­szólal: — Csak akkor tudja az ember, hogy valamit szeret-e vagy nem, ha előbb megkóstolja. Hát ízelítőt kell nyújtani min­denkinek az intézmény gazdag programjából. Másvalaki azzal érvel, hogy miért-nem veszik elő újra a kedvelt művészi filmeket? Nem kellene meghallgatni a hozzáértő, igényes mozinézőket is? Ezekhez a szavakhoz siet hozzátenni egy jelenlevő, hogy bonyolultak a filmhirdetések; ne­hezen tudnak a dolgozók eliga­zodni rajtuk. (Az intézmény kép­viselője ezt feljegyzi magának.) m Amikor idáig érünk a klubfog­lalkozásban, parázs vita kere­kedik. Megelevenednek az arcok, tekintetek. A város területén miért nem egyenletesebben oszt­ják el a plakátokat? A Műkert­város és Kecskemét egyéb külső kerületei szinte teljesen kimarad­nak a propagandából. Az egyik legnagyobb gyárból többen is fel­szólalnak. ' Adjanak a gyáraknak és más munkahelyeknek mindig plakátot. Majd ők elhelyezik, a legmegfelelőbb helyre. Más va­laki a jó tárlatvezetéseket sürge­ti. Kell az embereknek, különö­sen azoknak, akik még járatla­nabbak a művészetek világában, hogy megmagyarázzák az alkotá­sokat. Ez nem hogy sértené őket, de hálásak is érte. S ekkor a színházigazgató, aki jelen van, megszólal ismét: — Felajánlom, hogy a a szocialista brigádok képviselői részt vehetnek ezentúl a színház nyilvános főpróbáin. Hadd tudják meg előre, mit vár­hatnak a nézők. Kitörő tetszéssel fogadják a javaslatot. • Ha már itt tartunk, megemlí­tem: a színházigazgató egy má­sik dologgal is kedveskedik. Fel­áll, és bemutatja a társulat egyik új, fiatal tagját, Soproni Ágit. Aki mellesleg kecskeméti. Ám a legjobb, mondja, hogyha ő maga mutatkozik be, méghozzá legfőbb „fegyverével” — szereplésével. S . amikor ez a törékeny, kedves arcú művésznő feláll, is bejelenti, hogy József Attila egyik nagy hatású, forradalmi versét mond­ja el, valaki azt súgja a társának mellettem: — nem neki való ez a vers... De akkorra már hall­juk is a költemény szövegét. Sze­líden, halkan kezdi a sorok to­vábbadását Soproni Ági. De az­tán egyre teltebb. erőteljesebb, sőt fenyegetőbb lesz a hangja. — Ettől még a gyáva is bátorságra lelne — gondolom magamban elégedetten, . : tí, • A hangulat egyre oldottab, meghittebb lesz. Már semmi nyo­ma a kezdeti merevségnek, ri­degségnek. Mintha közben min. denki, aki jelen van, hazatalált volna. Otthonos a légkör. Szőrös József fafaragó szobrai barátságo. san tekintenek ránk. Közben egy­re komolyabban folyik a vita. Hasznos javaslatok hangzanak eL Nézzünk ezek közül, néhányat. Az egyik legérdekesebb: a több műszakos dolgozókelfoglalt­ságát figyelembe véve, a műve­lődési központ tervezzen be dél­előtti rendezvényeket is. Gila Já­nos igazgató gyorsan jegyez, és közben bólogat; úgy látszik, élet­revalónak látja a javaslátot. Az is. Gondoljanak a szabad szom­batra is, mondja más, Gondolnak. A nevezetes Melocco-kiállítás is biztat:- rendezzenek több vitát a műalkotásokról. Szervezzenek több' KRESZ-tanfolyamot. És máris kész az ígéret: meglesz. Másvalaki azt javasolja: indít­sanak egy egész városra kiter­jedő mozgalmat, amelynek az lenne a lényege, hogy minden brigádtag évente legalább egy­szer menjen el komolyzenei hangversenyre. Az elgondolást mindenki látható lelkesedéssel fo­gadja. Sokat törtem a fejem azóta: mi lehet a titka annak, hogy ez a nehezen induló, zötyögős kezdetű találkozó a legvégére ilyen gaz­daggá változott? Aztán rájöttem: nem kellett ehhez semmi más, csak az, hogy egyesek kezdjenek el a legteljesebb őszinteséggel be­szélni. Az őszinte szó további őszinteséget eredményez. A biza­lom bizalmat. A nyíltság nyíltsá­got. Így épül aztán egymásra mondatra mondat, szóra szó. Kellenek az ilyen beszélgetési alkalmak. Varga Mihály iJ^^lifo&Jhpzzák a régi híres hortobágyi betyárcsárdákat Régen a Hortobágyon, Káfrftfi út mentén, harminc csárda állt. Közülük a legtöbb már csak nevében maradt fenn. A még megtalálható csárdák egy ré­szét a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatósága fo­lyamatosan helyreállíttatja. Képeinken a régi Med- gyes csárda lakószobája és ivója. (MTI-fotó — Ba­logh P. László — KS.) A Színházi Album mai vendége Poós Éva jelmeztervező • Poós Éva felvétel közben, a Kecskeméti színház varrodájá­ban. (Fotó: Dávid Zoltán.) Színekkel fejez ki mindent, palástjai lassított, királyi moz­gással ajándékozzák meg a szí­nészeket?’. Film, színház, muzsika: Apáti Miklós” Ez már a siker! De amikor el­kezdtünk forgatni, még a pre­mier előtt voltunk. A Színházi Albumban először mutatunk be színházi jelmeztervezőt, méghoz­zá színes filmen. A művészt ter­vezőasztalánál szólaltatja meg dr. Váradi György, majd sorban megelevenednek ismert munkái, például a Veronai fiúk jelmezei, a Fővárosi Operettszínházból, szóba kerülnek a kecskeméti szín­házbeliek, Don Carlos és még sok más. Vázlatok, tervek sorakoznak és máris a Katona József Szín­ház varrodájában vagyunk, ahol Vass Éva palástját próbálják. Gyqrs megbeszélés a két fősza­básszal, Molnár Jánosnéval és Lacza Imrével és már a színpa­don látjuk viszont a megvalósult „álmokat” Racine: Bereníké-jé- ben, Vass Éván, Gábor Miklóson és Farády Istvánon. Teljes portré egy jelmezterve­zőről? Korántsem. Néhány perc vallomás önmagáról, ars poétiká­járól és egy jelmezterv útja a színpadig. Színes adás tv I. műsor, októ­ber 23-án. Radó Gyula Fényképezőgép-múzeum Ritkán látni olyan gyűjteményt, amilyennel Crigorij Dorohov, a voronyezsi mezőgazdasági főisko­la nyelvésze rendelkezik. Hosszú éveket szentelt hobbyjának: a régi fényképezőgépek és fotog­ráfiai berendezések gyűjtésének. Gyűjteménye jelenleg több mint hatvan fényképezőgépből és negyven objektívból áll. Van ben­ne klapp-kamera, Chevalier márkájú 1839.es kiadású daguer- rotip-kamera, 1840-es kiadású Petzval-féle hordozható készülék, az amerikai Baush and Lomb cég objektívje. Jelentős helyet foglalnak el a hazai gyártmá­nyok: a Fotokor, a Turiszt, FED, Zorkij márkájú gépek. Grigorij Dorohov rendszeresen tart fotós tárgyú előadásokat, fotóklubot vezet, ahol gyakran mutatja be egyedülálló gyűjteményét. Katarzis ': * ■ ■ m éslközművelődés •Azok, akik ismerik az antik görögök katarzis-elméletét, tud­ják: a műalkotás úgy hat az em­berre, mint valami tisztítótűz. Az olvasó például megsiratja azt a regényhőst. aki felpusztul, meg­rendülése azonban nem hason­lítható ahhoz a gyászos érzéshez,, amelyet egy hozzá közel álló, valóságos személy elvesztése vált ki belőle. A regényhős halála okozta fájdalom megtisztítja, fől- magasztosítja — megváltoztatja. Némi túlzással: más, értékesebb, gazdagabb lelkivilágú emberré teszi. Csakhogy aki némi élettapasz­talattal rendelkezik, nagyon jól tudja, hogy a lélek gazdagodása nem ennyire egyszerű. S fölöt­tébb naivitásra vallana. azt hin­ni, hogy a regényhősök szomorú sorsa nyomán keletkező katarzi­sok száma arányos az olvasók ne- mesedésével. Hiszen akad. akiről a világirodalom legcsodálatosabb tragédiája is úgy pereg le. akár a falról a borsó. S van, aki olcsó történetekből olvas ki „megren­dítő” igazságokat. Ne törjünk pálcát egyikük fölött sem. Nincs kizárva, hogy előbbi nem osto­ba. nem menthetetlenül érzéket­len, hanem csupán nem a kellő pillanatban vette kezébe a még­oly kitűnő könyvet: akkor, ami­kor valamilyen oknál fogva épp hiányzott belőle a fogékonyság a könyv mondandója iránt. S az sem kizárt, hogy valaki olcsó történetek igazságain keresztül jut el az igényes irodalomhoz. Mit akarok mindezzel monda­ni? Azt, hogy a kelleténél keve­sebbet tudunk azokról a szelle­mi lépcsőfokokról, amelyeken az ember élete során mind maga­sabbra emelkedhet. Nemigen is­merjük a fölfelé haladás jellem­zőit. Nincs fogalmunk- róla, mi­ként segíthetjük-igazíthatjuk ezt az utat; miféle kapaszkodókra, ösztönzőkre volna szüksége an­nak, aki elindult rajta. • Közművelődésünk mintha beérné annyival: ki-ki olvasson minél több könyvet, járjon tár- latra-múzeumba. nézze meg a művészileg értékes filmeket, színdárabokat, s ha módja van rá, ismerkedjen meg a zeneiro­dalom remekeivel. A többi már úgyszólván jön magától. A re­mekművek hatása előbb-utóbb mi ndenkéooen érvényesül. Ez azonban csak részigazság. Shakespeare, Tolsztoj. Solohov valóban nem szorul mankóra, de az sem lehet vitás. hogy_ műveik emberformáló hatását elősegíthe­ti vagy hátráltathatja az a kö­zeg. amely az olvasót körülfog­ja. ■ Innen ' származnak kétségei, fogékonyságai, érzékenv*é«eí *jf- zéketlenségei. Ez oltja belé azo­kat a tulajdonságokat, amelyek olvasói énjét kialakítják. Ponto­sabban: alakítják, tudniillik ez a folyamat sohasem zárul le.^Akár tudomást vesz róla közművelő­désünk, akár nem. Mi energiáink java részét az in­dításra összoontosítjuk. Mun­kánk eredményességét a többi között azzal érzékeltetjük, hogy például az ország lakosságának egyötöde könyvtári olvasó, s a tavaly szóban forgó 2 millió 400 ezer "ember mintegy 56 millió kö­tetet olvasott el. Arról azonban sejtelmünk sincs, hogy ez az 56 millió kötet miként hatott rájuk. változtatott-e valamit gondolko­zásmódjukon, sokan vagy kevesen voltak-e közöttük, akikben az ol­vasottak megindítottak bizonyos folyamatokat, s hányukról per­gett le nyomtalanul ihindaz, amit az írók szerettek volna megértet­ni velük. Még kevesebbet tudunk arról, hogy miféle úton-módon lehetne elősegíteni az elolvasot- tak emberformáló hatásának mi­nél erőteljesebb érvényesülését; mit tehetnénk azért, hogy a köny­vekben, festményekben, filmek­ben, színművekben megfogalma­zott művészi igazságok mind több embert ösztönözzenek tár­sadalmilag értelmes cselekvésre. Tehát ne csak gyönyörködtesse­nek, ne csak az okos időtöltés —- csöppet sem lebecsülendő! —esz­közei legyenek, hanem ennél — sokkal többé váljanak: a közvet­len környezet átformálásának in­dítékaivá. • Kár volna tagadni: közmű, vetődésünk egyelőre nem találta meg a fönti, nehezen nyomon követhető folyamatok befolyáso­lásának módját. A többi között azért, mert nem is igen töreke­dett rá. Még mindig túlságosan leköti annak a feladatnak a meg­oldása. amelynek célja a művé­szi értékek iránti érdeklődés föl­ébresztése. Holott napjainkban már kulturális forradalmunk túl­jutott a kezdet kezdetén, és ha­tékonysága mindinkább attól függ, hogy a milliókban immár meglevő igényesség kellőképp se­gíti-e elő szocialista szellemisé­gük kiteljesedését. Ez, persze, nem jelenti a mindmáig föllel­hető kulturális „fehér foltok” fölszámolásáért folytatott szívós munka szükségességének meg­kérdőjelezését Csupán arra utal: időszerű volna fontolóra venni, ésszerű-e közművelődési ener­giáink jelenlegi fölhasználásá­nak rendszere. Nem volna-e gyü­mölcsözőbb. ha nagyobb gondot fordítanánk az olvasóklubokra, a különböző művészbarát körökre, s olyan közösségek' létrehozására, amelyek tagjait nemcsak egy-egy kiállítás, film, színházi előadás; megtekintésének élménye fűzi össze, hanem az utána következő kötetlen eszmecsere is. Bár az említett eszmecsere bi­zonyos firmái kialakultak, ko­rántsem lehetünk elégedettek ve­lük. Az író-olvasó találkozók, a munkások, parasztok és művé­szek részvételével rendezett an­kétok meglehetősen formálisak. Túl sok protokolláris udvarias, kodás taoad hozzájuk, s a köl­csönös feszélyezettség is meggá­tolja azt hogy ezek a találko­zások — eredeti szerepüknek megfelelően — hozzásegítsék a közönséget a műalkotások lénye­gének megértéséhez. Szintén nem arról Van szó. hogy fölöslegesek, hanem arról, hogv többnyire egvkaptafára rendezik őket • Márpedig aligha kell bizo­nyítani: minden bizonnyal meg­érné a fáradságot ha megpró­bálkoznánk ötletes-találékony, kí­sérletező kedvvel újszerű módon megújítani ezeket a találkozókat Pszichológusok, pedagógusok, szo­ciológusok. s más szakemberek valószínűleg sok segítséget tud­nának ehhez adni. V.M. Le áfáról -s a járdáról 'E'ddig semmiféle bizonyíték nem volt arra, hogy elődeink egy-két millió évnél régebben járnak két lábon. S ez engem folyton nyugtalanított. Kételked­tem ugyanis abban, hogy po­tom egy-két millió év alatt meg tudott volna tanulni olyan biz­tonságosan két .lábon mozogni az ember, mint ahogy ma képes. Elannyira, hogy nemcsak fut­ballista lehet belőle, hanem bi­zonyos szinten aluli ittasság ál­lapotában is el-elinog két piciny 1 talpán. Kétkedésemet — íme — nap­jainkban igazolta Carl Johan- •on, a clevelandi egyetem antro­pológusa, aki — tavaly előbuk­kant csbntleletekből — arra kö­vetkeztet, hogy az ember elődei legalább hárommillió esztendő­vel ezelőtt egyenesedtek fel elő­ször. Ez a felfedezés már valami­ével megnyugtatóbb, ámbár a nyakam még erre se tenném rá. Fennállásom óta tudniillik, jó pár meglepetésről értesültem e téren. Alig hagytam el — például — az iskolát, máris sutba dobhat­tam, amit ott makacs fejembe vertek lábraállásunk időpontjá­ról. Mindegy na, mindenesetre szép idő eltelt azóta, hogy első merész ősünk lemászott a fáról, s addig-addig kapaszkodott fa­törzsbe, lecsüngő folyondárokba, míg egyszer rájött a két lábon járás nyitjára. Nem lehetetlen, hogy éppen egy mogorva „Dino” elől kellett mentenie az irháját. Még meg oly sebesen, hogy ka­paszkodnia se volt ideje. Per­sze, másoknál más lehetett a ki­kiváltó ok. Teszem azt, hogy az ősatyus — .de miért ne lehetett volna ősanyus? — mindkét mell­ső végtagja tüskébe hágott négykézlábkor. Oly sokáig tar­tott a gyógyulás, hogy inkább menetelt azontúl a két hátsó lá­bán. Miközben arra ébredt, hogy — nini! — egész jól tartja ma­gát két lábon is. C csak az elsőnek kellett si­^ kerülnie. Ismerve az emberi természetet, bízvást feltételezhet­jük első, két lábra egyenesedett ősünkről is, hogy bántotta a cső­rét megváltozott helyzete. Miért csak ő talpaljon, mint a futó­bolond, míg a többiek a falom­bok biztonságos szövevényéből röhögnek le rá? Nyilván, hogy ő is a hozzá legközelebb állón, gyermekén kezdte a nevelő munkát. Ez járt legkisebb rizikóval. A tőle tel­hető 'legbarátságosabb pofával vicsorgott hát föl rá. egyelőre háta mögé rejtve leghatásosabb érvét, a bunkót. — Fiám, azonnal gyere le a fáról! Itt az ideje, hogy ember váljék belőled. (E történelmi epizódról egyéb­ként a Ludas Matyi október 9-i számában jelent meg hiteles sziklarajz és a fenti aláírás.) VTos^ így kezdődött — jelen- légi tudásunk szerint—leg­alább hárommillió évvel ezelőtt. S mekkorát léptünk előre az­óta! Hogy csak egyet említsünk: testmagasságban abszolúte ver­jük az első kétlábas atyát, aki­nek négy lábcsontja nemcsak a hárommillió évről árulkodott, hanem arról is, hogy gazdája 25 esztendős volt, de csupán egy méter magas. (Gondolom, pan­gott is azjdőtt a kosárlabda- sport) Szóval előre léptünk. A két lábon közlekedő ember feltalál­ta — egyebek közt a ' fütykös mellé — a hadiösvényt, majd idővel a hadiutat. Ez utóbbiról' máig is a legrafináltabbakat produkálja. Reméljük, most már nem sokáig, hiszen hárommillió év, alatt igazán benőhetett a fe- jelágya. Sok egyéb biztató, jel mellett erről tanúskodik, hogy a mai emberiség életének színterén a dorongok, husángok, balták, il­letve ezek mostani megfelelői, a tankok, satöbbi mindinkább leszorulnak a kiépített utakról. El, félre drótkerítéssel, radarral védett kátyús terepekre. A szép sima betonsztrádákat pedig vi­dám röptű gépkocsik milliói szállják meg. Volánjuk mögött — többségében — higgadtan ül­dögélő emberekkel. Szemük boldog figyelésén, kar­juk, törzsük kéjes mozdulatain, egy-egy bonyolult KRESZ-hely- zet ügyes megoldása fölötti örö­mükön valami ahhoz hasonló ámulat tükröződik, mint ami­kor hárommillió évnek előtte a lábonjárást — bocsánat — két- lábasságát élvezte az ember. Az új fordulatokat, várjatlan hely­zeteket, a kitágult világot, moz­gásteret, nagyobb sebességet ahhoz képest, amit a fán töltött évmilliók roppant beszűkített világa jelentett. T>ecsze, mint annak idején a még sokáig fájukhoz! ra­gaszkodó elődök berzenkedtek az első földönjárókra, s nehezen hitték el. hogy jobb két lábon, mint négyen, úgy a ma gyalo­gosaiban is van némi averzió a motorizált járás-keléssel szem­ben. Miként hajdanán egyik a fáról herregett lefelé ínyét és vad, harapásra termett, gyö­kérrel ápolt fogát mutogatva, a másik meg alulról rázta a mancsát, s toporzékolt veszett dühében — úgy ma is, persze há­rommillió év tanulóidővel a háta mögött, tehát jelentősen szelídebben megyeget a purpar- lé. C mennyivel gyorsabb a ^ fejlődés ebben is. Nemcsak fa és anyaföld, illetve járda és betonút viszonylatban pattognak az egymást nevelni szándékozó szikrák hanem például a jármű­vekben ülők, tehát a betonon tiprók között is. És, hogy ne váljanak a járdák, betonutak afféle modern hadiösvénnyé, s -úttá, a bölcs ember törvényerő­re emelte a közlekedési szabá­lyokat. Be is látja, mind jobban az ember, hogy saját jól felfogott érdeke megtanulni ezeket, s hozzájuk tartani magát jövés­menésében. ' Újság, folyóirat, regény, elbúj­hat népszerűség dolgában ilyen olvasmányok mögött, mint a „Mi az új a KRESZ-ben” Című is­mertető kiadvány. Vonaton, bu­szon — öt olvasó ember közül három ezt bújja. A KRESZ-ről való eszmecserékben vadidegen emberek percek alatt barátokká válnak. Parkok padján, klubok sarkában, színházak dohányzó­jában! szünetkor, családi kör­ben valóságos vetélkedők zajla­nak egy-egy közlekedési szituá­ció helyes értelmezése kőiül. Milyen jókat tudnak társalog­ni karburátorról, kuplungról gépköcsizó emberek. Szinte szug- gerálják a gyalogjárókat, a még kívülállókat. — Kartárs, minél előbb gyere le a járdáiról! Itt az ideje, hogy ember váljék belőled. Természetesen, a legcsábosabb szóra sem megy ez azonnaL Mint amiképpen hárommillió éve se rögtön és tömegesen ug­ráltak le eleink a fákról — a már tapasztalt kétlábon járók biztatására. Meg valahogy sajnálja az em­ber egyből bizományiba adni azt a két hátsó végtagot, miko^ hárommillió esztendőt szentelt a kiművelésére. Ügy is eléggé el- satnyította már a sok íróasztali lal. értekezlettel, most tetézze folyton-üléssel az utcán is? Lassan úgy háttérbe szorul a két láb szerepe, hogy tán még a fán is többször használtuk annakelőtte. Tóth István

Next

/
Oldalképek
Tartalom