Petőfi Népe, 1975. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-26 / 226. szám

1975. szeptember 26. 9 PETŐFI NEPE • 5 SZOLNOK, A MŰVÉSZ-VÁROS Bemutatjuk a szolnoki művésztelepet A jelentős képzőművészeti kezdeményezések, mozgalmak a művészettörténet tanúsága sze­rint valamely tájhoz, vidékhez kötődnek. Rendszerint a vidék felől áradt az a termékenyítő hatás, amely művészetünket fel­frissítette, gazdagította, és to­vább lendítette. így Szolnok esetében is megállapítható, hogy e város fontos tényezője kultu­rális életünknek. Első felfedezője és hangadója e tájnak .August von Petten- kofen volt a múlt század köze­pén.^ Az 1 osztrák festőt megej­tette' e vidéknek és népének va­rázsa. Vissza-vissza kellett Szol­nokra, térnie, mert azt a mélyen egyszerű realisztikus és ízes hangot kereste, amelyre itt ta­lált rá. A génius lóéinak kifür­készhetetlen vonzása az, ami múzsájává tette Szolnokot, csak­úgy, mint osztrák festőtársai­nak J. G. Raffaltnak, Otto von Thorennek. Leopold Carl Mül- lernek, Tina Blaunak, és a ki­váló Anton Romakonak. E mesterek munkásságával megismerkedhetett Szolnok kö­zönsége Kaposváry Gyula kezde­ményezése révén, azon a nagy­szerű kiállításon, amelyen 1975— 76-ban Szolnokon, majd Buda­pesten, Bécsben és Grázban ren­deznek meg a Magyar' Nemzeti Galéria, a szolnoki Damjanich János Múzeum, a bécsi Historis­ches Múseurh, a grazi Neue Ga­léria am Landesmuzeum Joanne­um és a bécsi österreichische Ga­lerie anyagából. E kiállítás képei megmutatják, hogy Szolnok vá­ros és határa bőséggel kínálta a legváltozatosabb témákat, ame­lyek közül festőnk legszíveseb­ben a kirakodóvásárok kifogyha­tatlanul mozgalmas jeleneteit örökítették meg. Itt dolgoznak naphosszat fes­tőállványuk előtt a következő generáció hazai művészei is, mint Deák Ebner Lajos, Bihari Sán­dor, Bőhm Pál, mindig a látható valósághoz, az élethez ragasz­kodva beszéltek a népről. Műve­ikben felvetődnek a szabad ég alatti megvilágítás, a levegő és fény érzékeltetésének kérdései. Eredményeik mutatják — és ez a szolnoki festészet nagy érdeme — hogy a tematikus népéletfes- tészet és a plainair ■ célkitűzések mennyire összegyeztethetetők. Hogy munkásságuk milyen ér­lelő hatású volt a hazai hagyo­mányok keretében, az legvilágo­sabban olyan művekben mérhető le, amelyek témájukban a múltba nyúlnak vissza, de szellemük mégis új: a Szolnokon többször dolgozó Koszta József — aki az ismert Muskátlis leány című mű­vét is itt festette — például visz- szatér Deák Ébnerhez Hazatérő aratóinak témájában. Fényes Adolf neve a szolnoki festészet fémjelzői közé tartozik. Szolnokon a napsütött paraszti udvarok látványa, az árnyékok hűvössége, a meszelt falak ragyo­gása derítette fel e mester pa­lettájának korábban sötét hang­vételű színvilágát. Híressé vált „Szegény ember” képeivel az ag- rárproletáriátus megviselt arcát hozta festészetünkbe. Hasonló in- dításúak Mednyánszky László „Csavargó” és „Szegény legé­nyei”. Mednyánszky is azok kö­zött volt, akik 1899-ben a kul­tuszminiszterhez folyamodtak, hogy segítse őket Szolnokon „mint a magyarság egyik jelleg­zetes központjában való letelepe­désben”, de már ezt megelőzően is gyakorta megfordult e tájon. A szolnoki hagyományt szám- bavéve meg kell említeni Agghá- zy Gyula, Hegedűs László, Mi- halik Dániel, Olgyai Ferenc, Per­mutter Izsák és Zemplényi Tiva­dar nevét. A művésztelep törté­netével összeforrott a Pólya fi­vérek, Szlányi Lajos, Zombori Lajos, Vidovszky Béla és Zádor István neve és emlékezetes ma­rad Borbereki Kováts Zoltán és Mattioni Eszter itteni műkö­dése. A korán elhunyt Aba-Novák Vilmost kivételes hely illeti meg a szolnoki művészet rangadói között. Aba-Novák elbeszélő ked­ve, új festői látásmódja hívta életre a Biharival megtorpant eseményábrázoló népéletkép mű­faját. Alakjainak kifejezésteljes • Zádor István: A Szolnoki Művésztelep (rézkarc). beszédességével, részletekbe ható éles megfigyelésével meséli el a szolnoki vásárok életét. Paraszt­képeivel és cirkuszjeleneteivel a magalátta Szolnokot fedezte fel festészetünk számára és tette halhatatlanná életművét. A háború pusztítása tönkretet­te a művésztelepet. A szinte hely- rehozhatatlannak látszó épülete­ket a Képzőművészeti Alap az 1955—57-es években felépítette. A telep ma a Városi Tanács ered­ményes gondozásában áll és ki­vételes alkotó lehetőséget bizto­sít az itt dolgozó« művészeknek. Közöttük elsősorban Chiovini Fe­renc neve fémjelzi a nagy múltú művésztelepet, a hagyományokra épült, országszerte számontartott népszerű művészetével. Művész­társai Baranyó Sándor, Berényi Ferenc, Bokros László, Fazekas Magdolna, Meggyes László festő­művészek, Nagy . István, Sípos Ferenc, Szabó László szobrász- művészek ugyancsak gazdag eredményekkel vesznek részt a hazai és a határon túli kiállítá­sainkon. De nemcsak a művészek, ha­nem az illetékes hatóságok is eredményesen vesznek részt ab­ban a munkában, amelynek cél­ja a szocialista ország kulturá­lis életének minél sokoldalúbb fellendítése. A közelmúltban or­szágos érdeklődést váltott ki a Megyei Tanács kezdeményezte Művészeti Triennálé első sereg­szemléje. A Városi Tanács — a Művésztelep gazdájaként —, most hozta tető alá a régi tervet, a vendégműtermek megszervezését, ami a művészeti élet kölcsönha- tású felfrissítését célozza. Ugyan­ez a szempont vezette Szolnok Városi Tanácsát a külföldi kap­csolatok kiépítésénél, amikor tar­tós .és jól bevált barátságotíkötött a tallini, a finnországi és francia művészek egy-egy csoportjával. A Közép-magyarországi Képző­művészek Szervezete Szolnokon van, amely körülmény a Bács- megyei művészeknek, Kecskemét, Baja, Jászberény és a környező városok és községek festőinek és szobrászainak is kiállítási lehe­tőséget teremt Szolnokon. A szá-. mos képzőművészeti rendezvény mellett kiemelkedik az ország­szerte nagy érdeklődéssel várt képzőművészeti fesztivál. Ez az esemény a Magyarországon első­ízben tartandó UNESCO Képző- művészeti Világhét alkalmából — szeptember 20—28 között — Szol­lep nőkön kerül megrendezésre. Mindez arra vall, hogy Szolno­kon nem honol a tespedés szel­leme és a 900 éves város példa­mutatóan kiveszi részét korunk elvégzetlen művészeti feladatai­ból. Bényi László Ismét eljuttatták hozzánk a bácsalmási úttörők a gondosan, pontosan szerkesztett csapatúj- ságot, a Kukkantót. A jubileumi köszöntőn túl rész­letes útmutatást tartalmaz az egész úttörőévre vonatkozóan. Szép gondolatokkal ismertetik a csapat minden tagjával az „őriz­zük a lángot” — jelmondat értel­mét, a háromágú láng mondani­valóját. „Mit kell tennünk? — teszik fel a kérdést. — Közösen kell cse­lekednünk, közösen kell kutatá­sainkat végeznünk. Közösen az őrsért, a rajért, az úttörőcsapa­tért, a lakóhelyért, az iskoláért, a hazáért. Mindez nemes tettek’, rendszeres feladatok vállalását, teljesítését jelenti. Ennek jegyé­ben kap fontos szerepet a közös cselekvés a mozgalmi életben.” Jól érzékelteti a kilenctagú szerkesztő bizottság közös írása a kutatómunka jelentőségét is „Harmincéves múltunk, illetve az úttörőközösségek számára új ismeretek, összefüggések feltárá­sát feszi lehetővé. A kutatási ter­veket közösen készítsék elő az őrsök, rajok illetve a csapat tag­jai. A munkában azonban önkén­tesen vehessen részt mindenki. Valamennyiünknek örömet, izgal­mas feladatot jelentsen az előző nemzedékek életének megismeré­se, hiszen az ő munkájuk is hozzá­tartozik a Magyar Úttörők Szö­vetségének történetéhez. Ezért igazi nyomolvasó munka a 30 éves múlt, a hagyományok felde­rítése. A lapban — mint mindig — most is jutott hely a pajtások beszámolóinak. A tovatűnt vaká­ció idején sokan töltöttek hosz- szabb, rövidebb időt különböző táborokban. Orovecz Márta — négy társával— Csillebércen szerzett felejthetetlen élményeket. Különösen emlékezetes marad számára a Pajtás szerkesztőségé­ben tett látogatás. („Mivel a Kuk. kantót is képviseltük nyitott szemmel figyeltük és hegyes ce­ruzával jegyeztük a látottakat”) Az ofszetnyomóéban az igazga­tónő kalauzolta a pajtásokat. Min­den gépet, munkaműveletet meg­mutatott. A táborban több író és sportoló kereste fel őket. Talál­koztak az újságíró Dobozy Zsu­zsával, Elek Ilonával, a híres ví­vóval és a Ludas Matyi fiatal ka­rikaturistájával, Dallos Jenövei. A táborban tartott tiltakozó nagy­gyűlésen a bácsalmási pajtások Portugáliát képviselték, forradal­mi dalokkal fejezték ki együtt­érzésüket az elnyomottakkal. örsvezeíőképző táborban járt Rasztik Tibor. Sok mindent ta­nult, amit a gyakorlati munka során hasznosítani tud. Megta­nulta hogyan kell portyát szer­vezni, mit érdemes gyűjteni a különböző kirándulásokon. A debreceni őrsvezetői találko­zóra Petrekanics Éva és Milánko- vics Mária utazott el. A négyna­pos eseményen sok élményt kí­náltak számukra a vendéglátók. Jártak a Hortobágyon, majd Bal­mazújvárosban felkeresték Veres Péter szülőházát, beszélgettek az író leányával. A találkozó fény­pontja az ötletvásár volt! Egy­mástól tanullták, „vették” a jobbnál jobb ötleteket, vffláám- tréfákalt, dalokat. Ostie Erika és Rasztik Marika bajai ifivezető-képző táborban is­merkedett az úttörőév soron kö­vetkező mozgalmi feladataival. Legérdekesebbeknek — mind­ketten — a nevelési módszerek­ről tartott előadásokat tartották. Nagyszerűen hasznosítják majd a Baján tanultakat a csapatnál, ahol kisdobosok, majd úttörők voltak most pedig ifivezetőként tevé­kenykednék. A Kukkantó további lapjain a nagyközség fejlesztéséről, új ipari üzemekről a vízvezeték-hálózat bővítéséről, új utakról szóló hír­adásnak is jut hely. Egyetlen kívánsággal zárjuk az e heti Úttörőéletet: a megye több, jól dolgozó úttörőcsapatának ve­zetősége adjon ki hasonló tartal­mas, gondolatébresztő, értékes úttörőújságot! Selmeci Katalin Leonardo da Vinci volt az egyik apostol ISzabó László: Leila. # Chiovini Ferenc: A Tisza. A Szovjetunió Tudományos Akadémiája információtovábbí­tással foglalkozó intézetének elektronikus számítógépe Az utol­só vacsora Sízent Bertalan apos­tolát magával da Vincivel azono­sította. Az azonosításhoz szüksé­ges adatokat Valentyin Golovin kibernetikus táplálta be a szá­mítógépbe. Golovin felfedezte, hogy Szent Bertalan fejének pi- roskrétarajz vázlata, amelyet a windsori könyvtárban őriznek, feltűnően hasonlít azokra a férfi profilokra, amelyeket Leonardo több alkalommal lerajzolt az em­beri arc arányainak kutatása so­rán. „Leonardo — mondja Golovin — e tanulmányait nem képzelet után rajzolta. Profiljának jelleg­zetes vonásai, előreugró ajka, ma­gas homloka megegyezik a tori­nói múzeumban látható önarcké­pével”. Golovin útmutatásai alapján a technikusok betáplál­ták a számítógépbe mindazokat a szükséges adatokat, amelyek alapján megkapják a festmény plasztikus alakváltozásait. „Ezzel a technikával — magyarázza Go­lovin — megkaphatjuk ugyanan­nak az arcnak mosolygós, ráncok­kal barázdált vagy fiatal válto­zatait”. Az elektronikus agy tehát meg­fiatalította Leonardo anatómiai vázlatait. Az eredmény: meglepő hasonlatosság a windsori könyv­tárban őrzött piroskrétarajzzaL „Ezután — mondja Golovin,, — ugyanezzel az eljárással megfor­dítottam a torinói múzeumban lévő Leonardo önarckép profil­ját, ráhelyeztem Az utolsó vacso­ra Szent Bertalan apostolának képére”. Ez a két kép is tökéle­tesen fedte egymást. Golovin ugyanazzal a módszer­rel bebizonyította, hogy Az utolsó vacsora Szent Tamás alakja tu­lajdonképpen Leon Battista Al­bertit ábrázolja. „Szent Bertalan és Szent Tamás — magyarázza a szovjet tudói — ikertestvérek voltak. Ha Leonardo saját ma­gát festette meg Szent Bertalan személyében, érthető, hogy Szent Tamás alakját „Lelki ikertest­véréről” Leon Battista Albertiről mintázta”. — Tisztában van maga azzal asszonyom, hogy mi jár a hatóság félrevezetéséért?,— kérdezte az őrnagy Pintér Lajosnétól, akit új- jra behívattak. — Kérem, én olyan szerencsét­len vagyolc! — válaszolta remegő hangon az asszony és sírvafa- kadt. — Nyugodjon meg. A szeren­csétlenség önmagában még nem bűntett. Inkább most már beszél­jen őszintén. Úgyis tudunk min­dent, de el kell mondania a té­nyeket önnek is. — Én már bele voltam nyu­godva abba, hogy Kormányos szakít velem. Jó, rendben van* gondoltam magamban, ha elhagy, hát elhagy. Maradok továbbra is az állatorvos mellett. Vagy mit tudom én, hogy mit is akartam." De amikor november 1-én az esti órákban megláttam ezeket együtt a temetőben felborult velem a világ. Hát még mindig ez a nő keresztezi az életemet? Nem tu­dok én ettől soha megszabadul­ni? — kérdeztem önmagámtól és bár nem természetem az ilyesmi, akkor kiborultam és nemjs a nőt, hanem a mérnököt kezdtem szid­ni. Legnagyobb meglepetésemre Gizella csatlakozott hozzám és ő is ócsárolni kezdte Lászlót. Vala­mi disszidálási szándékot, tervet említett, meg ékszereket, meg azt, hogy őt íme mennyire félrevezet­ték. — Kik tartózkodtak még a kö­zelben ? — Érdekes módon, bár sokan voltak a temetőben, de minket azt hiszem, senki nem látott. Nagy fákkal, sűrű bokrokkal kö­rülvett parcellában vannak a sí­rok. Csak hárman voltunk ott. Egyszercsak látom ám, hogy Kormányos leemeli a szomszéd kriptáról a cementgalambot és hátulról hatalmas ütést mér vele Gizella fejére. A nő azonnal és szótlanul elzuhant, Én nagyon megrémültem, szólni, mozdulni sáp bírtam. Csak azt láttam, hogy Kormányos a nő zsebéből egy papírlapot vesz elő, majd elém térdelt. — Drágám, csak téged szeret­lek. Ez a nő nekem eszköz volt csupán, de itt a papír, együtt me­gyünk Svédországba az éksze­rekkel. Ugye, velem jössz és nem hagysz el... Ezeket mondta ne­kem Kormányos jés én megsimo­gattam a fejét. Szerettem ezt az embert, s megígértem neki, hogy nem árulom el és vele megyek. Csak később, napok múlva gon­doltam át a helyzetemet. Akkor, miután megígértem neki mindent, pánikszerűen hazarohantam. Azt sem tudom, hogy milyen éksze­rekről beszélt, mert utána egy­szer sem keresett, nem is hívott. Azt hiszem el is hagyta az orszá­got. — Vezessék be Kormányos Lászlót! — szólt a telefonba az őrnagy, s néhány perc múlva egy rendőr kíséretében az őrizetes Kormányos állt meg az ajtóban. Pintérnét egy pillantásra sem méltatta, mert hite szerint az asszony megszegte ígéretét és elárulta a rendőrségen. — Nos, Kormányos. Ott tartot­tunk, hogy egyet ütött. — Igen, egyet ütöttem. — Hol van az a papír, amit Lánczos Gizella zsebéből kivett? — Eldobtam. Teljesen használ­hatatlan volt. — Hogyhogy használhatatlan? Mi volt a papíron? — Említettem, hogy ötvenezer forintért szerezte meg Gizella a kripta rajzát, megjelölve benne azt a helyet, ahol az ékszerek vannak. Csakhogy az illető, aki a rajzot készítette, egyáltalán nem ismerte a kriptát, az öreg soha - nem fizetett neki a titok­tartásért, de kicsikart ötvenezer forintot és készített egy rajzot hasból. — Miről gondolja, hogy hasból készítette a rajzot? . — Miután Pintérné elrohant, én Gizellát betakartam a kabát­jával. Azért tudtam betakarni, mert a kabát csak a vállára volt terítve, s amikor a földre zuhant, az leesett róla. De közben valaki arra jött és én elrejtőztem, majd újra visszamentem. A papíron le­vő rajz alapján próbáltam meg­keresni az ékszer helyét, de hiába fordítottam meg a kripta már­vány tetejének közepén elhelye­zett bronz karika közül az egyi­ket, semmi nem mozdult. Pedig a terv szerint ebben az esetben az ugyancsak fekete márvány sírkőnek el kellett volna fordul­nia. Nem fordult el. Sőt, nem is bírtam feldönteni. Pedig ha az elfordul, alatta a márványból ki­képzett üregben ott az ékszer. — Szóval nem találta meg? — Nem is volt sok időm keres­gélni, próbálkozni. Arra gondol­tam, hogy Gizella holttestét el­rejtem valahová. A sáros, vizes talajon azonban nem tudtam messze vinni, ugyanakkor a ko­rábban ott megfordult férfi he­lyett már többen jöttek a hely­színre. Rendőrök is. Addigra vi­szont Gizella már nem ott volt, mint korábban. Én talán ötven méterre lehettem tőlük, s hal­lottam, hogy tanakodtak, majd elmennek. — Kocsival volt kint? — Igen. De a kocsi a Gizelláé. Ma is a garázsomban áll. Azzal mentem haza. — De előtte azért még történt valami, Kormányos! ■— Miután a rendőrök elmen­tek, nem sok idő múlva ismét megjelent a helyszínen az esőka­bátos ember. Most már olyan kö­zel voltam hozzá, hogy felismer­tem: a temetőőr. Tudtam, hogy meglátott, mert egy nagy zseb­lámpával világított. Hirtelen egy sírkő mögé bújtam, s amikor odaért, ráugrottam. Nem akartam megölni, csupán ártalmatlanná tenni, időt nyerni, hogy kijuthas­sak a temetőből. Ez szerencsére sikerült is. — S miért mondott le a disszi­dálási tervről? — Kérem, még nem kaptam meg az útlevelet. Anélkül pedig teljesen reménytelen dolog át­jutni a határon. — Nos, 'mit szól ehhez, asszo­nyom? — fordult az elképedt Pintérnéhez az őrnagy. — Fenn­tartja még a korábbi vallomását? — Én akkor még nem láttam tisztán, őrnagy úr. Kérem, ne haragudjanak rám. Én szerettem Kormányos Lászlót és menteni akartam — rebegte az asszony és tekintetével a mérnök tekintetét kereste, de az elfordította a fejét. — Persze, itt nem arról van szó, hogy haragszom-e magára vagy sem. ön félrevezette a rendőrséget. Arról nem is beszél­ve, hogy feljelentési kötelezett­ség is van a világon. Kormányost — miután aláírta a jegyzőkönyvet — elvezették. Pintérné még állt egy darabig, nem merte megkérdezni, hogy vele most mi lesz. — Maga most elmehet. De más­kor legyen okosabb és ne csak h szívére hallgasson, hanem az eszére is — jegyezte meg Benke, majd hozzátette: — Könnyen nagy bajba keveredhetett volna. Az asszony elment. De alig húzta be maga mögött az ajtót, megszólalt a telefon az őrnagy asztalán. Szokásához híven most sem szólt bele, megvárta, míg a » hívó jelentkezik. — Beismerte? — kérdezett vissza Benke és tágra nyílt a szeme az üveg mögött. — Ja, szóvál csak a gyűrűt? Az más! Jó, folytassák a kj**B- gatást. Nem kétséges, hogy ez az. ember a tettes. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom