Petőfi Népe, 1975. január (30. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-05 / 4. szám
ass MŰVELŐDÉS »IRODALOM »MŰVÉSZÉT »IRODALOM • MŰVÉSZÉI • Szappanos István linómetszete: Ikarosz. ILLYÉS GYULA: A fenn lengő Holdhoz Falusi gangról nézem: — kerekül óriásra december holdja oly ősi szűzen, büszkén, mintha ember nem hágta volna. Tudassam vele, hogy mi érte? A kutyák régi lázzal ugatnak. S ő száll csak mit se sejtve, hű egében alvó falunknak. Hárfát hol penget ma Dávid király? Cecília hol hegedülget? Isteneink egy állomással arrébb repültek. Üj hadi célért, tudós adatért, hány láb fog rajta még tapodni? Velem a hála néz Rád! és szeretnék koszorút dobni. A HELYTÖRTÉNETI GYŰJTEMÉNYEK SZELLEMI EREJE A közösségi művelődés forrásai Amikor országszerte hozzákezdtek a helytörténeti gyűjtemények létrehozásához, nem voltak még vele távolabbi tervek. Mindössze az volt a cél, hogy egy-egy község értékes múltbéli leletanyagát megőrizzék. így kerültek a helytörténeti gyűjteményekbe a falvakban régebben folytatott ásatások emlékei és a néprajzi hitelű dokumentumok, tárgyak. Több helyütt ezek ma már valóságos kis múzeumok, mint például a Nógrád megyei Pencen, a Fejér megyei Kápol- násnyéken és Ercsiben, a Veszprém megyei Kővágóőrsön, Révfülöpön, a Bács-Kiskun megyei Hartán, Lajosmizsén stb. Szobrok, épületdíszek, népművészeti tárgyak; a múlt írásos dokumentumai, birtoklevelek, adományozási okmányok, nemzetségtáblázatok, nagy értékek, ritka tárgyak vannak közöttük. A falusiak — rendszerint egy- egy, a múlt emlékei iránt fogékony — közéleti ember, pedagógus, orvos — vezetésével nagy igyekezettel végezték a gyűjtést. Maguk is érezték azonban, hogy az összegyűjtött „holt anyagnak” valamiképpen életre kell kelnie, mert a bemutatás még nem minden. Így értünk el a mához, az elmúlt essztendőkhöz, amikor ezek a gyűjtemények a közművelődésben fontos szerepet nyertek. A múlt emlékei a mához szóló tanulságot és intelmeket tartalmaznak — ez mindenki által tudott közhely. De a „múlt neszeit” felfogni — mint Mikszáth mondta — okosság és érzékenység kell, kiváltképpen akkor, ha az a cél, hogy értelmes következtetéseket vonjunk le a látottakból. Egy-egy tárgy, amelyet a helybéliek ezerszer is láthattak, új ismeretek forrása lehet, ha szakszerűen, helyesen használjuk a közösség tudatának nemesítésére, gyarapítására. Lássunk néhány példát. Több helytörténeti múzeumban öszegyűjtötték a líözség — vagy a környék — településének középkori emlékanyagát. Vannak falvak, ahol az eddig kiásott teljes leletegyüttes a helytörténeti gyűjteményben van, szakszerűen konzerválva, rekonstruálva. Az elmúlt egy-más£él évtizedben az anyag összegyűjtésén fáradoztak. Segítettek a megyei vagy a közeli városi múzeumok régészmunkatársai. Most jött el az ideje annak, hogy szellemileg kiaknázzák a nagy jelentőségű és gazdag tanulságokat hordozó anyagot. Mint például Madarason többször előfordult, előadásokat tartanak a település múltjáról, fejlődéséről, embereinek életéről, a hadiutak vonulásáról. Az előadást a legtöbb helyen a helytörténeti múzeumban tartják, s az ott levő tárgyakkal szemléltetik. Szorgalmas diákok, pedagógusok feljegyzik az elhangzottakat, sokszorosítják, ankéto- kat rendeznek belőle az iskolában, klubfoglalkozásokon. A korábbi esztendőkben előfordult, hogy olyan előadásokkal — mondhatni „előregyártott” programokkal — kerestek fel a TIT-előadók egy-egy községet, amelyek iránt minimális volt az érdeklődés. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat több megyei szervezete azóta felismerte, hogy programjának alakításában meghatározó szerepük van a helytörténeti gyűjteményeknek. így történt, hogy azokon a helyeken, ahol jelentősebb középkori, ku- ruckori, 1848-as vagy egyéb emlékanyag van: azzal kezdtek foglalkozni. A helybeliek ismerik ezt az anyagot, csak éppen arra nem volt eddig mód, hogy teljes összefügésükben szakszerű ismereteket kapjanak róluk. „Pontosítva” a példát: miért vannak ékes középkori fegyverek egy kis Vas megyei falu helytörténeti gyűjteményében? Hogyan kerültek oda? A megyei múzeum és a levéltár munkatársai — egyéb okmányok történelmi dokumentumok tanulságait is belefoglalva előadásaikba — megmagyarázták, hogy milyen helyzet volt a környéken akkor, amikor ezeket a fegyvereket használták, milyenek voltak a társadalmi, történeti, gazdasági viszonyok, milyen kimenetelük volt egyes népmozgalmaknak, és így tovább. Meg kellett ismételni az előadást, mert nemcsak a községbeliek, a szomszéd falvak lakói is nagy érdeklődéssl hallgatták. (S mint mondják, a tél folyamán még legalább három alkalommal kell sort keríteni ugyanerre a témára.) Amint halad előre az idő — úgy válik történelemmé az a jelen, amit a ma javakorabeli, vagy annál még fiatalabb emberek mint részvevők átéltek. Igen sok községben (az illetékes levéltár felülvizsgálata után) átadták a helytörténeti gyűjteménynek a tsz-szervezés, a tanácsok létrejöttének több iratcsomagját. Ezekből az iratokból feltárul a felszabadulás utáni magyar történelem sok-sok emlékezetes és széles körű ismertetésre érdemes mozzanata. Milyenek voltak a munka- és gazdasági körülmények a szövetkezet megszervezése előtt a falvakban? Hogyan történt a szervezés? Kik vettek részt benne? Mi volt az első eredmény? Milyen nehézségekbe ütköztek a szervezésben részt vevő parasztok, pártmunkások? Hogyan kezdtek működni a tanácsok. Mik voltak az első intézkedések? Hogyan kezdett végleges formát ölteni a közigazgatási apparátus? Akármelyik kérdéscsoportot érintik — a mélyén számtalan tanulság, intelem, érdekesség. Ez már a mai történelem. A témák gazdagsága itt felsorolhatatlan. Hiszen valamennyi múltbéli emlék — szakszerű előadás, ismertetés kíséretében — alkalmas arra, hogy értékes tanulságokat nyújtson a jelennek. örvendetes, hogy mind több helyen felismerik ennek a jelentőségét, és élnek vele. A közösségi művelődés jó forrása valamennyi, mert olyan ismereteket ad. amelyek a legjobb értelemben vett patrióta-tudatot szolgálják. A saját falu, az ismert környék, táj múltja érzelmileg közel áll a hallgatósághoz. A községek helytörténete iránt ezért olyan élénk az érdeklődés és nagy a tudásszomj. Hasznos lesz figyelni rá mindenütt, mert ezrek és ezrek számára jelent szellemi gyarapodást. T. I. Nekem a régi vagy! Még istenibb, hogy közelebb, hogy emberibb. Sappho szerelmes holdja! Vért-köpő Vitézünk virrasztó cselédje. • ;.Lí . ■iUjjlubOi:' j _>» > Börtönpriccsekhez surranó Jé»y, u. ,„an Bacsányi mécse! -miviüonuilnt <e inisltivllsl mim Visz a jövőbe hajód sokakat. Engem a múltba ringat. Honnan indultál? Arról mondd el egyszer a titkainkat. S ti csillagok, — merre adtok irányt, ha legszélső tökre jutva nézi szemünk majd: most hova — s hogyan — még merészebb útra? Egy bírálatról . / r*y 1-- .1 -\" • Bozsó János rajza a dömsödi Petőfi-házról. Az óév végére ki-ki elkészítheti a maga alkotói mérlegét, s már esztendők óta összesítések mutatják ki. hogy melyik folyóiratban, melyik költő publikált a legtöbbet. Időnként számvetések látnak napvilágot arról is, hogy egy-egy szerkesztőségi műhely milyen kritikai tevékenységet fejtett ki: elnéző, olykor hozsannázó méltatások, vagy igazi bírálatok illetve dorongolások jelentek-e meg. Az ilyen áttekintéshez alapvető szempontokat ad a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség 1972-ben született állásfoglalása. Az egyik megállapítás így hangzik: „Művészetkritikánknak igen fontos ideológiai és művészetpolitikai feladata a fiatal író- és művészgeneráció termésének, szemléletének alapos, orientáló elemzése.” A Kecskeméten megjelenő Forrás ennek az igénynek akart megfelelni, amikor legutóbbi számában épp — a vidéki könyvkiadásunkban új színt jelentő — Forrás-könyvek eddigi eredményeit mérte föl. A Gál Farkas első verseskötetéről író Szakolczay Lajos eljárásával viszont aligha lehet egyetérteni. A kritikáról szólva ő maga is „értő, de a hibákra is rámutató visszhangot” vár. Nos, recenziójában az értő visszhang az első helyről igencsak háttérbe szorul. Helyette furcsa viszonyítások uralkodnak: az első kötettel jelentkező költőből hiányolja Buda Ferenc vasszigorát, Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Ratkó József, Ágh István szemléletét és megoldásait. Olyasmit is számon kér. amit azok a költők produkáltak, akik már túljutottak a visszatekintő válogatott köteteken, sőt az Összegező versgyűjteményeken, s akiknek több művük — a klasszikusok mellett — iskolai tananyaggá vált. Aat a megállapítást pedig, miszerint Gál Farkas „képeiben-soraiban szinte kínos-pontossággal másolja is” Budát — elfelejti bizonyítani. Nehéz is lenne. Más adottságú és más utakat járó egyéniségekről van szó. A „Kardom, keresztem” című kötet szemléletét ugyancsak sommásan és igaztalanul intézi el. (A „paraszti életvalóságot versbe fogalmazó, természeti képekkel dúsított és szinte önmagát is a természet egv részének tudó szemlélet”.) Inkább úgy igaz, hogy a tájban együtt él az ember és megszenvedett történelme. A Kodálynak és Kassáknak együttesen ajánlott vers pedig a népi és a proletárszemlélet szintézisére vall. S aligha lehet egyszólamúságról beszélni ott, ahol a ciklusok három nagy .témakört is felölelnek a hazaszeretetről a hétköznapokon át a szerelmi-családi líráig. Szakolczay Lajosnak abban igaza van, hogy Gál Farkas első kötete egyenetlen. De korántsem annyira, hogy a kritikus kellő „értés” híján közelítsen hozzá. Halász Ferenc GOÓR IMRE: Mentén a parazsas érnek i kötésig latyakban' jártunk mégtépdékettnia’ ézitkállmk’ ' lelkeirík iá éíünőben vagyunk forduló időben nyomaink bevérző kutak pozitívok negatívak nyomaink homorú művek nyomai az elmenönek futtunk ebtől kergetvén gledicsia szegte mesgyén szemeinknek alkunyultán baráttól is ritkittatván útján a parazsas érnek száraink a hegynek térnek mondják ott a hegyen tél van mellig érő békesség van inge alól szíve látszik hegedőjén zenész játszik álla alól porhó-ködben faszerszáma majd kiröppen sikong síró kársak hangján bronzharangok döngő hangján döndülő doboknak hangján fenyőszagú öröm hangján mentén a parazsas érnek nyomaink a hegyre érnek ahol vénnek fiatalnak ünnepei megfialnak BOÓR ANDRÁS. Üjévi hajnal Tegnapi bánat régi nóta Beletaposva sárba hóba Alszik a hajnal leng a pára Kuporgó házak számlapjára Elhagyott varjú szól a télben Katona-cinke fut merészen Tavalyi bánat régi móka Beletaposva sárba hóba Nagyon messziről jött el ma hozzám ez az emlék. A háborús napok egyikéről, amikor a falu tanítóját is elvitték k atónának, a frontra, s i'alamit kezdeni kellett a gyermekekkel. „Moziba megyünk ...” — ez lett a délutáni program. Tél végi nap délutánja volt, amikor a gyermekek ott zsibongtak az olajszagú iskolateremben. Ahogy beléptem, hirtelen pillanatnyi csend támadt, de jóformán csak annyi időre, amíg a bent gyülekezők felálltak és köszöntek. A műsor szerint mesefilmet fogunk látni — és Mák bácsi, a mozis is így tájékoztatott bennünket, amikor szó esett róla. És a várakozás perceiben a gyermekek már izgatottan tárgyalták maguk között a várható élmények részleteit. Magyari Feri az ujját is felnyújtotta: ,,Milyen lesz a mozi...'’" kérdezte, de kis társai feleltek neki helyettem. Szedni kezdtem a pénzt. Fejenként negyven fillér a belépődíj. Nem nagy pénz — annak, akinek van. De bizony nagy szó a szegénység. És ebben az osztályban oly sok szegény gyerek volt! Szokásban volt, hogy aki tehette, befizetett valaki másért is. így aztán valahogy mégiscsak elrendeződött a dolog, hogy mindenki megnézheti a mesefil- tnet . . . Nem volt ugyan hosszú az út, de a kicsi lábak szapora léptei ellenére is sokáig tartott, amíg Negyven fillér végigvonultunk a falun — mert a mozi a falu másik végén volt. A sor elejére Marjánt állítottam, a sor végén én mentem, hogy szemmel tarthassam kis embereimet. Látszott, hogy örülnek a kirándulásnak. Ragyogott, csillogott a szemük. De azt hiszem, nehéz lett volna nagyobb csalódást és fájdalmat okozni nekik, mint amit néhány perc múlva az élet nevében Mák bácsi váltott ki. Már ott állt az oszlopos bejáratú falusi mozi lépcsőjén, és széles gesztusok kíséretében kezdte tudomásunkra hozni: a film nem érkezett meg, másik nincs, háború van, nem lesz vetítés ... Hát nincs ...! Magam köré gyűjtöttem a gyerekeket, akik pesze, már úgyis halottak, hogy mi történt, de megpróbáltam elmagyarázni nekik, hogy nem lesz mozielőadás, nincs mit vetíteni... Háború van ... A fehérfalú tanteremben még egyszer beült mindenki a helyére, aztán elkezdtem kiosztani a pénzeket. Vissza a negyven filléreket. Negyven fillér, nyolcvan fillér, negyven fillér... Horváth, Magyari, Pongrácz ... fogyott a pénz. Éppen a végere értem a kifizetésnek — legalábbis a pénz elfogyott előlem az asztalról — amikor a lányok szinte kórusban, kiabálni kezdtek: — Hegedűs Julis... Hegedűs Julis nem kapott! Igen ... Hegedűs Julis nem kapott. Pedig elfogyott a pénz. Neki nem jutott. Pedig befizette. Vajon hová lehetett a negyven fillér? Valaki talán az előbb nem fizetett — vagy most kapott többet? Nem tudtam meg, pedig inkább csak a becsület kedvéért kérdeztem őket... Nem akadt gazdája. Nem tudtam meg, azóta sem tudom. Hiszek abban, hogy én számoltam el a pénzt. Azok a kis emberek, ott, velem szemben, a kopott padokban, csak a maguk pénzét kapták meg. De ennek a negyven fillérnek az emléke megmaradt, és ma eszembe jutott. Hegedűs Julis negyven fillérje ... Antalfy István X • Kovács László: Pincék
