Petőfi Népe, 1975. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-20 / 92. szám

1975. április 20. • PETŐFI NEPE • 3 Hetekkel ezelőtt véget ért rz MSZMP XI. kongresszusa, de még ma is beszédtéma és hosszú ideig az is marad. A Szerszám­gépipari Művek kecskeméti gyá­rában jártam a napokban, sok emberrel szót váltottam, pártta­gokkal és pártonkívüliekkel. Va­lamilyen formában mindannyian szóba hozták a kongresszuson el­hangzottakat. □ □ □ Kovács László esztergályos, mint pártcsoport-bizalmi, egyszer­re sok munkatársa véleményét, fejti ki, amikor azt mondja: — Csak helyeselni tudjuk, hogy a kongresszus olyan sokat foglal­kozott az üzemi demokráciával. Szerintem még a kezdetnél tar­tunk. Nálunk ugyan bevonják a párt és a szakszervezet vezetőit a tervelőkészítésbe, a bérfejlesztés­sel . kollektív szerződéssel, új gyártmányok meghonosításával kapcsolatos megbeszélésekbe Azonban tovább kellene szélesí­teni a kört a szocialista brigád­vezetőkkel, a legjobb dolgozók­kal. Ily módon a döntések végre­hajtását mindenki jobban a ma­ga ügyének is tartaná. Ugyanak­kor az sem elhanyagolható szem­pont, hogy a dolgozók — első­sorban a munkaszervezéssel kap­csolatban — nagyon sok hasznos javaslatot tudnának tenni. □ □ □ Dobos István köszörűs, a párt­vezetőség tagja, mintegy kiegé­szítette Kovács László gondola­tait: — Igaz, hogy sokan közülünk az üzemi demokráciának csak a számunkra kedvező oldalát han­goztatják. Amikor a munkaidő jobb kihasználásáról esik szó, már csendesebbek. Az is igaz viszont, hogy sok esetben igazuk van. Olyankor, amikor nincs anyag, s programot kell módosítani. A folyamatos anyagellátás egyéb­ként súlyos gondunk. Emiatt hol sok a túlóra, hol pedig alig van munka és kevesebb a fizetés. uamri Azután a különböző intéz­kedéseket meghozzák, egynémely országos szerv s jobban1 odafi­gyelhetne a dolgozók, s nem utolsósorban a közvetlen terme­lésirányítók véleményére — fűz­te tovább a gondolatsort Garaczi Károly szerelő lakatos. — A szak­mai bértáblázat például azért nem jó szerintem, mert a jó és a rossz munkás között alig lehet differenciálni... Vagy nézzük a szakmai továbbképzés helyzetét. A két műszakban dolgozók nem rendezkedtek még be ennek megoldására. □ □ □ Gondi János művezető a kong­resszuson elhangzottakból a mun­kafegyelemről szóló részt emelte ki. Nálunk is nagyobb gondolt kell erre fordítani — hangsúlyoz­ta. — Nagy tartalékok rejlenek ebben, hiszen a jól dolgozók eredményeit lerontják a lógósok. Sok új, termelékeny gép érkezik gyárunkba, ám a meglevők jobb, hatékonyabb kihasználására is gondolni kellene. Simon Tibor KISZ-titkár sze­rint az üzemi demokrácia széle­sebb körű kibontakoztatásához az is szükséges, hogy a dolgozók vi­lágosan lássák miről van szó. Az igazgatói tanácsban például négy fizikai munkás van. Én úgy vé­lem — mondotta —, nem arra van szükség, hogy megtanítsuk őket a bonyolult közgazdasági és műszaki nyelvezetre, hanem ar­ra, hogy világosan, érthetően be­széljenek előttük. □ □ □ Akker Lajos párttitkár mintegy összegezve az üzem dolgozóival való beszélgetésemet, így sum­mázza a hallottakat: — A SZIM kecskeméti gyárá­ban is pezsgőbb lett a politikai élet. Nagyon sokoldalúan foglal­koznak a párt XI kongresszusá­val és ez örvendetes. És ami még biztatóbb, a párttagok és párton- kívüliek reálisan értékelik a helyzetet, helyesen, építő módon fejtik ki véleményüket. A gondok sok esetben túlnőnek gyárunk kerítésén és megoldásukhoz a vá­ros. illetve más üzemek segítsé­gére, egyetértő támogatására is szükség lenne. Remélem, a kongresszus szellemében erre is sor kerül. □ □ □ Beszélgető partnereim — kom­munisták és pártonkívüliek — nagyon helyesen, elsősorban a továbbfejlődést akadályozó gon­dokról tájékoztatták, mint a munkafegyelem, üzemi demokrá­cia, stb. Ez a kollektíva azonban nagyszerű eredményeket is ért el a kongresszusi munkaverseny­ben. KlSZ-szervezetük például részt vesz a járműprogram fe­letti védnökségben. Szocialista együttműködési szerződést kö­töttek, amelynek eredménye, hogy a programban részt vevő vállalatokkal szemben gyárunk minden kötelezettségét teljesítet­te. Háromszázzal több autóbuszt gyártott le a járműipar a kong­resszus tiszteletére, s ezekhez a fékszerelvényeket gyárunk szál­lította le. Az idén 50 százalékos, termelésfelfutásra kell felkészül­nünk létszámemelés nélkül. A KISZ erre is mozgósít. Az ifjú­sági szervezetről egyébként azért beszélek annyit, mert üzemünk dolgozódnak 70 százaléka fiatal. Biztos vagyok abban, hogy idei megnövekedett tervünket is tel­jesítjük. Nagy Ottó Hazánk felszabadulása 30. évfordulója előestéjén olyan szovjet katona veteránok látogattak Kecskemétre, akik részt vettek szőkébb pátriánk, a megye, illetve Kecskemét felsza­badításában. A 30 év sok mindent kitörölt, de megőrzött olyan, a harcokban talán jelentéktelennek tűnő epizódokat, amelyek örökre belevésődtek az emberek emlékezetébe. Egy-egy tör­ténetet kértünk ezektől a bátor férfiaktól, akik nagyon is jól emlékeztek a megyére, Kecskemétre, mert itt szereztek olyan élményt, amelyet soha sem felejtenek el. Egy sebesülés története dolog, hiszen egy-egy löVeget hat ló húzott s az utcákban na­gyon nehéz volt tüzelőállási el­foglalni. Az utcák névére nem emlékszem, meg bizonyára meg is változtatták már őket, csak egy nagy térbe torkollott az az utca, melynek szélén leállítot­tuk a löveget. A lövészszázad megpróbált kijutni a térre, de olyan géppuska- és golyószóró- tűz pásztázta végig a sárga ke- ramitkockákat, hogy képtelenek voltak felállni. Nyikolaj Mihajlovics nem volt kezdő a „szakmában”, jól tudta, olyan ponton bújt meg az ellenség, ahonnan jól belátni a teret, s egy géppuskával akár egy zász­lóaljat is sakkban tud tartani. Egyre csak azon törte a fejét, vajon melyik ablak az, ahonnan gyilkos tüzet zúdítanak rájuk? — Távcsővel végigpásztáztam a szemben levő házak homlok­zatát. s felfedeztem a tüzelőál­lást. Igenám, de ahol álltunk, onnan nem tudtuk volna kilőni, előbbre kellett tolni a löveget. Lassan, centiméterről centiméter­re gurult előre a löveg, de a né­metek észrevették manőverünket. Az ágyú pajzslemeze mögül ki­dugtam a fejem, hogy megke­ressem a célt, amikor egy soro­zat csattant végig az acélleme­zen. Az egyik szilánk az arcom­ba vágódott. Iszonyú fájdalmat éreztem a bal szememben, le­rogytam az ágyú taipszárára. ke­zemet a szememre szorítottam, s éreztem patakokban csurog a vér az. ujjaim között. Elvtársaim azt hitték, lelőttek. A fejemben azonban csak egyetlen gondolat lüktetett, látok-e. vagy odavan a szemem világa? A fájdalom késztetett cselekvésre, mert ami­kor elvettem szemem elől a ke­zemet. a bal szemem előtt piros vért láttam Örömömben majd­nem felkiáltottam, ám a dühöm ennél is nagyobb volt, Félretol­tam a sebemet bekötni akaró irányzót, megcéloztam az abla­kot. s a következő pillanatban elhallgatott a géppuskatűz, Visz- szafordultam, s azt kiáltottam a tüzéreknek, hogy látok, látok, el is feleltettem hogy közben a lövészeknek lehetőségük volt ro­hamozni. Novikov Nyikolaj Mihajlovics akaratlanul is végigsimította bal szeme alatt az', a fehér forra­dást amely soha sem tűnik el. s amely mindig emlékezteti őt Kecskemétire, a szép városra. Tizenegy zsákmányolt harckocsi Több az. ősz hajszála már, mint a fekete Novikov N.vikoláj Mi- hajlovicsnak, az egyik leningrádi katonai akadémia tanárának, a Szovjetunió Hősének. Ám ennek ellenére még ma is katonás tar- tású, feszes ember, s igen jó el­beszélő. — A magyarországi harcok­ban egy lövegszakasznak a pa­rancsnoka voltam. Hetvenhat milliméteres lövegűnktől nagyon féltek a nácik, hiszen nemcsak megosztott de közvetlen irány­zással is képesek voltunk, gép- puskaíészkeket, tüzelőállásokat megsemmisíteni. Háromszor se­besültem meg, kétszer Magyaror­szágon, s ebből egyszer éppen Kecskeméten. A történet nem túlságosan érdekes azok számá­ra. akik részt vettek a háború ban, de a fiatalok számára min denképpen. Ezt azért mondom mert magam is oktatok magyai katonatiszteket, akik közül sok szór, sokan kérték, beszéljek há­borús élményeimről... — Elgon­dolkodott, majd belefogott a tör­ténetbe. — Amikor Kecskemétet megközelítettük, távcsövünkkel megnéztük a várost, s nagyon szépnek találtuk. Magunk kö zött — mi tüzérek hajlamosak vagyunk erre — el is neveztük szép városnak, s elhatároztuk, hacsak nem szükséges, nem romboljuk le. Azt a feladatot kaptuk, hogy egy lövészszázadot támogassuk Nem volt könnyű Filmlevél Az utóbbi évek filmjei közül alighanem a leningrádi blokád­ról szóló kétrészes alkotás vál­totta ki a Szovjetunióban a leg­nagyobb érdeklődést. A Blokád bemutatója A mű a második világháború lszörnyű pusztításáról, a 900 na­pig tartó ostromról, a leningrá- diak hősies ellenállásáról szól. Mint ismeretes, hatszázezer kato­na és, polgári lakos esett áldoza­tul a fasiszta blokádnak, a bom­bázásoknak, éhínségnek. Hamvai­kat a Piszkarjovkai temetőben, az évszámokkal jelzett szürke márványlapokkal fedett tömeg­sírokban helyezték örök nyuga­lomra. A bejárat mellett múzeum ismerteti az 1911 őszétől 1944 elejéig tartó ostromgyűrű meg­döbbentő következményeit. A film láttatja a végbement ese­ményeket, s az örök mementót Jíözelhozza az emberekhez. Az ősbemutatót Leningrádban tartották, majd Moszkvában is elkezdték vetíteni a filmet. A fájdalmas, egyéni emlékek ere­je, a hősi téma feldolgozása irán­ti érdeklődés és a megrázó tör­ténetekkel való azonosulás szán­déka annyi embert visz el a mo­zikba, hogy szinte reménytelen vállalkozás jegyet szerezni azok­nak. akik csak rövid ideig tar­tózkodnak a városban. Vélemények a Románcról « Ugyancsak széles körű, bár ko­rántsem egységes visszhangot váltott ki egy másik újdonság, A. M. Koncsalovszkij rendező alkotása, amelyet a moszkvaiak rövidített címen egyszerűen „Ro- mánc”-ként emlegetnek. A vélemények megoszlanak a közönség táborában. Van, akiben nem a film lírai-epikus hangu­lata marad meg, hanem inkább a moszkvai emberek életmódjára utaló általánosítást vél kiolvas­ni a jelenetekből. Érzékeltetésül a Pravda cikkírója, G. Kapralov két, a szerkesztőségbe érkezett levélből közöl részletet: Az egyik vélemény így hang­zik: „Nekem nagyon tetszett a film. Hozzásegített ahhoz, hogy más szemmel nézzek magamra és a környezetemre. Gazdagítóan hatott rám a romantikája.” És íme a másik nézet: „A film megtekintése közben azt gondol­hatnánk, mintha a fővárosban trombitások vernék fel az éjsza­ka csendjét, tetőn járkálnának az emberek, akik kiverik a helyiér­dekű villamosvasút ablakait is...” Szerelem, kötelesség A történet afféle modern Ró­meó és Júlia-szerelemmel indul. Szergejt és Tányát motorkerék­pár röpíti a kiránduláson, rö­vid időre — a Szovjetunióban elterjedt kifejezést használva — a nomád táborozok életét élik. Gyönyörű táj, a harmónia és bol­dogság érzését lassított felvételek állítanák meg örökre. A hazatérő fiút viszont katonai behívó várja. Az öreg Arbat vá­rosrészben búcsúztatásra gyűlnek össze a szomszédok, munkatár­sak, jóbarátok — köztük a Trom­bitás, akit a nálunk is jól is­mert lnnokentyij Szmoktunovsz- kij alakít egy epizódszerepben. A tengeri flottánál zajló napok, a kiképzések és gyakorlatok a férfivá érés folyamatát mutatják be. Egy mentési akció után azon­ban a tenger viharos hullámai el­sodorják Szergejt és néhány tár­sát az anyahajótól. Keresésük so­rán csupán a személyazonossá­gukra valló iratokat találják meg. Az elveszettnek és halott­nak hitt fiút később viszont meg­lelik, és az orvosok visszaadják az életnek. Szerelme közben férj­hez megy otthon. Szergej — át­élve a halált, majd a viszontlá­tás csalódását is — kötelességér- feéstől vezetve újra megpróbál be­illeszkedni eredeti közösségébe. Az egyszerre cselekményes és lírai film a hatás érdekében szinte sűríti a különféle kifejező- eszközöket. Lassú és drámai fe­szültségű jelenetek váltják egy­mást. A környezet — a főszerep­lő szemével nézve — színes, majd szürke képkockákban elevenedik meg, s musical-elmeket is beépít a rendező. Az egyöntetű értéke­lést inkább a többféle slílusesz- köz halmozása nehezíti meg. És semmiképpen sem az, hogy mii­lyen véleményt alkotnak az em­berek a moszkvaiakról például annak kapcsán, hogy a főszereplő egy alkalommal valóban kitöri a villamosvasút ablakát. A film egyébként is csodálatosan meg­hitt hangulatokat közöl az öreg városrész lakóinak mindennapjai­ról, a különös és próbára tevő helyzeteket egyáltalán nem nél­külöző életéről. De végül is, hogy az idézett két vélemény közül melyik az igaz­ságosabb — arról remélhetőleg — nemsokára a magyar nézők is meggyőződhetnek. Halász Ferenc (Folytatjuk) RomensZkii Anton Petrovics aránylag fiatal ember, ám a II. világháborúban szerzett sérülései miatt ma már nyugdíjas, tártaié, kos ezredes, Moszkvában él. Nemcsak emlékeinek, hiszen tag­ja a Szovjet—Magyar Baráti Társaság elnökségének, s azon fáradozik, hogy a két nép közöt­ti testvéri barátságot még szo­rosabbra fűzze. Mindhárom Di­csőség Érdemrend tulajdonosa, s az egyiket, az ezüstöt éppen Kecskemét határában szerzett ér­demeiért kapta. Hogyan is tör­tént? — őrmesterként szolgáltam — kezdte Anton Petrovics — a 176. izmaili Vörös Zászló renddel ki­tüntetett gárda lövész ezredben. Esteledett már, amikor Kecske­mét halárában, ott, ahol két kes­keny vágányi* sínpár húzódott, felderítésre indultunk. Erre azért volt szükség, mert korábban zászlóaljunk elfogott egy német harckocsit, amelynek személyze­tét kihallgattuk. A parancsnok azt mondta, hogy a város köze­lében száz harckocsijuk van, s hogy olyan fegyverrel rendelkez. nek, amelyet ha harcba vetnek, a környéken még tíz év után sem nő ki a fű. A fegyverben nem hittünk, de a száz harcko­csi megvallom, kissé idegesített bennünket. A gárdaUöpjsz^redqek a? zászlóalja, amelyben Anton.i-Pel— rovics szolgált, felderítést meg­előzően 24 őrá' á?attso?Feií1<itomé- teres menetet hajtott végre, tisz. tította meg a terepet az ellen­ségtől. A katonák, a tisztek rend­kívül fáradtak voltak, s hogy még nenezebb legyen a dolguk meg- creui az eső, nőd Dorilou be min­dem. — A zászlóaljparancsnok pihe­nőt. renden el, ue engem maga- noz mvou. iciengyeij, te koiuszo- molec — mondta —, vegyet ma­gad mellé Két embert, s aeressé- teK meg azt ,a száz harckocsit. Két liatai tarsamat magam melie szólítottam, s lassan, sajgó lá­bakkal elindultunk felderítésre. Alig egy kilométert tehettünk meg, amikor a ködben egy erdő mellett harckocsikat pillantot­tunk meg. Az egyik társam meg­ragadta a zubbonyomat, s a fü­lembe súgta: Ezek a mieink. Túl nagy volt a köd, s bennem a bi­zonytalanság, ezért közelebb kúsztunk a nedves avarban A harckocsik körül nyugalom, csend honolt, de még a sötétben is látszott rajtuk a német lelségjel. a fehér kereszt. Megvallom, olyan izgalom fogott el, hogy alig bír­tam odasúgni a másik társamnak, kússzon vissza, értesítse a zász­lóaljat, csendben kússzanak ide, mert itt még a két őr is alszik... A két fiatal komszomolista még jobban megközelítette a harc­kocsikat, s Anton Petrovics arra gondolt, hogy a alvó ölöket el­némítják, s megszerzik a tanko­kat. Egyre közelebb csúsztak, amikor az egyik német őr feléb_ redt. észrevette őket, s felkiáltott: „Jaj, egy orosz Iván!” Az alvó német tábor, mint a hangyaboly. felbolydull. — Nem volt mit tennünk — folytatta tovább Anton Petrovics — fel kellett vennünk a harcot. Géppisztollyal tűz alá vettük a harckocsik körül futkosó néme­teket. Egy darabig fölényben vol­tunk, de aztán egyre több gép­pisztolyból lőttek vissza. Intettem társamnak, s nem egy helyről, de egyik fától a másikhoz futva ad­tunk le sorozatokat. Ezzel páni­kot keltettünk, hiszen a németek mar azt kiabálták, hogy bekerí­• tettük őket. Így ment ez egy pár percig, de kezdett elfogyni a lő­szerünk. A németek pedig egy­re hevesebben tüzeltek. Csupán néhány töltényünk maradt, már minket szorongattak, amikor fel­hangzott a hurrá, s a németek — ki merre látott — kereket oldot­lakj.jes Ezért-, a hőstettért, a tizenegy harckocsi megszerzéséért kapta meg Romenszkij Anton Petrovics a Dicsőség Érdemrend ezüst fo­kozatát. Ezért nem felejti ezt az alföldi várost. A lövészszakasz parancsnoka Moszkaljov Georgij Nyikola- jevics, a szovjetunió Hőse éppen ebben az evben tölti be ötvene­dik életévét. Tartalékos hadnagy, festőművész, a Burját Szovjet Szocialista Köztársaság Érdemes Művésze, egy művészeti középis­kola tanára. Ulan-Udéban él. A magas kitüntetést a dunai átke­léskor vívott csatában kapta, de nagyon jól emlékszik Kecske­métre. — Lövésszakasz-parancsnok voltam, amikor megközelítettük ' Kecskemét városát. A gyalogsá­got a tüzérség támogatta, ánri két német Messerschmidt állandóan zavarta tüzéreinket. Ott köröztek a fejük felett, elég alacsonyan. Nagyon fiatal voltam, s dühbe gurultam. Felragadtam egy tank­elhárító fegyvert, s amikor a „messerek” lecsaptak, közibük lőttem. — Elmosolyodott, még most is az akkori hevességén, s így folytatta. — Sajnos, nem tá­laltam el egyiket sem. Részt vet­tem Kecskeméten az utcai har­cokban. A németek befészkelték magukat a lakásokba, s az abla­kokból nyitottak tüzet ránk. Sza­kaszommal az egyik utcából a másikba szerettünk volna átjut­ni, de amikor kiléptem, géppisz­tollyal lőttek ránk. Visszabújtam a fedezékbe, s végignéztem ma­gamon. A zubbonyomon több .lö­vés ütötte lyuk tátongott, de sze_ rencsére sértetlen maradtam. Ilyen fergeteges géppisztoly tűz­ben nem kockáztathattam sem elvtársa imát sem önmagamat ezért úgy határoztam, hogy meg­kerüljük a háztömböt, úgy me­gyünk tovább. A tervem bevált, mert a németek hátába kerül­tünk. Georgij Nyikolajevics különö­sen a nagytemplom tornyára em­lékezik. Német géppuskafészek rejtőzködött ott, s mire el tudták hallgattatni, lépcsőfokról lépcső­fokra lövöldözve megsemmisíteni, sok elvtársa vesztette életét. — A napot, a dátumot nem tudom pontosan visszaidézni, de napos, meleg idő volt. Délutánba hajlott már a nap. amikor sike­rült. átverekedni magunkat a vá- nos másik végére, ahol összeta­lálkoztam a századparancsnokom­mal, Beljecsenko főhadnaggyal. Átöleltük egymást örömünkben, s akkor éreztem, nagyon szomjas vagyok. Mondtam is a századpa­rancsnoknak, adjon a kulacsá­ból vizet, mert bizony az enyém az egésznapi verekedés közben elfogyott. A főhadnagy a kezem­be nyomta a kulacsot, s én a szomjas ember mohóságával ta­padtam a kulacs szájára, s jó nagyot húztam belőle. A követ­kező pillanatban úgy éreztem, tü­zet fogott a torkom, s a még számban levő zsákmányolt kisüs­ti barackpálinkát a földre kö­högtem. Mondanom sem kell, volt nagy nevetés, s társaim a hátamat döngették ököllei, mert közel álltam a megfulladáshoz ... Komolyra fordítva a Szót, hiszen ez csak egy epizód volt az itteni harcokból, sok elvtársom, jóbará. tom halt meg itt Kecskeméten, a felszabadító harcokban. Amikor rájuk emlékezem, mindig eszem­be jut ez a város, amelynek né­pe ma boldogan, felszabadultan él, építi a szocialista társadalmat. Georgij Nyikolajevics egy kis­sé elmerengett, majd felállt, s az előtte levő poharat ünnepélyesen a hősök tiszteletére emelt... Gémes Gábor A felszabadítók emlékeznek BESZÉLGETÉS A JÖVŐRŐL Munkások között a SZIM-ben Üzenet Moszkvából

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom