Petőfi Népe, 1975. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-21 / 222. szám

Vejnemöjnen pihenni tért Vikár Béla emlékezete Somogyi földön, Hetes község­ben látta meg a napvilágot 1859. április 1-én, és a nagy folyó mentén, Dunavecse egyik szerény, nádtetős épületében halt meg 1945. szeptember 22-én. Nyolc­vanhat esztendős volt Vikár Bé­la, Magyarország nagy öregje, imikor távozott az élők sorából, le a kis faluban csak kevesen tudták, ki is volt tulajdonkép­pen. Ma már emléktábla díszíti a Vándor utca 4-es számú — az­óta cseréptetővel befedett — há­zat, s a Vándor utca elnevezése is megváltozott, Vikár Béla ne­vét vette fel. A tanács, a nép­front, s a kis úttörők ápolgatják emlékét. S híven őrizte meg min­den egyes ittmaradt kéziratát, feljegyzését Molnár Lajos refor­mátus lelkész, *aki nemcsak ked­ves beszélgetőtársa volt életé­nek utolsó éveiben Vikár Bélá­nak, de segítője, gyámolítója is a nehéz napokban. Tőle hallot­tam az emlékezést azokról az időkről: Egy kis táskával érkezett Du- navecsére 1944. áprilisában. Fő­városi lakását bombatalálat érte, s itt keresett nővérénél, Fazekas Károlyné Vikár Katalinnál me­nedéket. Fazekasné egy Somogy megyei tanító özvegye volt, s Vi­kár Béla nyaranta többször is le­látogatott hozzá. Otthon érezte magát Tinka nővére mellett, aki­nek egy hazai gondviselője is volt, Daun Jánosné Bárány Fran­ciska személyében, akit környe­zete csak Fáninak hívott, hiszen fiatalabb is volt náluk. Fáni később — gazdái halála után — hazakívánkozott, azt mondta, ott akar meghalni somogyi földben. Hogy milyen ember volt az -öregúr? Nagyon szeretetreméltó, s igen derűs kedélyű ember, ö, aki a Kalevalát, a hatalmas finn népi eposzt oly zengzetesen szép magyar. nyelven tudta visszaad­ni — igaz, hogy sokáig, majd hu­szonöt évig dolgozott rajta —, s a Párducbőrös lovag lefordítása kedvéért még grúzul is megta­nult, több nyelven beszélt, nem egy tudományos társaságnak és az akadémiának is tagja volt, sosem restellte a vidám, tréfás szót. Vikár Béla itt töltött másfél esztendejének írásos emlékei közt nem egy bökkvers, gondűző afo­rizma, szójáték is található. Folyton dolgozott valamin. A népdal szeretetét még édesany­jától, Vikár Jánosné, született Szomju Veronikától örökölte, aki nemcsak a dalok szeretetét hagy­ta rá, de megtanította azok gyűj­tésére is. Bejárta a Nagyalföldet, Székelyföldet, s fonográffal — ő volt az első a világon, aki ezt a korszerű módszert alkalmazta — gyűjtötte a szebbnél szebb nép­dalokat. Ezek közül is talán leg­híresebb a Somogy megye nép- költészete című munkája, majd a Magyar népköltés című kétkö­tetes gyűjteménye, amelyeknek nagy értéke, hogy nemcsak a dal­lamot, de a szövegeket is meg­örökítette. Neves gyorsíró volt ugyanis — országgyűlési gyors­íróként, revizorként működött évekig —, aki ezt a tudományát a népdalgyűjtésben is felhasznál­ta. Bartók Béla és Kodály Zoltán elődje volt a népdalgyűjtésben, s mint egy helyen említi, odaköl­csönözte nekik a fonográfot, meg­tanította őket annak használatára. A népdalgyűjteményeinek sorsa még utolsó napjaiban is sokat foglalkoztatta, szerette volna is­mét sajtó alá rendezni munkáját. Reménykedett a Rusztaveli újabb kiadásában is. A grúz eposzt még Zichy Mihálynál, Pétervárott tett látogatása során ismerte meg, s érdekes, hogy mennyire élt benne a látogatás emléke öreg napjai­ban is. Még versben is megörö­kítette. A kissé kusza írás, a gon­dos betoldások, javítások egy ké­sőn is tevékeny és frissen mun­káló szellem titkaiba nyújtanak betekintést. Elsétálunk a kis házig, ahol utolsó másfél esztendejét töltöt­te. A szomszédok közt akad még, aki emlékszik az őszhajú, sza­kállas szikár emberre, akit bizony az idő tájt már nemegyszer kellett hazasegíteni, támogatni a temp­lomkertben tett sétáiról. Mint a finn eposz hőse, az agg Vejnemöjnen, ő is megfáradt, élete végefelé. „Tüzláng is lelohad végre Egész éje által égve: Csak a dal ne bágyadna el, Finom vers ne fáradna el... ” — írta a Kalevala szép sorait magyarul, a népdalok gyönyörű nyelvéből sok-sok színt és ízes fordulatot, képet merítve. Így függött össze nála minden: a hírneves gyorsíró, a népdalgyűj­tő, a kiváló műfordító és a költő, aki maga is rímes szóban tudja leginkább kifejezni gondolatait. A háború nem kímélte értéke­it, félszázadnyi munkájának írá­sos emlékeit. Szerencsére, legna­gyobb művei fennmaradtak az Utókorra. A Kalevala újabb ki­adásait sokan őrzik polcukon, s népdalgyűjtő tevékenysége ma is példa az utókor számára. Halálánál csak kevesen voltak régi munkatársai, barátai közül. Éppen azokban a napokban akar­ták felvinni Budapestre, hogy ott dolgozhasson tovább, kedvezőbb körülmények között. Az autó már későn érkezett. Az agg Vejne­möjnen kezéből kihullott a lant, s a toll... Földi porhüvelyét díszsírhelyen tették örök nyugo­vóra a budapesti Kerepesi teme­tőben. Dunavecse lakói nem felejtet­ték el Vikár Bélát. Az általa gyűjtött dalok tovább élnek ma is a fiatalok ajkán. Talán ezekben a percekben is felcsendül valahol: Lement a nap a maga járá­sán ... F. Tóth Pál GOÓR IMRE Anya CSANÁDI IMRE Homokbánya Mészöly Géza festménye (1812) két karján két virágszál más kettő lábainál homloka a napot tartja behajlik a föld alatta Alkonyat tűz tűz fűzre száll fűre harmat szél szitál áll a hulló alkonyaiban aranyában öntudatlan égi rózsa rózsaszál Paripák dob szól a buckáról két pej ló viháncol pata pata pata huppan homokvihar kel nyomukban galagonyán nyírfalombon túl mennyei messzi dombon csattog zeng a világ röppennek a paripák Ki tudja? tán a Kiskunság világa. Tanyát rejt egy két rongyos jegenye. Fenyér, homokhát, oldalvást kirágva; kenyérnyom-háló, csámpás rajz, henye. Kislány bámul vereslő pusztaságba, toprongyosan tűnődik: menjen-e? Díszül, tüskés labdákkal szerteszéled szép kék virága szamárkenyérnek. PARDI ANNA Az utolsó éjszakán Azon az utolsó éjszakán sokáig figyelte az alvó másikat. Az örökre elfáradtak mérhetnek fel mindent így, egyetlen több órás pillantással. S tudta, mire feljön a Nap, üres szobában zeng egy légy a szőnyegen, a fiú köhint, munkába indul, újságot vesz, ásít néhányat, s megebédel egykedvűen. De ő, akin minden teher, és minden lobogó, sötét indulat, minden visszája, állati fehérje-érzet, s minden tündöklő gondolat — őneki is indulnia kell, ki tudja, mi felé. A GYERMEKRAJZOKTÓL A VÁROSKÉPIG A megye képzőművészetéről A Művészet című folyóirat idei 6. száma részletesen foglalko­zott Bács-Kiskun művészeti múltjával, és bemutatta az újabb törekvéseket. Majd mindezek alapján próbálta körvonalazni a lehetséges jövőt. Az összeállítás­ból kiderült, a megye mai kép­zőművészetének gyökerei nem az itteni tájon megfogant szel­lemi és anyagi kultúrába kapasz­kodik legerősebben. Mindeneset­re a születő műalkotások nagyob­bik hányada a pillanatok, az egyszeri helyzetek rögzítését tűzi ki célul; tehát legerősebb meg­határozójuk a zsánerszerűség. Noha éppen ennek a területnek tágan és valóságosan értelmezett művészeti hagyományai — első­sorban a legtöbb ősi kép-elemet , napjainkig örökítő, máig egysé­ges és szerves népművészet — adhatna többeknek ösztönzést másfajta ábrázolási törekvések­hez. Ahogy például a népi épí­tészet alkotó, mai igényekhez igazított felhasználása szép ered­ményeket hoz az építészetben. Sajnos, nálunk egyetlen mű­vészeti iskolatípusban sem taní­tanak magyar népművészetet és tárgykultúrát. Sajnálatos, de a reneszánsztól bekövetkezett mű­vészeti változásokat látva tör­vényszerű is, hogy képzőművé­szetünknek mindeddig nem Volt Bartók Bélája és Kodály Zoltán­ja. Pedig talán épp itt, ezen a tájon lehetne remélni. Vajon mi jellemzi az itteni festők, szobrászok és grafikusok ^törekvéseit? Mindenekelőtt a nyitottság, az egyöntetű iskola­jelleg és csoportos föllépés ter­mészetes hiánya. Hasonlóságok leginkább a festői hagyományok­hoz fűződő viszonyban figyel­hetők meg. a terület földrajzi, táji adottságai az alföldi festé­szet áramához való csatlakozást látszanak indokolni. Szabó György — bár kétségtelenül túl­zó — véleménye szerint az itt létrejövő „ ... munkák jó része az úgynevezett „alföldi iskola” hatása alatt áll, fáradtan és öt- lettelenül ismételgeti annak amúgyis kifulladó tartalmait.” (Élet és Irodalom, 1972. márc. 4.) A megye más-más képzési for­mátlan tanult, különböző felké­szültségű, alkotóinak egy része az alföldi' festészet hagyományait örökíti tovább. Kisebb-nagyobb eltérésekkel és eltávolodásokkal föllelhető ez Gál Sándor, Kun István, Bozsó János, Diószegi Ba­lázs, Kiss J. Zoltán, Weintrager • Bodri Ferenc grafikája. Adolf. . Göldner Tibor. B. Mikii Ferenc és részben Marostordai Anna, Kovács László, Schnúr Jó­zsef, de ifj. Éber Sándor törek­véseiben is. Külön kell szólni azokról, akik oktató-nevelő munkájukkal köz­vetlenül hatnak a fiatalokra. A túl határozott, sőt olykor kény­szerítő tanítást a gyerekek ne­hezen viselik el. illetve „taná- rosan” kezdenek festeni és raj­zolni. A pedagógusok képzettsé­géből következően előfordul, hogy a síkábrázolást erőltetik a térbeli gondolkodás fejlesztése helyett is. Noha például a pető- fiszállási gyerekek kerámiai ■ és Kecskeméten a máriavárosi is­kolában készülő sókerámiák jó eredményeket mutatnak. A kép­zőművészekkel és a képzőmű­vész-tanárokkal egyaránt meges­het, hogy ha nem gazdagítják kellőképpen szellemi erejüket, akkor megragadnak egy rutin­szinten, s csak korábbi legjobb eredményeik gyöngébb ismétlé­se, variálása születhet meg. A megye képzőművészeinek másik része — különösen a fia­talabbak — már nem az alföldi fes­tészet indításaival küzd meg sa­ját művészegyéniségéért. Más áb­rázolási modellektől, irányokból okulva, más iskoláztatással és életérzéssel igyekeznek saját láb­ra állni. Náluk gyakoribb a mun-, tázsszerű, általános jelentéstar­talmakat hordozó kifejezési tö­rekvés. Itt kell említenünk Tóth Menyhért mítosz-teremtését, Goór Imre újabb, a népművészettel egyre szorosabb szellemi kap­csolatot tartó műveit, Kalmárné Horóczi Margit képeit és Bodor Miklós tusrajzait.. Miskolczy Fe­renc, Noel O. Gábor, Palkó Jó­zsef, Bagi Béla.' B. Boros Ilona, Túrt Endre, Szappanos István, Bodri Fprenc, Klossy Irén, Lisz­tes Cser Éva festői és grafikai tevékenysége, illetve Pálfy Gusz­táv szobrászata más-más indít- , tatások alapján alakult és ala­kul egyéni arculatú művészetté. A Bács-Kiskun megyei Tanács munkája révén — az illetékes pártszervek eszmei segítségével — az utóbbi évek több kezdemé­nyezése hozott máris fontos ered­ményeket. Például A népművé­szet szellemében címmel orszá­gos képző- és iparművészeti ki­állítás indult; az I. Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelep bizonyította a zománc nagy fe­lületekre alkalmas felhasználá­sának szükségességét is; a me­gyei fafaragók évről évre jó kö­rülmények között dolgozhatnak együtt nyaranta; halad a Kecs­keméti Kerámia Stúdió szerve­zése. Ma már az is elképzelhető, hogy játszótereinken igazi, gye­rekekre szabott játékok — Nagy Kristóf fafaragásai — várják a kicsinyeket, hogy szebb és alkal­masabb használati tárgyakat ve­hessünk kézbe (Probstner János és a Kerámia Stúdió munkájá­nak remélhető hatásaként), hogy a kínosan egyforma lakóházak külső képe egyéni jegyeket nyer­jen.' A felelősségteljes munkából, környezetünk és életünk jobbá, szebbé alakításából minden mű­vész kiveheti a maga részét. Tö­rekvéseiknek a közösségért vég­zett ínunka a fokmérője. Ezért a néha még kapkodó, átgondolat­lan kiállításpolitikában is a fő erővonalakra és a társadalmi hasznosíthatóságra — például a környezetesztétikára — kellene fordítani a figyelmet. A Képzőművészeti Világhét Bács-Kiskun megyei eseményei remélhetőleg nemcsak a közfi­gyelmet irányítják erre a terü­letre, hanem az eredmények mellett meglevő problémák meg­oldásához is közelebb visznek. Sümegi György Szépen élni „ ... az egész életem tartalma volt: szépen élni, amíg lehet, és szépen meghalni, amikor kell” — írta Benedek Marcell nem sokkal a halála előtt. A „szépen élni” példáját adta min­denki számára. Benedek Elek fiaként a család szerető kohó­jában formálódott, majd Riedl Frigyes és Romain Rolland tanítványaként és barátjaként alakította életét, hozta létre műveit. Humanista tartását és gerincességét meg tudta őriz­ni minden megpróbáltatás ellenére. A Tanácsköztársaság le­verése után elcsapott tanárként sem alkudott meg. A kenyér- kereseti gondok sem kényszeríthették igénytelenebb alko­tásokra. Mindig csak értékes műveket fordított. Több mint kétszázat. Maupassant-t, Flaubert-t, Stendhalt. Tudta, hogy ez a munkája saját művei elől veszi el az időt. S azt is, hogy a nyelv fejlődése újabb tolmácsokat követel. Mégis köte­lességének érezte a remekművek magyar nyelven való meg­szólaltatását. tanár volt. „A Kilencven éve született Benedek Marcell halhatatlanság egy darabjai abban keresem, amit tanítvá­nyaim leikébe átoltanom sike­rült” — jegyezte föl. A pesti egyetemen hallgathattam Bene­dek Marcell előadásait a fran cia romantikus regényről és Goethe Faustjáról. A bölcsész­kar egyik parányi előadótermé­ben vártunk rá. Be kell vallani; kevesen voltunk. De Benedek Marcell mindig úgy tartotta elő­adásait. mintha ezrek figyeltek volna rá. Ha anra a kérdésre keresem a választ, hogy mi ra­gadott meg legjobban, egy szó­val válaszolhatok rá: a szerény­sége. Nem színészi pózban tar­totta előadásait, mint néhány professzortársa. Hanem finoman, hallgatagon. Élbújva a művek mögött. Hogy tudott örülni egy- egy szép szemelvény bemutatá­sakor! Ilyenkor csendben elmo­solyodott. Később, amikor látá­sa gyengült, akkor sem tudott tanítványai nélkül élni. A mű­fordítói szeminárium tagjai a la­kására jártak el. 1963 őszén már a magam tanítványaival együtt kerestük fel. Végtelenül kedvesen fogadott. Beszélt a Tháliáról. Növendékeit emlegette. S azt, hogy rossz látásával is mint fő- szerkesztő ellenőrzi a Magyar Irodalmi Lexikon munkálatait. Egy részletét épp az unokájával olvastatta fel. Egyik róla szóló kis írásomat levélben köszönte meg: „Tudom, hogy a megszépítő messzeség a fizika törvényeivel ellentétben felnagyította előtted képemet. Ami dicséret van sza­vaidban. az már nem változtat a magamról és munkásságomról alkotott — remélem szerény — véleményemen”. Kitűnő irodalomtörténész volt. A francia irodalomról szóló könyv ma is forrásértékű. Véle­ményén nem változtatott az idő. Ma is világos, amit a szürrealiz­musról jelentett ki André Breton kapcsán: „írjuk le azt, ami fél­álomban, a kritika, a logika, a megszokás, a műveltség nyűge nélkül villan keresztül az agyun­kon; azt, amit még azon frissen hoztunk magunkkal az álom sza­bad mezőiről.” 1925-ben befeje­zett könyvében eljut a ma már biztos értékekig: Paul Valéryig, Péguyig, Claudelig. Apollinaire- ig, Cocteau-ig. Sokszor írt sze­retett mesteréről, barátjáról V’ ­main Rollandról. Shakespeare-rel rengeteget foglalkozott. A ma­gyar irodalomból talán Arany János állt hozzá a legközelebb. Gárdonyi szobrát figyelve nyu­godt magányosságát, póztalan egyszerűségét irígyélte: „Csak azt látja a világból, amit látni akar”. Holtai Jenő jelentőségét így fogalmazta meg: „Nagy do­log, amit a magyar nyelvért tett, de talán még nagyobb az, amit életének példájával bizonyít: bé­két és szeretetet sugárzó, ember­séges lélekkel is fel lehet érni a legmagasabb csúcsra.” Ez Bene­dek Marcellra is illik. Munkássága végtelenül gaz­dag: a legszélesebb olvasóközön­ség tanulta tőle évtizedeken át az esztétikát (Irodalomesztétika, Kis könyv a drámáról), az igazi értékek kiválasztását olvasás közben (Hajnaltól alkonyaiig). Szépírói munkáit most fedezik fel újra. például a Naplómat ol­vasom címűt a rádió sugározza. Ebben a holtig tartó szerelemre, a közös munkára és a közös harcra épített élet példáját állít­ja a fiatalok elé. Szekér Endre _______<1 í1 IVw* . i.. •» fi # • A látogatás Zichy Mihálynál című verses vissza­emlékezés kéziratának egyik részlete. 9 Az első ké] Vikár Béla portréja. • Emléktábla a dunavecsei ház (alán.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom