Petőfi Népe, 1975. február (30. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-09 / 34. szám

1975. február 9. • PETŐFI NÉPE • 5 9 Önarckép A festő ünnepei Diószegi Balázst a festményei jól jellemzik. Műveiről szólva a festőt elemzem. S mert a festő — annyi nagy művészünkhöz hason­lóan — számos önarcképet készített, óhatat­lan, hogy elemzésemben ne játsszék vezér­szólamot az a vélemény, melyet az alkotó az önportrék nyelvén önmagáról vallott. Mégis azzal kezdem, hogy Diószegi az ÜN­NEPEK festője, mert bevezetőben mindjárt a leglényegesebbet akarom közölni róla. Fél­reértés ne essék, a belső ünnepekre; s nem a naptári pirosbetűsekre gondolok. Ezek bár­mikor virágot bonthatnak, ha bokrukat a szerencse külön megöntözte. Festőnk külön naptára az élmények erőssége alapján sorol­ja külön időszámításának rendjébe az alkotó napokat. Számára ezek ünnepek. Rész­ben. mert régebbi kisebb élmé­nyei az egy igaziba ekkor tor- kollanak, részben pedig azért, mert a kifejezés megvalósulása, a festés szertartása a Diószegi­alkatú művészben — a spekula­tívval ellentétbent — nem a gyötrelem, hanem a valódi öröm napja. Természetes hát, ha örö­me — mint a nap fénye — visz- szasugárzó energiává válik. Ün­nep, öröm és energia csak emel­kedett lélekből robbanhat elő, s az ily terheket hordozó szellem egyben indulatokkal is vegyül. Indulatai a művek szuggesztivi- tását fokozzák. Hadd szóljak színeiről. Kevés olyan festménye van, amelyre visszaemlékezve a koloristák ké­peinek valamelyike eszembe jut­hatna. Színesek ezek az alkotá­sok, de művész különösebb célja nélkül azok: ellenben képtelen vagyok feledni az impresszionis­ták által színnek nem tartott fe­ketéit s fehéreit. Diószegi hazája Kunszentmiklós, az alföldi pász­torélet központja. Lakóin gyak­ran megvillan ma is a két ünnepi szín. A tudatosodó művészben a fehér és fekete a gyermekkori és a későbbi élmények feletti ér­telmet kap. Az ősi jelentések nyernek tartalmat ebben a két műben: a születés és haláltvün* nep és gyász: szüzesség és rom­lás; megvilágosodás és elborulás; győzelem és bukás; gazdagság és nyomor, tisztaság és mocsok; a nappal és az éjszaka. S a két szín a Diószegi-festmények nagyobb részén együtt jelenik meg, hogy -drámai, életízű vitába kezdjen a festő találta s a szerencse te­remtette ünnepekről. Ha e két szín mellett másokat is fel kellene idéznem, akkor je­ges kékekre, zengő vörösekre és narancsba hajló okkerekre gon­dolnék legelőbb, melyeknek ágya az előző kettő, a fekete és fehér lehetne. A ' melegen variált fe­hérben megfagy a kék. A zöldes­feketék mellett fellángol a vö­rös és mindkettőnek a hideg vál­tozatai ragyogó teret teremtenek a narancsokkereknek. A szín Diószegi piktúrájában, egyben tartalom is: drámát, lí­rát, vagy epikát közvetít. De a legtöbbször sűrített, nagyon ke­vés motívumot sorakoztató, s ép­pen ezért monumentális, nagy erejű mondandót. Figurái drá­maiak. Favágók csupasz ereje, koldusok esettsége, öregek büty­kös merevsége és semmibe Téve­dése, kun parasztok befelé ver­gődése és kifelé-nyakassága, szin­te a groteszkig eljutott festői remeklés. A felrakás lendülete, a felületkezelés indulati töltése a szemlélőt magával ragadja, s maga is a dráma részese. Egy­szeregyszer a nagy hevületben némely kevésbé jelentős színének ereje elcsügged. Maga nem törő­dik ezzel, mert azt vallja, hogy a meggyőző erő fontosabb a fes­tészetben a pepecselő mérlege­lésnél. Óhatatlan, hogy az ily szabad szárnyalásba légörvények tölcsérei bele ne szóljanak, vágy a termi kék fogytával tárt szár­nyú zuhanásai he legyenek. Sze­rencsére ezek igen ritkák, s a visz- szatekintő kiállítás képein csak akkor fordulnak elő. ha a művek válogatása alkalmából a kritikus elme nem tud lemondani arról az egy-két darabról, mely inkább a történelmi időnek, mintsem a művész ünnepeinek valamely darabja. A hatvanéves festő kora inas­éveitől mesterréválásáig rend­kívül változatos tájakat járt be Kunszentmiklóstól a Tátrákig, s Nyíregyházától Újvidékig. Sorsa hol magasba, hol mélybe dobta. A művész útja — a változatos életúttal szemben — egyenes volt s egyenletesen emelkedő. Csali az járhat ilyen utat, aki elhiva­tott és meg nem alkuvó. Diósze­gi Balázs bárhol élt. bárhová ke­rült, az életet teljes izzással fi­gyelő. s megítélő alkotóként je­gyezte föl alakjait és motívu­mait. Sokszor találkoztam vele, amikor utcán vagy ablakból raj­zolt. Máskor felhevült kacagás közben örvendezett azon. hogy szándékát megértettem: „...Igaz, hogv sündisznófeie van? De nézd! Hogv okvetetlenkedik: ez mindenhová odatolja az orrát. Megérdemelné, hogy .ráüssenek!'’ — Aztán ő ráütött. Azzal, hogy megfestette. Elégtételt vett a sün- dörgőn. A sündörgőkön. A sün­dörgésen. — ..Nézd ezt a nagy pocakot! Ennek a feje is pocak. Mi van benne? A hétköznapok. Az üzletek. A könyörtelen számí­tás van benne, meg valami ál.jő- ság. Amolyan: nézze, én magá­nak a barátja vagyok-jóság. Hanpsú’vozandó és sokszorosan bi­zonyítandó. Távoli befektetés, ami ha nem gyümölcsözik, akkor nem sok veszett, ha terem valamit, az tiszta haszon. S tudod te. hogv ez a pocak hülyének néz minket is? — Aztán fizetett ennek is: a kiskaliberű zsírfejűséget rajzolta meg. Hegyi buszmegállótól a presz- szó világáig kalandozik. Első elemző tanulmányai után a gaz­dagon variált forma- és tónus­kompozíciók következtek. majd mind színeit, mind rajzi elemeit a legjellemzőbbekre redukálta. Így érte el a leghatásosabb, nagy feszültségeket teremtő ábrázolá­saiban a sajátos Diószegi-festé­szetet, amely annyira elkülöníti társaitól, hogy egy-egy közös be­mutatón műveit két teremnyi távolságból megismerheti. Diószegi Balázs hatvanéves. Festészete érett gyümölcsöket te­rem. A visszatekintő kiállítás al­kalmából. melyen a kecskeméti Katona József Múzeumban Sü­megi György művészettörténész szerető és nagy érzékenységről tanúskodó rendezésében hatvan­hat festmény és harmincegy gra­fikai munka tölti be a helyisé­gek falát, a pályája és alkotóere­je teljében élő Diószegi Balázs­nak hosszú életet, művéhez mél­tó elismerést és az általa támadt, s a mi szíveinket is magával ra­gadó ÜNNEPET kíván a pálya- »társ és jóbarát. Goór Imre 4 Részlet a kiállításból „A DIÁKOK KÖZÖTT ÉREZTEM JÓL MAGAM“ Negyvenkét év a pedagógia szolgálatában Örül a jó nyomdász, ha kezébe vesz egy olyan gondosan szedett, tördelt, sokszorosított könyvet, újságot, melynek elő­állításában ő is részt vett. Az autógyári mérnökök, munkások számára az üzemükben teremtett, jól bevált járművek, az építészeknek a köbe, vasba, üvegbe formálódó házak jelen­tenek sikerélményt. A traktoros joggal érzi, hogy lelkiisme­retes munkájának is köszönhető a magas termésátlag. • A felvétel az 1949-ben érettségizett osztály 25 esztendős talál­kozóján készült. Hol a pedagógusok munkájá­nak a méréséhez a mérce? Mi­re tekinthet vissza az olyan nyugdíjba vonuló tanár, mint Szemerey Andor. A költő sza­vait kölcsönkérve; ment-e elébb általa a világ? Sok ezer tanítványának hangos „igenjét” vélem hallani. A hi­vatását lelkiismeretesen, felké­szülten gyakorló nevelő az „én munkám is benne van” feleme­lő érzésével tekinthet sok min­denre, hiszen ő tanította a leen­dő kőművest, technikust, köny­velőt, orvost, gépkocsivezetőt. Szemerey Andor biztatta a fi­zikai tudományok művelődésére Kovács Pista szakérettségist, az Eötvös Loránd Tudományegye­tem kísérleti fizikai tanszékének a mostani vezetőjét, a fizikai tu­dományok doktorát. Hallgatója volt Németh Ferenc, a KISZ Bács-Kiskun megyei Bizottságá­nak az első titkára, Tohay László, a megyei tanács általános elnök- helyettese, és együtt dolgozott volt tanítványaival: dr. Sárkány Ernővel, dr. Orosz Lászlóval és másokkal. — Tanár úr, igazgató úr, Ban­di bátyám — így emlékezik La­kos Imre, az egykori növendék, a későbbi kartárs — ezek a meg­szólítások jelzik a több mint három évtizedes ismeretség vál­tozásait. Már felsős koromban élvezhettem bizalmát és szere- tetét, amely azután számomra megtisztelő barátsággá vált. Ban­di bácsi így lett pedagógus és emberi példaképem, melyet kö­vetni nehéz, de megtisztelő fel­adat. Szeretett matematika—fizika tanál-? Ritka jelenség, lévén e két tárgy sok diák mumusa. 42 évi szolgálat után mivel magya­rázza a tanár ezt az eléggé ál­talános ijedelmet. Reális a fé­lelem, vagy eltúlzott, netán té­ves a hiedelem. □ □ □ Az idős tanár Ady Endre ut­cai lakásában beszélgetünk, ott jegyzem a választ. A szomszéd szobában a kisunoka szórakoz­tatja a nagymamát. Szemereyné Tőrös Olgát, az óvónőképző nyugdíjas tanárát, a berlini olim­pián harmadik helyezett női tor­nászválogatott tagját. Kedves, családias a hangulat, ez adott erőt az embertpróbáló felada­tok elvégzéséhez. — Véleményem, szerint a ma­tematika alapjait a diákok túl­nyomó többsége megtanulhatja. Ritkán buktattam. Sokakat meg­izzasztottám, de az eredmény közös erőfeszítéseinket igazolta. A tehetségesekből többet igye­keztem kisajtolni, a gyengébb képességűek szorgalmát mindig méltányoltam. Az optimizmust édesapámtól örököltem. Ö is ezt a két tár­gyat tanította, s a polgári iskola igazgatójaként szerzett megbe­csülést. Neki köszönhetem, hogy feletteseim véleménye szerint már kezdő koromban jól dolgoz­tam. Ma azt mondjuk, hogy a ne­velés és az oktatás egyenlő fon­tosságú. Ő még az és szót is kihagyta, annyira összetartozó- nak érezte a két fogalmat, pe­dagógiai követelményt. Tőle ta­nultam, hogy az oktatásban a világosság, a nevelésben az igaz­ság a legfontosabb. Osztom apám nézetét: magára vessen az a tanár, ki nem tudja tárgyát megszerettetni. — Kedves tanár úr, próbálja felidézni első tanítási óráját. — Betegségem miatt ősszel szakvizsgáztam, ezért csak no­vember elsején tarthattam diplo­másként az első órát. Dr. Garzó Bélának a kecskeméti reformá­tus főgimnázium igazgatójának a kíséretében nyitottam be az Üj- kollégium magasföldszintjén, a bejárattól jobbra levő tanterem­be. 65 másodikos leste izgatot­tan, hogy milyen az új tanár. Igazgatóm kedves szavai meg­könnyítették dolgomat. Hamaro­san leszálltam a katedráról, hogy megkezdjem negyvenéves sétái­mat a padsorok között. Sohasem szerettem föntről nézni a diáko­kat. közöttük éreztem jól ma­gamat. — Középiskolai tanárként 31 esztendő alatt egymást követően három osztályt vitt az elsőtől a nyolcadikig. Ritka teljesítmény. — Kell ennyi idő a gyerekek tartós formálásához, alapos meg­ismeréséhez. Az volt az elvem, hogy mindenki a maga főztjét egye. Sikerült mindig jó közössé­get kialakítani. Ajánlom fiatal kartársaimnak, hogy keressék a Közös kirándulások' örömeit: ilyenkor szokik össze igazán a társaság. Mi minden évben két­szer kimentünk a Szikrába. □ □ □ — A Katona József Gimná­ziumban és jogelődjében a sok öröm mellett bizonyára érték csalódások is. — Volt időszak, amikor az egyik reform a másik sarkába lépett. Tanár, diák csak kapkod­ta a fejét. Egy alkalommal meg­látogatta órámat a minisztériumi szakfelügyelő. Az új anyagrészt bemutató magyarázataim meg­nyerték tetszését, de elmarasz­talt feleltetési módszerem miatt. Az akkor érvényes rendelkezé­sek szerint a gyerektől csak rö­vid válaszokat kérhettünk. Én bizony szerettem, megkívántam a kerek, jól indokolt feleleteket. A kolléga bírálatára csak any- nyit válaszoltam, hogy nézze meg miként szerepelnek az össze­függő, összegező feleletektől el­szokott gyerekek az érettségin. Három év múltán többek között a Kecskemétre látogató szakfel- i "velő készítette cl az újabb, a diákeket áttekintő, rendszerező gondolkodásra nevelő utasítást. — Jutott ideje a közéleti te­vékenységre, jó ügyek gondozá­sára ? — Másfél évtizedig a KAC úszó-szakosztályának az elnöke, szertárosa, a vízilabdacsapat já­tékosa voltam ... 1953-ban kez­deményezésemre alakították meg a Bolyai János Társaság megyei tagozatát. Titkárként hasznosítot­tam tapasztalataimat. Munkás­ságomért, oktató és népszerűsí­tő tevékenységemért 1974-ben a Beke Manó díjjal tüntettek ki. Mit tagadjam, jól esett az el­ismerés. □ □ □ — A felsőfokú műszaki tech­nikum szervezői tanár urat az elsők között kérték fel közremű­ködésre. Bizonyára nehéz volt a döntés? — Csábított a megtisztelő munkakör, marasztaltak az em­lékek. Az volt az első feladatom, hogy szervezzem a tanszéket. Es­ténként magam is a szakkönyve­ket bújtam. Kollégáimmal so­kat dolgoztunk azért, hogy az oktatás színvonala elérje a fő­iskolai szintet. Remélem siker­rel. így van. Nehéz szívvel búcsúz­tatta az igazgatóság, a tanári kar. Korábbi kitüntetései (az Ok­tatásügy Kiváló Dolgozója, több­ször, a Gépipar Kiváló Dolgozója) mellé megkapta a Munka Ér­demrend ezüst fokozatát. És egy nagy adag szeretetet, figyelmet, mindennél többet jelentő meg­hatott, elismerő kézszorításokat. A ma is jó kiállású, energikus mozgású tanár a fiataloktól ka­pott oklevélre a legbüszkébb. A főiskolai KISZ-bizottság titkos szavazással dönti el, hogy kit tartanak az „év legjobb oktató­jának”, 1974-ben a Kecskeméti Gépipari Automatizálási Műszaki Főiskolán mindenképpen méltó személyre esett a választás. A tanszékvezető búcsúztatása­kor Németh László szemléletes megállapítását idézték: „Hol az a jelző izotóp,- amely megmu­tatja, mi lesz egy emberben, s azon túl az egész társadalom­ban egy kitűnően sikerült órá­ból?... De mi marad az elé­getett szénből, a forgó lapátra hulló vízből, az elbomlott atom­ból? S mégis ezek hajtják a társadalmat. Ugyanígy az isko­lai órák melege!” Megszámolta-e valaki, hogy hány kitűnő órát tartott Szemerey An­dor? Heltai Nándor Mindennap más tájakon A tévénézők közös és régi ismerőse: Vajek Jut­ka, a Híradó szerkesztő-riportere. Mindenütt „jegyzik” a nevét, barátságos tisztelettel övezik törékeny alakját, az eldugott kis falvaktól a tem­pósan fejlődő városokig. Vajek Jutkát leginkább azért zárták szívükbe a nézők milliói, mert annak ellenére, hogy sokat szerepel, még sohasem élt vissza a képernyő kí­nálta önmutogatás csábító lehetőségeivel. Mindig a témát tolja előtérbe* ő maga szerényen a hát­térbe húzódva irányítja a beszélgetést és a kö­zönség figyelmét. Ha csak lehet, kihúzódik a kép­ből, de sohasem kívülállóként, „előkelő idegen­ként” vesz részt riportjaiban, amelyek feszesek, bátrak, célratörőek. Vajek Jutkával, tudtommal még nem reklá­moztak egyetlen parádés rendezvényt sem. Nem riporter-sztár. Hivatásának élő, komoly ember. Asszony, akinek azért talán jólesett volna egy kis „mellékes” tündöklés. Vagy tévednék? Elgondolkodva forgatja a töltőtollát. Aztán be­csületes nyíltsággal csak ennyit mond: — Ügy érzem, alkalmatlan lennék rá. Nem vol­tam soha elfogult önmagámmal szemben; persze äz is igaz, hogy nincs nő, aki mentes lenne min­9 Vajek Jutka (Chochol Károly felvétele) den hiúságtól. A pályám elején különösen sokat kínlódtam amiatt, hogy nem vagyok eléggé szép és hátha a nézőknek sem tetszem? Ez csak ad­dig tartott, amíg' maga a munka rá nem ébresz­tett arra, hogy az emberekhez nem mindig a kül­ső adottságok nyitják meg az utat. Ma már annyira csak arra figyelek, amit csinálok, hogy sokszor csak felvétel után jut eszembe: „Te jó ég! Elfelejtet­tem tükörbe nézni!” Ez már valósággal férfias erénynek számít eb­ben a nehéz szakmában, ahol tulajdonképpen el is mosódnak a nemek közötti követelmény-hatá­rok. A híradó női riporterei .ugyanúgy nekivág­nak mindennap az országnak, ha fúj, ha esik, mint a férfiak. Hogy csak egy példát említsünk, így fest egy átlagos, „eseménytelen” munkahete Vajek Jutkának: hétfőn értekezlet, kedden riport Csepelen, szerda-csütörtök: Vas megye, péntek délelőtt riportok több vállalatnál, este a felvett filmek vágása, szombat: „Ezt még nem lehet elő­re tudni”. Mint ahogy azt sem, hogy mikor van egyáltalán szabad ideje? — Ritkán. Pedig két gyerekem van és nagyon szeretem őket. De a híradózásról sem tudnék le­mondani. Így roppant gyorsan lehet reagálni min­denre, nem múlik el annyi idő a felvételtől az adásig, mint egy nagyobb lélegzetű filmnél. A nagyobb film azonban maradandóbb, na­gyobb súlya van a képernyőn, nem bántja az so­ha a szakmai hiúságát? — Számomra a legnagyobb gyönyörűség, min­dig ott lenni, ahol valami történik és elcsípni a visszahozhatatlan, megismételhetetlen pillanatot. Viszont, ha a helyzet úgy hozza, nincs akadálya, hogy alaposan körbejárjunk egy villanásnyi jelzés­nek szánt témát. Egyszer például kimentünk egy idős nénihez, akivel embertelenül bántak a test­vérei. Az egész falu tudott róla, de csak akkor eszméltek rá az emberek a saját felelősségükre, amikor a kérdések gondolkodásra, állásfoglalás­ra késztették őket. Az esemény kéznél volt, csak ott és akkor lehetett rögzíteni, de nem három percben, ahogy eredetileg terveztük, hanem fél­órás riportban. — A híradósok arról is nevezetesek, hogy egy­más véleményét is kikérik bonyolult ügyekben. Nálunk még az operatőrök is megbízható segí­tőtársak. Mi, például kezdettől fogva együtt dol­gozunk Burza Árpád operatőr kollégámmal, aki nemcsak képben, hanem tartalomban is gondol­kodik és már sok hasznos tanáccsal segítette ri­porteri munkámat. A másik, hogy gyerekkorom óta sem tudtam közönyösen elmenni valami mel­lett, ami az igazságérzetemet sértette. A televízió nagy lehetősége, hogy láttatja is a közvéleményt jogosan felzaklató hibákat, ennélfogva talán gyor­sabbak orvoslásuk is. íróasztalán cseng a telefon. Ez a „forró drót”, az egyik szál, ami az élethez, a mindennapok ro­hanó eseményeihez köti, de mivel csak ritkán fordul elő a „Házban”, az „üzenő füzetből” ér­tesül, hogy hányán és hányfelé hívják, napról napra. Minden nap más táján éri az országnak. És mindenütt otthon van, ahol gond felhőzi vagy öröm fényesíti az emberek arcát, vagy egysze­rűen csak történik valami, amiről estére már min­denki tudomást szerezhet, a TV-híradóből. Vadas Zsuzsa

Next

/
Oldalképek
Tartalom