Petőfi Népe, 1975. július (30. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-20 / 169. szám
4 • PETŐFI NEPE • 1975. július 20. Portré ezüst keretben a hajú teljesen hófehér, az arcán minden esztendő otthagyta vésőjének letörölhetetlen nyomát A tekintete azonban javíthatatlanul, mondhatnánk vásottan fiatal. Ügy nevet rám hajának ezüst-ősz keretéből, mint aki még mindig képes lépést tartani a gyorsjárású idővel. P □ □ Ősik Antal, a Városföldi Állami Gazdaság nyugdíjas vezetője,"' pdntosan negyedszázada kapta kézhez azt a megbízó levelet, amely kijelölte életének fő útvonalát. 1953 márciusában került a városföldi gazdaság élére. Nincs is más rajta kívül a megyében, aki ezen a fontos területen, eny- nyi időt töltött volna egyhuzamban. A .kunszállási parasztgyerek, amikor a nagy gazdák földjén szedte a markot, csépelte a búzát, vagyis azt tette, amit mások parancsoltak neki, talán nem is gondolta, hogy egyszer még azt kívánják és várják tőle, hogy felelős gazdája legyen az állami földtulajdonnak. — Nem félt, hogy a feladat meghaladja az erejét? — Már hogyne féltem volna, de akkoriban nem igen értek rá „lelkizni” az emberek. Arra gondoltam, ha mások földjén nem kímélhettük magunkat, csak nem várjuk a sültgalambot most, hogy mi lettünk ennek az országnak a gazdái. Ez a tudat, állítom, azokban az években megtízszerezte a magunkfajtájúak erejét. Rákényszerített bennünket arra, hogy ugyanúgy fogjuk munkára az eszünket, mint a kezünket, másként egy tapodtat sem tudtunk volna előbbre jutni. — Nehéz volt az indulás? Mely sóhajtás szalad a válasz elé. Ezt is inkább elégedettnek, mint panaszosnak érzem. — Példa nem volt előttünk. A cél világos volt ugyan, de eszközünk alig volt hozzá. Homok- sivatag vett bennünket körül, aki mellettünk állt, az sem értette mindig az új gazdálkodás lényegét, nem volt egészen biztos abban, hogy ez az az út, amelyik a jó irányba vezeti? Ráadásul a munkakörülmények sem voltak rózsásak. Elképzelheti, kezdetben volt négy lovunk, később kaptunk hat traktort. Mi ez, ahhoz az óriási gépparkhoz, amelyet ma itt és mindenütt lát? Régen a vezetők is ugyanúgy beálltak a sorba, mint a többiek. Amikor megérkezett a várva-várt vetőmag, vagy a műtrágya, lapátot fogtam én is, együtt raktuk ki a vagonból az embereimmel. Ügy érzem, ezzel is magyarázható, hogy mellém álltak, összekovácsolt bennünket a közös sors, és amit akkor még csak nagyon halványan sejtettünk, de hittünk benne: a jövő! Neveket, évszámokat említ. Szinte minden arcot. minden történést megjegyzett, számon- tart az eltelt 25 eszendőből. És nemcsak a szép napokra emlékezik, hiszen a homlokát barázdáló mély árkokat talán épp akkor szerezte, amikor gyapotvetéssel próbálkoztak, jól tudva, hogy ebből úgy sem lesz haszna sem a gazdaságnak, sem az országnak. Voltak felesleges kitérők és f ’ , kemény harcok. A haja 1956-ban őszült meg. Akkorra már éppen beérett a megelőző évek kemény munkája, ott tartottak, hogy a gazdaság jövedelmező. Kezdtek fellélegezni, amikor elszabadult a pokol. Meg kellett védeni, amit addig építettek. Csík Antalt kis híján megölték azok, akiket régebben felelősségre vont a közös vagyon megkárosításáért. Aztán ez a vihar is elmúlt... □ □ o — Ez a telep az egész járás büszkesége. 1968-ban indult meg a dinamikusabb fejlődés, megkezdődött az ágazatok szakosítása, bevezettük a kukoricatermelés új rendszerét, öt éve még élőerővel 5 órát vett igénybe egy mázsa kukorica előállítása, a gépesítés óta harminc percet. Lényegében 8—10 ember elég ahhoz, hogy 1200 hektáron minden műveletet elvégezzen. Arra különösen büszke, hogy övék a megye egyik legjobban fizető gazdasága. A tavalyi termelési értékük 270 millió forint volt, a dolgozók évi átlagkeresete) 31400 forint, de van aki a 40 ezret is megkeresi. — Én még emlékszem arra az időre, amikor hat ökörrel szántottunk, most pedig ott tartunk, hogy 3 gép takarít, be 800 vagon kukoricát. A hajdani nehéz fi-- zikai munka egyre inkább felügyeleti munkává alakul, vagyis kevesebb erőkifejtést, annál nagyobb szaktudást igényel a mezőgazdasági dolgozóktól. És nagyon nehéz dolog az emberek átképzése! A sertéstelepen dolgozik egy fiatalasszony, azelőtt nyitókapás volt. 10 évet húzott le zokszó nélkül a szőlőben. Most állattenyésztő szakmunkás, fehér köpenyben nézi a hőmérőt, ellenőrzi a páratartalmat és bizony nem titkolja, hogy a figyelés, a felelősség jobban igénybe veszi, mint annak idején a kapálás. Persze, azért már nem cserélne!... Azt mondja, maga se hitte volna, hogy ennyire korszerűen is lehet gazdálkodni. örül az eredményeknek, de arról hallgat, hogy ebben benne van az ő neI gyedszázados munkája is, megszállott ragaszkodása az újhoz, amelynek jelentőségét az elsők közt ismerte fel és megvalósításáért is keményen küzdött. Amikor például korszerűsítették a kukoricatermeszté&t, máris odaképzelte mellé a sertéstelepet, amikor ez is meglett, azt hajtogatta, sokkal előnyösebb lenne a gazdaságnak, ha helyben dolgoznák fel a hús nagyobbik részét. Annak különösen örül, hogy a gazdaság fejlődésével együtt valóságos község bújt ki a földből. Ahányszor csak ránéz a takaros épületekre, minden gondját-baját elfelejti. Bíztatást olvas róluk, hogy nem volt hiába ez a 25 év! □ □ □ — Hát igen, ha arra gondolok, 'hogyan is kezdtük! Először lóháton jártuk a határt, aztán csé- zával, majd a motor következett, később befutott az első GAZ terepjáró. És így mentünk sorba mindenen. Éjszakánként a szalmakazal tetején aludtam, hogy halljam, hol pufog a gép,vagy merre állt le. Kezdetben bizony legalább akkora gond volt a gép, mint amekkora a haszna. Mert a kezelője lehet, hogy értett a régi Hofferhez, de eleinte nem nagyon igazodott el a CPS gépsorokon. Most már 21 diplomás mérnök dolgozik a gazdaságban, 42 szakszolgálatos mérnök, olyanok, akiknek lehet a tudására is, meg az emberségére is támaszkodni. Ügy érzem, ez a gazdaság alapjaiban a helyén van, újabb fejlődés előtt áll, nekem sem kell szégyenkeznem azért, ami it negyedszázad alatt történt. — Miért kérte mégis a nyugdíjaztatását? Ügy tudom, még csak az idén tölti be az 58. évét? Visszakérdez. — Döntse el, szabad-e ezt 25 évig csinálni? Ennyi ideig állni az élvonalban, érvelni, verekedni, dönteni olyan dolgokról, amelyekről magam sem tudtam százszázalékosan, hogy beválnak-e vagy sem. Mindemellett húsz éve tagja vagyok a párt járási végrehajtó bizottságának, két ciklusban voltam országgyűlési' képviselő, kilenc község tartozott hozzám, talán nem is tudtam volna megállni a helyemet, ha a megye és a járás pártvezetői, meg a munkatársaim nem táhnogátnak. De azt is érzem, hogy az idő halad, a csapágyak kopnak, és szerencsére annyi derék, értelmes fiatalember nőtt fel körülöttünk, hogy most már nyugodtan rájuk lehet bízni a stafétabotot. Sokat pihen, olvasgat, kertészkedik, ebben is talál örömöt, de a szíve csak visszahúzza a gazdaságba, ahol mindenkor szeretettel látják. Munkásságát magas kitüntetéssel, a Munka Érdemrend arany fokozatával jutalmazták. Megérdemelte. Azok közé tartozik, akik hittek a jövőben és elébe siettek. És nyugdíjasként is tudnak örülni azok sikereinek, akik nyomukba léptek a hajdani napszámosoknak, részesaratóknak, a forró szívű Csík Antaloknak. Vadas Zsuzsa Termel az aszfaltgyár Bács-Kiskun megye új ipari létesítménye — amelyet köznyelven asztaltgyárként emlegetnek —, a Közúti Építő Vállalat kecskeméti keverő telepe. Perge László mérnökkel, a telep helyettes vezetőjével beszélgettünk az új üzem munkájáról. — Még nem dolgozunk teljes kapacitással — mondja a mérnök. — Igaz, néhány hónappal ezelőtt még nagy izgalommal vártuk azt a percet, amikor megkezdi a termelést az NDK gyártmányú Teltomat V/2 Super aszfaltkeverőgép. Az összes tartozékaival együtt 20 millió forintba került. Április 18-án kezdtük meg vele a próbagyártást, s május 2-án volt az üzem ünnepélyes avatása. Annak, hogy a gép kapacitását eddig nem tudtuk kihasználni, több oka van. Először is dolgozóinknak alaposan meg kellett ismerkedni az aszfaltgyártó berendezéssel. Esetenként pedig az időjárás akadályozta a termelést. Azután előfordult, hogy az országutakon a terítő gépekkel volt baj, s emiatt az aszfalt gyártására sem volt olyan ütemben szükség. Májusban 14 ezer tonna aszfaltot gyártottunk, ami mindössze 56 százalékos gépkibasználtságot jelentett. Ennek nagy részét a Cegléd—Nagykőrös közötti 441-es út korszerűsítéséhez szállítottuk, 4200 tonnányi aszfalt a Kecskemét—Békéscsaba közötti 44-es útra került, a többit pedig kisebb tételekben használtuk fel. Júniusi eredményünk már jobb volt, 20,1 ezer tonna aszfalt hagyta el a gépet. Ebben a hónapban természetesen szeretnénk tovább növelni a termelést legalább 22 ezer tonnára. Az általunk gyártott aszfalt legnagyobb része továbbra is a 44-es útra kerül. Kunszentmártonig korszerűsítjük ezt a forgalmas utat. A gép különben nyújtott műszakban termel, s egyszerre nyolc ember dolgozik mellette. Óránként — az aszfalt fajtájától függően — 70—100 tonnát termelnek. Jelenleg mindössze 160 tonnát tudunk tárolni. • Nagy teljesítményű rakodógépekkel etetik az aszfaltgyártó berendezést. Kiss Pál Volvogyártmányú gépével munka közben. • Asztalos Tibor gépkezelő a biztosítékokat ellenőrzi. Kísérleteket kezdtünk az elő- retermelés megvalósítására, s ha sikerül, egy gonddal kevesebb lesz. Jelenleg ugyanis elég nehéz a szállítás, a Volán nem mindig tud elegendő gépjárművet küldeni. A pótkocsis Skoda gépkocsikból — amelyek egyszerre 16 tonna aszfaltot szállítanak —t a mostani 4—5 helyett legalább nyolc kellene. A pótkocsi nélküli Skodákból naponta 2—3 jön, s legalább hatra lenne szükség. Egyébként irányítanak ide más típusú gépkocsikat, de nem felelnek meg a mi céljainknak. A szállítás pedig nálunk különösen fontos, hiszen a kész aszfaltot csak 100 fokon lehet felhasználni. Igaz. hogy 140—170 fokos, amikor elkészül, de amíg kiszállítják, sokat veszít a hőmérsékletéből. O. U ■f fj' 4 "N • Az aszfaltgyár központjában levő vezérlőfülkéből irányítja a berendezések működését Csavera Imre gépkezelő. • Ebbe a két hatalmas tartályba kerül a kész aszfalt, s innen ömlik a tehergépkocsikra. (Opauszky László felvételei.) (24.) — Hossiú nagyon hosszú lenne az hirtelenjében, főhadnagy elvtárs. Megpróbálom összefoglalni, bár a papírok, dokumentumok, levelek, címek Zsuzsánál vannak. Az első lépés: kifaggattuk nagyanyámat, amikor otthon voltunk Salgótarjánban. Bemutattam neki Zsuzsát, mint menyasszonyomat. Nagyon tetszett neki. Nagyapámról a következőket mondta el. „1944. november 16-án nagyapa délelőtt tíz óra tájban hazajött a gyárból, összecsomagolta a borotválkozó eszközöket, törülközőt, váltás fehérneműt, néhány meleg zoknit, sapkát, meleg alsóruhát. Némi élelmiszert, cigarettát rakott a hátizsákjába, és sírás-rívás közepette visszament á gyárba. Csak annyit mondott, hogy összebeszéltek az emberekkel, hogy elbújnak valahol a .hegyekben a németek elől. Estére mégis hazajött./ Félve, idegesen tekingetett ki az ablakon, mint aki kellemetlen vendég érkezését várja. Valami búvóhelyet kellene keresni, ahol legalább három napig lehetne. Ezt mondta. Rövid tanakodás után nagyapa kitalálta, hogy a régen használaton kívül helyezett kenyérsütő kemencébe rejtőzik. Az eleje régen beszakadt már, csak a téglákat kelett elkotorni. Ott benn kényelmes, szélvédett helye lesz. Levegőt kap a kéményen át. Ha a németek elkotród- nak, akkor előjön és a többiekkel együtt a hegyekbe menekülnek. Ebben állapodtak meg a társakkal. Így is cselekedtünk. Éjfélig nem történt semmi, de akkor egy csomó tábori csendőr, meg német Ss katona sok munkásembert terelt össze az iskola belső udvarába. Hozzánk is jött négy katona. Két német, két tábori csendőr. Szó, kérdezés nélkül elkezdték a kemence torkát megtisztítani, aztán kihúzták onnan nagyapát. Jól megverték, puskatussal ütötték. Még búcsúz- kodni sem engedték, elhajtották őt is az iskolához. Sok asszony, egy sereg síró gyerek tolongott az iskola" körül. Jaj veszékel tünk, sírtunk. Ha megjelent egy tiszt, vagy afféle, akkor könyörögtünk. Engedjék haza a gyerekek apját. Még az asszonyok közé is csapott egy- egy vaddisznó, hogy elhallgattasson bennünket. Borzasztó éjszaka vo)t az. Hajnalban megindult a menet. Az embereket szu- ronyosok fogták közre. Terelték őket, mint a barmokat. Aki visz- szafordult, azon csattant a fegyver tusa, vagy a bot. A város szélén szembefordultak velünk a katonák. Ránk fogták a fegyvereket. Mentünk, ők meg lőttek. Kétségbeesetten futott az egész népség. Én azt hittem, meghalok a félelemtől. Az iskolánál még ott volt mind az öt gyerek. Most meg egyiket sem láttam magam körül. Megijedtek, elfutottak. Otthon találtam őket. az asztal alatt. Csak apád állt az ajtóban, fejsze volt a kezében. „Kérdeztem tőle: minek az a fejsze a kezedben, kisfiam? Apád azt mondta, ha még egy rohadt németet látok, szét csapom a fejét ezzel a fejszével! Nagyapát soha többé nem láttuk. Az egész menetből talán négyen jöttek haza. Már csak az öreg Huszár él közülük” — Attól a Huszártól megtudtak valamit? — Rendkívül sokat. Elsősorban azt, hogy ez a német csürhe csak Zólyomig hajtotta őket, ott átadták a közös, az úgynevezett 350/8-as munkaszolgálatos alakulatnak. "Ez egy olyan büntetőkülönítmény volt. ahonnan nagyon nehéz volt megszabadulni. Ezzel a különitménnyel aztán elvonultak a Magas-Tátra irányába, onnan pedig tovább, lengyel területre, Zakopáne és Kraikkó közelébe Követ bányásztak, árkokat ástak, erődítéseket rögtönöztek a nagyon gyorsan visszavonuló náci csapatok számára. — Huszárnak van valamilyen személyes emléke a nagypapáról? — A következőket mondta: „Csík Mártonnal együtt voltam még a Tátra alatt. Poprádon. Onnan hajtottak bennünket tovább Zakopáné felé. Nehéz, ket- serves utazás volt, mert inkább csak gyalogosan mentünk. A nagyapádat akkor már ketten támogattuk. Alig állt a lábán. Zólyom után megállítottak bennünket egy kisebb falu állomásánál. Parancsot kaptunk, hogy rakjuk ki a lőszeres vagonokat. Innen megkísérelte a szökést. Vele együtt még három tarjáni ember volt, egy üzemben dolgoztak. Ügy gondolták, ez alkalmas hely a lógásra, mert Márton Ismerős volt ezen a vidéken. Selmecbányán rokonai voltak, testvérei, vagy unokatestvérek. Nem sikerült, a tábori csendőrök elkapták őket. Félholtra verték mind a négyüket. Azt tudom, hogy Zakopánéban még velünk voltak. Erőnk, meg figyelmünk már nagyon kevés volt arra, hogy a mások baját is magunkra vegyük, hisz mindenki olyan állapotban volt, mintha már a sírból mászott volna ki. Krakkó alatt már nem volt velünk. Többen is mondták, hogy útközben halt meg. Nem tudott gyalogolni, összeesett a kimerültségtől. Többen látták, hogy a német hajcsárok agyonverték. Ordítoztak vele, hogy szabotál, hogy lusta, hogy kommunista. Addig verték, amíg bele nem pusztult.” — Édesapja tud arról, hogy miben fáradozik? — Nem tud róla, nem is szeretném, hogy egyelőre megtudná. Meglepetésnek szánom. Elég sok buta dolgot műveltem eddig. Sok időt elfecséreltem zenéléssel, mindenféle haszontalan dologgal. Az érettségin is épp hogy keresztülvergődtem. Apa azt szerette volna, ha történész leszek, vagy irodalmár. Nem lettem. Mihaslznának, felelőtlennek tart. Elég sok szomorúságot okoztam neki ezzel. Szeretném valamivel kárpótolni, szeretném neki bebizonyítani, hogy azért nem vagyok annyira mihaszna, nem vagyok értéktelen, nem kallódok el. Mi ketten Zsuzsával befejezzük azt a kutatást, amire apának soha nem jutott ideje. — Derék dolog, tiszteletet érdemel érte. Csík elvtárs. Nem beszéltek még erről Franci bácsival? Nagyon sokat mondhatna. — Franci bácsi? Az, aki mindig hoz egy kupa bort? — nézett meglepetten Csík. — Én tő- « le eddig nem hallottam egyebet a szőlőjénél, a borházánál, meg a szőlőbetegségeknél. — Nem szívesen beszél róla, faggatni kell, hogy megeredjen a szava. Pedig ez az öreg két évet szolgált a szovjet hadseregben. Munkaszolgálatból szökött át a frontra. Rengeteg izgalmas, érdekes élménye volt. Beszéljenek vele. — Ez meglepetés. Soha nem tudja az ember, hol bukkan rá valamilyen nyomra. Találtunk már az eddigi kutatásaink során olyan embert is Pesten, aki ugyancsak ebben a különítményben volt. Dicséretére mondhatom, bátran viselkedett. Egy csomó fényképet készített. Vannak rajta németek, magyar tábori csendőrök, csehszlovák, lengyel, orosz és magyar munka- szolgálatosok. Állítása szerint a fényképeken szerepelnek salgótarjáni emberek is, csak nem tudja megmondani, hogy kik azok. Van három fényképünk, amikről határozottan tudja, hogy lengyel emberek szerepelnek rajta, kettőnek a nevét is tudja. Csoda, hogy megmaradtak nála ezek a negatívok. — Mit tudnak kezdeni a képekkel? — Már kezdtünk. Másolatokat készítettünk róluk, elküldtük őket a lengyel és a csehszlovák katonai lapokhoz. (Folytatjuk.)
