Petőfi Népe, 1975. február (30. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-07 / 32. szám

1975. február 7. • PETŐFI NÉPE • 5 Üzenetemre választ kaptam. HARMINC ÉVE „Kedves Weither Elvtárs! Meg­kaptam leveledet, amit örömmel fogadtam. Nagyon köszönöm jó­kívánságaidat. Az a kérdésed, hogy melyik nap melyik órájá­ban tudlak fogadni. Én sajnos már nem vagyok elfoglalt em­ber, ugyanis krónikus érszűkü­letben szenvedek, ami súlyosan korlátozza mozgásomat. Ennek következtében állandóan lakáso­mon tartózkodom, különösen té­li időben. Javaslom, hogyha Ne­ked ez jó, gyere el január 16-án. Ha ezen a napon akadályozva lennél, a hónap bármelyik nap­ján jössz, szívesen látlak. ígé­rem, hogy jöveteled nem lesz eredménytelen. Elvtársi üdvözlet­tel: Básti Ágoston.” A javasolt­nál öt nappal később' érkez­tem. Miután a Szolnok, Csil­lag utcai vil­lácskába csen­gettem, má­sodpercek múlva mosoly­gó arccal nyi­tott kaput a még ma is szépszál em­berként elém siető Básti Ágoston. Megöleltük egymást, a szokottnál ta­lán tovább tar- f tóan, hogy fel- szítsuk az em- ^ lékezés para- zsát, bennem f *' ' harminc éve, > benne pedig az enyémet is ma­gába foglalva hosszabb, a csaknem hat évtizeden át történtekre. Azután betes­sékelt a ked­ves otthonba, és hellyel kí­nált a tiszta illatú első szo­ba kellős kö­zepében. — Évtize­denként csak- csak találko­zunk — mond­ja —, pedig csupán órányi járás Kecskemét. (Naplóm szerint utol­jára 1965. április 21-én.) Jó, hogy jöttél, hisz eleven újságíróval még • úgy' sem beszélhettem ki magam, úgy istenigazából. — Itt az alkalom, kínálom. ö elejében kérdésekre vála­szolna legszívesebben. Hogyan, mint is volt akkor, harminc éve, a születés kínlódó, de mégis örömteli pillanataiban. De ér­zem, hogy a kérdés-felelet alapon mintha nyikorogna az emlékezés menete. A kettő nem azonos ve­zérfonal szerint halad. Básti Ágoston életének előzményei is odasettenkedtek az érezhető bök­kenők párhuzamába, szólni kel­lett azokról is, hiszen csak kere­ken kerek a világ. Eleresztettem hát — szómat kevesbítve — gyep­lőit a múltba pillantásnak, hadd robogjanak azok szélsebesen, hogy azután néhány óra alatt felépüljön egy hetvenéves ember, a régből a mába nyúló élettör­ténetének hídja. Megismétli az életét Básti Ágoston megérezte, hogy kikecmeregtünk a szándéktalan Kecskemét első párttitkára hivatalosság hínárjából és lévén jó mesélő kedvében, regét (balla­dát?) mondott azt soha sem rög­zíthető hitelességgel oly módon, mint aki izgatott-nyugtalan ál­mában megismétli az életét. A nacionáléját és idézem párt­tagsági könyvéből. Név: Básti Ágoston. Anyja neve: Barhács Ro­zália. Születési éve és helye: 1904. Zagyvarékas. Foglalkozása: nyugdíjas. Párttagságának kelte: 1924. A munkásmozgalomban részt vesz 1918 ótat. Básti Ágoston pedig önmagát idézi, lelkének sohasem szótlan, de halk siklása erősödik kere­setlen szavakká, ment’ a sallan­goktól, olyan bölcs nyugalom­mal, amint egy sebes folyó tu­tajkormányosa révbe érve visz- szapillant útjának kacskaringós medrére. Ferenc és a segédjegyző — Károlyi idején, 1918 novem­berében, szinte gyerekként Cse­pelen dolgoztam. Már akkor szak- szervezeti tag lettem, mert anél­kül oda senki sem tehette be a lábát. Igazából azonban csak ké­sőbb tudtam meg, hogy mit je­lent szervezett munkásnak lenni. Apám Zagyvarékason gátőrkö­dött és élt, ahogyan tudott, mint a többi szegény. A segédjegyző persze sikkaszthatott, mert nála volt a kassza nyitója. Azt mond­ták, hogy büntetésből vonultat­ták be, de egy év múlva már ismét otthon uralkodott. Csalá­dunk mindig az útjában volt. A ferde szemmel ránknézőkkel Ferenc bátyám megverekedett, mire ő is a harctéren találta magát. Az őszirózsás forradalom idején Oroszországból visszajő­ve folyvást katona maradt. Ti­zenkilencben a cseh fronton tá­madott és védekezett. Később Cegléden szállásolt. Zagyvarékas nem messzi oda, a jegyző meg­lakolt bűneiért, Ferenc agyon­ütötte, mint a legyet, A forrada­lom bukása után az üldözés lett a család kenyere. Bátyám tár­gyalása 1920 márciusában volt Kecskeméten. Tizenhárom eszten­dőt szabtak rá. \ babona szerint nem sok szerencsét hozó ez a szám, de aztán kiderült, hogy mégsem egészen íg" van. Básti Ferenc kétévi rabc ;kodás után — cserébe a királyi tisztekért — a Szovjetunióba mentette magát. éven át. a Salgótarjáni Vasöntő Gépgyárban gépformázó lettem, amolyan betanított munkás. Itt levezettem a segédmunkások és gépformázók sztrájkját. Ok: el­bocsátottak hét embert. A sztrájk sikerrel járt, mindannyiukat visz- szavették. Innen a Magyar Rézle­mez Hengerművekhez (Vizafogó) kerültem csőhúzóként. Harminc­hét őszén ismét letartóztattak. A névtelen feljelentés szerint bri­gádot szerveztem a spanyol for­radalom segítésére. Vissza az üzembe már nem mehettem. Ez esztendő végén a Fegyver- és Gépgyárba kerültem, de csak három hétre. A gyárat hadiüzem­mé nyilvánították és engem, aki 1927 óta rendőri felügyelet alatt álltam elbocsátottak. A főszolgabíró memóriája a fasizmus fináléja Én meg csak kínlódtam to­vább, mint elejétől kezdve. Húsz­ban a szociáldemokratákkal ke­rültem kapcsolatba. Bár Pesten dolgoztam, de Zagyvarékason próbáltam szervezni á földmun­kásokat. Meg is alakultunk volna, de nem engedték. A jó memóriájú abohyi főszol­gabíró tizenegyszer utasí­totta el a kérelmet. Le kellett mondani az ígéretes tervről, már- csak azért is, mert olykor a Héj- jas-banditák is felütötték sátru­kat a községben. Huszonnégyig a szociáldemokrata párt helyi titkára voltam, míg ki nem zár­tak a pártból, mert Szederrel és Takáccsal afférom volt a föld­munkások szervezését illetően. Szerencsémre, esztendővel ké­sőbb megalakult a Vági vezette Magyarországi Szocialista Mun­káspárt és ennek révén kapcso­latba kerültem az illegális kom­munista párttal. Jól emlékszem, hogy két összekötőm: Kriszli Já­nos és Ficzek András a Szovjet­unióba került. Helvécia után ismét Pest — Ahogyan telt-múlt az idő, Ferenc bátyám után magam ke­rültem sorra. Pesten egy cuk­rászdában dolgoztam, de haza­jártam. 1927-ben — pontosan em­lékszem a dáturhokra — Zagyva­rékason letartóztattak. Utána nem volt tovább ottmaradásom, huszonnyolc áprilisában átköltöz­tem Kecskemét-Helvéciára. Is­merős volt már ez a határrész, hiszen még gyerekkoromban az ottani szőlőkben dolgozgattam, vagy ahogy adódott: résziben arattam, a cséplőt szlgáltam. Volt ott már egy kis családi homok is, olyan 4200 szögöl, benne 400 öl szőlő. Ebből nem lehetett él­ni, de munka azért mindig akadt, főként Harsányi Zsolt, a neves életrajzíró. birtokán. ■ Huszonkilenc őszén sorsom is­mét Pestre vezényelt. A Köz- tisztviselők tüzelőanyag-raktárá­ban voltam — no, kimondom: tróger. — Közben a kapcsolat újrateremtődött a párttal. Deli János, a telepen dolgozó tisztvi­selő révén. Harmincban részt vettem a szeptember elsejei tün­tetésen. A Városligetben csíptek el az átkozottak háromszáz-ma- gammal. Aztán elengedtek. Har­minc decemberétől majd hat — Visszajöttem Kecskemétre. Egyébként is rendszeresen jár­tam Helvéciára, hiszen felesé­gem már ott lakott. A kecske­méti Gépgyárba (ott vesztettem el az egyik szemem világát), majd a Gazdasági Gőzmalomba kerül­tem, de ahogy azokat sorra ha­diüzemmé tették, úgy nekem is nyomban odébb kellett állnom. Nem maradt más, mint a mező- gazdasági munka. 1944-be érve a fasizmus fináléja már jól látha­tó volt. Az ország függetlensé­gének elvesztése után áprilisban letartóztattak. A fogdában talál­koztam. Molnár Erikkel és Schmidt Józseffel, Kovács Jenő­vel és Faragó Jánossal. Én hét napig voltam őrizetes, mígnem Halasi rendőrfőtanácsos elé ke­rültem kihallgatásra. Mellette volt még két rendőrfogalmazó is. Tiltakoztam az internálásom el­len. Erre visszavittek a fogdába, majd napijelentését a foglár el­vitte Halasinak. Visszatérve meg­súgta, hogy a három főrendőr éppen azon vitatkozott, internál­janak-e, vagy sem? Váratlanul a foglár mondott ítéletet: szed-, jem a . cókmókömat, mert utóbb még itt tartanak. Újra a földet túrtam. 1944. október 15. éppen szüret közben ért. Izgalmam a városba űzött. Az utcák tele német katonaság­gal. Hallottam a letartóztatások­ról, s felkerestem Szüle politikai nyomozót. Szüle — érezve, hogy itt a vég — azt tanácsolta, hogy azonnal loholjak haza, majd amit tud, ő intéz, ha gondoskodom egy személy bújtatásáról. A törvény nevében! — Másnap szüretre birkát akartam vágni, de egyszer csak feltűntek a csendőrök. Török csendőr őrmester odaloyagolt hoz­zám: „A törvény nevében!” szólt fennhangon. Megálltam egy fa tövében, úgy éreztem, hogy Szü­le már lépett egyet és azt vála­szoltam: „Mondják meg, hogy nem találtak.” Azok aztán el is ódalogtak, de hogy magukat fe­dezzék, be-beharsogtak a tanyák­ba: „Nem látták Bástit?” A vá­lasz mindenütt azonos volt. A nővéremnél bújtam el, majd Zsámboki János, egy jómódú gaz­da szólított (talán a lelkiismeret harangja, kondult meg benne): „Amíg én vagyok, ne féljen!” Tényleg nemi volt félnivalóm, hiszen Zsámboki két megbízható társával együtt a körzet nemzet­őre volt. A város totális kiürítésekor nagyon nehéz helyzetbe kerül­tem. Hiszen ezekben a napokban nemcsak magamért, hanem a po­litikai nyomozóktól rámbízott Aszódi Józsefért is felelős vol­tam, aki később a város polgár­mester-helyettese lett. A kiürí­tést végrehajtók kíméletlen pre­cizitásai dolgoztak. Végigjártak minden tanyát, a bezártakat pe­dig feltörték. Aszódival a bun­kerba bújva nehezen múltak a napok. A magyár katonaság a Kiskőröshöz vezető nyári úton foglalt védelmi állást. De csak­hamar elkövetkezett a régvárt pillanat: kicsapódott a bunker­ajtó. Egy szovjet katona géppisz­tolyát előreszegezve kiáltott hoz­zánk: „Igyi szudá! Vpjna kaput!” Ez a két szó jelentette a végét annak, ami egyszer már 1919-ben halálra ítéltetett és mégis foly­tatódott. A kezdetét annak, ami egyszer már elbukott: a forra­dalom. Básti Ágoston részt vett Kecs­keméten a kommunisták pártjá­nak legális szervezésében. Kormányozni kellett! — A lapból már ismeretes, hogy december 12-én megalakult a párt. bár a tagsági könyveket később — 16-án állították ki. —r Képviselőként részt vettem a debreceni országgyűlésen. Akkor a szabad élet biztos tudatában nem hittem volna, hogy az ez­után következő napok, évek a leg­nehezebb harcokat hozzák. Nem hittem volna, hogy amikor már kezünkben van a gyeplő egy jó­kora része, mennyi munkát és felelősséget kell vállalni az új vi­lágért, az ország, vagy akárcsak a kecskeméti nép sorsáért. Már nem kellett búikálni. nem kellett az alibin gondolkodni, hogy kiját- szuk az ellenség erőszakát: kor­mányozni kellett, ami a háborgó tengeren nem volt könnyű. Igen, akkoriban tenger háborgott még a lelkekben, az álnokul egekre festett vörös rém miatt. De nagy volt a nincstelenség is, a kiürítés miatti kifosztottság. Sok volt az árva, az özvegy, a szomorú szülő, hiszen ezen a tájon a tömeggyil­kos Grassv tábornok vetett szelet, hogy aztán az őt is elsodró vihart arassa. Innen kellett továbbindul­ni, hogy valóságot öltsenek ál­maink: a szocializmus. Áz elnyo­matás prése alatt született illú­ziók lassan megfogyatkoztak. A semmibői valahová jutni, ez lehe­tett csak a reális célkitűzés. Ha az ellenforradalom bitót és vért ha­gyott múltjának jelzésére, akkor nekünk humánumot kell, és nyomban, sugároznunk. Ha addig a népnek éhe és koldulása volt, akkor most legyen bölcs elosztása még annak a kevésnek is, amink van. A manapság . országának Kecskeméten, vagy bárhol, meg­könnyebbült lélekkel szólhatunk a három évtizeddel előbbi kérlel­hetetlen valóságról. Gondjaink ma is vannak, de azokat más fizi­kummal, más gondolkodással, más országberendezkedéssel és legfőképpen gazdagabban oldjuk meg. 520223 Ncv: __ ______t szám B Á4TI 4G0ST0W Leánykori név: (----------• ~ —--------— A nyja neve: ÍARMCSJ0ZAUA _ Szüícrísi éve és liclvc: . ,. ^50^. ---------. Z AGYVA 81 KAS ______; F oglalkozása: ky ________. P árttagságának kelte: ___ A munkásmozgalomban részt vesz óta Ha a vége jó. — Kevesen voltunk ám akkor kommunisták. Kilencen alakítot­tunk pártot, nagyon megnézve, hogy kit veszünk közénk. Mai fejjel úgy mondhatnám, hogy ktrtltfl, Timi, i ti!kic kiállni»* Irfkc • A párttagsági könyv. szektásak voltunk. De azért egyre többen lettünk. 1945 márciusában már csaknem háromszáz tagja volt a pártnak. (Kevés volt az értelmiségi, mindössze nyolc, kö­zülük három pedagógus.) Éppen akkor vittek pártiskolára. He­lyemre Czine Mihály kapott bi­zalmat, aki később visszakerült dolgozni a román kommunista pártba. Az iskoláról visszatérve ismét a titkári poszton dolgoztam. Ó, de sokat tudnék beszélni a ten­gernyi munkáról, például kórház- átépítési pénz és anyag nélkül. Igaz, a kereskedőktől — Bunzlau- tól és Führer Izidortól összeszed­tünk négyezer dollárt, de az in­duláshoz másra is szükség lett volna, ráadásul még az épület sem volt szabad. Személyesen Vo- rosilov marsallhoz fordultam, hogy az épületet adják át. Azon­nal intézkedett. Negyvenhat márciusától a párt kecskeméti járási titkára lettem, . majd UFOSZ megyei titkár. In­nen Bábolnára kerültem, ahol az állami gazdaság igazgatóhelyette­se és páttitkára voltam. Negyven­kilenc októberétől pedig Szabolcs­ban. Nyírmadán az állami gaz­daság igazgatója. Ott is meggyűlt a bajom. Mások bűneiért, ha ideig-óráig is, nekem kellett la- kolnom. Egy évig tartó vizsgálati fogság után a bíróság felmentett, majd az ellenforradalom után re­habilitáltak. ötvennyolcban a Hodászi Állami Gazdaság igazga­tója lettem és hatvanötben nyug­díjba mentem. De csak a gazda­ságból. mert Nagyecseden elvál­laltam a termelőszövetkezet elnö­ki tisztét. Végül is igazán nyu­galomba 1967 augusztusában vo­nultam. A kérdés akkor az volt szá­momra, hol telepedjek le. Közel akartam lenni a családhoz és em­lékeimhez. Kecskemét és Szolnok között választhattam. Kedvemre való házikóra azonban Szolnokon leltem, ezért itt kötöttem ki. Az új vezetőségválasztásig egy kör­zeti pártszervezet titkára voltam, de most — nehezen mozogván — átadtam helyemet olyannak, aki még. nem csinálta. A kitüntetéseit is megmutatta, csüngvén azok egy sötétkék zakó balfelén. Fel nem említem, hi­szen minden olvan ék ott sorol, amit egy ilyen tisztes élet kiérde­mel. — Hát ennyi, amit mondani tu­dok. ami belefért a néhány órába. Ezzel igazolódott az a pnondás: „Ha a vége jó, minden jó!” W. D. SZILVÁSI LAJOS’ Appassionata (61.) Ezek csepegtették bele a ke_ zükre bízott diákfejekbe a ha- zúgságot, hogy a németeknek igazuk van. Hogy egy ilyen nagy nép, mint a német, nem tűrheti, hogy gyarmatok nélkül tengődjék, amikor olyan kis vakarcs nemze­tek, mint Belgium vagy Hol­landia, óriás gyarmatok felett rendelkeznek. Micsoda igazság­talanság! — lázadt fel a kispol­gár igazságérzete. És elkezdett feltétlenül ragaszkodni hozzá, hogy Németországnak gyarmatai legyenek. Figyelni igyekszem a vitára. A reverendás kispolgár azt erősítge- ti, hogy a németek a legrosszabb esetben is ki tudnak kényszerí­teni a szövetségesekből egy mél­tányos békét. Ez már sok Zuárd atyának. Remeg a szempillája, ahogy beszél: — Lehet, hogy a háború útán a szövetségesek megcsinálják a történelem újabb botrányát... Azt hiszem. Taine írja valahol, hogy a történelem vég nélküli botrány. És. ha Németországnak a háború után megadják a lehe­tőséget, hogy újra talpra álljon, akkor a történelem túlszárnyalja önmagát... már ami a botrá­nyait illeti... — El tudnád képzelni — vetem közbe, a látszat megóvása végett, hogy gúzsba lehessen kötni egy ilyen nagy nemzetet? Mondanom sem kell — teszem hozzá —, hogy ezt szigorúan akadémikus alapon kérdezem. Nyugtalan tekintetek szegeződ­nek rám. hogy utána mindjárt Zuárd atyára forduljanak, aki már egészen átengedi magát in­dulatainak: — Gúzsba kötni... — ismétli meg a szót. — Ez kevés! — Kö- zelhajol hozzám, mintha szugge- rálni akarná: — Ami bűnt a né­metek a világ ellen elkövettek, azért minden büntetés kevés. Európa felégetéséért... Hadd próbáljam meg diplomatikusan kifejezni magam: lehetetlenné kell tenni, hogy Németország még egyszer a háború katasztrófáját zúdítsa a világra! Németország nem lehet többé katonai hatalom! Meg kell akadályozni, hogy feltá­madhasson! Meg kell szállni, be kell vonulni Berlinbe, el kell szed­ni a némettől minden fegyvert, még a sétabotját is! Butter oder Kanone! Ezt mondta Göring. Nos, hát ágyút sem, még sörétes fegy­vereket sem, még egy sétapálcát sem! Vajat gyárthat vagy mond­juk margarin^, de fegyvert soha! Ami fegyvert aztán titokban még­is gyártanak, azzal úgyis csak ön­maguknak kellemetlenkedhet­nek ... Nagyot fúj, úgy teszi hozzá: — Ez a legkevesebb, amit ggy magyar kívánhat, nekik. Amit ne­künk okoztak... Nézem, csak nézem az öreg fel- hevült arcát. Aztán a többi ar­cokat. Ijedtek. tanácstalanok. Hogy a rendfőnökük így kifakadt egy nyilas főhadnagy előtt! Előbb a kopasz áll fel. Valamit motyog, hogy fel kell mennie a szobájába. Elfojtom a mosolyt, amikor a többi öreg pap is követi. Ketten maradunk Zuárd atyával. Ülünk. Csendben. Csak néz ma­ga elé. Mit mondhatnék neki? Túllő a célon. Lehetetlent kíván. A világpolitika — ennyit már megtanultam Szóikétól — nem­olyan egyszerű. De abban igaza van az öregnek, hogy Németor­szágtól el kell venni minden ka­tonai lehetőséget. Egy Németor­szág aztán, amit megmentettek a katonai kiadásoktól és a katonai uralomtól, egész erejével nekilát­hat a termelő munkának. Ért hoz­zá. Ki fogja termelni, ami szük­séges az ország helyreállításához, a jóvátételhez, és két évtized múlva hasznos és tekintélyes nép lesz, a népek közösségében. De nem fegyverei révén, hanem gaz­dasága, sőt talán gazdagsága út­ján és kultúrájának reneszánsza által. Ezzel a Németországgal szemben bennem a gyűlölet leg­kisebb szikrája sem él. Sőt, azt hiszem, minden olyan lépés, amelv ennek a Németországnak elérkezését hátráltatja, bűn az emberiség ellen. Ha valaki még egyszer módot nyújt a németek­nek a fegyverkezésre, ha valaki még egyszer élettérszerzésre fog­ja biztatni őket... De mit izgat engem Németor­szág sorsa? Mi közöm hozzá? Nem elég nekem a magama baja? Nem elég nekem, hogy a saját hazám agonizál? Itt dől romba a szemem előtt, a harcoló seregek, ágyúgolyói alatt... Ezen kellene töprengenem, meg azon, hogy velünk mi lesz. nem Németország sorsán! Velünk mi lesz?! öntudatlanul kezdünk újra be­szélgetni az öreggel. Nem tudom, mit kérdezek, félig hallom csak azt is. amit felel. Mi lesz? Mi vár ránk a háború után? Aztán lassan figyelni kezdek rá, mit. mond: — Ha néhány évvel ezelőtt meglátogatsz Gödöllőn .... ott ta­nítottam, amíg hagytak ... Chari- reuse-zel és Simon Arzt cigaret­tával kínáltalak volna meg... Azt hiszem, a háború utáni világ ridegen törölni fogja az élet ilyen felesleges, de dekoratív szépítő- szereit. Törölni fogja a mi elmúlt világunk dolgmáját, hogy a feles­leges a legszükségesebb. Biztos, hogy a sok kedves ornamentika nem jelenti az élet lényegét, s bármennyire fáj is, fel fog nőni ■egy vagy több generáció, amelyik nem fogja ismerni ezeket. Nem fogják tudni, hogy a sült kacsa mellé fehér, burgundi dukál, Alo. te—Corton—Aligoté és utána egy Piperdemisec ... Nem folytatom. Tudom, hogy nem ez az élet lé­nyege, és az angol zefirből készült ing sem, a Guérlain-szappan sem, egy ritka könyv, egy szép fest­mény megszerzése sem, és semmi, amit mi az elmúlt életünkben oly fontosnak tartottunk... Az a fia­talság, amelyik majd a háború utáni világ eszmekörében nő fel, más ideálokban fogja látni az élet szépségeit, mint mi láttuk. A mi összkomfortos ideálunk elhalvá­nyodik. s talán valami értékesebb, az emberi szolidaritást jobban szolgáló ideál jön a helyébe. Hogy mi régiek megtanuljuk-e majd szépnek érezni az új ideálokat, nem tudom :.. Akarom remélni, hogy egy veszélytelenebb, függet­lenebb. tartalmasabb élet jön, pedig azt hiszem, hogy áz eljö­vendő élet tartalma az én szá­momra, nem bír majd értékkeL Az a generáció, amelyikhez én tartozóm, bátran elmondhatja, magáról, hogy nem tanul és nem felejt. Az. ami számunkra az élet értékét jelentette, a jövő generá­ció szemében egy elmúlt kor fur­csa és érthetetlen rekvizituma lesz, s úgy néznek majd ránk, ahogy mi nézünk a krinolinra és a hajporos parókára... Halkan beszél. Az a benyomá­som, hogy sokszor végiggondolta már ezt a logikai sort. Könnyű neki: öreg ember, számot vethet az .életével. Egyáltalán: élt! De tni, akik még nem is éltünk, akik­nek nincs mással számot vetnünk, mint azzal, hogy a széppel való töltekezésre szánt éveinket kint töltöttük el sáros lövészárkokban, tétves szállásokon... Elfelejtet­tünk gyönyörködni a templomok­ban. mert fedezéknek alkalmas helyet vágy éppen ellenséges ál­lást láttunk bennük. Megutáltuk az erdőket, mert a mindennapok megtanítottak bennünket: az er­dő igen alkalmas hely arra, hogy onnan ránk lőjenek. Meggyűlöl- tük a fényt, mert célpontot nyújt. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom