Petőfi Népe, 1975. július (30. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-06 / 157. szám

M r V i; 1 () 1) í S • IRODAI. O M

•

M Ű V É SZÉT* ÍROD DO M

I • MŰVÉSZET

KISS ANNA

Éjszaka, kéktollú...

HATV AS I DÁNIEL

Hét határban

OLVASÓNAPLÓ:

A könyvhét

után

— Éjszaka, kék tollú pora. Szállj be a tisztaszobába. Szilvaszem perdülj a: aura, Szil ranze m perdüli az aprói. Szilvaszem. perdülj a tálba.

Majd, ha az éjszaka pára S nyílik a Unta maga.. Várlak a tisztaszoháha. Majd, ha az éjszaka pára.

— Éjszaka, kéklallú para.

Halj meg a lisztaszoháhan. Kedres. amíg odaérek. Hullik a tolla az ejaek.

— Hullik a tolla a: éjnek. Már csak a rátáidig erek.

MAJOR JÁNOS

Örök körben

Ki törvények szeriül él. álmodik — s velem mégis maga kering — az lesz a szerelem.

Félelmetes játék, tündöklő, új elem: aki ráadás még a Mengyelejeven.

Kedvét az ár-apály nem szegi a buszon, és otthonra-talál majd a Saturnuson;

értem fegyvert fogna — kisérne, mint őrszem, messzi csillagokra — bátran: örök körben.

• B. Mikii Ferenc olajfestménye.

Tenyeremből szalmaszál billen a füvekre.

Kalász érik, hét határ dől sugaras csendbe.

Dal-suttogó kedvemet ezüst-eső festi, párzó virágkelyheket szél indul meglesni.

Emlék, rozsot súroló, kaszaélen pengő: fejem alatt fény-folyt'», tüznyarakat termő.

Roppant jövőnk szérűjén régi szalma szárad, hét határban járok én, szikár karok várnak.

Ingem retem, feldobom fakuló felhőkre s fedi izzadt homlokom hazám hűvös földje.

SZÁLAI CSABA

Ma az nem hagy

álomba esni. hogy én egy halk kerékrobajt kuporgatok.

Honnan jön ez?

Talán a szil rás. bő szekérderék ringatja bárka-ütemét valahonnan a gyerekkorból, mikor kékjében elhajóztam keddi piacra olykor-olykor.

Elmúlt n könyvhét. Íróasztalomon a kön.vvhegyek magasodnak. Régi és új kötetek. Üjak, amelyekkel most ismerkedem. Mert senkise higgye, hogy csak a 'társaival ismerkedik, barátkozik. vitatkozik az ember. A könyvekkel is. Egy friss kiadványt — azt hiszem — meggondolatlanság lenne hirtelen besorakoztatni a lobbi közé a polcra, elrejteni a szemünk elől. amikor még meg sem ismerkedtünk vele igazán.

így itt tornyosulnak a legutóbb vásárolt könyvheti miivek. Kék bordóval összeszorílva a Nagy Lászfó-kötetek. amelyeknek meglepett az arányuk, szerkesztésük. Az első kőiéiben találhatók a versek (1044—1073) Milyen igényes szerkesztés, milyen erőteljes rostálás! Füst Milán esetében is az összes versek újabb és újabb kiadása szinte mindig kevesebb lett. mini a régi. Örömmel olvassuk újra Nagy László kristálytömörségü költeményeit (Kereszt az első szerelemre), a nagyobb kompozieiójú műveket (Mennyegző). Újra idézzük Bartók. Csontviirv. Tamási. Kgry. Krúdv különös versbeli portréját. Maid a már ismert, különös, régies hangulatú ..Sz.éoaxszonvok mondókat Gábrielre" címűt, amei-- náthor.v Gábor korát idé-' zi. Megleptek a műfordítások. Nagv László sokat fordított például a bolgárból. Így egybefogva. lenyűgöző ez a gyűjtemény. amely a délszláv, bolgár, albán és cigány népköltészet kincseiből merit. Aztán a modernek következnek. (De meg kell jegyeznünk, hogy sokszor

..modernebbnek” érzünk egy bolgár népköltészeti művet, mint egy kortárs költő versét...) Nagy László ihletetten ülteti át magyarra Gregory Corsot vagy Dylen Thomast.

•

Vágó Márta közreadta József Attiláról szóló könyvel. Egy nagy költő életét és müveit újra más és más szempontéul megvilágító kötet mindenképpen érdekes lehet. Még akkor is. ha ezek az emlékezések csupán egyfajta tükörből mutatják fel a portrét. Számomra a József Attila-levelek megismerése, olvasása jelentett nagy élményt. S elgondolkoztam, hogy vajon milyen prózaíró lett volna József Attila?... Természetesen tudom, hogy némileg indokolatlan a kérdés feltevése egv eredeti költőtehetség esetében. még akkor is. ha ismerjük mái- a tanulmányait vagy a Cso- szogi. az öreg suszter című elbeszélését. Ez igaz. De meglepett a levelek prózakölteményeket idéző hangja, stílusa. Például így ír József Attila Vágó Mártának: „A vágyakozásban is van jó és van öröm amikor a képzelet részletekben elém idéz — de ezeket a kis magamfeledtető örömei-- ' is meg kell lassanként öljem, hiszen csak királykisasz- szonyok aktív szeretői tehetik meg azt. hogy M betűket firkáljanak a kereskedelmi levelezés obiigát formulái helyett. Hiszen meg kell éljenek, mert neked élek és élnem kell néked, hogy szerethesselek.”

El kell olvasni...

Szekér Endre

Ö

tödik gimnazista koromban ' orvosolhatatlan elvetemültségem miatt internátusba adtak. A kolozsvári református kollégium internátu- sába. Anyám kijelentette, hogy nem bír velem, apám hivatalos elfoglaltsága miatt nemigen ért rá nevelésemmel vesződni. Mindketten azt remélték, hogy az in- ternátus rendje majd megtör, megfegyelmez. Ez a számítás ugyan nem vált valóra, mert ha lehet még jobban elromlottam ez év alatt. De azért nem mondhatnám, hogy haszontalanul telt az idő.

Egész nyáron hallottam a fenyegetést. hogy ősszel bentlakó leszek, de annyi mindenfélével fenyegettek nap nap után, hogy egykönnyen semmi sem rémített meg. Miért ijedtem volna meg a bentlakástól, amikor minden félelem nélkül fogadtam a fenyítést, hogy utcaseprőnek adnak, kutyapecérnek, vagy odaajándékoznak a vándorcigánvok- r.ak. Sem ezt, sem azt nem tették meg, így abban sem hittem, hogy el kell költöznöm hazulról.

Csak akkor ijedtem meg, amikor egy derűs szeptemberi napon anyám csomagolni kezdte a holmimat. Egyetlen szót jem szólt, ha véletlenül be nem megyek a szobába, meg sem tudtam volna, hogy mi készül ellenem. Anyám a szekrény előtt tett-vett. Egy széken nyitott bőrönd feküdt, abba rakosgatta fehérneműmet.

Az ajtóféllához támaszkodtam, s nem szóltam én sem, holott nagyon furdalt a kíváncsiság. Anyám vésztjóslóan nyugodt volt. Lassankint megértettem, hogy ennek fele sem tréfa. A torkom összeszorult, kis híján sírva fakadtam. De végül erőt vettem magamon s úgy tettem, mintha a dolog a legkevésbé sem érdekelne.

Meghúzódtam a kocsi sarkában, s meg sem szólaltam az egész hosszú úton, hazulról a kollégiumig.

Azelőtt sohasem fordultam meg internátusi szobában. Nem éppen barátságos kép fogadott, amikor beléptünk a régimódi tölgyfaajtón. Egy ütött-kopott szegényes szobát láttam négy magas vasággyal, amelynek alsó részéi ki lehetett húzni, ott aludtak az alsósok, egy X lábú asztalt,, kétoldalt két hosszú padot. Szemben a két ablak között * egy apró asztal mellett, nyitott könyv előtt a szobafőnök üldögélt. Parajdi úr.

öt már ismertem, legalábbis látásból. Hosszú, nyurga fiú volt, a kollégium legjobb magasugrója. Most felállott s bemutatkozott anyámnak. Aztán segített kihúzni az ágy fiókját. Anyám berakta holmimat, megcsókolt s elment. Parajdi úr, mintha ott sem volnék, tovább olvasta könyvét. Nem tudtam, mihez fogjak. Leültem a padra s magam elé bámultam.

Zavarom azonban nem tartott hosszú Ideig. Már másnap oly otthonosan mozogtam az internátusbán, mintha gyerekkorom óla ott élnék.

Vacsora után nem volt szabad elhagynunk szobánkat. Ez volt az esti szilencium ideje. A délutáni szilencium alatt ugyancsak a szobában kellett tartózkodni. Ennek a rendszernek uz leti volna a hivatása, hogy rákényszerítse a bentlakókat a tanulásra. De tanulni az internátusi Szobákban, akkor is bajosan lehetett, ha valaki elszántan akart. Belőlem az elszántság tökéletesen hiányzott. Nem akartam tanulni és nem is tanultam.

Valamivel azonban el kellett

nem volt mit tartanom, ot a magasugráson kívül egyedül a de- tektívregények érdekelték, ezeket bújta naphosszat. A tanulásról. az iskoláról szakasztott úgy gondolkodott, mint mi. Ha valamelyikünket tanuláson érte. rosszallólag csóválta a fejét.

— Idáig süllyedtünk? — mondogatta.

Eleinte kimondhatatlanul nehezen telt az idő. Éreztem, hogy ha nem találok ki valamit, előbb- ulóbb belebolondulok a szilenci- umi végeérhetetlen üres órákba. Aztán rájöttem, hogy az internátusi életnek is megvannak a maga jó oldalai. A szórakozásnak olyan lehetőségeit rejtegeti, amelyekre az otthon szabadságában még gondolni sem lehet. A diákcsínyek voltak ezek a lehetőségek.

E csínyek közül kettőre még ma is büszke vagyok. Ezekről számolok be. Mindkettőt én magam találtam föl, magam erejéből, s ez csak fokozza büszkeségemet. Lehet ugyan, hogy mások is rájöttek, ez azonban mit sem változtat a tényen, hogy nekem senki sem segített sem ötlettel, sem útmutatással.

A kollégium lépcsői tölgyfából voltak, a sok diák járkálása öblösre koptatta őket. Nagyon kellett vigyázni lefelé menet, mert könnyűszerrel kicsúsztak az ember lába alól. Akár a többi diák, én is megtanultam rohanni ezeken a lépcsőkön, ez a nyaktörő mulatság volt egyik legkedvesebb szórakozásunk. Egy délután az a szégyen történt velem, hogy hanyatt vágódtam a lépcsőn, s alaposan megütöttem magam. Nem tudtam mire vélni a dolgot, hiszen futás közben pontosan kiszámítottam, hogy hova lépek, s tévedni nem szoktam. Megvizsgáltam tehát a baleset helyét s

némi keresgélés után észrevettem hogy egv darabka szappan okozta vesztemet. S alighogy megláttam a szappant, máris felmerült bennem a nagyszerű eszme. A gyönyörűségtől majd el- állott a lélegzetem. Még összevissza ütött tagjaim sajgásáról is megfeledkeztem.

Azzal az ürüggyel, hogy a mellékhelyiségbe megyei:, délután szilencium idején fii lepcsöházba surrantam s nedves szappannal bőségesen bekentem a lépcső néhány fokát.

Aznap délután Parajdi úr kis híján megpofozott. Szobánk

ugyanis közel feküdt a lépcsőházhoz, s valahányszor valaki megcsúszott a szappanos lépcsőfokok egyikén vagy másikán, tisztán lehetett hallani zuhanását. S valahányszor valaki lezuhant, én majd megfulladtam a kacagástól.

— Mit röhög? — kérdezte Parajdi úr az első kacagást rohamom után.

Azt hazudtam, hogy eszembe jutott valami.

De néhány perc múlva ismét egy zuhanó test tompa huppa- nását hallottam a lépcsőhöz felöl. Ökölbe szorítottam a kezem, összeharaptam a szám, oly erősen, hogy a szemem szikrázott. De mindez nem használt, nevetésemet nem bírtam visszafojtani.

— Ne röhögjön! — szólt rám fenyegetően a szobafönök, aki röhögésem miatt nem tudott figyelni a bűnügyi históriára, amit olvasott. Végül is annyira elmérgesedett a helyzet közöttünk, hogy beavattam a titkomba. Máskülönben rosszul jártam volna. Mikor megtudta min mulatok oly kitűnően, egyszerre megenyhült. Ettől kezdve együtt füleltünk és együtt kacagtunk.

Egészen addig, amíg egy óriási huppanás nem rengette meg a kollégium öreg falait. Ezúttal nem diák vágódott hanyatt a lépcsőn, hanem tanár.

— Ez Duci volt, — mondta Parajdi vérvörösen a nevetéstől.

Aztán hirtelen elkomolyodott. Ducinak az egyik internátusi tanárt becéztük.

Parajdi űr szúrós szemmel nézett rám, fürkészőn, mint egy detektív. Megijedtem a nézésétől.

V

— Mutassa a kezét — szólalt meg síri hangon. A kezem szappanos volt.

— Most a szappant is megvizsgálom — folytatta Parajdi úr titokzatosan suttogva. Közben egyre hunyorgott a szemével. Mindezzel oly nagy mértékben megzavart, hogy semmire sem tudtam figyelni.

A szappanon világosan lehetett látni, hogy odadörzsöiték. Parajdi úr rosszallólag csóválta a fejét.

— El kell tüntetni a nyomokat — mondta jelentősen, s még hozzá tette azt is. hogy nincs veszteni való időnk. Ebben igaza is volt.

Alig tüntettük el nyomokat, máris nyílt az ajtó, s bejött Duci, \ őrösén a dühtől, sántikálva s

úgy nézett végig rajtunk, mint valami gonosztevőkön.

— Mindenki mutassa meg a kezét — parancsolta, és megkezdte a vizsgálatot. Ezután a szappanokat vizsgálta meg. De sem a kezünkön, sem szappanunkon semmi gyanúsat nem észlelt. Parajdi úr ugyanis kezet mosatott velem, majd betintázta a jobb kezem ujjait, mert különben gyanúsan tiszta lettem volna. A szappannal pedig addig mostuk a kezünket, felváltva én és a szobafőnököm, amíg a dörzsölés minden nyoma eltűnt róla.

— Látja, kérem — mondta Parajdi úr diadalmasan, miután Duci elhagyta a szobát, s máshol nyomozta a tettest —, nem hiába olvasom én ezeket a könyveket.

S miközben ezt mondta, a de- tektívregényre mutatott az asztalán.

— Ezek a könyvek az életre nevelnek. Ha én is latint, meg fizikát tanulnék, mint a többi magoló, most nem sikerült volna tévútra vezetnem a nyomozó hatóságokat.

Őszinte csodálattal bámultam Parajdi úrra.

R

övid idővel a szappan- trükk után, a szórakozásnak egy újabb pompás módját fedeztem föl, A nagy felfedezések részben mindig a véletlen művei. Ez is az volt.

Kamaszkorában mindenki sokat eszik. Két ember napi adagját is vígan bevágtam volna. Valahányszor tehát hazamentem, mindig hoztam hazulról ennivalót. Egy alkalommal szilvafzt egy vászonnal lekötött cserépfazékban. Mivel a szilvaíz színültig megtöltötte a fazekat, a vászon, amivel anyám bekötötte, vastagon megrakodott ízzel.

Mikor a fazekat kinyitottam s falatozni kezdtem, u vászondarabka ott feküdt mellettem az asztalon. Nagyon lelkesen fogyasztottam a szilvaízt. se láttam, se hallottam közben. Egyik velem lakó diák — különben jámbor fiú — észrevette önfe- ledtségemet s hol a hajam ci- bálta meg, hol a széket próbálta kihúzni alólam, hol valami mással bosszantott, figyelmeztettem. fenyegetőztem, nem használt. Éhségem miatt nem gondoltam megtorlásra. Ez felbátorította. Egy pohár vizet öntött a nyakamba.

Akaratlanul is felugrottam, s amint valami fegyver után néztem, a szilvaízes rongy került a kezembe. Hirtelen elhatározással bosszantom arcára nyomtam a rongyot, mégpedig ízes felevei.

A látvány, ami elém tárult, végzetévé vált a hazulról hozott sziLvaíznek. Sőt anyám egész szilvaízkészletének, amelyet apránként mind elhordtám. Este nem is foglalkozlam mással, minthogy egy rongydarabot vastagon megkentem szilvaizzel, tiszta felével a tenyeremre fektettem, s ily módon felfegyverkezve kilopóztam a kollégium Vaksötét folyosójára Ott aztan lesbe állottam valamelyik oszlop mellett. Nem kellett sokáig várni. Jobbról vagy balról lépesek kopogása közeledett...

Lélegzetvisszafojtva figyeltem leshelyemen, feszülten, mint egy ugrásra készülő fenevad. Mikor az áldozat mellém ért, villámgyors mozdulattal arcára nyomtam a szilvaízes rongyot.

Mintha mi sem történt volna, a következő pillanatban inár bent ültem a szobában, fizikavagy történelemkönyvem előtt, arcomon a szorgalmas tanuló elmerengő kifejezésével.

Odakünt az áldozat halálraré- mülten vakargatla arcáról a szilvaízt. S a hányás környékezte, mert az arcára tapadó anyag mivoltát illetőleg szörnyű gyanú kínozta.

Az volt a szerencsém, hogy a póruljártak erősen szégyellték a balesetet, s a világért sem szóltak róla. Máskülönben kegyetlenül ellátták volna a bajomat, mert sokan voltak. Szegények kétségbe esve mosakodtak, va- kargatták magukról a lekvárt. Egy-két szérencsétlennek még harmadnap is csimbókos volt a haja a beleragadt szilvaíztől.

Talán még ma is folytatnám ezt a szívderítő szórakozást, ha egy este véletlenül nem az egyik tanár arcába nyomom a szilvalekváros rongyot. Az áldozat Duci volt. De úgy is mondhatnám, hogy én. Mert kisebb-na- gyobb büntetések mellett még kétheti szobafogságot is kaptam, s ezalatt annyira magamba szálltam, hogy azóta se szilva- ízzel nem kenem be felebarátaim ábrázatát, se szappannal nem mázolom be a lépcsőfokokat.

KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL

Szappan é szilvaíz

pusztítani az időt. Parajdi úrtól

9 A bajai Klossy Irén grafikája aki ezekben a hetekben sikerrel szerepel Szolnokon az országos grafikai triennálén és a Mezőtúron megrendezett területi tárlaton.

FECSKE CSABA

Ének

Jártam kő-marta, ordas csúcsaid habzó hóban, amikor cinke szól: zöld-sárga rügy a fagyban, s amikor a szilieken szétloccsant fény vakít.

Ellem tenger-ringású földeden Hold-nyerítéses éjben ösztövér álmot hajszolva; hullt esők kövér zsírcseppje, s szőkült zsenge énekem.

Arany, Petőfi nyelvét beszélem; apám hangján szólt Bartók és Kodályt hallgattam, mintha jajongna vérem.

Aki itt halott, nekem mind rokon — Amerre jártam, tudtam, ez hazám: örök adósságom és birtokom.

a Kiss Attila rajza.