Petőfi Népe, 1975. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-04 / 79. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM • MŰVÉSZEI RÁFFAI SAROLTA Jól emlékszem a ködvitorlák lassú, ádventi menetére — amint befelhőzte az estét a hiteleset, őszi-mélyet Juldokló vizek hóka vére. A mullpólyában kushadókra: megszégyenített, csonka fákra, hogy lucskosan, kéreg-sebekben, pára-fürdőbe mentetten álltak — gyökerükig alázva. A lelkei porhanyító csöndbe mintha sz,ekér-sírás zötyögne -csukladozva, szakadt füzérben — sunyit a város a lapályon se szabadon, se megítélten. Jól emlékszem az utóhadnak lassú, éjjeli menetére. Az arcokra, fagyott kezekr/z — szertefröccsent a tűzhely fénye, köpenyek gőze fulladozva torlott az ablakon vízcsöppé — s ők csak ettek. Aludtak, mentek, vissza nem jöttek soha többe. Máig nyújtózkodik a város és újulása telhetetlen. A novemberi éjszakákban ködvitorlák úsznak, seregben — higanygőz fénye kiált rájuk: nincs titkuk. Varázsuknak vége. De emlékszem a rógi-régi rettenet hóka menetére. farkas. István bácsi szárat ^ vitt a két tehénnek, ku­koricaszárat, hadd majszoljanak valamit. Hosszú volt a tél, na­gyon hosszú, tán sohasem volt ilyen tartós, mint a háború utol­só esztendejében. Vagy csak így képzelte az ember a sok baj, a sok gond miatt. A tehénkék­nek, meg Farkas bácsinak min­denesetre keserves volt ez a tél. Azt hitte, soha sem fog elmúlni. De most már tavaszodik. A hó is elolvadt. A sár ugyan tenger­nyi, de szikkasztja a szél, majd­csak felszárad hamarosan. A fiú, az ifjabbik István még nem keveredett haza, csak hírt adott magáról, hogy él, fogság­ban van, ha isten élteti, és nem viszi el közben a tífusz vagy a kolera, talán hamarosan el is engedik. Kérdezte, hogy a te­hénkék megmaradtak-e, nem hajtotta el őket valami rusnya német, mert a saját szemeivel látta, hogy rengeteg jószágot te­reltek maguk előtt, amikor már visszafelé curikkoltak. Raboltak, fosztogattak. A lábasjószágra meg különösen fájt a foguk. „Biz az szerencse dolga volt, hogy megmaradtak!” — gondolt most István bácsi a fia levelé­re, miközben megtapogatta a te­hénkék hátát. Ha a zöldkabáto­soknak nem kellett volna olyan gyorsan szedni az irhájukat, ki tudja, lenne-e most jószág az istállóban? Kicsit soványkák ugyan, de ha kinő az árokparti fű, erőt szednek magukba. így van ez minden esztendőben a szegény ember állatkájával. — Nem készülődik még, édes­apám? — zavarta meg a gondo­latait Annuska lánya, akit nyil­ván az anyja küldött ki az is­tállóba, hogy megsürgesse az öre­get. — Ejnye, de türelmetlenek vagytok! — adta a mérgeset Ist­ván bácsi, de azért mindjárt megtisztogatta csizmáját a sár­tól, piszoktól, és a lánya után ballagott. Mitagadás, ő is nyug­talanabb volt, mint máskor. Mintha ifjúkora reményteljes szép ideje tért volna vissza ezekben a napokban, teli eltit­kolt várakozással. Az az idő, amikor olyan erősnek érezte ma­gát, hogy bízvást hihette, a bol­dogulás titka is csak ebben az erőben rejlik. felesége is úgy járkált most körülötte, mint 1932-ben, amikor majdnem bíróvá válasz­tották István bácsit a faluban. Akkor is kikészítette az ünneplő csizmát, amit az esküvőjén viselt először, s azóta csak nagy ünne­pek idején húzott a lábára Az apjáról rámaradt fekete ruha is előkerült. Tiszta, ing, kézelő, a keresztapjától kapott nikkel- ora ezüstösre fényezett lánca ló­gott ki a mellényzsebből... iga­zán úgy nézett ki, hogy bírónak is megválaszthatták volna Hiszen fel is kérték, küldöttség jött hoz­zá a falu népétől. Aztán mégis Bertalan Imre, a nagygazda fia lett a bíró. Akkor kezdte jobban megérteni, hogy ’ milyen hatal­mak állják útját az egyszerű ember boldogulásának, igyekeze­tének. Most ismét ott állt a tükör előtt, amelybe különben csak borotválkozáskor szokott belenéz­ni. A bajuszát eligazította, a ka­lapját fejére tette, s úgy fordult meg, olyan legényesen, hogy az asszony szeme rávillant a szoba félhomályos szögletéből. Annus­ka meg összecsapta a kezét ál- mélkodásában: Még a bálba is elmehetne édesapám! — mondta nevetve. — Hát akkor... — csak eny- nyit szólt István bácsi. — Isten áldjon — rebegte utá­na a felesége, Zsuzsi néni. István bácsi szépen, komótosan a községházára ballagott. ’’Zsibongott már a nép a köz- ségháza körül. Volt ott asz- szony, ember, lány, gyerek, min­denfelé. De főként férfiak, javako­rabeliek, meg öregek. Legény az kevesebb. Nagy része még elő sem került a háború óta. De azért néhány katonazubbonyos is áll­dogált a tömegben, akik már ha­zajutottak valahogyan, vagy ko­rábban megszöktek és most, hogy elmúlt a vihar, előbújtak a rejtekhelyükről. Sok ember gyűlt össze, és mind­egyik földet akart. Volt, aki csa­ládostól jött, hogy lássák, hány éhes száj várja a betevő falatot. Akadt, aki már előre veszekedett és bizonygatta jussát ahhoz a földhöz, amit még ezután fognak osztani. Voltak tolakodók és sze­rények, vidámak és szomorú el­esettek, kapzsi haszonlesők, de hez, pedig a háború alatt meg­szokhatták a lármát. Egyszer csak egy vastag, resz­ketős hang elnyújtott éneklésbe kezdett. Körmeneti éneknek hangzott először, de aztán kitisz­tult, megvilágosodott a szöveg is, a dallam is. A Kossuth-nótát fújta, rezegtette, kanyarítgatta felfelé. „Kossuth Lajos azt izen- te ... ” Illett-e vagy sem a nóta az; alkalomhoz, ilyesmi nem jutott senkinek sem az eszébe. Dúdol- gatni kezdték, majd rázendítettek bánatosan, keservesen. Csak akkor kezdtek fényesedni, kipi­rulni az arcok, amikor odáig ju­tottak a nótában, hogy „megír­F. TÓTH PÁL Földosztás legtöbben csak olyan István bácsi félék, kétkezi munkából élők, ke­ményen gürcölök. A cselédek, zsellérek is eljöt­tek az uradalmi hosszú házakból, kalyibákból. így csúfolták a fa­lubeliek azokat a vertfalú vi- tyillókat, amelyekben az uraság, a gróf úr cselédei húzták meg magukat évről évre. Egy család­ra egy szoba jutott és négy-öt családra közös konyha, a szo­bában döngölt padló, a fal mel­letti dikókban szalma, azon aludt, vagy rajcsúrozott estén­két négy-öt gyerek. A falusiak is ott voltak, az egy­két holdasok, mint Farkas bá­csi. Ezeknek a földje a falutól tizenöt-húsz kilométerre esett, a grófi földön túlra. Oda jártak ki szántani-vetni a tehénkékkel, mert errefelé csak a módosab­baknak volt lova, akik kupecko- dással, fuvarozással megszedték magukat. A gróf úr — gróf Festetich — földje terült el végtelen táblák­ban a falu körül. Mint fojtogató gyűrű fogta körül a lakott tele­pülést) a kis házakat, kerteket. És most összegyűlt a nép, hogy kihasítsa a maga jussát, az év­századok óta álmodott jussát, a grófi földből. f sibongtak és kiáltoztak, dör- mögtek és sipákoltak, vár­ták, hogy valaki megadja a jelt a földfoglalásra. Amint a föld­igénylő bizottság elnöke, Bene Mihály kidugta fejét az ajtón, máris megrohanták a kérdezős- ködők, s amikor ünnepélyesen és ■ sorban kivonultak a bizottság tagjai, úgy közrefogták őket, hogy alig tudtak eljutni a kapuig. De aztán meglódult a tömeg, s ha ki nem nyitják a hosszú léckaput, tán még el is sodorják azt a nagy sietségben. — Nyugalom, emberek! — in­tette csendre, rendre őket Bene Mihály. — Van föld elég, jut itt mindenkinek. — Van ám, de elszedik a ja­vát! — tódult elő az ijedt kap­zsiság és gyanakvás egy sovány kajlalábú, nyírottbajuszos ember­ből. — Mit fél maga? — dörrent rá valaki a közelből. — A szegé­nyeké az elsőség. — Nyugalom, emberek! —is­mételgette Bene, míg valahogy tényleg helyreált a rend. Olyan összevissza csapatban álltak vé­gül is, s a bizottságiakkal az élen megindultak a falun ke­resztül, majd át a kiserdőn, az urasági parkon is át, a kastély irányába. Valaki — tán az a bar­naképű, katonazubbonyos le­gény, akit a bizottság tagjai csak ■titkár elvtársnak szólítgattak — zászlókat vitt a menet elejére, egy nemzetit meg egy vöröset, és most már azok alatt haladtak tovább. A házakból kitódultak az ott­honmaradt emberek. A kutyák égedelem csaholást vittek vég­ja ő a levelet, egy ragyogó csil­lag mellett... ”, s ami aztán következett, azt nem is énekel­ték, hanem harsányan kiáltották, kurjantották: „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” aiín A.iHastély elé. mgr úgy érkez­tek, . mint valami elszánt roham- "dsápát'í feilelKeSüIvé'' ér- tettek­re készen. F arkas bácsi is együtt lép­kedett, sodródott az embe­rekkel, beszélgetett az ismerő­sökkel, vitázott a kételkedőkkel, s észre sem vette, már ott is áll­tak a tetthelyen — hallgatva az elnök, majd a kommunista párt titkárának beszédét. Mert ő volt az, a katonazubbonyos, eleven kis« ember. S a szavak lassan go­molyogtak el az értelemig, át­szűrődve az emberek érzésein, gondolatain. — Ha ezt látná a gróf! — súg­va mondta ezt István bácsi tő­szomszédja, Mizseri Jakab, mint­ha attól tartana, hogy meghallja valami illetéktelen személy, vagy tán maga a gróf. — Kirázná a hideg — válaszol­ta mély meggyőződéssel Farkas István, s eszébe jutott a tavalyi nyár, amikor kivételesen itthon lakott a gróf, de csak azért, hogy még az utolsó szem termést is el­szállíthassa. Éjjel-nappal pöfö­gött a kisvasút ^mozdonya, s csi­korogtak a csillékhez hasonló kis kocsik a rakomány alatt. A re­pülőtéren, mert ez is volt a kas­tély közelében, állandóan menet­készen állt a kétfedelű gép, hogy elröpíthesse gazdáját biztonsá­gosabb vidékre. A negyvenötezer holdas birtok korlátlan ura talán akkoriban érezhette meg először, hogy megrendült a talaj a talpa alatt. A szónok is erről beszélt. A grófról és környezetéről, a cse­lédnyúzó ispánokról, tiszttartók­ról és dzsentri ivadékokról, akik külföldre mentették az emberi verejtékből szerzett kincseket, és csak dőzsöltek, dorbézoltak, míg a nép nyomorgott. — De ez már a múlté, és nem is tér vissza soha! — emelte fel hangját a kipirult arcú, villogó szemű titkár, és úgy nézett kö­rül, mintha választ várna tőlük. De csak a helyeslő dörmögés és kiabálás volt a visszhang. Nem szoktak itt még hozzá, hogy az egyetértést tapssal is ki lehet fe­jezni. — Hát akkor indulás, embe­rek! — vette át a szót és intéz­kedett Bene Mihály, s megindul­tak ki a földekre, a végtelen ha­tárba, hogy darabokra hasítsák a gyűlölt ezer holdakat. Mem volt egy szó ellenvetés sem. A bizottság, meg kell adni, értette a dolgát. A parcellá­kat már mind kimérték, s azt is tudták, hogy melyiket kinek ad­ják, nemhiába vitáztak rajta már hetek óta bent a községházán, meg a helyszínen, kint a földe­NAGY LÁSZLÓ Zuhatag A meggyfa meghajol boldogan leheli termékeny illatát a torony égbe nyúl zordonan kereszttel hősködő Ararát a paraszt homloka csörgedez előtte ropog a faeke áldásért kiáltoz istenhez elapadt csutorás tehene tavasz van földben és növényben gyárakban vígak a motorok fiatal asszonyok ölében harmatos palánta mosolyog gyártsatok ekéket vasasok parasztok adjatok kenyeret uraim féltsétek magatok ostoros zivatar fenyeget tavaszi haragunk lobbosodj harsogd a dalunkat mérgesen tavaszi szerelmünk lombosodj lepd el a kerteket szélesen tudatunk erősödj csontosodj bennünk az új élet veleje tudásunk gyarapodj bokrosodj legyünk az új élet teteje! • Klossy I.:Gyár a város szélén. ken. Csak a jelzőkarókat kellett leverni, s már mehettek is to­vább. Az új földhözjuttatottak ott maradtak a számukra kimért földön, s így fogyott lassan a to­vábbhaladok serege. — Farkas István! — kiáltották most István bácsi nevét, s az öreg odalépett a bizottság elé. Hét és fél hold szántó, hat­száz négyszögöl legelő — hallotta a hangos szavakat. Bene Mihály rázta meg a ke­zét, s valami papírt nyújtott át, áz új birtoklevelet. — Erőt, egészséget hozzá! — mondta, s azzal léptek is tovább, Íriszen aznap még sok munka várt rájuk. István bácsi megállt a jelző- karónál. amit az előbb vertek le a mesgye innenső szélén. Laposra volt faragva a karó vége, s a nyers akácra tintaceruzával ráfir­kálva a név: Farkas István, meg valami szám. az új birtok telekkönyvi. száma, ami a levé­len is rajta volt. — Hát ez az enyém, tényleg az enyém — mormolta a bajusza alatt, s elindult, hogy körbejárja a saját birtokát, amely most már — nem úgy, mint a régi két hold — a falu alatt van. Az egyik szomszéd átkiáltott hozzá: — Milyen a föld. István bácsi? - wávuií*%éki''v<-a “ száhtás! — •■kiabált vissza, s háhgjában ben­ne lapult az el nem titkolható öröm és a jövendő gondja is. — Aztán mit vetünk belé? — így a szomszéd. — Ha mag lesz, jut itt hely mindennek, árpának, krumplinak, kukoricának. Csak az elsőn túl legyünk. — mondotta István bá­csi. Már mint az első vetésen meg aratáson — No. aki ezt kifundálta, tán majd abban is segít! — .így a szomszéd. S kerülgették a föld­jüket tovább. A gaz már térig ért. Az ősszel nem szántott itt senki. A tavalyi tarló és magasra nőtt gyom borí­totta a földet De azért termő föld volt, a javából, igazi fekete föld. Magasra hágott már a nap, amikor Farkas bácsi hazafelé vette az útirányt. Mindenütt em­berekkel találkozott. Emberek jöttek-mentek. fiatalok nevetgél­tek. Olyan volt a falu. mint a felbolydult méhkas. István bá­csinak az övéi jutottak eszébe, vajon tudják-e már a hírt? Kicsi ez a falu. ha akarnák, akkor sem maradna semmi titokban, hát még az ilyesmi. Delet .harangoztak mire befor­dult a kis utcán. Annuska az aj­tóban álldogált és messziről in­tegetett az apjának. Ahogy kö­zelebb ért. már az asszony is kint állt a kapuban. Kötényébe töröl- gette a kezét, a főzést hagyta ott egy kis időre, hogy az embere elé menjen, de csak a kapuig, ahogy az illendőség megengedi. A szeleburdi Annus az apja nyakába ugrott, s egv Cuppanósat nyomott a képére a bajusz köze­lébe. Zsuzsi néni meg csak állt, mint a templomajtóban szoktak ünnepkor az asszonyok. S a csí­pős hagymától-e. amit az ételbe szeleteik vagy mitől, de veres volt a szeme tájéka; István bácsi is hallgatag volt. Felesége vállára tette a kezét, és csak néztek egymásra, mint a szerelmes fiatalok. — Hét és fél hold — mondotta az ember, s az asszony lesütötte a szemét, mintha attól félne, hogy a szeme ragyogása elárulja lelke háborgását. Aztán az egyik tehénke felbő­gött az istállóban, s ez megza­varta a békés hangulatot. — Megyek már te! — kiáltot­ta el magát István bácsi. Belökte a kisajtót, s úgy ahogy volt, ün­neplő gúnyában az istálló felé in­dult. Ment. hogy a tehénkékkel is tu­dassa az örömhírt PEREG A STÚDIÓMOZIBAN a magyar film három évtizede Alig fél éve jelent meg a kecskeméti Városi mozi épületé­nek oldalbejáratán a Mesemozi felirat, és vele csaknem egy- időben indultak meg a kicsiny, alig félszáz nézőt befogadó teremben a magyar filmsorozatok. Este nyolc órai kezdettel a felszabadulásunk óta írott hazai filmtörténet kiemelkedő egyéniségeinek alkotásait pergetik le a Stúdiómoziban. Eddig Keleti Márton Makk Ká­roly, Máriássy Félix, Várkonyi Zoltán és Bán Frigyes életmű­vét nézhették végig az érdeklő­dők. Az öt rendező munkássága szemléletes kivonatát adja mind­annak, ami a, magyar filmmű­vészetben az utóbbi 3Ö év alatt történt. A második világháborút meg­előzően keletkezett adoma sze­rint Hollywood egyik nagy stú­diójának bejáratánál a követke­ző figyelmeztetés volt olvasható: „Itt nem elég, ha magyar vagy, tehetségesnek is kell lenned!” — A kölcsönkért kastély rende­zője, Vajdg László, a nevezetes CijyUAátíSSíí' készítő Kertész Mi­hály] á Tanácsköztársaság alatt á filmgyártás művészeti vezetőjeként is elkötelezett Kor­da Sándor csak a legnevesebbek azok -közül, akik külföldre kény­szerültek a Horthy-korszak alatt. Itthon a „fehélrtelefonos”, sekélyes témájú, hanyag munká­val forgatott tucatáruk készül­tek. Az évi 30, majd 50 játék­film között emlékezetes alkotás alig-alig maradt az utókorra. De időközben felnövekedett egy másik nemzedék, amely a felszabadulást követően a művészi szabadság lehetőségei között ké­pes volt a kor európai színvo­nalának megközelítésére. Keleti Márton, Bródy Sándor drámájá­ból készült Tanítónője, Bán Fri­gyes a Tamási Áron elbeszélései nyomán forgatott Mezei prófé­tája és a Radványi Géza által rendezett Valahol Európában azok a művek, melyek jól mu­tatják a fejlődés eredményeit. Az államosított filmgyártás azután Bán Frigyes révén meg­mutatta legnemesebb erényeit. A Talpalatnyi föld új korsza­kot nyitott a ' magyar filmmű­vészetben. Az első, neorealista stílusú fellendülést ugyan meg­akasztotta a kor sematizmusa, de ugyanakkor, az 50-es évek során doigozták ki a magyar színes- film előhívási és másolási eljá­rásait is. A Ludas Matyi és a Különös házasság technikai szempontból már hibátlan al­kotás. A fiatal rendezők a mondani­való: filmszerű megfogalmazásá­val birkóztak. Máriássy Félix (Kiss Katalin házassága, Egy pi­koló világos), Várkonyi Zoltán (A harag napja). Fáhri Zoltán (Eleijei), már egyéni arculatú alkotókká váltak.. Filmgyártásuk második fellendülése nevükhöz kapcsolódik. iFábri Körhintája, Hannibál tanár árja, Makk Ká­roly Liliomfija, 9-es kórteremje, Radnóti László Szakadéka mu­tatják, hogy filmművészetünk is­mét megindult a nemzetközi színvonal elérése felé. A hosszas előkészületek és a kísérletezést követően valójá­ban az 1963-as évektől mondható el, hogy a magyar filmművészet magára talált és mind mondani­valójában, mind stílusában sajá­tosan eredetit alkotott. Jancsó Miklós és a vele együtt fellépő generáció tagjai Gál István, Ko­sa Ferenc, Szabó István, vala- rftfifúnnéhány Hdfeébh, yéhPező: Fábri Zoltán, Bacsó Péter, Ko­vács András munkásságé terem­tette meg a sokak által magyar iskolának nevezett új irányzatot. Szegénylegények, Csillagosok, katonák, Sodrásban, Tízezer nap, Álmodozások kora. Húsz óra, Nyáron egyszerű. Hideg na­pok ... — Ezek a filmcímek mind a mai napig valami sajá­tos izgalmat, aktuális mondani­valót jelentenek, el nem avuló stílust, máig, túl nem haladott eredményeket. A vita eleven, s a vélemé­nyek megoszlanak arra nézvést, hogy a 70-es eveket visszafejlő­dés, vagy csupán az elért szín­vonal megtartása jellemzi. Egy bizonyos, Sára Sándor Feldobott kő, Jancsó Miklós Még kér a nép, Makk Károly Szerelem, Huszárik Zoltán Szindbád, vagy legutóbb Fábri Zoltán perc a befejezetlen mondatból című filmjeik bármely nemzetközi mezőnyben megállják a helyü­ket — és e kiemelkedő alkotá­sok mellett még számos kísér­let, érdekes mondanivalót hordo­zó mű született. A film egy tekintetben alap­vetően különbözik minden más művészeti terméktől. A könyve­ket újra olvassák, a színdarabo­kat újra rendezik, a képek a múzeumokban ismételten meg­tekinthetők. A filmeket viszont — ha leveszik a műsorról — rendszerint dobozokban tárol­ják. Ritka az olyan lehetőség, mint a Stúdiómozi sorozata, ahol „élő” filmtörténet pereg es­téről estére. A rendezői életművek így új­ra meg újra bekapcsolódnak a művészet nagy vérkeringésébe, az alkotások ismét részt vesz­nek az emberformálás küldeté­sében. Pavlovits Miklós • Egy kocka Bán Frigyes rendező fimjéből, a Rákóczi hadnagyából. ■M

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom