Petőfi Népe, 1975. február (30. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-26 / 48. szám

/ 1975. február 2f». • FITÖM NÉPE • 5 Egy asszony kétezer tanítvánnyal NYELVŐR A zárt é hang kérdése Kézimunka a huszadik század­ban? Térítők, szettek, díszített vánkosok, szőnyegek modern la­kásokban? Érdemes veszkődni, bíbelődni a hímzésekkel, házilag díszített textíliákkal, amikor a gép gyor­sabb? Érdemes! A kételkedőknek dr. Nagy Györgyné munkáit aján­lom. Én Pesten láttam először tőle néhány csodálatos kalota­szegi varrottast eg.v országos dí­szítőművész-kiállításon. Beleil­leszkedett a stílushagyományok­ba; de sajátosan, egyénien hasz­nálja a nemzedékek során kiala­kult motívum-kincset. Csodálatos ízzel beszéli a közösség nyelvét. Több alkotását, igenis alkotását Jó ötlet volt a Bajai Városi Tanácstól, hogy a felszabadulás harmincadik évfordulójára meg­jelentette a Balja című képes­könyvet. A hatvannégy oldalas, kilencven képpel díszített kiad­vány szépen reprezentálja az egy­kori megyeszékhely, a nagy múl­tú város régebbi és mai életét, beszédes fejlődését. „Vadregényes vízivilággal kö­rülvett, napsütötte várost, szor­galmas, hagyományaira büszke és jövőjéért lelkesen munkálkodó népet mutatunk be régi adóssá­got törlesztő képeskönyvünkben” — írják az előszóban. A szép kiállítású, jó minőségű élvezhető képekkel díszített kötet bevezető szövegéből sok érdekes dolgot megtudunk a város múlt­jából. Baja első neve Francavilla volt; e várost 1472-ben Mátyás király adományozta a Czobor- családnak. A török idők alatt hí­res-neves vára volt. Evlia Csele­díjazták kiváló szakemberek. Hiszem, hogy ebben a lassan mindent készen adó világban szüntelenül növekszik az egyéni teljesítmény árfolyama. Az üzle­tekben minden a rendelkezé­sünkre áll. Használati tárgyaink, lakásunk, környezetünk eszközei, díszei elidegenednek tőlünk, áru­vá sivárodnak. Szerencsére az emberi termé­szet kibúvik a kelepcéből, s csi­nálja kedvtelésből, mire a szük­ség nem készteti. Nemes szóra­kozás, a kiteljesedés egyik for­mája lehet különféle anyagok díszítése, ha a szándék jó ízlés­sel s az előállítás technikájának az ismeretével párosul. Dr. Nagy Györgynétől tanul­ói, a híres utazó szemléletesen írta le akkori helyzetét. A XVIII. században, délszlávok és németek települtek Bajára; et­től kezdve az együttélés jó pél­dáit láthatja a történelmi esemé­nyek iránt fogékony ember. Meg­tudjuk, a könyvből, hogy mező­város volt egv időben Baja, s a céhek, az ipar szép fejlődésnek indult Ugyanakkor az is világossá lesz előttünk a sorok olvasása által, hogy a tűzvészek, az árvizek, a járványok, a háborúk gyakran gyengítették, pusztították az itt élő emberek életét. Kilencven fotó: elegendő meny- n.viségű kép ahhoz, hogy megfe­lelő összekötő szöveggel, képalá­írásokkal kiegészítve körképet ad­jon egy bemutatásra szánt város életéről, fejlődéséről. A legelső képen a város vízi kapuja; aTürr István-emlékmű látható; majd szép rendben a csónakok, a ha­ható mindkettő. Csalhatatlan ér­zékkel választja külön az ocsút a magtól, gyomlálja ki a hamis formákat, tünteti el az elhibázott színeket. Általában a jó. a szép megmutatásával, tanít. Példájá­val hat. Négy évtizede Kecskeméten él. a Népi iparművész címmel ki­tüntetett közművelődési szakem­ber. Sajnos, csak egy-másfél év­tizede hasznosítják tudását, szor­galmát. Sokáig csak magának, családjának szerzett örömet ékes párnáival, terítőivei. Csendesen dohogott a háziasszonyok köré­ben elburjánzó ízléstelenségek láttán. Rondaságokat akasztottak a falra, kiscicás giccsekkel bosz- szantották a népművészet híveit, az ép ízlésű embereket. Jó sorsa, érdeklődése azután elvitte a másfél évtizede Eger­ben tartott kéthetes díszítőmű­vész-tanfolyamra. Azóta tartják számon, s azóta vallja, hogy a csicsás kézimunkát készítő asz- szonyok eljuttathatók az igazi ér­tékekhez. Amikor a hatvanas évek vége felé kinevezték megyei szakelő­adónak föltérképezte Bacs-Kis- kunt. Rájött: először a tanítókat kell oktatni, nevelni. A szakkör­vezetők képzése a vártnál gyor­sabb, nagyobb sikert hozott. Már az első előadások, bemutatók után többen odamentek hozzá, s kicsit szégyenkezve, szomorkodva mondták; most jöttünk rá, hogy milyen a valódi kézimunka. Legutóbb, 1974-ben 47 hallgató fejezte be a kétéves tanfolyamot és szerezte meg a jó vizsgával a működési engedélyt. Öröm az ürömben. Néhányan közben le­köszöntek megbízatásukról, de a tanfolyamon felszedett tudás a magánélet szféráiban is hat. Számítások szerint közvetve- közvetjenül kétezer asszony, lány kézimunkázik másként a megyé­ben. mint dr. Nagy Györgyné lászó emberek, az üdülők, s ké­sőbb az árnyas utcák stb. S amint képről képre megyünk, haladunk befelé a városba, úgy bontakozik ki előttünk annak változatos képe. Látjuk az Eötvös utcai üzletsort; gyönyörködünk az ország első KISZ-lakótelepében; meggyőződünk a bajai iparosodás gyors üteméről; szemrevételezhet­jük az Augusztus 20. Tsz és a Bajai Állami Gazdaság figyelmet érdemlő gazdasági eredményeit: jólesően tapasztalhatjuk az okta­tási intézmények gyönyörű fej­lődését. Látunk a képeken szemet-lel- ket gyönyörködtető műemlékeket. A klasszicista Fischer-házat, a barokk stílusú kis szerb templo­mot. Ott látható a könyv olda­• Dr. Nagy Györgyné népi ipar­művész. tanfolyamai előtt. Hányszor, de hányszor elmondta, hogy lehetet­len csak kívülről, utánzással va­lamilyen stílusban dolgozni. Ala­posan bele kell élni magát az embernek egy kifejezési, megnyi­latkozási rendszerbe, ha szép munkát akar készíteni. Rengeteget köszönhet a mozga­lom a nőtanácsnak, személy sze­rint Pankovits Józsefnének. Ha­mar fölismerték, hogy az úri­asszonyok hajdani időtöltése a megváltozott társadalmi körül­mények között alkalmas a szép­érzék tömeges méretű fejleszté­sére. Emmi néni szívesen dicsé­ri tehetséges tanítványait. Lázár Györgynét, Albert Istvánnét és másokat. Az írásos térítők, párnahéjak utolérhetetlen művészét sajnos hiába kérdem a megyében műkö­dő szakkörök felől. Jelenlegi munkaköre, elfoglaltsága miatt ritkán utazhat. A szakkörök igénylik személyes részvételét. Eredményesebb lenne tevékeny­sége, ha nemcsak a szakkörveze- tőkkei találkozna a tanfolyamo­kon, hanem olykor a tagokkal is. Bács-Kiskunnak szüksége van dr. Nagy Györgyné szakértelmé­re. Holtai Nándor lain a klasszikusnak számító Medgyessy Ferenc két szobra, So­mogyi József. Mészáros Mihály köztéri alkotása is. A várost bemutató, népszerűsí­tő kötetből kiderül, hogy hány jelentős, történelmi nevezetessé­gű Eilakja van Bajának; Mészá­ros Lázár, és Türr István, az 1848/49-es események híres sze­replői; Nagy István. Rudnay Gyu­la, Teles Ede képzőművészek; Tóth Kálmán. Babits Mihály írók; Szarvas Gábor nyelvtudós stb. A kötetet Heltai Nándor szer­kesztette. s Klossy Irén készítet­te a borítólapot. A kötet színvo­nalát emelő igényes fotók Pásztor Zoltán tehetségét dicsérik. V. M. Előző cikkünkben erről volt szó. Ez az a helyesírásunkban jelöletlen hang, amelynek a meg­mentésére időről időre viták foly­tak, de sajnos eredménytelenül. Már Szarvas Gábor, a Magyar Nyelvőr c. folyóirat megalapí­tója dühös cikkeket írt az e hang „egyesítése” ellen. „Honnan ta­nulja meg az a szegény gyerek (az S hangot), akinek a környe­zete nem két e-vel beszél?” Te­hát a vitatkozás több mint száz évre nyúlik vissza. Miről is van szó ebben a vi­tában: tulajdonképpen két do­logról: a zárt é ejtéséről egy­részt, másrészt pedig a jelölésé­ről. Nem is olyan egyszerű ez a kérdés, amelyet valamilyen ha­tározattal meg lehetne oldani. Mielőtt a vitát ismertetnénk, talán meggyőzőbb lesz, ha elő­zőleg a nyelvművelő irodalom e kérdésre vonatkozó állásfoglalá­sát ismertetjük. Deme László a Magyar Nyelvhelyesség c. sok­szor említett kiadványban ezt írja nyelvünk hangállományáról: „Jellemzi az is, hogy írásban csak egy rövid e-féle hangja van, de sokak ejtésében még ket­tő, egy zártabb és egy nyíltabb. Az ember, gyerek, kender, ten­ger szavak második e-je zártabb az elsőnél, .,. megközelítőleg az é hangnak rövid megfelelője. A kétféle e-hang megkülönbözteté­sét a kiejtésben nem helytele­nítjük, sőt támogatjuk megőrzé­sét, de sajnos távol állunk attól, hogy e megkülönböztetést az írásban vagy akárcsak a kiejtés­ben is kötelező normává emel­hessük.” Határozott, de lényegében el­utasító álláspont ez. Miért kell ilyen határozottan elvetni a zárt e kiejtését és írását? Lényegé­ben azért, mert használata még azokon a vidékeken sem egysé­ges, ahol ismerik. Ha nyelvjárá­si területeinket is olyan ponto­san tudnánk jelölni a térképen, ahogy például az egyes megyé­ket, könnyebb lenne a megoldás. Amint látjuk majd, Lörincze Lajos sem hisz abban, hogy a zárt é még megmenthető lenne, pedig ő olyan nyelvterületről való, ahol élesen megkülönböz­tetik a kétféle e hangot. Ahogy már egy régebbi cikkében kifej­tette, azért nem tehetjük kötele­zővé a zái*t é jelölését, mert az é-ző vidékeken sem használják egyformán ezt a hangot. Az ő Az elektronikus számítógépek alkalmazása igen leegyszerűsítet­te a járványok elterjedésében bűnös baktériumok meghatáro­zását. Oly sokféle baktérium van „forgalomban", hogy a szakem­berek kénytelenek sok időt elvesz­tegetni meghatározásukra, mi­előtt kijelölnék az adott bakté­rium esetében alkalmazandó gyó­gyító eljárásokat. Angliában a kutatók elhatá­rozták, hogy a baktériumok osz­tályozásának gondját a gépre példáit idézzük: „A Nyugut-Du- nántúlon így beszélnek: fekete medve fejé, keletebbre már így: fekete medve feje. A leves, ha ecetet öntünk bele, Veszprém tá­ján ecetes, Vasban ecetes, a pa- lócáknál ectés. Csíkban meg ecetes." Bárczi Géza A magyar nyelv életrajzában megmenthetőnek tartja a zárt e-t. „Ha megfelelő tekintélyű testület megállapítaná részletekbe menően a helyes, azaz kívánatos magyar..irodalmi kiejtést, ezt a színészek, rádió­bemondók, előadók számára (megfelelő türelmi idő után) kö­telezővé lehetne tenni.” Leg­újabb, szinte életművét összefog­laló Nyelvművelésünk c. köteté­ben is a zárt e mellett foglal ál­lást: „Az ország különféle vidé­keiről Budapestre áramló embe­rek jelentékeny részben e város egységesítő kohójában elvesztik é hangjukat, hiszen túlnyomóan egységesen nyílt e-t hallanak itt nemcsak az utcán, villamoson, hanem a színpadról is. Fenyeget tehát az a veszély, hogy ez a, Kodály Zoltán szavai szerint „melcegö magyarság” tekintély­hez jut. és követendő példakép­pen hatva elterjed, lényegesen csorbítva nyelvünk hangzásának változatosságát, s még az idegen fül számára is észrevehetően egy­hangúvá téve beszédünket." Szepesy Gyula a Magyar Nyelv­őr hasábjain nyilatkozik a kiej­tésünket ellaposító sok nyílt a hangról. Példákat idéz arra, ho­gyan lehetne ezen az egyhangú­ságon segíteni. Többek között így: „Ezen a helyzeten valame­lyest segítettünk volna, ha egv alkalmas időpontra irodalmi szintre tudtuk volna emelni a zárt e-t, s ma a rádióban, a szín­padon, az iskolában nem így be­szélnének: kenyeret, teheted, ha- hem így: kenyeret, teheted." Ide kívánkozik még a már ré­gebben elhunyt kiváló nyelvmű­velőnk, Nagy J. Béla véleménye, amelyre Kálmán Béla hivatkozik a mostani, később tárgyalandó vitában: ..A magyar nyelvnek két változata van: a két rövid e-t megkülönböztető és a csak egyet­len e hangot ismerő. A két vál­tozat egyenrangú.” Ezek a vélemények nem egy­ségesek, mégis beszélnünk kellett róluk; mert így könnyebben kö­vetni tudjuk majd a vita lefo­lyását. Kiss István hagyják. A gépbe táplált memó­riaegység 51 kérdést tartalmaz, amelyekre a kutatónak — miké­ben mikroszkópon keresztül vizs­gálja a baktériumot, „igen" vagy „nem” választ kell adnia, pél­dául: „Van-e a baktériumnak csillája?” „Meghatározott színe­zőanyag hatására kék lesz-e?" A memóriaegység „tudja” a tudo­mányban ismert összes bakté­rium adatait. Ezeket a gép ösz- szehasonlítja az „ankét” eredmé­nyeivel, majd néhány másodperc alatt megnevezi a baktériumot. • Torockpi rámán varrott (ékealakban varrt Iaposflltés) tölgyfalevele« mintájú párna. A IV. Duna menti folklórfesztiválon mulatták be dr. Nagy Györgyné alkotását. A kendervásznon a mintákat piros és kék fénytelen, vastag fonallal hímezte, a kialakult hagyomá­nyoknak megfelelően. SZILVÁSI LAJOS (75.) Kár, hogy az otthoniak nem nem tudják, hal vagyok. Csak egy lapot küldtem nekik, József adta postára, lent a faluban. Egy sort írtam mindössze a lapon, annyit, hogy rendben vagyok. Hogy hol tanyázom, nem írtam meg. így egyeztünk meg egymás között a fiúkkal. És így is a he­lyes. Inkább legyünk túlzottan óvatosak, mint egy szikrányit is könnyelműek... Serceg a szakáll az arcomon, ahogy lehúzza a borotva. Nézem az arcom a tükörben. Nem híz­tam meg, mióta itt vagyunk a kolostorban. És hogy megszapo­rodtak az ősz szálak a hajam­ban! Apám már túl jár az öt- venen, még sincs ősz haja. Pe­dig ő is járt háborúban. Az le­het a baj, hogy mi — az első világégés utáni generáció — már eleve, gyengébb legények va­gyunk. Vagy talán mégsem? In­kább az ütések voltak súlyosab­bak, amiket ránk márt az élet? Nem hiszem, hogy ezt a háborút össze lehetne hasonlítani az első­vel... Gonoszabb, rafináltabb, sokszorta embertelenebb háború ez. Síma már az arcom. Kiöntöm a vizet a lavórból a vödörbe, ami ott áll az ajtó mellett. Kilöty- tyintem a borotválkozó csészét is. Tiszta Vagyok. Érzem, hogy minden pórusomon át lélegzik a testem. Kiveszem a szekrényből az egyik tiszta ingemet. A há­rom közül az egyiket. Diákko­romban arról ábrándoztam, hogy ha egyszer önálló ember leszek, vásárolok három tucat inget És most csak három van. S nem érzem hiányát a többi harminc- háromnak. Frissen vasalt zubbony, fris­sen vasalt nadrág. Köszönöm, Ol­ga... És köszönöm a ragyogóra fényesített csizmát is. Biztosan reggelig bajlódott vele. Elegáns katonatisztet csinált belőlem. Mi­előtt magamra húzom a zubbonyt, odaemelem az orromhoz. Nem csalt a szimatom. Odalopott egy csepp kölnit a zubbony mellére. Levendula. Meghatottság bújkál bennem. Ho­gyan köszönjem meg neki? Va­lami ötletes figyelmességet kelle­ne kitalálnom. De mit? Mit ad­hatnék viszonzásul? Nincs nekem semmim. Nem hoztam magam­mal emléket tíz ukrán földről, se bundát, se ikont, se ezüst szamovárt, mint ahnyi tiszttár­sam ... Nem tudok mit adni Ol­gának, Azazhogy... Belenyúlok a térképtáskámba. Nincs. Mégis megvan! Jól elbújt az aljára. A kis acéllánc. Kijev- ben beszálüásoltak bennünket egy lakásba, ahol előttünk németek laktak. Ott találtam az ágy alatt ezt a láncot. Valamelyik német hagyta ott. Olyan ember, aki bi­zonyára járt Afrikában. A lán­cot a francia idegenlégiósok vi­selik a csuklójukon, egy kis acél­tokkal, amelyben azonossági je­gyük lapul, mert ők nem a nya­kukban viselik a dögcédulát. A tokocska elveszett valahol, de az acéllánc megvan. Nézem a láncot, és elszégyel­lem magam. Ezt adjam Olgának? Butaság. Acélláncot? Restelkedve csúsztatom vissza a térképtáská­ba. Most érzem csak, hogy éhes vagyok. És még fogat sem mos­tam. Szerencsére, a kancsó alján maradt még egy kis víz. Gyor­san lesikálom a fogam, aztán rohanok, eszem valamit... Csa­varja a gyomrom az éhség Ért­hető tegnap este óta semmit sem ettem, de annál több pálinkát töltöttem magamba. Pistát találom csak az ebéd­lőben. Ott áll az ablaknál, nyur­gán, kétméteresen és laposan, szá­ja sarkában cigarettával, és ki­felé bámul. Amikor meghallja a lépteimet, megfordul: — Szervusz — mozdítja meg a karját, aztán az asztalra mutat: — Ott a reggelid. Leülök a kis pohár pálinka, a szalonna és a kenyér mellé. — Á többiek? — kérdem az első falat után. — Ki erre, ki arra... — Szőj ka? — Alszik vagy mit csinál... Próbáltam kelteni, de nem aka- ródzott neki. Rosszkedvű. Regge­lit se evett... Nem értem... — Én értem. Szojka gyomrát megfekíüdte a gázolás. — Zuárd atya? — Nem tudom. Biztosan a szo­bájában ... Csak azért kérdezgetek, hogy azt is megtudhassam, hol van Olga. De ezt csak akkor kér­dem meg amikor Pista letelep­szik mellém. Vállat von: — Kiment Gasztonnal a kert­be... Ügy teszek, mintha egészen el­foglalna az evés. Rágom a ke­mény szalonnát, de nem érzem az ízét. Szappannal mostam a fogam, az a lúgos íz bújkál még mindig a számban. Olga kiment Gasztonnal sétálni a kertbe ... Azt hiszem, most már tudom, hányadán is áll velem a lány. Hálás nekem, hogy elhoztam ma­gunkkal, s ezt a hálát igyekszik is minden lehető alkalommal ki­fejezni. Egyébként pedig... nos, igen. Gaszton ... Vonzódik Gasztonhoz, még ak­kor is, ha nem hagyta megcsó­kolni magát tőle. Azon az es­tén nem hagyta. De ma vagy holnap már hagyni fogja. Rend­ben van. — Rendben van... — mondom ki önkéntelenül hangosan is — Mi az? — néz rám Pista. — Semmi... elgondolkoztam... — Miről? — könyököl az asz­talra. — Nem is tudom ... — Akkor jó ... Igyekszem elterelni Olgáról a gondolataimat. Rámosolygok Pis­tára: — Fölöttébb értelmesen tudunk mi beszélgetni... Elneveti magát: — Igyekszik az ember... Egyébként is az a legnagyobb marhaság, hogy az emberek úgy gondolják, beszélgetniük kell, ha együtt vannak. Pedig hol van előírva, hogy beszélni kell? Oko­sat mondani úgyse tudunk... Nem igaz? — Dehogynem... Lenyelem az utolsó falatot is. És most? Mit fogok csinálni egész nap? Az éjszakai utazás felborí­totta kis időre az egyensúlyo­mat. A mozgás hasonlít az ópi­umhoz. Ha egyszer belekóstol az ember, többet kíván belőle. De hol lehet itt rriozogni? Jön az ebéd amihez nincs kedvem, mert jóllaktam a reggelitől. Utána le­het rádiót hallgatni, de ahhoz sincs kedvem. Nem érdekel, mit csevegnek az éter hullámain. Könnyű beszélni biztos helyek­ről. És nekem ne prédikáljon senki, engem ne bosszantson senki olyasmivel, hogy mi törté­nik az országban, meg a fron­ton, meg hogy mi lesz a há­ború után. Hát akkor mit csi­náljak? Felmehetek a szobám- oa, olvashatom azt a német fi lozófust. vagy hentereghetek az ágyon... Semminek nincs ér­telme. Én sem találom a he­lyem. Most teljesen meg tudom érteni Szojka nyughatatlanságát. Én is félek az unalomtól, pedig nekem célom sincs, teendőm sincs, amit csinálhatnék. Szoj- kának pedig van célja, vannak elképzelései... — Van cigarettád? — kérdem Pistát. Előveszi a tasakját. — Utolsó csomag — közli. Elfogy a cigarettánk is. — Dohányt kellene legalább szerezni — mondom. — Van dohány — bólint Pis­ta. — József gondoskodott ró­lunk, lent a faluban vett egy termelőtől... — Okos volt tőle. (Folytatjuk) Bajai képeskönyv Az elektronikus számítógép megnevezi a baktériumot

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom