Petőfi Népe, 1975. február (30. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-08 / 33. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1975. február 8. Munkások Moszkvában A brigádvezető szereti Magyarországot Ezúttal az esti nézelődés elmaradt. Vacsora után nyomban felmentem a szobámba és asztalhoz ülve türelme­sen vártam Iván Vasziljevics telefon­hívását. Halkan szólt a rádió. Órámra nézve megállapítottam: még gyerek az idő, otthon csak hét óra. Ilyenkor kezdődik az esti krónika. Felállók, járkálok, megpróbálom el­képzelni azokat az embereket, akikkel holnap találkozom. Munkások. Egye­lőre annyit tudok, a Vörös presznya kerületbe megyek. Moszkva forradal­mi hagyományairól ismert nagy múl­tú munkáskerületébe. Csörög a telefon. Iván Vasziljevics Jelentkezik. „Holnap délelőtt tíz órára küldöm az autót, tizenegyre várják”. ILYEN ELŐZMÉNYEK után találkoztam a moszkvai Vörös Presznya kerületben az „1905-ös forradalom emlékére” gyárban Kvaszavin Germán lakatos bri­gádvezetővel, a magyar szakér­tővel. Átvergődve a hatalmas mű­helycsarnokon, mindenre számí­tottam, csak arra nem, hogy egy zömök 41' éves szovjet munkás felsőfokon ismeri hazánk irodal­mát, művészetét, iparát, mező- gazdaságát, történelmét. A mű- - helyiroda csendjében egy sokol­dalúan képzett, művelt ember portréja rajzolódott ki előttem, egy rokonszenves emberé, aki ér­telmiségi és munkás egyszerre. Ilyen meglepetések százával értek a Szovjetunióban. Külsőre semmi sem árulja el, hogy Kva­szavin Germán kicsoda. Számom­ra mindenképpen rendhagyó, szinte meghökkentő, hogy valaki az imént még lakatosként dol­gozott, s most ugyanő Bartók BélárólJ beszél, imponáló tárgyi tudással. Beszélgettünk. A lakatos bri­gádvezető mindenekelőtt fontos­nak tartotta bemutatni brigád­ját. Négyen dolgoznak együtt, a hatvan éves Sziszojev Nyikolaj, a 34 éves Taraszov Anatolij és a 25 éves Tyurin Alekszander. A nem’ szabvány berendezéseket gyártják, s ez a munka átlag fölötti szakértelmet, mesterség­beli tudást igényel. A brigád kommunista brigád. Először hir­dette meg a jelszót: a munkapa­doknál kezdődik, hogy Moszkva példás kommunista várossá vál­jon. Igazán természetes: érdekelt hogyan élnek, milyen a közérzet. — Kérdezzen elvtárs! — biz­tatott a brigádvezető. — Nős, családos ember maga? — Igen. Feleségem szintén dol­gozik, két gyermekem van, is­kolás korúak. — Milyen a brigádtagok lakás- helyzete? — Jó. Az öttagú Taraszov csa­ládnak háromszobás lakása van, az enyém szintén háromszobás, Tyuriné kétszobás. — MENNYI A LAKBÉR és mennyi a havi kereset? — Újat nem mondok. Nálunk természetes, hogy a lakbér ala­csony. 350 rubel á havi bevéte­lünk. ebből tizenöt rubel a lak­bér, 5—6 rubel a gáz, a villany, 2,5 rubel a telefon. De azért ter­mészetesen a pénznek százfelé van helye. Kvaszavin Germán tizenhete­dik éve, leszerelése óta dolgozik a gyárban, jól érzi magát, mun­káját szereti, s őt munkatársai kedvelik, becsülik. A brigádban naponta szóba kerül Magyaror­szág, ilyenkor a brigádvezető a szóvivő. Ennek a magyarázata roppant egyszerű. Tizenöt éve tagja a Szovjet—Magyar Baráti Társaságnak, s minden érdekli, ami hazánkkal kapcsolatos. Moszkvában nincs olyan magyar vonatkozású bemutató, kiállítás, színházi előadás, amely nélküle múlna el. A brigád együtt nézte meg a magyar plakátkiállítást. Kvaszavin Germán büszkén új­ságolja: személyesen ismeri Ká­dár János elvtársat, s ehhez hoz­záteszi, a moszkvai munkások körében nagy tisztelet övezi az MSZMP KB első titkárát. „Magyar írók műveiből ötven kötetnyi van otthon a könyvtá­ramban. Hidas Antal áll hozzám legközelebb, vele is találkoztam személyesen ismerem. Szeretem Bartók Bélát, s nemrég vásárol­tam azt a könyvet, amely Ma­gyarország történetével foglalko­zik. Megmondom őszintén, min­den érdekel, ami Magyarország­gal kapcsolatos, ami Magyaror­szágon történik” — mondta a lakatos brigádvezető. DÉLUTÁN megmutatta a gyár múzeumát és könyvtárát. Arra számítottam, valakit majd mel­lénk adnak kísérőnek, „idegen- vezetőnek”. Tévedtem. Maga a brigádvezető kalauzolt, s oly ott­honosan mozgott a könyvtárban, a múzeumban, mint a műhely­ben. Az üzem múltját, jelenét úgy ismeri, hogy akár disszertá­ciót írhatna e tárgykörből. Vala­miképpen itt a könyvtárban és a múzeumban érezhettem leg­jobban, hogy a Szovjetunióban a munkásember üzemében pon­tosan azzal a tartással, méltó­ággal és jogkörrel házigazda, miként házigazda az igazgató. Mindez természetes. A múzeumban hosszasan néz­tem Grigorij Rozanov lakatos arcképét. 1905-ben ez a markáns arcú munkás szólaltatta meg a gőzkürtöt, jelt adva a Vörös Presznya kerület dolgozóinak, hogy a felkelés megkezdődött. Korabeli fényképek emlékeztet­nek a Nagy Honvédő Háborúra. A férfiak katonának mentek, s feleségek álltak a munkapadok mellé! Bulatnyikova, Murasova, ők voltak az első hegesztőnők. Murasova elvtársnő nemrég, mint hegesztő ment nyugdíjba. A munkások egy-egy csoport­ja kétszer járt Magyarországon. Az egyik múzeumi tabló ezt az utat örökíti meg fényképekkel. A vitrinben felfedezém a Ma­gyar—Szovjet Baráti Társaság országos elnöksége oklevelét, a gyár dolgozói kapták, a magyar— szovjet barátság ápolása terén végzett kiváló munkáért. Búcsúzóul Kvaszavin Germán csendesen mondja: „Szeretem és tisztelem Magyarországot”. HÓESÉSBEN értem vissza a Budapest szállóba, s nyomban telefonáltam Ivan Vasziljevics Szalimonnak, a Szovjet Írószö­vetség magyar referensének. Kér­tem, küldjön másnap is kocsit, mert a Vörös Presznya kerület munkásai holnap újból várnak. Szekulity Péter A hirdetőoszlopokról, vitrinekről — hiába... „Folt és a szín­folt szavak kö­zött Igen nagy a különbség. Ha a kecskeméti hir­detőtáblákat és vitrineket elhe­lyezésük, formá- iuk, környezet­ben betöltött sze­repük szerint osztályoznánk, átlagos esztétikai mércét állítva, je­lenleg azt kelle­ne mondanunk, hogy a belváros­ban több .-. folt, mint a színfolt.” így kezdődött 1974. Június 22-1 cikkünk erről a témáról. Belsőépítész szakembert kér­tünk fel, hogy mondja el véle­ményét, tegye meg javaslatát. — terveket közöltünk, stb. —, hogy a harmincadik évfordulóra szebb legyen a város, már csak amiatt is, mert nem pénz, hanem figye­lem, ízlés, hozzáértés kérdése. Az észrevételeinkre — mivel hatás­talanok maradtak — választ kér­tünk a Kecskeméti Városi Tanács műszaki osztályától, ugyanis itt adják ki az engedélyt különböző reklámeszközök felállítására. Vá­laszoltak: „Kötelezem, hogy a város területén levő hirdetőosz­lopokat, vitrineket, táblákat vizs­gálja felül, a korszerűtleneket újítsa föl, a többit a városképbe illőre cserélje ki. A munkálatok befejezésének határidejét 1974. december hó 31. napjában álla­pítom meg. Az alább felsorolt hirdető eszközök tekintetében a jelzett határidőig a lebontást, il­letve a cserét elrendelem.” ,,Kötelezem, elrendelem” írta Leitner László osztályvezető a Magyar Hirdető kecskeméti ki- rendeltségének, hisz a legtöbb tábla, stb. az ő tulajdonuk. A helyszíneket is felsorolja a levél: „a Szabadság téri benzinkút előtt, a Móricz Zsigmond utca sarkán, a megyei OTP igazgatóság előtt, a Tudomány és Technika házá­val szemben, az Árpád mozi kör­nyékén, a Rákóczi utat és a MÁV pályaudvart összekötő úton” ... stb., stb., de ezt is megírtuk. Eltelt a hatóság intézkedésben kitűzött határidő és nem történt semmi. Egyetlen vitrint sem újí­tottak fel, cseréltek ki. Továbbra is, az Űjkollégium előtt díszeleg a „Fényképész KTSZ elköltözött” feliratú környezetrontó és több éve aktualitását . vesztett táhla. Ugyanez a helyzet a Város’ zi parkírozójának a sarkán, kóczi úton, a Centrum előtt, stb. A hatóság felszólítása lekre talált a tanács ill sem ellenőrizték saját ut végrehajtását. Az ügyhöz — hiszem! kell több kommentárt fűzi. a nyáron készült fénykép azzal a különbséggel, hogy riwst nem lombosak a fák — ugyanazt bizonyítják, mint fél évvel ez­előtt. Reméljük, ezúttal olyan il­letékeseknek bizonyítanak, akik mozdítani is tudnak valamit a mozdulatlan valóságon. Előre is köszönjük a vár ősszé- pülést sürgető néhány tízezer la­kos nevében. Csató Károly BESZÉLGETÉS A KECSKEMÉTI JÁRÁSI KÖNYVBARÁT BIZOTTSÁG ELNÖKÉVEL Kik olvassanak szakkönyveket? Jól sejtettem. A népszerű ta­nár a járási könyvbarát bizott­ság elnöke. A kecskeméti járás könyvtárairól kérdéseimre adott válaszai nyomán árnyalt kép bontakozott ki. — 1962. február 7-én alakult meg a bizottság. Fő feladatának a könyvállomány és az olvasók számának a növelését tartotta. Kevés volt a könyv, főként a tanyavilágban. Kiadtuk a ■ jel­szót: „Minden házból egy olva­sót”. Egy esztendő alatt négy százalékkal többen jártak könyv­tárba, mint korábban. Ha ebben az ütemben fejlődik az olvasás iránti igény, akkor ma csaknem minden második ember rendszeresen forgatná a könyve­ket. Ügy tudom, hogy 25—26 százá- lék az olvasottsági arány napjaink­ban. Ez is eredmény, de nekünk azokra kell gondolni, akik még nem találták meg a könyvtár­hoz vezető utat. Sajnos az utób­bi időben az érdeklődés lanyhu­lása tapasztalható. Ki-ki nagyobb összefüggésekben lássa munkáját — Szívesen hallanánk a meg­torpanás okairól. — Régen a „fehér folt” az analfabetizmust jelentette. Ma ott van „fehér folt”, ahol nem ol­vasnak. Mezőgazdasági könyv­hónap lévén, igyekeztem felmér­ni, hogy községünkben mennyi­re keresik a szakkönyveket. A tanácsi könyvtárban eléggé jó a korszerű mezőgazdasággal fog­lalkozó állomány. Bizony ritkán hasznosítják ezeket a termelő- eszközöket. nincsenek eléggé ki­használva. Érdeklődtem a gazdaságoknál levő szakkönvvtárak felől. Álta­lában 150—180 között válogathat a 15—20 rendszeres olvasó. Ez nem rossz arány. Az egyik gaz­daság kulturális felelőse ezzel magyarázta a községi könyvtár iránti viszonylagos érdektelensé­get. Az olvasottság valóban nem mérhető a községi könyvtár ada­taival, mégis sajnálatos, fájó, hogy a mezőgazdasági szakem­berek nem ismervén a „benti” állományt’ ajánlani sem tudnak a tekintélyes választékból. Mintha olyan nézetek is el­uralkodnának. hogy a beosztot­taknál nem létkérdés az önmű­velés : pontosan meghatározott feladatokat kapnak. A márciusi párthatározat meggyőzően java­solja: „Olyan szakképzett mun­kásokra van szükség, akik na­gyobb összefüggésekben képesek látni saját munkájukat.”-i- Tudomásom szerint a járási könyvbarát bizottság nem elége­dett meg a tények megállapításá­val? Kérem, ismertesse lapunk olvasóival terveiket, elgondolá­saikat A helyi vezetőkön és a népművelőkön egyaránt múlik — A megyei tanács egyik vég­rehajtó bizottsági ülésén azt mondta dr. Gajdócsi István elv­társ, a megyei tanács elnöke: .. segítenünk kell mindazok erőfeszítéseit, akik azon fáradoz­nak, hogy az embereket rászok­tassák az olvasásra.” Különösen sokat tehetnek a politikai és gazdasági vezetők. A jó példa mindig vonz és a megfelelő fel­tételek kialakítását elsősorban ők gyorsíthatják. A közeli Tisza- tenyőn például a termelőszövet­kezeti elnök az olvasómozgalom legaktívabb résztvevője. Mit csinálhatnánk a kecskemé­ti járásban? A községfejlesztési verseny egyik pontja az legyen, hogy milyen állapotban, állo­mánnyal várja a helyi könyvtár az olvasókat. Az úttörők vállal­ják' a 30 feladat egyikének, hogy a beteg és idős embereket ellát­ják könyvvel. A könyvhetek, a mezőgazdasági könyvhónap al­kalmából a falusi boltok rendez­zenek kiállításokat A cikk elején említett levélben Lengyel Pálné lelkesen dicséri a járási könyvbarát bizottság tag­jait. Én azt gondolom, hogy in­kább az írását befejező sorok kí­vánkoznak ide: „Fő célunk az Olvasó Népért mozgalom állandó ösztönzése. Félévenként tartott üléseinken sok jó javaslat hang­zik el, melyeket tettek követtek.” Így lesz ez felszabadulásunk harmincadik esztendejében is, amikor már a meglevő könyvek elhelyezése, a könyvtár bővítése a gond. Biztos vagyok abban, hogy előbb-utóbb írhatok az új lakiteleki könyvtárról. Bene And­rás. a járási hivatal elnöke is bizakodó: méltó körülmények között dolgozhat belátható időn belül a könyvtáros. A többi a helyi népművelőkön múlik. Heltai Nándor SZIL VASI LAJOS (62.) Megtanultuk mindennek a rossz oldalát látni: a nap azért süt, hogy mi izzadjunk, az eső azért esik, hogy térdig sárban kelljen vánszorognunk, az uta­kon, a holdas éjszaka csak arra jó, hogy a kiállított őrszemek célt nyújtsanak a partizánoknak, a vaksötét éj pedig ugyanígy el­lenségünk, mert orráig se lát az ember, csak tétován kóvályog a koromszínű semmiben .., Zúárd atya visszacsavarja a rá­diót Budapestre. Hírek. Aztán be­jelentik, hogy a nyilas pártifjúság országos vezetőjének kiáltványát olvassák fel. Csak hallgatom, hallgatom. Világos, miről van szó: katonának viszik a fiúkat, sok kis hülyét, aki még nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy öngyil­kosságra vállalkozik. És a lelkes bemondó csak olvas: — Jöjjön a megváltott nemzet feltámadása, a tisztítótűzben való megigazulás, a kristálytiszta, bol­dog élet derűs vidámsága! Nagy örömet mondok nektek! Örök, izzó, nagy akarásunk most már tettekben nyilatkozhatik meg! A Hungarista légió, a zöldingeis if­jak harcias alakulata nem lesz többé álom. elérhetetlen messze­ség! Harcba megyünk! Nekünk kitüntetés és öröm a harc! Le­gyünk végtelenül hálásak isten­nek és vezérünknek, hogy ebben a kitüntetésben részesít, hogy ki­emel bennünket! Nagy a veszély? Súlyosak a harcok? Mindnyájan ottveszünk? Lehet. Budapest előtt dörögnek az ágyúk, mind­ennek vége és... mégis győzünk! Kitartás, éljen Szálasi! Csupa marha felkiáltójel. Őr­jítő. Ha egyszer évek múltán lesznek, akik visszagondolnak rá, hogy ilyen határtalanul bomirt, dagadt frázisokkal embereket le­het fanatizálni... Elég! Elég! Odakapok a rádió kapcsolójához és beléfojtom a szót. Mi lett a világból? Hová jutott az emberiség, hogy még akadnak emberformájú élőlények, akik nem köpik szembe magukat, ami­kor ilyen ocsmány szóvirágokkal traktálják az országot, miköz­ben .. Zuárd atyára nézek. Előrehajol a bőrfotelban, térdére támaszko­dik, gondolataiba merül. Észre sem vette talán, hogy eloltottam a rádiót. Lassan kimegyek a szobából. III. Fél tízet mutat az órám. Ülök a kolostor kőfalán. Előttem hold­fényben nyújtózik a völgy. Még nincs telihold. de a sárga ellip­szis így is elég fényt át. Hátam mögül, valahonnan az épületből hegedűcincogást hallok. Az öreg cigány javítja a zeneszerszámot. Mégis jól tettem, hogy átvet­tem Hegedűstől az őrséget. Űgy- sem tudnék aludni odafent a szobámban. Hegedűs még jó alvó, váljék egészségére. Gilbert akart jönni őrségre, de őt is lebeszél­tem. Jó nekem itt fent. Beburkolózom a köpenyembe, kinyújtom a lábam, és nekitá­maszkodom a falnak. Bámulom a'kolostor sziluettjét. Tömzsi,1 egy­általán nem szép építmény. Csak a túloldalon magasba nyúló to­rony enyhít valamit a zömök vo­nalakon., Az udvarra alig jut a hold­fényből. Sarkai belebújnak az éjszakába, csak a közepén ját­szik félhomály. Éppen csak any- nyi, hogy észrevegyék két ár­nyékot, amint áthaladnak az ud­varon a kert felé. Lassan lép­kednek egymás mellett. Olga és Gaszton. Nem akartam észrevenni .őket. Véletlenül pil­lantottam meg az árnyékukat. De miért nem fordulok el? Az ő dol­guk, hogy mit csinálnak. Nekem semmi közöm hozzá. És mégsem fordulok el. Las­san kísérem őket a szememmel, amint letelepednek a kispadra, ott a kert kapuja mellett. Való­színűleg eszükbe sem jut, hogy valaki is láthatja őket. Halkan beszélgetnek, nem hallik idáig egy szó sem. Igazán nem szabad­na megfigyelnem őket. Két min­dennapi fiatal ember. Engedel­meskednek a természetüknek, ahogy száz ember közül kilenc­vennyolc engelmeskedik. És ebben a pillanatban valami rosszkedv száll meg. Talán azért, mert valamikor egy pillanatig azt hittem Olgáról... Mit is hittem? Amikor zongorázott... igen, ak­kor kis ideig valami rendkívülit láttam benne. Ilyesmi előfordul. Tévedtem. Sokkal nagyobb dol­gokban is tévedtem már. Mi sza­bálytalant találhatnék benne, hogy Olgában is vér folyik? Tet­szik Gasztonnak, Gaszton is tet­szik neki — így van ez rendjén. Miért ne lehetne ettől még rend­kívüli egyéniség, az a fajta em­ber, amilyennek Beethovent játsz­va bemutatkozott? Joga van rá, hogy beleszeres­sen Gasztonba. Tulajdonképpen talán törvényszerű is. Előbb sza­badulni akart a szülői környezet­től, amelyben — nyilván öntu­datlanul — az egész élet kibírha- tatlanságát látta. Szabadulni, ki­törni akárhová... ez a cél vezet­te, amikor kényszerített engem, hogy hozzam magunkkal. Ott ülnek a kertkapu mellett. Meg kell erőltetnem a szemem, hogy jobban lássam őket. De miért akarom látni, hogy mi tör­ténik? Mi közöm hozzá? A leg­elemibb illem is azt parancsol­ja, hogy forduljak el, s ne le­gyek hívatlan tanú .. J Gaszton közelebb hajol a lány­hoz. Mindjárt megcsókolja. Miért akadt el egy pillanatra a léleg­zetem? Ha őszinte akarok len­ni, be kell vallanom, hogy nem kívánom, nagyon nem kívánom, hogy Gaszton megcsókolja a lányt. Vigye el az ördög a jó dolgukat, miért kellett éppen elém ülniük, ha csókolozni akar­nak? Mehettek volna másfelé is. Ha Gaszton megcsókolja ... Nos, mi lesz, ha megcsókolja? — próbálom faggatni magam. Any- nyit tudok, hogy nem esne jól nekem. De miért nem? Honnan veszem a jogot, hogy beleártsam magam az ő ügyükbe? Felkért valaki is, hogy őrködjem a lány erényei felett? Még ha magam­nak akarnám megszerezni... Furcsa. Most hirtelen úgy érez­tem, hogy csend támadt bennem. Ilyent még sohase tapasztaltam. Saját magamban lett csend. Ér­dekes ... Egy pillanatra elállt bennem a gondolkodás. Mitől? Attól, hogy megkérdeztem magamtól: meg akarom-e szerezni magamnak ezt a lányt? És, ha így lenne? Mindjárt megcsókolják egy­mást. őszinte leszek: fáj. Fáj látnom, hogy mindez a szemem előtt történik, s valamit meg­semmisít bennem. Olyasmit, amit ebben a pillanatban nem tudnék megfogalmazni. Lehet, hogy nagyon is megtetszett ne­kem Olga? Megpróbálom magam elé vetíteni úgy, ahogy ott az alföldi kúria kistermében a zon­gora előtt ült. Miért nem vet­tem már akkor észre, hogy szív- fájdítóan szép? De talán észre is vettem ... És az út folyamán miért nem éreztettem vele, hogy tetszik ne­kem? Miért hagytam, hogy Gaszton csapja neki a szelet? Hagytam. Lehet, hogy most már bánom? Igenis, őszinte leszek: bánom. Kár volt. Másképpen kel­lett volna csinálnom. Jó lesz, ha sürgősen abbaha­gyom, hogy ilyesmin törjem a fejem. Éppen elég más gondom van ... Azért mégiscsak rosszul esik. Észre kellett volna ven­nem ... Igen, észre kellett vol­na vennem, hogy tetszem ennek a lánynak. Ha ugyan valóban tetszem neki. Voltak jelek, amik erre mutattak. Amikor Olga rosszkedvű lett, mert megenged­tem, hogy Gaszton ott a kocsi hátuljában csináljon helyet ne­ki... (Folytatjuk.) A jelszó: „Minden házból egy olvasót“ Kedves levelet kaptam a laki­teleki Lengyel Pálnétól. Öröm­mel tudatta, hogy ez évtől füg­getlenített könyvtáros működik a nagyközségben, és a tanács ne­gyedmillió forintot juttatott a könyvtárhelyiség megnagyobbítá- sára. „Ügy érzem, hogy valóra válik régi álmunk...”, írta és felso­rolta, hogy ki mindenki fára­dozott a régi óhaj teljesítéséért. Aki így tud örülni a közösség gyarapodásának, a felvállalt ügy sikerének, az alaposan ismeri a kultúra terjesztésének gondjait, sikereit.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom