Petőfi Népe, 1975. május (30. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-08 / 106. szám

1975. május 8. • PETŐFI NÉPE • 5 Szemle — kitekintéssel Arcképek és megújhodás A csehszlovákiai magyar iroda­lom jelenéről, az Irodalmi Szemle című folyóirat feladatairól ered­ményes vitát indított az Üj Szó; február óta ismét hasznos vállal­kozásba kezdett. A Pozsonyban magyar nyelven megjelenő na­pilapban számvetésre ösztönző ri­portsorozatban szólaltatják meg a legjelentősebb szlovákiai ma­gyar írókat, költőket. Egri Viktor, a Csehszlovák Szo­cialista Köztársaság állami-díjas érdemes művésze, akit a közel­múltban a Magyar Népköztársa­ság Zászlórendjével is kitüntet­tek. A Csehszlovákiában élő, több mint félmilliós magyarság élet- sohsának három évtizedes kereszt- metszetét, kiemelkedő és meg­határozó erejű állomásait így fog­lalja össze: „Elsősorban állampol­gárságunk visszanyerése, a CSE- MADOK megalakulása, s hogy ez­zel szinte egyidőben a sorra meg­nyíló magyar iskolákban — több esztendei szünet után —, fiatalja­ink újra magyar nyelven tanul­hattak. Ugyanilyen örvendetes mozza­nat az Üj Szó megjelenése, majd a Magyar Terület Színház kapu­nyitása 1953-ban. Még korábban kezdetét vehette könyvkiadásunk, melynek életében felbecsülhetet­len a Csehszlovák Szocialista köztársaságnak á Magyar Nép- köztársasággal kötött közös könyvkiadási egyezménye, amely lehetővé teszi, hogy munkáinkat a magyarországi olvasók is megis­merhessék, műfordítóink hídverő szerephez jussanak. Az a tény, hogy az időközben több gazdát cserélő könyvkiadásunk végre tel­jesen önálló lett, ugyanúgy a fej­lődés fontos mozzanata, mint ko­rábban volt a Hét és az Irodalmi Szemle megjelentetése.” A riportokból jól kitapintható, hogy a szlovákiai magyar iroda­lom fejlődésére, kibontakoztatá­sára a legnagyobb hatással a Stó- szon élő, vigyázó-szigorú tekin­tetű Fábry Zoltán volt. Csontos Vilmos és Szabó Béla elsősorban a megtett életút sors­fordító élményei bogozzák; köl­tészetüket, a versírásra ösztönző erőket idézik. A Duba Gyulával készített kitűnő riport (Zalabai Zsigmond munkája) súlypontjá­ban a csehszlovákiai magyar iro­dalom műhelykérdései állanak. Ez természetes!, hisz Duba hosszú évek óta a Pozsonyban megjele­nő Irodalmi Szemle főszerjesztő- je. Duba Gyula következetesen ragaszkodik a „szlovákiai ma­gyar”, a „helyi szín” fogalmához, elméletéhez, 1970-ben, az ünnepi könyvhéten, író-olvasó találkozón, is erről szólt: „S főleg azt kell elmondani véle kapcsolatban, hogy nem valami elkülönítő, a szélesebb irodalmi összefüggések­ből kiragadó és provincializmusra ösztönző kívánalom akar lenni, hanem éppen azt célozza, hogy a szlovákiai magyar irodalom a sa­ját és sajátos — eszméivel és életerőivel próbáljon hozzászól­ni az emberiség léjtének nagy sorskérdéseihez és a maga sze­rény módján egyénien gazdagít­sa az egyetemes magyar iroda­lom, s ezen túl is a nemzeti iro­dalmak közösségének értékeit.” Dézsák Sándor \ „AZT A SZÍNHÁZAT SZERETEM, AMELY BELESZÓL AZ ÉLETBE” Beszélgetés Ruszt József főrendezővel Úgy hírlik — nemcsak Kecskeméten, de a vilá­gon mindenütt —, hogy a premier-közönség hűvös természetű. Ritkán lelkesedik, hosszan tartó taps, fölkiáltások nemigen fűszerezik a színházi bemu­tatókat. Legutóbb a Boldogtalan hold már az első elő­adáson is minden kétséget kizáróan egyöntetű si­kert aratott a Kecskeméti Katona József Színház­ban. A függöny előtt megjelent a rendező, Ruszt József — és a taps fölerösödése arra valott, hogy a közönség tisztában van a kulisszák mögött dol­gozó művész ■szerepével is. Vagy talán a színház Jászay Mari-díjban részesült főrendezőjének szólt az elismerés? A két dolog nyilván egybecsengett. A klasszikusok hangja Beszélgetésünkben az általa színre vitt kecske­méti előadásokra terelődik a szó. — Sok ilyen volt... Még mint vendég rendez­tem meg Szakonyi Károly Adáshibáját, majd a Hamlet következett. Azután Calderon: Az élet álom és végül a III. Richárd zárta a sort. A ven­dégeskedést. Mert a Troilus és Cressidát az Egy igazi urat a Don Carlost és a János királyt már mint kecskeméti rendeztem. És most, az újabb O’Neill-t... — Kecskemét így nem csupán egy állomás a pályáján? — Több annál... Ide kötődik például a klasz- szikus darabok élménye. Itt találtam rá igazán Shakespeare hangjára, világára, alakjaira ... 1962. óta rendezek, s ha összeszámlálnám, már biztosan megközelítem a száz darab színrevitelét. Ezek között sok olyan előadás is volt, amelyben nem találtam meg magam... A próbálkozások sora itt járt sikerrel először — a Hamletben. A többi már könnyebb volt. — Miért tartja olyan fontosnak a klasszikus művek színrevitelét? , — A közönségnek nyújtott élmény mellett első­sorban a társulat nevelése szempontjából jelentő­sek a nagy drámaíró egyéniségek művei. Hiszem, hogy csak nemes anyagot feldolgozva lehet a fia­talokat felelősséggel elindítani; De a pálya delelő- jére érkezett művészek sem vonhatják ki magukat a hatásuk alól. Színésznevelés-eszközök — Calderon, Schiller, Shakespeare tehát mint szinésznevelésre alkalmas drámai anyag érdekli a rendezői? — Nem pontos a megfogalmazás. A főrendezőt igen, de a rendezőnek legalább annyira fontos az, ami belőlük kiolvasható — és velük elmond­ható napjaink emberének. — Hogyan válaszolnak a több száz évvel ezelőtt élt drámaírók jelenünk problémáira? — Hogyan? A klasszikussá vált figurákra és cse­lekedeteikre — egy Fülöpre, Hamletre — történel­mi rálátásunk van. A színház az egyéni kibonta­kozás és a társadalmi haladás összeütközéseiből létrejött konfliktusokat mai érvénnyel képes megjeleníteni. A színpadon nem történetet ját­szunk el, nem csupán embereket keltünk életre, hanem szüntelenül az élet ellentmondásait igyek­szünk érzékeltetni... Ezért azt mondhatom, hogy lényegében didaktikus törekvéseim vannak. Nem azt a színházat szeretem, amely az életről mesél, hanem azt. amelyik beleszól az életbe. — Milyen stíluseszközök szolgálják híven elkép­zelései megvalósulását? — Mindaz, ami egy színpadon létrehozható. A színészi játék, a hangsúlyozott színek, formák és hanghatások szerkezete egyfajta zenei kompozí­ciót. alkot. A világszínház története során bebizo­nyosodott, hogy a drámai hatás lényege a közön­ség teljes érzelmi és tudati azonosulása. A nézők átélése — a részvét, ahogy Arisztotelész mondja — csak az egymást erősítő jelzések eredményeképpen lehet teljes. Ami pedig az „újszerű” eszközöket illeti, igyekeztem kiválogatni azokat, amelyeket célravezetőnek tartok. A továbbiakat pedig a fela­datok adják. A rendező pedagógiája — Egy főrendező és a társulat viszonya meg­mutatkozik minden színház művészeti színvonalán. Milyen az együttműködése a színészekkel? — Minden rendező pedagógus is egyben. Ezt a feladatot egyszerűen nem lehet nem vállalni. A főrendező ráadásul évi 14 előadás gazdája is — ez pedig nem kis felelősség. Tehát bármelyik mi. nőségemet tekintem, a társulat valamennyi tagjá­val foglalkoznom kell. Ügy hiszem, hogy a társu­lati munka jó, és ezt kell következetesen folytatni. Érzem a továbblépés lehetőségeit is. A közönség — hiszen a pedagógiai hatás a nézőtérre ugyan­csak kiterjed — bátorít bennünket. Egyre többen ismerik fel: a színházban nem öncélú műhely­munkát végzünk, hanem minden gondunk az, hogy hatékonyan szólhassunk — játsszunk akár remek­művet, vagy igényes szórakoztató darabot. — Mi magyarázza a lassan már rendszeressé váló O’Neill-bemutatókat? — Minden évben rendezek egy olyan darabot, amelyben a realizmus az uralkodó, és világosak a szereplők közti lélektani kapcsolatok. Ezekben a mi életünkhöz, egyéni boldogságunkhoz közel­álló jelenségeket tudok bemutatni. Egyben újra­tanulom a színészvezetés szervezését. — Példaképei? — Rendezői példaképem nincs, akitől módszert vagy stílust kölcsönözhetnék. Magatartásbeli vi­szont van. Georgij Tovsztogonov, Jerzy Grotowski, Peter Brook. — Tervei... — Számosak. Elsősorban a színházteremtés. Meg kell oldani a nézők beszállítását a megyeszékhely­re, megszervezni a stúdiószínpad tájelőadásait, és még sorolhatnám... Mint rendezőt nagyon izgat az iskolaszínház kísérlete, és ezzel együtt tovább foglalkoztatnak saját elképzeléseim is... Pavlovits Miklós Picunda történeti enciklopédiája Több kötetes enciklopédia meg­szerkesztéséhez kezdtek grúz tu­dósok a Fekete-tenger partvidéki Picunda-fok történetéről, ahol mintegy 20 éve folynak a a korai kereszténység idejéből fennma­radt település ásatásai. Ez idő alatt rengeteg érdekes felfedezést tettek: feltártak néhány, az i. u. első évszázadban épült páratlan ritkaságú templomot, mozaikpad- lós és freskókkal díszített római fürdőket, ókori vízvezetékeket, használati eszközöket, ékszereket. Az archeológiái kutatócsoport Andrej Apakidze grúz tudós ve­zetésével végzett munkáját össze­gezi a könyv. Picunda ma az egyik legfes- tőibb és legjobban kiépített szov­jet üdülőváras a Fekete-tenger partján. (APN—KS) Feltámad a jojó? Lynn Young, a Newsweek új­ságírója mondotta: „1975 nem­csak a gazdasági válság, hanem a jojó éve is lesz. Mint ismeretes, a zsinegen föl-le „szánkózó'- fa­korongok 1930-ban valósággal megbolondították a gazdasági depresszióval küszködő Amerikát. A jojó tehát gazdasági életünk legjellemzőbb mutatójává lépett elő” Provincializmus és közéletiség A provincializmus szó elsődleges jelentése szerint olyan törekvést jelöl, amely az egész ország, az egész nemzet érde­keivel szemben valamely kisebb területegység, országrész, il­letve az ott lakó népesség sajátos érdekeit érvényesíti, része­síti előnyben. Egy általánosabb értelmezés szerint viszont a szemlélet, a gondolkodásmód és a szellemi látókör korlátolt, szűk voltát értjük alatta. Ez utóbbi esetben már nem egysze­rűen a nemzeti, az ország érdek áll szemben a helyi, a területi érdekkel, hanem magának a nemzeti érdeknek a korlátolt, a haladás és a társadalmi fejlődés érdekeivel össze nerp egyeztethető felfogásáról van szó. Ha történelmileg tekintjük a dolgot, a két jelentésszféra töb- bé-kevésbé összefügg. A történel­mi-társadalmi folyamatok alakul­tak úgy, hogy az újkori (ipari) fejlődés centrumává a város nőt­te ki magát, amely azután fel­forgató módon hatott a falu éle­tének hagyományos formáira is. Ennek a helyhezkötött és elszige­telt falusi életmódnak a „mozdu­latlansága”, majd tiltakozása, „városellenes” lázadása jelenítette meg először a dinamikus és az egyetemességre törő, a helyi el- zárkózottságot megszüntető ipari fejlődéssel szemben a provincia­lizmus konzervatív, korszerűtlen, bezárkózottságra hajlamos termé­szetét. Ebben a megvilágításban, kontrasztban a város képviseli a feltörő kapitalizmust, a falu pe­dig a feudális maradványokat. Az iparosodási folyamat, az új vi­szonyok kialakulása a városban kezdődik, és innen hatol be a ne­hezebben mozduló falusi, vidéki területekre. Ezek kettős értelem­ben is ellenállást tanúsítanak a létüket bomlasztó folyamattal szemben: részben kultúrájukkal hagyományokra épülőj tradicioná­lis jellege folytán, részben pe­dig azáltal, hogy a feltörő új erőkkel szemben a feudális múlt reakciós erői ahol tehetik, megkí­sérlik kihasználni a helyi kultú­ra konzervativizmusát, helyhez kötött nehézkességét a „bűnös” város ellen. \ □ □ □ A szocializmus győzelmével az egész problémakör új, az ellent­mondások radikális megoldását -segítő összefüggéseket kapߣt. A mezőgazdaság tulajdonviszonyai.* :hak radikális átalakításb a gépéi sítés, az ipari jellegű tevékenység terjedése egyre viszonylagosabbá teszi a város és a falu, a köz­pont és a vidék korábbi társadal­mi, politikai és kulturális ellen­téteit. Ez a folyamat egyre in­kább háttérbe szorítja, számos területen már ma is értelmetlen­né teszi a provincializmusnak ez­zel összefüggő tartalmát. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a csökkenő ellentmondásnak a való­ságos alakulásában, mozgásában ne kellene itt is, ott is újra meg újra számot vetni a társadalmi és kulturális-tudati elmaradottság és egyenlőtlen fejlődés továbbélő negatívumaival, a társadalom egészében is esetenként érezhető formáival. De van más veszély is: a pro­gadhat be és értelmezhet at min­den, mégoly radikálisan “hangzó jelszót, köztük a szocializmusét is! Mi több, a szocializmus jelsza­vaival az a veszély állhat elő, hogy a bennük levő általános szocialista tartalom és eszmeiség észrevétlenül összekapcsolódik egy adott történelmi állapot es helyzet közvetlen, ám a szocialis­ta forradalom továbbvitele szem­pontjából negatív tartalmával. Ennek az összekapcsolásnak dogmatikus és antidemokratikus jellege teljesen nyilvánvaló. Még­pedig kettős értelemben is. A pro­vincializmus, amely napjainkban éppen a közéleti demokratizmus kibontakozásával szemben mutat­ja meg igazi arculatát, gátló té­nyező abban az értelemben, hogy a történelmi fejlődés követelmé­nyeire védekezőleg reagál: ellen­áll a felvilágosító és öntudatra ébresztő, a társadalmi folyamatok racionális átvilágítására törekvő, változást akaró ösztönzéseknek és erőknek. De a közéleti demokratizmus szempontjából talán ennél is na­gyobb veszély, hogy a provincia­lizmusban, a benne rejlő ösztö- nösségben jó támaszt találhat ma­gának a társadalmi életben tuda­tosan fellépő és önös érdeket kép­viselő karrierista és nyerészkedő magatartás is. A provincializmus „népi” naivitása ugródeszkául szolgál a helyzetet tudatosan ki­használó törtetés számára. És hi­vatkozási alapul is. Mert a kar­rierizmus és a privilégiumokra, előnyökre törő könyöklés nem­csak abban az értelemben dema­góg, hogy szavakban, az új me­zében lép fel, de abban is, hogy--SZÍy.esen épít a divatos előítéle­"»tekrtNB. Ez a magatartás így jelenik meg és így érhet el sikereket egyelőre még a szocializmusban is. Megszüntetésének egyik fon­tos feltétele a provincializmus el­sődleges, „népi” vagy kulturális jelentkezésének felismerésében és terápiájában keresendő. A hol ál­lunk? és a hová kívánunk tarta­ni? kérdések következetes végig­gondolása révén az eddigieknél határozottabban kell elhatárol­nunk magunkat a múlt negatív maradványától. Mint egyéb tár­sadalmi problémáink esetében, itt is csak a következetes és kí­méletlen végiggondolás, s az eb­hői merítő társadalmi cselekvés <129.) Nagyon higgadtan, tárgyila­gosan felelek, mintha Budapesten magyaráznám neki. merre van a Király utca: — Aipint láthatják, megszáll­tuk a kolostort... — Azt hiszem, jó az ötlet, ami Szojka egyetlen szavára pattant ki az agyamból. Kisdedóvó... Jó.' hogy mondta. Zuárd atyára mutatok, aztán új­ra a nyilashoz fordulok: — A rendfőnök úr. Fabriciusz Zuárd atya, tiltakozott, ugyebár, de saj- nös, pem volt módomban figye­lembe venni a tiltakozását. — Lassan, szinte vontatottan be­szélek. — Mert... ez már így van... a szükség törvényt bont. Oh katona, bizonyára elismeri, hogy nem tehettem másként. És... most itt tanvázunk. önkéntelen igazodik az én szor- dinó tónusomhoz: — Önök — kezdi fojtottan — az éjszaka folyamán megtámad­ták a völgyben felállított munka­szolgálatos tábort. Leütöttek öt őrt. A hatodik, szerencsére, ria­dóztatta az őrszakaszt... — Hir­telen felemeli hangját, s közben felnéz a falra, ahol Gilbert áll: — Hol a többi embere? — s köz­ben látom a szemén, hogy gyor­san megszámol bennünket. Körülnézek: — Ennyien vagyunk... Amint látja, éppen öten ... Előbbre mozdul fél lépéssel: — Öten? — kérdi, mint aki rosszul hallott. Halkan felelek: — Jól értette, kérem. öten. Elfeledkezik magáról, egy pil­lanatra széttárja két karját, az­tán a német tiszthez fordul, hal­kan beszél hozzá, lefordítja, amit én mondtam. Nem érti mindig. Rámnéz: — öten hajtották vég­re az éjszakai akciót? öten ver­ték vissza az őrszakaszt? — az 6 szemében mindez teljesen ért­hetetlen. Nemet intek: — Nem öten... Négyen... Felcsattan: — Kérem, ne tréfálkozzék! Ha egyszer én komolyan beszélek... Mosolyognom kellene. Ném akarok. Komolyan mondom ki: — Beláthatja, hogy nincs ked­vem tréfálkozni. Még mindig nem képes meg­magyarázni magának a történte­ket: — Négyen verték vissza az egész őrszákaszt? Szojkára pillantok. Látom, hogy mosolyog. Bólintok a nyilas felé: — Négyen... — Nem tudom magamban legyűrni a csúfolko- dás kisördögét. — Szellem... har­ci szellem kérdése minden akció, ezt önnek is tudnia kell. hadnagy úr. Ez a helyzet Végigmér: — Értem — bólint vésztjósJóan. — Tehát azt akarja mondani, hogy önöknél kiváló a harci szel­lem. Bólintok: — Nem merném állítani az el­lenkezőiét. Nem tagadom: élvezem a hely­zetet Bármilyen lehetetlenek is a kilátásaink, jóleső, hogy legalább ezekben a pillanatokban én va­gyok fölényben. Mindaddig, amíg el tudom csodálkoztatni ezt a fé­nyes csizmás hadnagyocskát, aki talán ezen a reggelen hallotta először olyan fegyvernek a hang­ját, amelynek a csövét ellene irá­nyították. Tekintete újra körüljár az ud­varon. Végül Zuárd atya arcán állapodik meg. Rákiált az öreg papra: — Miért nem jelentették fel őket? — mutat rám. Én felelek Zuárd atya helyett. Sikerülni fog a tervem, egyre biztosabb vagyok benne. — Nem volt módjukban... — olyan a hangom, mintha egy türelmetlen gyereknek magyaráz­nék. — Amióta megszálltuk a kolostort, innen senki sem moz­dulhatott ki... Godefried úr kiált közbe reked­ten: — ök hozták a nyakunkra a bajt! — bök felém vádlóan. Gaszton oldalba böki géppisz­tolyával Godefried urat. Kis- polgár-Godefried újra összehúzza magát, és távolabb vonul a gép­pisztoly csövétől, elbúvik egy másik pap háta mögött. Bilai-Bretter csizmája szárára vág lovaglókorbácsával. Már rég­óta vártam ezt a mozdulatot. Furcsa, de így van: a lovagló- pálcák arra ingerük tulajdono­saikat, hogy a csizmájuk szárát verdessék. X — Térjünk a tárgyra — tolja előre kacsaszáját. — önöknek... — keménykedik meg a hangja — le kell tenniük a fegyvert! Nem tudok mással felelni: — Miért? — szinte ártatlanul hangzik, ahogy kimondom. — Miért?! Pillanatokig nem jut szóhoz a csendőr. Erre a válaszra igazán nem számíthatott. Szemtelenség­nek vagy esztelenségnek tartja vajon? Nagy nehezen nyögi ki: — Micsoda? Hogy miért? — megremeg a szájaszéle. — Mert különben felkoncoltatom magu­kat! — Szaporán magyaráz a német tisztnek, suttogásából egy szót se hallok, csak az utolsót, amit hangosabban mond ki: — Unerhört! Megvárom, amíg befejezi a tol­mácsolást, csak aztán szólalok meg. ugyanilyen higgadtan ejtve minden hangot, mint eddig: — Hogy felkoncoltathasson, ahhoz előbb el kellene foglalniuk a kolostort, hadnagy úr. Rám kiált: — Gúnyt űz belőlem?! — Távol áll tőlem —ingatom a fejem. — De amint látja — mutatok a fiúk fegyvereire, s megmozdítom a mellemen függő géppisztolyt is —, úgy látszik, mintha nekünk az volna a szán­dékunk, hogy kitartunk addig... — Meddig? — vág közbe. Nyugodtan befejezem a mon­datot: — Ameddig szükséges. Tompa, gyűlölködő a hangja: — Azt akarja mondani, ugye­bár, hogy kitartanak addig, amíg ideérnek az oroszok?! Hát ebben téved! Hallja? — A leve­gőbe mutat. — Csend van! Valóban: nem is vettük észre, hogy elhallgattak az ágyúk. — Csend van! — ismétli nyo­matékosan. — Mit gondol, mi­ért? Nos? Miért? Mert vissza­nyomtuk őket! — vágja ki dia­dalmasan. A papok felé fordul: — Visszanyomtuk őket! Érthető? Rászólok: — Megkérem, hogy énvelem beszéljen. Visszafelesel: — Jogom van beszélni a töb­biekkel is! Látom, itt ön a dolgok rossz lelke. Legalább a többiek­nek legyen eszük! Itt pusztulnak valamennyien — ordít rá a pa­pokra. — Egy ilyen őrült miatt! — mutat rám. — Darabokra szedjük mindannyiukat! — Hadnagy úr... — szólok rá halkan. Hat a csöndes szó. Ab­bahagyja a szónoklatot. Jóformán hangsúlytalan kérdem meg tőle: — Miért nem rohamoztatta meg a kolostort? Nem felel. — Hallgat? • — folytatom. — Majd én válaszolok ön helyett. Azért nem mertek rohamozni, mert kevesen vannak... Igen? Erről van szó. Mi pedig... ki tudunk tartani... — Érzem, hogy Gaszton szeme elismerően villog felém. Kedvére beszélek, úgy lát­szik. — Tévednek, kérem... — ráz­za meg kerek fejét a nyilas. — Nagyot tévednek. Türr főhad­nagy ... — Megáll, és összevon­ja szemöldökét: — Hol hallot­tam már az ön nevét? Mert vala­honnan ismerős... Bizonyára... — bólintok. (Folytatjuk) I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom