Petőfi Népe, 1975. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-02 / 180. szám
í • PETŐFI NÉPE 9 1975. augusztus 2. Esti képek az építők szállásáról Tévéfilm Csontváryról I Fél nyolc körül érkezem az impozáns, új szálló elé. Kecskemétnek ez a része, a Rákóczivárost átszelő Kuruc körút az esti órákban viszonylag csendes. A szálló, amely a Bács megyei Állami Építőipari Vállalat több száz munkásának második otthona, esténként ilyenkorra telik meg élettel. A bejárat előtt Legalább két-három tucat motorkerékpár a járda szélén és a parkírozó helyen. Az egyik MZ-t hosszú hajú. szőke fiatalember. Varga Dezső kőműves törülgeti nagy gonddal. — Holnap péntek lesz, a hazautazás napja, azért teszem rendbe a járgányt — mondja a szan- ki fiú. — Ha végzek, fölmegyek és vacsorát főzök csirkeaprólékból. Most lép ki a szálló bejáratán Körösi Sándor és Táborosi József. Fiatal munkás mindkettő, vállig érő háljál, trapéznadrágban. Moziba mennek, a Nagyvá- rosi/fénveket nézik meg. Máskor pingpongoznak, tévéznek, olvasnak. Körösi a fantasztikus regényeket szereti. Az előcsarnokban Jobbról a porta, csinos, mint egy szállodáé. A „pult” előtt négyen állnak: három fűtésszerelő, egy brigádbeliek: Fehér István ti- szaugi. Erdélyi Imre halasi. Asztalos Károly szintén tiszaugi munkás és Debreceni József fehér- gyarmati kőműves, aki művezetőképző tanfolyamot végez. A szállástérítési lapot töltik ki Pék Sán- dorné portással. A nősök havi 90, a nőtlenek 105 forintért kapnak szállást. Az előcsarnok belső felében asztalok, forgó fotelekkel. Az egyik sarokban kártyacsata dúl. Letelepszünk új ismerőseimmel. — Most jöttünk haza a munkahelyről, Homokbányáról — tudom meg Asztalos Károlytól. — Ha fölmegyünk, megfürdünk és pihenünk. Moziba szoktunk járni, de ma nem megyünk sehová. Én olvasni is szoktam, mert a könyv nyugtat, és tanulhat is belőle az ember. Néha elbeszélgetünk a munkáról a brigádtársakkal. A szállóról egyöntetű a négy férfi véleménye: nagyszerű. Háromágyas szobák, beépített szekrények. kéthetenként ágynemű- csere, hideg és meleg víz nemcsak a közös fürdőszobákban, ha- ,nem a lakószobák mosdófülkéiben is, emletenként társalgó és konyha. Debreceni József így jellemzi az itteni kényelmet és a berendezést: — Egyszer pár napig laktam az Aranyhomokban, de itt még annál is jobb. Beszélgető partnereim elmondják, hogy a szálláson — a „lakbéren” kívül — heti 250—300, forintba kerül az élet. Az ebédet a munkahelyre viszik nekik, 5 forint 20 fillérért. Elégedettek vele. A reggelit és vacsorát maguk állítják ki. Ha a szálló mellett felépül az új konyha, jó lenne onnan legalább vacsorát kapni — mondják. Persze kényelem ide, kényelem oda, a család az csak hiányzik mindegyiküknek. A tiszaugiak néha hét közepén is „hazaugranak” azzal az autóval, amelyik naponta hozza a falujukból a munkásokat. Erdélyi Imre és Debreceni József ezt nem teheti meg. Debreceni 320 kilométerre laíkik, a hét végén a hírhedt szabolcsi „fekete vonaton” szokott hazautazni. A tömegnyomor állandó, de a bo- rotvás-bicskás verekedés se ritka útközben. A péntek és vasárnap éjszakát vonaton tölti. Ha gyors- pótjegyet is kifizetné a vállalat, akkor kényelmesebben utazhatna. A liftben A napközben emeleteket talpaló munkások a szállóban lifttel közlekednek. Már amikor jó — panaszkodik az 56 éves Asztalos Károly, az egyik hatszemélyes felvonóban. — Néha elromlik, mert van, aki nem vigyáz rá. Az is előfordul, hogy. csak tréfából írják ki: Nem működik. Én nem szeretem az ilyen tréfát. Utazás közben más panaszt is hahók, a ki kivel lakik kérdésre. Azt állítják, hogy a portásnő dönti el. ki hová kerül. A fűtés- szerelők brigádjából például négyen három szobában laknak, s hiába kérik, nem teszik őket egy helyre. Kiderül, hogy a szállóban az 0 A szálló. épület belső szerkezetét, az elrendezést. Csak ía hangosbeszélőt hiányolja, amivel tudtára lehetne adni. ha valakit odalent keresnek. A földszinten levő telefonok se működnek még — mondja. Tóth Sándor tiszakürti ifjúmunkás. villanyszerelő — akivel a folyosón futunk össze — egy hete lakik az új szállóban, s nagyon jól érzi magát itt. Szakmanői akt reprodukciója. Az ablakból szép kilátás nyílik az esti fé- nyeket gyújtó Kecskemétre. Társalgó Az ötödik emeleti társalgó — hívogató szőnyeges-foteles klubszoba — pillanatnyilag üres. Debreceni József a falhoz lép, s két kibúvó drótvégződésre mutat. — Itt hangulatlámpák voltak, de sajnos, vannak köztünk olyanok is, akik nem tartják tiszte letben a közösségi tulajdont. Az itteni képek is megtetszettek valakinek. de azokat már pótolták. — Az enyhén fogalmazó fiatalember elmondja, hogy más. személyes tulajdonban levő dolgok is tűntek már el. Neki például a kerékpárja, főzőeszközei. A szállóban a munkásoknak nincs semmiféle vezető-ellenőrző testületé, az talán segítene valamit. A házirendet be nem tartókat, han- goskodókat, a bútorokat nem kí- mélőket csak alkalmilag dorgálják meg a komolyabb emberek. A portások nők. s azok bizony gyengének bizonyulnak. Hazatérőben Hazatérőben, a földszinten benézek a tévéterembe, ahol színes és fekete-fehér képernyős készülék is található. Tízen-húszan nézik az esti műsort. Az egyik kárpitozott székben olajos ruhás férfi ül. Egyszer már láttam ma este. erősen ittas. Arra gondolok, hogy csak a szálló berendezése közel kétmillió forintjába került a BÁÉV-nek. s bizonyára nem egy-két évre szánták. Igazai adok új munkásismerőseimnek, akik azt, tartják, hogy az ablaktörőket. butorron- gálókat, a közösségbe beilleszkedni nem tudókat — szóval, valamit tenni kellene. A portánál Rabatin Ferenc sze gedi villanvszerelővel találkozom. Most jön a munkából, az óvónőképző kollégiumából. Ma pótolták a holnapi hazautazás miatt kieső időt. Az órámra nézek, fél tízet mutat. A. Tóth Sándor • A portánál: Fehér István, Erdélyi Imre, Asztalos Károly és Debreceni József. (Szilágyi Mihály felvételei.) egy brigádba tartozás, az azonos szakma, vagy az egy vidékről származás az emberek vonzódásának. barátkozásának alapja, s eszerint alakulnak ki összetartó, kisebb közösségek. Egyébként a többség nem ismeri egymást, a tegeződés is csak az egy társaságba tartozók között szokás. A folyosón A negyedik emeleten szállunk ki. A folyosó — éppúgy, mint az épület többi része — nagyon tiszta. A város felé balról nyílnak a lakószobák, jobbról a közös helyiségek. A konyhában Szabó Béla tunyogmatolcsi ács pizsamára vetkőzve gulyáslevest főz. Dicséri az beli barátaival jár esténként szórakozni. Ősztől esti szakközépiskolás lesz, le akar érettségizni. Az 504-es szobában Az 504-es szobában, az ötödik emeleten lakik Debreceni József, a paksi Fodor Istvánnal és az eleki Drágos Illéssel. Az utóbbiak szintén most végzik a művezetőképző tanfolyamot. — Az a baj, hogy nincs tankönyv a tanuláshoz — tájékoztat Drágos Illés. — Amit mi magunk jegyzetelünk, abból nem tudunk jól felkészülni. Az ágyneműtartós heverőkön elnyúlva tanulgatnak, fürdőnadrágban a meleg miatt. A szoba, sarkában asztal, székek, a falon • Készül a jelenet a miivészkávéházban. (Fotó: Vörös Ilona.) Mindjárt az elején tanúi lehelünk egy ízetlen tréfának, amelyből kiderül, mennyire nem értették meg saját kortársai sem a festőt, majd egy sikertelen tárlat kapcsán lehangoló képet alkothatunk a kor közönyéről. A következő jelenet már arra utal, hogy ha késón is, de találkozhatott megértéssel, a Tanácsköztársaság idején. Majd a képernyőn megelevenednek Csontváry víziói, végül pedig láthatunk egy árverést, amelyen a nagy íestgának ábrázolása, a közönybe fulladt tárlat jeges kékjei, vagy a víziók merészen, tüzesen kavargó színkáprázata. Csontváryt Öze Lajos játssza tökéletes külső és belső azonosulással. Sztankay István Pólya Tiborról, Benkő Gyula Szinyei Merse Pálról, Bilicsi Tivadar Fényes Adolfról, Tyll Attila Rippl- Rónai Józsefről „készített” villanásában is hiteles portrét. V. Zs. Csontváry Kosztka Tivadar személye és festészete különös (helyet foglal el a magyar tészet történetében. Sokan még napjainkban is egy őrült lázálmos képzelgéseinek tulajdonítják, semmilyen vonulatba sem illeszthető képeit és jól tudjuk, életében alig akadt valaki, aki elismerte volna, hogy korának legnagyobb magyar festője volt. Most. hogy életéről tévéfilm készült, feltehetően igen sok néző a még mindig homályos, vagy félreértett, félremagyarázott életrajzi részletek tisztázását várja az alkotóktól. Várkonyi Gábor rendező és Lendvai György dramaturg nem arra vállalkoztak, hogy Csontváry Kosztka Tivadar életét, életművét a teljesség igényével vigyék képernyőre. Vállalkozásuk kevesebb, és ugyanakkor több is ennél: egy zaklatott, változatos életű, látomásos erejű, korát megelőző nagy művész pályáját néhány jellegzetes csomópontjában igyekszik megragadni és kivetíteni vizionáló, expresszív erővel, a stílusok sokféleségének ábrázolásával. Az öt különböző stílusú epizódból összeállított tévéjáték az öregedő Csontváry életéből ragad ki egy-egy fontos részletet. • Csontváry — öze Lajos. menyek megmenekülnek attól, hogy piaci csomagolóponyvákká váljanak. Kár, hogy a nézők töbsége nem színesben élvezheti az egymásra épülő epizódokat, amelyeknek a tartalmát még árnyaltabbá, kifejezőbbé teszik a drámai funkciót hordozó színhatások. Ilyen jelenetet tartalmaznak a művészkár véház kifinomult, mondhatnánk polgárian választékos bohémsáVillamosság — spenótból Egy japán kutatóintézetben felfedezték, hogyan lehet a napenergiát spenót felhasználásával villamos energiává alakítani. Felfedezték, hogy ha a spenótból és más növényből kivont tiszta klóról ilt vékony filmréteggé alakítják, fényérzékeny vezetővé válik. Ha ezt a filmréteget napsugárzásnak teszik ki, nagyobb hatásfokkal és gazdaságosabban termel elektromosságot, mint azok a napelemek, amelyekkel eddig kísérleteztek. (35.) — Ha ott kezded, akkor gyere vissza október közepén — nevet vissza az öreg, és letesgi a vesszőkosarat. — Vártalak benneteket. Félretettem néhány szép almát, körtét, szagos szilvát, meg őszibarackot. — Ha nekünk ajándékozza a fél kertet, akkor miből lesz a haszon, Franci bácsi? — kurjantott kicsit távolabbról Csík András. Lemaradt a szőlő végében, nagyon vizsgálgatott egy kiszáradt tőkét. — Ne félts te engem, hallod-e! Olyan még nem volt, hogy Ná- gel Franci nem találta meg a számítását. De neked van taktikád, András. A szebbet küldöd előre, jó követed van. Ügy teszel, mint a piaci kofák. A legszebb gyümölcsöt teszik a halom tetejére ... — Én talán az aprajához tartozom? — Nem mondtam. De ha szépségben versenyezni kellene kettőtöknek, bizony olyan messze maradnál, mint a bátyus zsidó az úristenhez. No, félre a tréfával. Hol tartotok, meddig jutottatok, mi van a tarsolyban? — Már annyi mindent tudunk Franci bácsi, hogy attól tartok, lassan semmit sem tudunk — nevetett a lány és lengette az iratborítót, amelyben iratait tartja. Leültek a fa alá, a kerti asztal mellé. Kiteregettek minden papírt, térképet, fényképet, meg- sargult újságokat, hivatalos iratok fotókópiáit. Úgy jöttek az öreghez, mintha vizsgázni akarnának előtte. — Most beszélhetünk érdemben is — helyezkedett el az öreg a lány mellett, s kezdte nézegetni a papírokat. — Azt akarom mondani én is — vette a szót a lány, aztán rákezd te. * — A legfontosabb fejlemény az, hogy kaptunk egy levelet Lengyelországból. Ettől az embertől, aki ezen a képen szerepel, itt áll nagyapa mellett. Tut- ka Wladislaw a neve. Lublin mellett él. Azt írja, hogy emlékszik erre az emberre. Együtt volt vele a munkaszolgálatban. Any- nyit tud róla, hogy sok gyereket hagyott otthon, meg azt is tudja, hogy nagyon beteg volt. Arra már nem emlékszik, mi lett vele, mert a fényképezés utáni napon őt annyira elverték a keretlegények, hogy csak a felszabadulás után, a szovjetek kórházában tudott lábraállni. Annyi biztos, hogy a kép a 350/8-as táborban készült. Azt is írja, hogy szívesen találkozik velünk, ha a tábor hajdani helyére, Suchába utazunk. — Mennyivel jutottatok előre? Megtudtátok, hogy él egy ember Lublin melett, van róla egy fénykép. Semmi több. Mert ebből nem derül ki, hogy hová lett a nagyapátok. — Ebből nem. De válaszolt Petrunyin ezredes Pénzéből. Azt írja, itt a levél: „Annak az alakulatnak a parancsnoka voltam, amelynek katonái felszabadították a suchai tábort. A politikai foglyok közül még százan sem élték túl a megpróbáltatásokat. Sajnos, hivatalos névsort nem találtunk, a volt parancsnok, egy ezredes elégette, mielőtt elfoglaltuk a tábort. A tömegsírok feltárása után sem tudtunk meg többet, mert a tetemek jó része mezítelen volt, semmiféle írásos anyagot nem találtunk. A túlélőkről készítettünk névsort, de azok között Csík Márton nevű nem volt. Utánanéztem a levéltárban. saját anyagaimban is, sajnos, nem tudok többet mondani.” — Ismételten beszéltem Huszár Lajossal, a nagyapa volt fogolytársával — vette át a szót András. — Azt mondja, hogy két olyan emberrel is beszélt, akik neki Suchábar. mesélték el Csík Márton halálát. Állítása szerint egy Földi nevű ember látta is, amikor a nagyapát agyonverték. — Ez biztonsan megalapozott, mert gyakran előfordult, hogy a keretlegények a lebetegedett foglyokat is munkára hajtották. Aki nem bírt menni, azt veréssel ösztökélték. Addig ütötték, amíg holtan össze nem esett. Hogy a nagyapa ott volt-e, így járt-e, azt már nagyon nehéz lenne ellenőrizni. — Felkerestük Földi János egykori vasmunkást. Már nyugdíjas, Nógrádverőcén él. A következőket mondta el: „Ott voltam, amikor szegény Csík Mártont verték. Szót emeltem az érdekében Farkas István tüzér főhadnagy úrnál. Kértem, ne bántsák, mert az az ember súlyos beteg. Erre nekem estek, engem is vertek, mint egy rossz lovat. Elvesztettem az eszméletemet, hetekig nem hallottam, alig bírtam hajolni, annyira elverték a vesémet. Nem tudom, mi történt Mártonnal. A temetését nem láthattam, mert abban az időben magam is félhalott voltam. Any- nyit mondhatok, hogy Farkas István tüzér főhadnagy szadista vadállat módjára viselkedett. Akkoriban a régi Lengyelország területén, Vlagyimir Volenszk közelében álltunk. Tüzérek mellé osztottak be, lövegállásokat építettünk. Egy esetben azt a hírt hozták a főhadnagy felderí- tói, hogy a településen partizánok tanyáznak, a lakosság segíti őket, bújtatja a partizánokat. Porrá lövette a falut. Nem maradt életben egy ember sem, nem maradt a tüzérségi tűz után egy ép ház sem. Ez a Farkas István főhadnagy egy református püspök fia volt.” — Kezdhetnénk az egész névsort ilyen; firmákból. Ezt a Farkast nem ismertem, de hozzá hasonlót többet is — jegyezte meg keserűen az öreg és a papírokat nézegette. — Valamit nem értek Franci bácsi — húzódott az öreg mellé András. — Ezreket, tízezreket tartotiak fogva, egy-egy táborban tömegek voltak. Miért nem törtek ki, miért nem lázadtak? Hogyan törődhettek bele ilyen szörnyű sorsba? Nem volt ez a tömeg egy passzív, gyáva anyag? * — Messzire mész, fiú! — pattant fel az öreg. — Azoknak az embereknek java része éppen a bátorsága, tenniakarása miatt került olyan helyzetbe. Legyengült, árnyékemberek voltak. Mitől lett volna fizikai és lelki erejük? De még így is sokan kitörtek, sokan fellázadtak, ellenálltak. Az esélyük szinte egyenlő volt a semmivel. Mégis. Képzeld csak el. ötszáz emberre ötven keretlegény ügyelt. Méghozzá olyan keretlegények, akiknek nem voltak gátlásaik. Minden gyanús moccanásra tüzeltek, azt pedig maguk döntötték el, hogy mi a gyanús. Egyébként pontosan tudom, pontosan érzem én is, mit gondolsz, mit érzel fiam! Bennem ez egy kicsit veszedelmesebb időszakban dolgozott. De mondd, komolyan gondolod, hogy pontosan azt a helyet akarjátok megtalálni, ahol a nagyapa sírját tudhatjátok? — Erre kevés a reményünk. De abban biztos vagyok, hogy utazunk. Nekem is, apának is, Zsuzsának is el kell jutnunk Suchába. Hiszem, hogy ott van a nagyapa sírja. Ha hiszem, akkor igaz. Ha igaz, akkor apa is annak véli. Ezt meg kell tenni! — Tisztelet érte, de értelmetlenség! — motyogta fáradtan Ná- gel Franci bácsi. —Érzelgősség. Az élőket kell megóvni! — Megbocsát, Franci bácsi — csattant fel a lány, annak meg mi értelme van, hogy évente egyszer feketébe öltözik, elbújik a világ elől, hogy ne lássák a könnyeit? — Annak? Van egy nagy differencia. Én láttam a halottakat, megjártam a pokol tornácát. Tudom, milyen, és nem tudom elfelejteni. Nekem ez belső parancs. Engedelmeskedem. — Bennünk nem szólalhatnak meg ilyen belső parancsok? Talán alkalmatlanok vagyunk arra, hogy érzelmeket is hordozzunk? Miért ne engedhetnék meg nekünk, hogy magunk végezzük el a kor vizsgálatát. Senkinek nem szükséges vakon hinnie. Így, a mi módszereinkkel jobban tájékozódhatunk visszafelé is, előre is. Azt pedig nagyon köszönjük, hogy segít nekünk — mondta Csík inkább magának, az asztallapot lesve. (Folytatjuk)
