Petőfi Népe, 1975. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-16 / 217. szám

1975. szeptember 16. • PETŐFI NEPE • 5

A homokvilág grafikusa

Gy. Szabó Béla grafikusművész a romániai magyar művészeti élet egyik kiválósága. A nevét nemcsak hazájában és nálunk, Magyarországon, hanem sokkal szélesebb körben: a világ sok-sok pontján ismerik. Japánban, Mexikóban, a Szovjetunióban és, másutt szerepelt már az elmúlt évtizedek alatt kiállításokon.

A művész, aki nemrégiben töl- Az alsó kép: tötte be életének hetvenedik évét, Futóhomok, a harmincas esztendőben a Duna—

Tisza közén tartózkodott hónapa, kon keresztül. Szánk község határában gyönyörű rajzokban örökítette meg a számára különös, sokféle élményt nyújtó táj szépségeit. S akkor e grafikákat külön kötetben „Homokvilág” címmel megjelentette.

1972-ben a művész ellátogatott hozzánk, hogy csaknem négy évtized távlatából emlékezzen a helyszínen az egykori napokra, a „homokvilág” akkori képére, arculatára. Az azóta bekövetkezett gyönyörű változásokról elismerően szólott útja során. Számos rajza tanúskodik róla, hogy a késői találkozás hatással volt az alkotóra.

Most, amikor, e két grafikáját közöljük, azt kívánjuk: legyen e

Vallomások a népzenéről

Aki a kecskeméti népzenei találkozó rendezvényein tapsolt a népi énekeseknek, zenészeknek, s aki a szakemberek előadásait meghallgatta, bizonyára gazdag élményekkel távozott a megyei művelődési központból. Nos, ugyanilyen élményben volt része annak is, aki a népviseletben öltözött asszonyokkal, lányokkal és férfiakkal beszélgetett egy-egy szünetben vagy az eseményektől zsúfolt napok estéin, csendes délutánjain. Aki hallotta

„Nagyapám Bartóknak énekelt“

Többen a szülői házat említették, mint a dal számukra szép íorrását. Elmondták, hogy apáiktól, anyáiktól ragadt rájuk az éneklés szeretete.

„A népdal régóta a szívemhez nőtt — mondja az ötvenhat éves Balogh Béláné, egerbocsi lakos —, mi ebben a légkörben nevelkedtünk. Azért' szerettem mindig, kezdettől fogva, mert bei\ne van a dalokban mindaz, amit az ember érez. Felüdülök, lelkileg egészen áthangolódok éneklés közben.

Szecskó Borbála ötvenöt esztendős. ö is Egerbocs faluból jött el a találkozóra. Ezt mondja:

„Valamikor édesanyám és édesapám együtt énekelt. És nagyon sokat. Engem is tanítottak a nótákra. Szerettem a szép, szomorú szövegeket. És szeretni ií logom mindig, amíg csak élek.”

Mikospuszta levegőjét hozta magával az ötvennyolc éves Badacsonyi Lajos. Elérzékenyül a hangja, amikor a régi időkről, gyermekkoráról vall, mikor felidézi a gyermekkorát:

„Az idős rokonaimtól sok ragadt rám. De azok közt is elsősorban nagyapámtól és apámtól. Ha dalolok, felidéződik bennem a régi pásztoremberek világa. Én szeretek elgondolkozni a múlt időkön, mindenen, ami már nincsen, de valamikor volt. Traktoros vagyok, de azért még énekelek, sokat. Azt szokták mon• Szőrös József: Parasztfej.

dani, hogy aki bor nélkül énekel, az józan bolond. Én meg azt mondom: az az igazi öröm, ha nem a bortól van jókedve, hangulata az embernek, hanem a daltól, amit el tud énekelni.”

A találkozó egyik legidősebb dalosa a nyolcvankét esztendős Tamás Ferenc. Az ő nagyapja (akit Varga Mihálynak hívtak) annak idején még Bartók Bélának is énekelt, a zeneszerző gyűjtése közben. Így emlékezik most arra az időre:

az ország különböző részeiről a hírős városba érkezett dalosokat és a népi hangszerek avatott megszólaltatott, az egykönnyen nem felejti el a meghitt, s közvetlen hangú beszélgetéseket. Az alábbiakban egy csokorra valót nyújtunk át olvasóinknak az elhangzott vallomásokból. A mondatok egytől egyig a szoros kötődésről, a népi művészet mélységes szeretetéről árulkodnak.

„Tizenhárom éves lehettem. Egyszercsak mondják, hogy ott van Pestről egy kutató, és gyűjti a dalokat, a mi dalainkat. Én mint gyerek odafurakodtami sietve. Aztán gondolhatja, amikor két évvel ezelőtt egy műsorban meghallottam a nővérem hangját a rádióban. Ügy éreztem magam, mint a kutya, amikor megázik és lerázza magáról az esőt. Hogy én miért szeretek énekelni? Felejt az ember, ha dalol.”

„Mert jó együtt dalolni“

Szinte valamennyien megemlítették, hogy jó az együvé tartozás, s a közös éneklés közelebb hozza az embereket, fme, néhány idézet:

Bajzot István, ötvenhat éves, Fedémes község:

Szeretem, mert jó együtt dalolni. Így volt ez nagyon régen is. Sőt, még a múltban jobban összekötötte az embereket a nóta. Ha dalolunk, hát egyben emlékezünk is. És jó tudni, hogy mások is így vannak ezzel.” Varga László, negyvenhét éves, Arad ványpuszto:

„Mi azóta énekelünk, amióta megszülettünk. Megszoktuk, nem is tudnánk meglenni nélküle. Ha szólt a nótánk, sose fáradtunk el a munkában.”

A hatvankét esztendős Pete Gézáné Íre©szemcse falu lakója, ö sem bánta meg. hogy eljött olyan távolról a népzenei találkozóra. Szívesen beszél arról, hogy mi köti őt a dalhoz:

NYELVŐR

A íinnugor nyelvcsalád

legutóbbi találkozás gyümölcsöző a művész további munkájára. 0 A pásztor

—a —y — szerelmével.

„Hívtak, hogy menjek az énekkarba. Első szóra mentem. Miért ne mentem volna? Szeretem a közösséget, szeretem a szép nótát, szeretek szerepelni, és örülök, ha másoknak örömet tudok okozni. Az uram először ellenezte, de aztán, amikor hallotta a rádióban, örült neki ő is.”

„Énekelek, ha egyedül vagyok“

Voltak asszonyok és idős emberek, akik elmondták: elsősorban azért énekelnek, mert jó érzés, gyönyörűség énekelni. S ők nem csak a szereplések és a próbák alkalmával teszik ezt, hanem amikor csak szerét ejthetik, otthon is, egyedül is dalolnak.

„Én táncolok is, és énekelek is” — mondja a hetvenegy éves nagyecsedi Bujáki Gergely bácsi. És hozzáteszi: „Régi, ősi dolog ez. Én magam hétéves koromtól kezdve tanulom a nótákat. A vidámságot műidig szé- 19 rettem. A nótákban meg sok a vidámság is.”

Kardos István bácsi Apátfal- váról érkezett Kecskemétre. Nem bánta meg ő sem a nagy utat, pedig idős korában már hamar elfárad az ember. „Eisern tudtam volna képzelni az életet dalolás nélkül” — mondja nevetve. „Olyan gyönyörűséges volt a nótázó, mulatozó embereket látni mindig!”

Szabó Sándorné nyolcvanhárom esztendős, Iregszemcse falu küldte el őt ide. a számára emlékezetes találkozóra, amelyre nagyon büszke. Vidám hangon meséli a tágas terem közepén, ahol sokan körülfogják őt, menynyire szereti a szép éneket. „Én énekelek, ha egyedül vagyok, még bizony táncra is perdülök”, és nótázok is mindig, méghozzá sokat.. Az ének kell. mint a kenyér. Az éneklés nagyon szép dolog ám!”

Varga Mihály

A magyarral rokon nyelvű népek ma kb. két és fél ezer km szélességű területen laknak a Balti-tengertől az Urálon túli Ob folyam vidékéig. A magyarokat, a suomibelieket és a lappok Skandinávia és Suomi északi részén élő csoportjait nem számítva mindannyian a Szovjetunió területén élnek. Az évszázadokig tartó cári uralom testvérnépeinknek súlyos elnyomást jelentett. A Szovjetunió biztosította nyelvük szabad használatát, nemzetiségi autonómiát kaptak. A szovjet nyelvtudósok is behatóan foglalkoznak a finnugor nyelvek fejlődésével. A Szovjetunió területén lakó rokonainknak kettős nevük van, az egyik, az ismertebb, többnyire orosz eredetű, a másik a saját nevük (ezt zárójelben közöljük).

A finnugor elnevezés összefoglaló jellegű: a legnyugatibb ág a finn, a keleti az ugor. Az ugorokhoz soroljuk rajtunk kívül az obf ugorokat, a vogulokat (many- sik) és az osztjákokat (chantik). A nyugati, szintén összefoglaló finn—permi csoporthoz sorolják a permi, a volgai, a lopp és a balti finn nyelveket. A permiek a zűrjén (komi) és a votják (ud- murt). A volgaiak a mordvin (tulajdonképpen két nyelv: erzä és moksa) és a cseremisz (mari) a balti finnek vagy tömören a finn- ség tagjai a suomi és inkeri, karjaiéi, izsór, vepsze, vót, és lív nyelvek.

Ha nyelvrokonságról van szó, általában olyan közeli rokonságra szoktak gondolni, mint ami pl. a szlávok, a germánok és az újlatin nyelvek között van. Egy bolgár könnyen megérti az oroszt, a holland az angolt, az olasz a spanyolt. De a magyarság 2500 évvel ezelőtt vagy talán még régebben elszakadt nyelvrokonaitól és saját útjára lépett. Bizony ez alatt a hosszú idő alatt nagyon messze távolodtak egymástól a finnugor nyelvek. Nyelvészeink játékosan szerkesztenek a magyarral hasonló hangzású mondatokat. Ezt a finn mondatot sokszor szokták idézni: Kala uiskele elävänä veden alia (hal úszkál elevenen víz alatt). Hasonló párja ez a zűrjén mondat: Hurem ne huligel húsz hűl pugi (három nő hálóval húsz halat fog). Pedig a nyelvrokonság nem is annyira szabályos egyezésen, mint inkább szabályos különbségen, megfelé- sen alapul.

Egy 1933-ban kiadott osztják abécékönyvböl vett képaláírás: Vet amp tálét hűl. Vagyis: öt eb halat húz. A képen egy hallal megrakott szánt húz öt kutya, vagyis inkább öt eb, mert az amp a magyar eb szó pontos megfelelője. (A szán mellett egy férfi megy sítalpon.) A két nyelv szavai itt már eléggé eltérnek egymástól. Tegyük hozzá: hallásra. A nyelvész nem ezt mondja, ő látja a szavak összefüggését.

De azért a szavak hasonlósága néha meglepő. Idézzünk Illyés Gyulától, aki 1934-ben eljutott egy írókonferenciára a Szovjetunióba. Egy Moszkva környéki mordvin falu kultúrházában mordvinokkal találkozott. (A mordvin szavakat kurzív szedéssel emeljük ki.)

„— Vér — mondom magyarul —? ismeritek ezt a szót? Vér. — Vér. Egymásra tekintenek, arcuk földerül. — Víz — hogy mondjátok azt, hogy víz? — Ved! — felelik egyszerre hárman is ... Rámutatok a szememre. — Seljmt

— kiáltják kórusban. — Ház? — kérdezem. — Házam? — Chádom!

— Kicsit pöszék lettetek. Vaj? — Vaj! — az Ég? A menny? — Menyül — Kéz? — Kéd! Erre kezet rázunk. — Hal? — Kai! — Nyíl?

— Njél! — Mid van, amivel írsz, tollad? — Tolgam. — És nekik?

— Tolgamuk!... Szavak repkednek a levegőben, bukdácsolva és csiripelve keresik egymást, mint a szerelmes madarak. Egyiket én repítem föl, a másikat ők. Több mint ezerévi távolságból kiabálunk egymásnak, s próbálunk valamit jókedvünkből átadni.”

Kiss István

ÚJ SZOBOR A VÁRBAN

A Képző- művészeti Kivitelező Vállalat szakemberei új szobrot állítottak föl

a Várban. Pátzay Pál kétszeres Kosuth-díjas, kiváló művész alkotását, a Vízijátékot a Dísz téren helyezték eL (MTI-fotó, Ruzsonyi Gábor felvétele telefoto-KS)

Az állatorvos vallomása való. ban új irányba terelte a nyomozást. Pontosabban le kellett állni arról a vonalról, amely abból a feltételezésből indult ki, hogy dr. Kissnek köze van a temetőőr leütéséhez, s talán az ott talált női áldozat elleni bűncselekményhez is. Ez viszont azt jelentette, hogy „új irány” egyáltalán nem volt.

A nyomozók ráhajtottak a Lánczos Arnold elleni bűncselekmény tisztázására. Most azok a nyomozók keresték fel az öreg lezárt lakását, akik a temetőben is kint voltak. Elhatározták, hogy ja lehető legalaposabb vizsgálatnak vetik alá a bútorokat, berendezéseket stb. Régi tapasztalati gyakorlat ugyanis, hogy a tettes nem távozik a helyszínről anélkül, hogy — természetesen

akaratán kívül — valamiféle nyomot ne hagyna. Ebben bíztak most is, amikor beléptek a hideg, immár napok óta fűtetlen lakásba.

Kocsis százados megállt a kis szoba közepén, csípőre tette a kezét és körülnézett. A homályos szobában — amelynek egyetlen ablaka nyílott az udvarra — egy fényképet vett észre a falon. Az aranykeretbe foglalt fiatal női arcot mintha látta volna már valahol. Ismerősnek tűnt. Közelebb ment hozzá, s amint jobban szemügyre vette, felkiáltott:

— Jóska! Gyertek idei

Ez a kiáltás a tőle másfél méterre álló Szalal József főhadnagynak és két társának szólt, akik megijedtek a százados mérni ár ordítás számba menő kiáltásától.

— Mi van? — léptek közelebb mindannyian, de csupán Szálainak a tekintete akadt meg a képen.

— Tudod te, ki ez, barátom? — kérdezte Kocsis százados, akinek az agyában ebben a pillanatban világosodott meg, hogy kit ábrázol a fénykép.

— Mintha már láttam volna valahol! — Vélekedett Szalui főhadnagy, és szemét összehúzva közel lépett a fotóhoz.

— Gondolj arra a nőre, akit a temetőben találtunk! — segített neki a százados, s ekkor a főhadnagy előtt is nyilvánvalóvá Vált, hogy a temetőben talált női áldozat féryképe van előttük a falon.

— A hétszentségit! — szaladt ki S?alai főhadnagy száján a meglepetés felkiáltása, majd a képért nyúlt, de a százados megfogta a karját.

— Várjál 1 Lehet, hogy cselről van szó, s csupán a tettes akasztotta ide a rendőrség félrevezetése céljából.

A százados elővette a golyóstollat, s az egyik végével óvatosan a képhez nyúlt, majd félretolta egy kicsit az egészet. Jól látszott, hogy a kép régen ezen a helyen függ, mert alatta a fal sokkal tisztább, világosabb volt, mint körülötte. Aztán nagyítóval végignézték a fényképet takaró üveget, a keretet, de ujjlenyomatot nem találtak rajta.

— Szóval az öregnek a lányát gyilkolták meg a temetőben — hitetlenkedett a főtörzsőrmester, aki a bejelentés alapján először jött ki az öreg Arnold lakására, de aki akkor egyáltalán nem fordított gondot a fényképre. Hiába is fordított volna, mert ő nem látta azt a nőt, akit a temetőben találtak. Csakis Kocsis és Szálai ismerhették fel.

—'Miből gondolod, hogy a lánya volt? — kérdezte a százados a főtörzsőrmestertől, de nem várta a választ, hanem hozzátette:

— Abból, hogy ez a kép itt függ, még egyáltalán nem következik, hogy az öregnek a lányáról van szó. Lehet ez egy távoli rokon, vagy az ördög tudja ki- icsodá. Alaposabban meg kell nézni.

— Az igaz! — helyeselt a főtörzs, b kissé már bántotta, amiért elhamarkodott véleményt mondott

A képet egyelőre otthagyták a helyén. Átkutatták a szekrényeket, de azokban minden a legnagyobb rendben volt. Nyoma sem mutatkozott az esetleges rablásnak, nem hiányzott semmi. A szekrény alsó fiókjának a mélyén azonban egy intarziával díszített, kecses kazettát találtak. Kivették az asztalra és kinyitották: fényképek voltak benne, amelyek gyerekeket, az öreget, feleségét, fiát ábrázolták. Találtak egy levelezőlap nagyságú képet is. Láthatóan ugyanaz a felvétel, amelyik a falon is függ. Megfordította a százados és a következő szöveget olvashatta rajta:

„Negyvenedik születésnapomon Édesapámnak szeretettel Giza...” Aztán a dátum következett.

— Főtörzs, neked igazad volt. Ez valóan az öreg lánya. Honnan tudtad? — kérdezte a százados.

— Nyomozói ráérzés, százados elvtárs! — válaszolt nevetve a főtörzs, és ez a szándékosan mosolyra fakasztotta.

— Ha itt lenne az öreg, most biztosan azt mondaná, hogy maga még viszi valamire. Világos? — Idézte Benke őrnagyot a főhadnagy, s ezen mindannyian jót kacagtak.

— Ez a legfontosabb lelet amit magunkkal vihetünk, de azért még nézzünk körül, ahogyan előre elterveztük — ajánlotta a százados és a képet táskájába téve szemügyre vették a lakás minden zugát. A parányi fürdőszobában, a WC-kagylójá- ban egy félig szívott ezüst Kossuth cigarettát találtak. Igaz, vizesen, de azért kivették, megnézték, bár előre sejtették, hogy ezen nyomot találni képtelenség. Aztán megtalálták a fogason az öreg íürdőköpenyét, amelynek a zsebében már régen nem ketyegett a karóra.

— Furcsa, hogy ez itt van. Nem gondoljátok? — kérdezte a százados, és megnézte hány órát mutat a kronométer. Fél kettő után négy perccel állt meg a mutató, ami természetesen nem jelentett semmit, csupán azt, hogy akkor járt le és nem volt, aki felhúzza.

A Krisztina néni által leírt gyűrűnek azonban se híre, se hamva nem volt. Pedig a százados Jól emlékezett arra, hogy az egyik öregasszony — nem volt benne biztos, hogy melyik —■ azt mondta: Arnold bácsi mosakodáskor mindig levetette a gyűrűt, nehogy hamarabb elkopjon, mint ő. Arra gondolt, hogy esetleg az is a köpenyben van. De nem volt.

— A gyűrűt elvitte a tettes! —■ szögezte le, majd eltávoztak a lakásból.

— Meglepő, nagyon meglepő! — dörmögte az őrnagy, amikor a nyomozók elébe tették a képet.

— Alig van kétségem afelől, hogy a tettes mindkét esetben ugyanaz. Sajnos, erre bizonyítékom is alig van. Szinte sem* ml.

(Folytatjuk.)